Pest Megyei Hírlap, 1968. augusztus (12. évfolyam, 179-204. szám)

1968-08-11 / 188. szám

1968. AUGUSZTUS 11.. VASÁRNAP rta» HECY v/ísrlíip «I Bába Mihály: ^ A vonat már nem indul AZ ÉLET KATONÁI köszönt rá az ura. — Nincs? ^ Nahát, itt is szépen várják az § embert. ^ — Ne bolondozz, már, rög- ^ tön kész. Nem látod, hogy ro- $ tyog! — Akkor én még elsétálok^ addig a kocsmáig. Majd kot- ^ kodácsolsz egy nagyot az ud- ^ varon, ha kész, én meghallom, ^ visszakukorékolok, hogy szed- ^ heted ki a tányérba. — Ne tégy már csúfságot. ^ Üljél le — sürgött-forgott Te- ^ ri, mert azt már régen megta- ^ nulta, hogy részeggel nem ér- ^ demes ellenkezni. Még az urá- ^ val sem, ha pityókás. § Hozta a tányért, kanalat,^ tette az asztalra, közben leste * az urát, hogy szól-e már, ^ megmondja-e, hogy mit vég- $ zett. Amikor már nem bírta $ tovább a várakozást, csak ^ megkérdezte. — Egy szavad sincs? — Elmondtam. — De azt nem, hogy mit ^ végeztél ? & y — Igazis. Mindent elrendez- i tünk. ^ — Felvett? 5 — Fel. S aztán bementünk § egy áldomásra. Egy kör ide, ^ egy kör oda, aztán még egy, ^ mert belemelegedtünk a be- ^ szélgetésbe. Tudod, hogy van ^ az ilyenkor. % o — Akkor többet már nem^ utazol? — csodálkozott össze- ^ tett kezekkel Teri. § Az ura hátraszegte a fejét. $ y — Mért utaznék? Az én vo- ^ natom már nem indul — le- % gyintett. Lezökkent a székre, $ kezébe vette a kanalat, for- $ gáttá. — De ha jó az ebéd, ^ egy pohár bor, hej, de lecsúsz- $ na utána! & — Elszalajtom a gyermeke- ^ két azonnal — kifordult a ^ szobából a gyerekeknek kia- ^ bálva: — Sanyikám, gyertek ^ csak, szaladjatok el' a boltba. ^ hozzatok egy üveg bort. | Teri örömében most egy ^ hordóval is hozatott volna, ha ^ úgy kívánja az ura. Már hogy- $ ne hozatott volna, ha többé $ nem kell lesni a vonat érke- ^ zését... § , S Ten kinézett az utcára. Gyuróék házáig egy lelket sem látott. A járdára guggoló ház elfogta előle a kilátást. Az árok széléig kellett mennie, hogy tovább lásson. Kedvetlenül fordult vissza az udvarra. A gyerekek az ab­lak előtti homokhegyen han- cúroztak. Máskor rájuk kiál­tott volna, hogy ne túrják szét, mint a malacok, játszanak tisztességesen. A gyerekek per­sze nem értették, hogyan lehet tisztességesen játszani, ezért anyjuk kiáltása után egy pil­lanatra leijedtek a homok­dombról, aztán óvatosan visz- szalopakodtak a csúcsra. Teri elment mellettük, nem is vette észre, hogy az este összelapátolt homokdomb már régen nem domb. Bement a lakásba, dolgozni akart, moso­gatni, meg főzni. Ezt is el­kezdte, azt is, de abbahagyta. Az urát várta, leste, hogy jön-e már a piacról. Reggel korán elment a „Hajnal” el­nökéhez. És mintha nyoma veszett volna. Hetek óta nem hagyta békén az urát, hogy beszéljen az el­nökkel, mert ha felveszik a „Hajnal”-ba traktorosnak, ak­kor nem kell hetenként, kéthe­tenként a városba vonatoznia, neki meg nem kell rettegni, hogy mi van az urával, hol és kire költi el a keresetét, ami­ből ő kéthetenként csak há­rom-, négyszáz forintot lát. Igaz, eleinte, amikor az ura kéthetenként pontosan haza­jött, nyolcszáz, kilencszáz fo­rintot tett le az asztalra, a gyerekeknek is hozott egy- egy zacskó cukrot. Aztán fo­gyott a pénz, hónapról hónap­ra kevesebb összeget kotort elő zsebéből, és gyakran tán­torogva nyitotta be az ajtót. — A vonaton ittunk i egy üveg sört a cimboráikkal — magyarázta gesztikulálva. Ivócimbora mindig akad, gondolta Teri, különösen ak­kor, ha fizet. Sok a potyale­ső, kevesen fizetik vissza a