Pest Megyei Hírlap, 1968. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-02 / 180. szám

A ÚJ TANTÁRGY: A HONVÉDELMI ISMERETEK Szeptembertől a művelődési miniszter rendelete értel­mében valamennyi iskolában új tantárgyat vezetnek be: a honvédelmi ismereteket. A tananyag gyakorlati elsajátításá­nak elősegítésére a Hadtörténeti Múzeum haditechnikai kiál­lítást rendezett a gyöngyösi 1. számú Általános Iskola ud­varán. Ifjú „kezelőszemélyzet” a tüzérségi lövegnél. A szuperszonikus repülőgép és a többi haditechnikai eszköz ugyancsak vonzza az érdeklődő diákokat. (MTI Foto) TÓPARTI HÁZ 1968. AÜGI SZTU8 2., PÉNTEK TURISTÁK de megsajnálnak. Átcsoporto­sítják a holmikat és beültet­nek. Megkérdezem, beszél- nek-e angolul. — Oh, yes! És örülnek, hogy kalauzt ta­láltak bennem. De hiába be­szélnek, alig értek valamit. Az angolt francia akcentussal nem gyakoroltam. így leg­alább olyan nehéz, mintha eredeti angolokkal társalog­nék. — Hova mennek? IS agy nehezen megértették, térképen mutatják, hogy Pá­rizstól Leningrádig, végig Európán. Budapestre érünk. Éhesek. Vendéglőbe kísérem őket. A bejáratnál tiltakoznak. Nem ilyen lovat akarnak. Rájövök, hogy ugyanaz az étkezési szisztémájuk, mint nekünk külföldön. Élelmiszerboltot keresnek. Elmondják, mit kér­nek, de senki nem érti őket. Felét lefordítom, de még kel­lene valami. — Nem baj — mondják — menjünk el sörért. Azt magyarázom, hogy ilyen '■ melegben nehezen lehet sört! kapni. De nem értik a logikát, i hiszen ők is a meleg miatt kérik. Pedig világos — leg­alábbis szerintem. Körbejár­juk a várost. Sör sehol. De mégis. Találtunk három üveg­gel. Igaz, hogy előmelegítve, de mégis sör volt. Elkesered­tek. Én pedig így vigasztaltam őket: — A meleg Kinizsi sör magyar specialitás. És a törökverö Kinizsiről tartottam előadást, aki ettől a sörtől tudott a kenyérmezei csata után, fogai közt egy tö­rökkel, ünnepi táncot járni. Látva érdeklődésüket, kedvem lett volna eljárni a táncot. De kellene hozzá még néhány pa­lackkal. Mészáros Sándor J ASZ AROKSZÁLLÁS Vittus néni Jászárokszálláson július 31- én töltötte be századik élet­évét Barócsi Alajosné. A falu népszerű „Vittus nénije” a ta­nyavilágban született, s éle­tének nagy részét ott is töl­tötte. Férjét még 1901-ben el­ragadta a tüdővész, s attól kezdve egyedül nevelte tíz gyermekét. Ök jöttek most el hozzá családtagjaikkal, továb­bá a rokonok, a község veze­tői századik születésnapot kö­szönteni az Ady Endre utcai kis házba. Barócsi néni a falu legidősebb lakója. Virágos falu Szigetmonostor járdáit csaknem minden ház előtt tarka virágágy szegélyezi. — Idén először — mondja Lövei Róza óvónő, a községi Vöröskereszt titkára. — Természetesen volt azelőtt is Vörös- kereszt a faluban meg a járásban, de csak három éve, amióta Krizsanik Pálné a járási szervezet titkára, folyik igazán aktív munka. Például azelőtt a tisztasági mozgalom is csak névleges volt a falunkban. Azóta? Alig látni már vakolatot hullajtó házat, vagy az udvartól el nem kerített baromfi- udvart. A monostori 350 ház közül 130 ért el 100 pontot a tisz­tasági versenyben. — — De a szépséggel együtt jár a tisztaság. Ezért tavaly megindítottuk a virágos utca mozgalmat. Még csak beszél­tünk róla. Mindenesetre Antal Gyuláné, a községi tanács tit­kára és dolgozótársai tavasszal a tanácsház elé virágot ültet­tek. Aztán meg mi, az óvoda elé. A példát mások még nem követték. — A Vöröskereszt 18 aktívája járt házról házra, agitált. Segített a községi pártszervezet és valamennyi társadalmi szerv. Idén tavaszra meglett az eredmény, öntözik, ápolják az emberek a pázsittal szegélyezett virágágyásokat. Sok néni pedig örömmel mondogatja, milyen jó ez a kis pázsit a ház előtt. Reggel csak kijön az ember, vág egy kicsi zöldet, fel­aprítja a pipiknek ... Hiába no, szebb még a szépség is, ha hasznos. R eggel óta kísérem Magdát. Távolba szakadt hazánk­fia. Tizenkét éve már. Egyik ámulatból a másikba esem. Az egyik különleges kívánság kö­veti a másikat. S most ez, a legutolsó. A tóparti ház. Ahol egyszer, egyetlen napra, na­gyon boldogok voltunk. A ház előtt sötétzöld Skoda áld. Indulna éppen, de Magda semmivel sem törőd've, eléje kanyarodik. Leállítja a mo­tort, kilép az autóból és oda­áll a zárt ajtajú ház elé. Hosz- szú. finom ujja rátapad csen­gőjére. A Skoda, mely hátrafeléme- netben most ér melléje, meg­torpan. Vezetője kihajol a vo­lán mellől. — Kit keresnek? — A ház... gazdáját... Az öreg hosszan végigméri, biccent a fejével, azután las­san kikászálódik autójából. Magas, keszeg ember, a háta hajlott, kevés haja ezüstösen csillog. / — Valami baj van? — kér­dezi. Rideg hangja összhang­ban van csontos arcával, szi­kár termetével, rezzenéstelen szemének hideg pillantásával, A nyitott ablakon át visszanyúl kocsijába, barna, orvosi táskát emel ki üléséről. — ön ... doktor? — csodál­kozik rá Magda. — Azt hittem, azért keres­nek ■— mondja az öreg és vá­rakozó arccal hol Magdára néz, hol rám. — Doktor Bános — teszi még hozzá rövid hall­gatás után és bólint a fejével. Bemutatkozunk mi is. — Örvendek — mondja *nind a kétszer a doktor. A fejemben egymást kerge­tik á gondolatok. Mit mondjak neki? Hogyan kezdjem? Mag­dára sandítok: tanácstalansá­gában egyik lábáról a másik­ra áll. Egy ideig hallgatva mére­getjük egymást. Végül is a doktor szól: — Kerüjenek beljebb — nyitja szélesre előttünk a ka­put, majd a ház ajtaját. A hangja egykedvű, sem érdek­lődés, sem bosszúság nem ér­ződik rajta. Magda tétován belép. Me­gyek utána. — Foglaljanak helyet — mutat körül a doktor a szobá­ban. Magda lehuppan a legköze­lebbi székre és idegességében a ruháját húzkodja, hogy ta­karja térde gömibölyüségeit. Az öreg előbb ablakot nyit, csak aztán ül le ő is. — ön orvos... — gondol­kodik Magda hangosan — így talán könnyebben megért. Bár ... — a hangja elbátorta- lanodik. — Ami engem ide­hozott ... — elhallgat, kijavít­ja önmagát —, ami minket idehozott... nem szerepel a betegségek között... Az öreg redős homloka ki­simul, eltűnnek arcának türel­metlen vonásai és eddig kö­zömbös tekintetében mintha az érdeklődés szikrája lobban­na fel. — Egyszer ... már nagyon régen ... laktam itt, ebben a házban. Apa bérelte néhány hétre. Ha jól emlékszem — Magda végigsimítja kezével magas homlokát. —, Sasinak, Vizsgamunka A klubterem ragyogó fa­lakkal, sima, fényes padló­val, újjászületve várja rendszeres látogatóit, akik most két hétig nélkülözték ezt a megszokott környeze­tet. A falakon a modern francia festészet nagyjai­nak: Picasso, Van Gogh, Matisse, Monet, Manet és még sorolhatnánk — képei, illetve azoknak szép repro­dukciói vonják magukra a figyelmet. Kéthetes munkával — a fiatalok lelkes segítségével s a Szentendrei Építő Ktsz jutányos vállalásával — hozták rendbe a szentend­rei művelődési ház klub­termét. Tavasz vége felé már erősen meglátszott raj­ta az egész téli ha:ználat. Mert sokan megfordulnak itt esy-egy „idény” alatt. A nyugdíjasklubtól a bé­lyegszakkör tagjaiig, az if­júsági klub zenekaráig, a meghívott előadók, kiállítá­sok alkalmával pedig a fél város, na meg az érdeklődő turisták. A falfestés tíz utolsóéves ipari tanuló vizsgája volt. Társadalmi munkában dol­goztak. Most a klub követ­kezik vizsgára, már készül őszi, változatos program­jaira, a minél gazdagabb, tartalmasabb szórakoztatás­ra, Annál is inkább, jnert nemsokára, a szeptemberi szentendrei napok alatt, megélénkül a forgalom, több vendége lesz a művelő­dési háznak. V. HÉVÍZ TÉLI FÜRDŐ Az Egészségügyi Miniszté­rium tájékoztatása szerint több mint három évi munka után befejezéséhez közeledik az ország egyik legnagyobb gyógyfürdő-beruházása, a hé­vízi téli fürdő építése. A 70 millió forint költséggel emelt épületben már üzemel a kád­fürdő és használatban van az előcsarnok is. A tervek szerint a fürdőt teljes egészében szep­temberben adják át rendelte­tésének. de az is lehet, hogy Sásainak hívták a tulajdonost. A nevé­re nem mernék esküdni... — Sásdi János... — szól közbe az orvos, de Magda semmi jelentőséget nem tulaj-» donit énnek. — Az volt idehaza az utolsó nyaram. Azóta külföldön élek. Tizenkét esztendeje... — Magda elhallgat, de nem néz, egyikünkre sem, csak ül ma-, gába roskadtan, mintha egye­dül lenne a szobában. Egyedül, az emlékeivel. Az asztalon egy tányérban öklömnyi őszibarackok tor­nyosulnak. Mintha tapintható lenne a levegő átható illa­tuktól. A z orvos feláll, az ablakhoz lép. Egy méh betévedt a két kihajtott ablakszárny közé és keserves repkedéssel Züm­mög. Óvatosan kiteréli a ver- gődőt a szabadba, csak aztán jön vissza és áll meg Magda előtt. — Hazajött és most látni akarta a házat, ahol egyszer talán nagyon boldog volt — olvas Magda gondolataiba. A hangja egy árnyalattal szelí­dült, a szíve dobbanását érez­ni ritmusában. — Talán vakmerő a kéré­sem ... — bátorodik Magda a derűsebb szóra. — Szeretném... nagyon szeretném ezt a dél­utánt és estét az emlékeim­mel. . . itt tölteni... — S mert az orvos nem válaszol azon­nal, gyorsan hozzáteszi. — Természetesen megfizetem! Amennyit kér! Az öreg mélykék szeme el­Az üdülő portájára éjjel egy órakor kétségbeesett nyu­gatnémet vendég rohan le. — Azonnal mentőket! Akár a föld alól is kerítsenek egy orvost! A portás elrohan, s felkelti az ott üdülő belgyógyászt, aki elfelejtette megőrizni inkegni- tóját. Közben meghozzák a sérültet is, a kétségbeesett úr feleségét. A látvány hasonlít a gólya viszi a fiát elnevezésű gyermekjátékhoz. Kiderül, hogy a hölgy, hazafelé jövet a bár lépcsőjén megcsúszott és eltörte a bokáját. Az orvos azonnal elvégezte az elsőse­gélynyújtást. Az idő rohant. Elmúlt tíz perc, húsz, a men­tő még mindig sehol. A férj kétségbeesetten rohangál, majd közli, hogy nem vár to­vább, saját kocsijával viszi Becsbe a fe-eségét. — Szó sem lehet róla — mondja az orvos —, majd a szaliemberék ellátják. Nem szabad személyautóba ültetni. Végre jnegérkezik a fehér autó. A sérültet hordágyra fektetik, pillanatok alatt fel­teszik a kocsira és már rohan is. A férj és társasága aggodal­mas gyorsasággal autóba ül és a kocsi után hajtanak. Egy percre sem akarják felügyelet nélkül hagyni a beteget. Reggelre érkeznek vissza. A portás részvevőén érdeklődik: — Mi van a hölggyel? — Semmi különös. Ha jól emlékszem, eltörte a lábát. Kórházban van és kitűnően érzi magát. A portás gyanakodva nézi a társaságot, melynek tagjai fe­lettébb imbolyognak. Ennyire kimeríthette őket az éjszakai izgalom? Igen. Ceglédről és ezerjóról beszéltek. Lehet, hogy a kettő között összefüggés van? Talán rájöttek, hogy nem kell Bécs- be menni ahhoz, hogy szalma maradjon a férj? ★ Izzadok. Hiába integetek az autóknak, elsuhannak mellet­tem. Karommal azt mutatom, merre szeretnék menni, ők azt, hogy hová menjek. Elsétálok a legközelebbi benzinkútig, hátha ott közvetlenebb kap­csolatba kerülhetek a vezetők­kel. Francia kocsi tankol. Két fiú és egy lány ül benne. — Budapest — mondom. A rengeteg csomagra mu­tatnák. Lógó orral odébb ál­lok. Aztán nem tudom miért, borul, mint vihar előtt az ég. Hátratett kézzel néhány lépést tesz előre, aztán kényelmesen visszasétál és megáll Magda előtt. Magda megzavarodik a csendtől, idegesen nyúl a tás­kájába és előhúzza útlevelét. — Tessék ,.. odaadom zá­logba, ha nem hisz nekem ... — Kérem, tegye el... Az öreg hangja száraz és érdes. — Amit kér, azt nem fizetheti meg ... Rövid szünetet tart