kört... Bárcsak megegyezne az elnökkel! Itt a kevesebb is több lenne. Neki is nyu- godtabb lenne az élete. Nehe­Heti filmlevél Három kalandos történet A MOKÉP ezen a héten sem kényeztette el a közönsé­get: kiemelkedő művészi pro­dukció megint csak nem akadt. TENGERPARTI EPIZÓD Egy szertelen éjszaka törté­netét meséli el Petr Donev rendező bolgár filmje. A Tengerparti epizód mai törté­net egy fiúról és lányról, akik tánc közben ismerkednek meg egymással. Ügy tűnik, számukra nem fontos más, csak a jelen pillanat, abból akarnak annyi élvezetet me­ríteni, amennyit csak lehet. A bolond, együtt töltött éjszaka után azonban ró kell döbben­niük: az élet több a jelen gyö­nyörűségénél, nemcsak mából, holnapokból is áll. Ez a felis­merés okozza lelkiismereti válságukat s a vélt tragédia, hogy az éjszakai autózás során a lány elütött egy embert, fel­ébreszti bennük a felelősségér­zetet. Reggel más emberként ülnek az autóba, s teszik meg az éjszaka bejárt utat, hogy visszaemlékezzenek az éjsza­kai eseményekre és rájöjjenek, ők voltak-e a tettesek, vagy sem. Mondanivalója szerint igényes alkotás lehetne ez a film, vontatott tempója azon­ban el-ellankasztja a nézőt, aki ezért aztán nem tud azo­nosulni a film fiatal hőseivel. ELÁTKOZOTT HEGYEK FARKASA Balladai hangvételű antifa­siszta film, sajnos, a gyengéb­bek közül — ez a jugoszláv filmesek most bemutatott pro­tekciója, az Elátkozott hegyek farkasa. Története az olasz megszállás éveiben játszódik, meséje azonban túlságosan naív és átlátszó, a néző még izgulni sem tud, annyira is­mertek a film fordulatai. Miomir Stankovic rendező filmje így aztán nem több, mint egy, a sok jugoszláv par­tizán-történet közül. A filmet csupán Branko Ivatovic ope­ratőr szép színes képei men­tik. A MAGÁNYOS VILLA TITKA Színes angol bűnügyi vígjá­ték A magányos villa titka. Két angol fiatalember törté­nete, akik autójukkal a fran­cia Riviérára érkeznek, hogy ott töltsék el nyári szabadsá­gukat. A nyaralásból azonban nem sok lesz: két, egymással rivalizáló ékszertolvaj banda vet rájuk, illetve a kocsijukra szemet. Ettől kezdve minden a feje tetejére áll: nincs szá­mukra szoba biztosítva a szál­lodában, de helyette egy la­katlan villát, bocsátanak a ren­delkezésükre, néhány hullá­val. A krimiből természetesen nem hiányzik a szerelem sem, amely az egyik tolvajbanda csinos hölgytagjának szemé­lyében jelentkezik. A két élet­vidám fiatalember végül is le­füleli a két banda életben ma­radt tagjait. S hogy mi lesz a csinos, ifjú gangszter-lánnyal? Természetesen jó útra tér, csak éppen abban nem tud dönteni még a film végén sem, hogy melyik fiatalember­rel élje le hátralevő éveit. Ezért az utolsó képsoron mindkettőjükbe karolva távo­zik a néző legnagyobb meg­elégedésére, hogy végre ki me­het a fülledt moziból a friss levegőre. P. P. Egy kocka a filmből A FIATAL „NÉPTANÍTÓ” szép tervekkel, nagy remé­nyekkel lépett ki a képző aj­taján 1931-ben, és frissiben szerzett képesítőjével kezé­ben nekivágott, hogy a szó tágabb, nemesebb értelmében is tanítója legyen népének. Azaz csak nekivágott vol­na ... Mert az 1931—38 közötti időszak hét szűk esztendő volt számára. Nem kapott állást. A következő, 1945-ig tartó időszak ehhez képest már hét „kövér” esztendő volt. El le­het képzelni, mennyire „kö­vér”, mennyire „bőséges” egy tanyasi tanítónak a háborús években!... De legalább — taníthatott! Perespusztán, Vasad tanyavi­lágában, Monori-erdőn: a kultúra fénye által gyengén megvilágított zúgokban „lám- páskodott”. És nemcsak „tan­erő” volt, hanem egy mikro­közösség szellemi mindenese, orvos, bíró, ügyvéd is egy személyben. (Muszájból még pap is. Őriz egy megrázó em­léket ebből az időből: a vasa- di tanyán pap híján neki kel­lett eltemetnie egy halott gyermeket.) Küzdelmes élet volt, de sze­rette. őt is szerették. Legnevezetesebb fegyver­ténye ebben a korszakban a Monori-erdőn szervezett nép­főiskola, amelynek — többek között — Móricz Zsigmond, Darvas József voltak a „pro­fesszorai” ... A NAGY FORDULAT Oláh István „néptanító” életé­ben is 1945. Nem egy aprócs­ka tanya, hanem egy hatal­mas kiterjedésű megye mű­velődési gondjai szakadnak a nyakába. Pest vármegye sza­badművelődési felügyelője lesz, később népművelési fel­ügyelő, még később minisz- tériális ember. Emlékezetes kilenc eszten­dő telik így el, felsorolhatatla- nul sok eseménnyel, élmény­nyel, eredménnyel. 1954-ben hazamegy Monor- ra. Nem küldik — ő kívánko­zik. Van a falunak egy ten­gődő, kallódó, mit-kezdjünk- vele középiskolája, egy köz- gazdasági technikum, annak lesz a gazdája. És ezzel elkezdődik egy cso­dálatos metamorfózis. Valami olyasmi, .mint amikor a rút kis kacsából, vagy a csúf va­rangyból — varázsütésre — világszép királykisasszony vagy mesebeli herceg válik. A névtelen, jellegtelen, sen- kise-tud-róla technikumból tízegynéhány év alatt kinő az országos hírű monori József Attila Gimnázium. Országos hír? A világban is híre van már! Cikk, tanul­mány jelent meg róla orosz, német, spanyol és számos más nyelven; szovjet, amerikai, angol és számtalan más nem­zetiségű látogató járt már a falai között. Az iskola emlék­könyvébe írt soraik bizonyít­ják, hogy jó benyomásokkal távoztak. Küllemében is mutatós az iskola, de rangját a falai közt : folyó tartalmas, eredményes i nevelőmunka adja meg. Va- : rázslat történt Monoron, de : minden misztika nélküli, küz­delmes, szép — emberi va­rázslat. És a varázspálcát mindvé­gig Oláh István mozgatta. MOST, HA TEHETNÉ, tu­dom, közbeszólna: ne róla Ír­jak, inkább a kollektíváról, amellyel együtt mindezt el­érte; az állami és társadalmi segítségről, amely nélkül nem boldogulhatott volna. Igaz! De az is igaz, hogy a remek kollektíva sem magától állott össze, a felsőbb segítség sem mindig a maga jótszántából jött, néha bizony úgy kellett kierőszakolni... Kellett, el­engedhetetlenül kellett ehhez Oláh István szervező zsenije. Szerzett pénzt: építkezésre, berendezésre, korszerű tan­eszközökre. Szerzett gépeket, földet, ipari és mezőgazdasági szerszámokat — megannyi fontos kellékét a munkaokta­tásnak. OLÁH ISTVÁN olyan fiatalok kerüljenek ki, akiknek a szellemi tarisznyá­jában jóval több művelődési anyag halmozódik fel, mint amennyit a tantervek kötele­zően előírnak. Az iskolában megrendezett hangversenyek, irodalmi estek, tudományos előadások, mind-mind ezt a célt szolgálják. De a népmű­velés ügyét nemcsak az isko­la falai között szeretné szol­gálni. „Az iskolán kívüli nép­művelést úgy kell tekinteni, mint az iskolának, szerves to- vábbépülését*’ — írta egyik tanulmányában Oláh István. Ennek a „szerves továbbépü- lésnek” gyakorlati formája az, amikor az iskola művészeti csoportjai műsorukkal elláto­gatnak üzemekbe, tsz-ekbe. IRODALOMSZERETŐ em­ber Oláh István. Ezzel ugyan nem sokat mondtunk, hisz végtére is: magyartanár. De irodalomszeretete nemcsak ab­ban merül ki, hogy ő maga sok könyvet olvas és vásárol. Az iskolának nyolcezer köte­tes könyvtára van, a diákok közül nagyon sokan előfize­tői valamelyik irodalmi