és amikor újra megszólal, mint­ha egészen más emberré for­málódna. — Megváltoztál, Magda... Magda elsápad, aztán kivö­rösödik, mint a bútor kár­pitja. — ön .. kérem ... ön is­mer ... engem? — a hangján érződik, hogy erősen röstelli a dolgot. Nemcsak azért, mert pénzt kínált fel az öregnek, hanem azért is, hogy már nem emlékszik rá, hogy régen találkoztak volna. — Én voltam itt az orvos akkor is. Persze... — moso­lyog a szeme —, fiatalabb ki­vitelben. — A zongoráig sé­tál, amelyen egy nagy hajas­baba trónol. Könnyedén fel­kapja és odaviszi ^Magdához. — Pirire sem emlékszel? Azt hiszem, így keresztelted el azon' a délutánon ... Magda előbb az öregre, az­tán a balpára néz. Homlokán összefutnak a ráncok, töpreng erősen, de kell még egy mon­dat, hogy újra élővé váljon benne a múlt. — Megvágtad a lábad ... — Ó, már emlékszem! A babával vigasztalt... Magda egyik kezével a ba­bát szorítja magához, a má­sikat az öreg felé nyújtja. — Nagyon kérem ... ne tes­sék ... ne haragudjon rám ... — Megengeded, hogy to­vábbra is tegezzelek? — Persze... úgy jobban esik, ha szid, amiért megbán­tottam ... doktor úr... — Nem bántottál meg, csak ... rosszulesett. De ment­ségedre írom, hogy idegenbe szakadtál, más emberek kö­zött élsz. És más törvényeket tisztelsz. — Mély lélegzetet vesz. — Ne hidd, Magda, hogy ezek csak üres szavak, egy bolondos öreg ember fecse­gése. Nekem a pénz már nem sokat jelent, öreg vagyok. Egyedül élek. Amennyire szük­ségem van, azt megkeresem. Több nem kell. Odaát... — int maga mögé — már nem kell. Ha ugyan van odaát... Más elfogadná. Még örülne is. Vagy kereken elutasítaná az ajánlatodat. Embere válo­gatja. Nem vagyunk egyfor­mák. — Hangot vált. — Meg­kínálhatlak egy pohár saját termésű borral? em vár választ. Az aimá- riumhoz lép. Poharakat, üveget vesz elő. Két poharat színültig tölt, a harmadikba legfeljebb egy ujjnyit. Köz­ben szabadkozik. — Még vezetnem kell. Pest­re indultam éppen. Havonta egyszer találkozom a régi cimborákkal. Megiszunk egy kaipucinert és közben mi is a múltunkat citáljuk. Ez az öreg emberek szórakozása... A boldogságra! — emeli magas­ra poharát és megértőén hu­nyorít szemével. ízes, könnyű a bora. Mag­da mondja is. — Nagyon finom! — de csak félig issza ká. Az öreg szava ironikusam és mégis apásam cseng. — Már azt is elfeledted, hogy nálunk mi a szokás? — korholja Magdát. — Ha vala­mire iszunk, fenékig ürítjük a poharat. Most pedig a bol­dogságra ittunk. Ez kétszeres ok! — közben szórakozottan a kulcscsomóval játszik. Diszkrét, megértő ember be­nyomását kelti. Nem kérde­zősködik feleslegesen és nem erőltet beszélgetést. Nem lett volna szabad így rátörni. A kulcscsomót egy hirtelen moz­dulattal zsebre vágja, egy kulcs azonban a kezében ma­rad. — Tessék! — nyújtja át Magdának olyan természetes mozdulattal, mint imént a po­hár bort. — Sajnos, mennem kell. Várnak a cimborák. Meg­ijednének, ha késnék. Ezt nem tehetem velük. Aki a mi ko­runkban késik, az rendszerint már nem is jön el többé. Nem jöhet... — veszi fel orvosi táskáját. — Érezzétek maga­tokat itthon, Magda, mint az­előtt. Holnap délig a tiétek a ház! Nem jutunk szóhoz a meg­lepetéstől. — A kulcs helye még a ré­gi: az ablakban tartom, mint Sásdi János, a muskátli cse­repe alatt. — Azt már az aj­tóban mondja: — Sásdi János a feleségem bátyja volt. így maradt rám a ház.,. Csak nehezen ocsúdunk. Pe­dig odakinn felzúg a Skoda motorja. Magda engem néz, én a kulcsot a kezében. — Gyere, legalább köszön­jük meg! — húzom magam után. M ire a kapuhoz érünk, az autót már csak egy pil­lanatra látjuk felvillanni. Rá­fordul az országúira, aztán el­tűnik, akár egy látomás. Ha Magda karja nem ölelné a de­rekamat, biztos lennék benne, hogy valóban csak látomás volt. Prukner Pál j

Next

/
Oldalképek
Tartalom