fo­lyóiratunknak. (Legtöbben az Űj Írásnak.) Ide kapcsolódik kitartó munkálkodása is, amelyet Jó­zsef Attila emlékének, esz­mei hagyatékának megőrzése és közkinccsé tétele érdekében kifejt. Tudott dolog: hánya­tott ifjúsága idején a költő egy rövid ideig Monoron is élt, nevelőszülőknél. Ezért a monori gimnáziumot róla ne­vezték el. De ez a névválasz­tás nem volt puszta forma­ság: nemcsak a nevét, a szel­lemét is át kívánják örökíte­ni József Attilának. Ezt a szo­cialista nevelés terén kifej- •tett, sok tekintetben úttörő, és minden területen eredményes munkásságuk igazolja legjob­ban. De erre vall az a törek­vés is, amely arra irányul, hogy az iskola minden diákja minél mélyebben, alaposab­ban megismerje névadójuk életét, munkásságát. Ezt a célt szolgálják a minden évben megrendezett József Attila- ünnepségek; a különböző Jó­zsef Attila-pályázatok; a köl­tői életút még felderítetlen, vagy kevésbé tisztán látott szakaszainak búvárlására tett kezdeményezések; és most legújabban a József Attila- ösztöndíj megszervezése. A legfőbb kezdeményező itt is — természetesen — az igaz­gató. MILYEN EMBER is hát Oláh István? Munkálkodó ember — aki kifogyhatatlan a kezdeményezésben és fárad­hatatlan a kivitelezésben. Bizakodó ember — aki hisz abban, amit csinál, s ezért csinálja kitűnően. Elégedett ember — leg­alábbis ő ezt állítja. Így in­dokolja: amit megálmodtam, megcsinálhattam, hogyne len­nék hát elégedett? Ám én elégedett emberben ennyire elégedetlent még so­sem láttam, mint ő. Mindig újat akar, mindig többet. Mindig álmodozik és mindig meg akarja valósítani, amit megálmodik. Csak ezután is úgy sikerül­jön neki, mint eddig! Milyen ember is hát? Olyan, akiről az általa szervezett, mozgatott, igazgatott iskoláról így ír egyik méltató ja a Köz­nevelés (a Művelődésügyi Mi­nisztérium folyóirata) leg­utóbbi számában: „Ha rajtam állna — zarán­doklatot szerveznék ehhez az iskolához mindazok számára, akik a mai magyar pedagó­gia, vagy általában a korsze­rű nevelés csődjéről beszél­nek; zarándoklatot, vezeklésül a mindig kétkedőknek, s ál­landó tanulmányutakat a hinni akaróknak, a vállalko­zó kedvűeknek, a sorsuk-, ma- guk-elkötelezőknek.” Radványi Barna Szerzett kitűnő munkatársa­kat: hivatásukat szerető pe­dagógusokat, szakoktatókat. Szerzett barátokat: jeles írókat, művészeket, tudósokat egyrészt, akik gyakran meg­látogatják az iskolát; más­részt patronáló üzemeket, gazdaságokat, ahonnan szá­mos formában kapnak támo­gatást, segítséget. MUNKÁRA NEVELNI — ez lett a pedagógiai vezérelv az iskolában: felébreszteni a fiatalokban a tevékeny, alko­tó, munkálkodó élet igényét; elérni azt, hogy szeressék, megbecsüljék, s ha élethivatá­sul ez jut, jókedvvel végezzék a fizikai munkát is. Munka által nevelni — ez a törekvés került a módszer­tani „fogások” közül előtérbe, ez tette az 5+1-es oktatási gyakorlat úttörőjévé, később egyik bázisává^a monori gim­náziumot. Mit is jelent az 5+1? Azt, hogy a. hét hat napjából ötöt a diákok a tantermekben töl­tenek el, a „hagyományos” tantárgyak elsajátításával, egy napig pedig gyakorlati — főként fizikai — munkát vé­geznek valamely üzemben, gazdaságban, vagy az iskolai műhelyekben. Ezt a tanítási gyakorlatot szinte „illegálisan” kezdték el Monoron, jóval az 5+1-es oktatás országos el­terjedése előtt. Az iskolareform célkitűzé­seinek megvalósításához ez az oktatási rendszer igen ked­vezőnek mutatkozott. Sebbel- lobbal hozzáláttak hát majd mindenütt a bevezetéséhez. A sietség, megalapozottság, a megfelelő feltételek hiánya aztán oda vezetett, hogy a legtöbb .helyen nem-hozta ípeg, a remiit eredményt a heti egynapos gyakorlati oktatás. Ebből sokan azt a következte­tést vonták le, hogy az elkép­zelés hibás — holott a kivi­telezés körül volt hiba.. Monor a legjobb ellenpélda a kétkedők, hitetlenkedők számára. Ebben az iskolában olyan eredményesen folyik a munkaoktatás, hogy tapaszta­lataikra egyre nagyobb kíván­csisággal figyel az ország pe­dagógiai közvéleménye. Ezek a tapasztalatok rövidesen nyomtatásban is napvilágot látnak, Oláh István most ön­ti végső formába erről szóló tanulmányát. A művelődésügyi miniszter nemrég meglátogatta az isko­lát és személyesen is meggyő­ződött az ott folyó pedagógiai munka magas színvonaláról, a teleprendszerű iskolaszerve­zés, a heti egynapi munkaok­tatás életképes voltáról, hasz­nosságáról. A látogatás ered­ményeként a monori gimná­zium kiemelt iskola lett, ahol továbbra is 5+1-es rendszer­ben folyik az oktatás. Néhány szót a teleprend­szerről. Az iskolához a szok­ványos tantermeken, szertá­rakon, tornatermeken kívül — szerves tartozékként — aszta­los-, lakatos-, elektromos­műhely, varroda, virágkerté­szet és konyhakertészet csat­lakozik. Ezekben folyik a diá­kok sokoldalú, pedagógiailag szervezett, tervszerű gyakor­lati oktatása. Ezeknek a telepeknek ^ ki­alakulása, fejlődése, minden­napos tevékenysége Oláh Ist­ván számára a legkedvesebb beszédtéma. Bizonyára szíve­sebben venné, ha ebben a cikkben is ezekről esne több szó. Dehát az én feladatom most éppenl az, hogy róla fes­sek portrét. Gondosan kimun­kált arckép helyett csak el­nagyolt vázlatot tudok nyúj­tani. Néhány kiegészítő ceruza­vonás még ehhez az arckép­vázlathoz: NEMCSAK KIVÁLÓ PE­DAGÓGUS („kiváló tanár” jelvénye bizonyítja, hogy a jelző nem önkényes!), hanem lelkes népművelő is. Arra tö­rekszik, hogy iskolájából zen bírja az egyedüllétet. Az az asszony, akinek az ura ott­hon van, nem is tudja, milyen pokol az ő élete, meg a többi „vonatos” feleségéé. Hét­számra csak várnak, jgyedül kell lefeküdni a hideg ágyba, ahol hajnalig forgolódnak és nem tudnak felmelegedni. Olyan a testük, mint a tűzről levett ételé, lassan kihűl. Azt fjedig megérzi a férfiember azonnal. Az ebéd már Totyogott a lábosban. A lábos alá karikát tett, hogy lassítsa a főzést, a tűzre sem dobott. Ismét ki­ment az udvarra, aztán előbb a kerítésen át lesett az utcára, de a lombjait bontó fáktól nem sokat látott, ezért újra a járdáról lesett végig az ut­cán. Valahol, messze az utca könyökénél megpillantott egy ide-oda lépegető alakot. Nem dülöngélt, mint a részeg, de egyenesen se tudott járni. Teri egy pillanatra meg­döbbent. — Biztosan mérgé­ben ivott. Na, uramisten, lesz itt hadd el hadd. Beszaladt az udvarra. — Jön apátok — kiáltott a gyerekekre. — Azonnal lapá­toljátok össze a homokot, mert ha így meglátja, megtáncoltat benneteket. A gyerekek lapát után kaptak, de kézzel is csúcsosra kaparták a dombot, amire ap­juk kissé félrecsapott kalap­ban belépett a kapun. — Na, mit csináltok lur­kók, he — szólt rájuk. — Miért nem játszotok? Arra való az a homok, azért hozattam. — Nem baj, ha széttúrjuk? — rebbent az egyik gyerek szájáról a kérdés. — A kapuig lehet, de az ut­cára nem, mert... — fenye­gette meg őket nevetve. — Á, csak itt bukfencezünk benne. — Hát, csak bukfencezze­tek! Teri, a kályha mellett várta. Reszketett a gyomra, hiába szorította rá a kezét. — Kész az ebéd, lelkem? —

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom