Pest Megyei Hírlap, 1968. július (12. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-26 / 174. szám
Msr MEGVEI 1968. JÚLIUS 26 . PÉNTEK Épül a földalatti (Foto: Gábor) Papp Lajos és a bátorság „Lindenmayer József 37 éves gépkocsivezető ittas állapotában feleségének és 11 éves gyermekének életére tört. A botrányra egybegyűlt tömegből Papp Lajos 19 éves segédmunkás segíteni akart az asszonyon — a részeg férj szíven- szúrta a fiatalembert, s az a mentőkocsiban meghalt.. (Üjsághír.) Hetek óta arról olvasok az újságban, milyen bűnös is az a közöny, amely eltűri a garázdaság legdurvább jelentkezéseit is. Hogy sokak szeme láttára egy pesti csapszék huligánjai agyonverhettek egy idős embert. Hogy a Boráros téren százak szeme láttára egy jámbor cigányprímás életét oltották ki egy notórius verekedő acélöklei. Most valaki közbelépett — s ez történt. Elmentem, hogy hírt hozzak arról, ki volt az a fiatalember, aki odaállt a kés elé. Oroszlán — tömegházban Tömeglakásos udvar Pesterzsébeten, a Nagy Sándor utcában. Az udvaron nyúlket- recek, lícium- és orgonabokrok, egyik ablakban vénségesen vén rádió a hangos rádió csecsemőkorából. Egy negyvenes férfi jön ki a házból, bemutatkozom neki és megkérdem: — Mit tud Papp Lajosról mondani ? Ö szomorúan: — Szegényből nem lesz az úttörők példaképe. Java szabad idejét az utcán töltötte. Egy kerékpáros siheder megáll mellettünk pillanatra: — Oroszlán volt, kérem. — Aztán, mintha sokallná a pátoszt: — Sajnos, csak a bátor járja meg. Az udvaron húszéves forma lány, fürdőruhában: — Lajos? Olyan volt, mint a többi. Egy cukrász jót tesz A fiú, aki „olyan volt, mint a többi”, nem úgy élt, mint a többi tizenkilenc éves. Családja széthullott (édesapja disz- szidált, anyja második házasságában Csepelen élt), a legényke tövisessé formálódott, otthontalan volt, s mint egy idős néni találóan mondta: néha úgy hiányzott neki a szeretet, hogy szinte az utcai járókelőktől koldulta: Egy nyugdíjas cukrász osztotta meg vele üzletlakását. — Ügy vettem, mintha a fiam volna. — A szeme köny- nyes, a hangja remeg. — Sokszor én adtam neki enni. Egy maszek kőművesnél dolgozott. Vagy két nadrág, egy kabát, két-három ing maradt utána, a nővére azt is elvitte. Egy most érettségizett fiú, különben tizenkét évig volt a barátja: — A Csili nevű kultúrház- ba járt. Nem-félt a verekedéstől sem. Semmije se volt, de mindig adni szeretett volna mindenkinek, ezért szerették annyian. ... És egy választottja is volt, de azt a kislányt sehol nem találom. 10 kérdés — felelet Nem mindig azok viselkednek nehéz pillanatokban emlaki hőzöng.” Egy legényke: „Hát... mindenesetre nem jó beavatkozni...” Nyolcam egyszerűen nevetségesnek találják a kérdést: „Papp Lajos halála után beleavatkoznának-e ilyen ügybe?” Számomra a legemlékezetesebben egy pincárfiú — pedig őket nem mint a férfi bátorság példáit szokták emlegetni — fogalmazza meg legjobban a megrendítő eset 'tanulságát. Azt mondja: — Az a részeg sofőr leszúrhatta a bátorságot? ÜRES HELY M a z öreg csavargó csak néz. Pillantása ztI olyan, mint egy kutyáé, akit épp most rúgtak félre az útból. Megtapad egy-egy arcon, nem ereszti csak akkor, ha már biztos benne, hogy: nem. Könyörög. A „nem” felfogásakor rettentő fintor torzítja el amúgy is furcsa arcát. Napbarnított bőrével, rendetlenül nőtt szőrzetével, hátracsapott micisapkájával a párizsi klosárdokra emlékeztet. Bár sohase láttam őket, ilyennek képzelem. Már zökken egyet a szerelvény. Másodpercek lehetnek az indulásig. Az utolsó felszállók is a lépcsőn vannak, nyomulnak előre. Nézik, hol van legalább egy hely. Foglalt. Akinek nem jutott, megáll, igyekszik kényelembe tenni magát. ellette van egy üres hely. A felszállók közül egy sem ül oda. Hiába néz mindegyikük arcába olyan esdekelve. Onnan meg a narancshuzatú ülésre. Az öreg már-már lemond az egészről, szemében a rémült kérdés, mellém már senki sem ül? Ügyet se vetnek rá. összébb rántja az elrongyolódott, valaha zakónak készült ruhadarabot és megpróbál kinézni az ablakon. De a szeme sarkából csak visszapislog. Az első megállónál minden megismétlődik. De nem! Egy harminc év körüli jól megtermett férfi lehuppan melléje. Clyan hálát én még nem láttam emberi arcon. Farkas étvágyú érdeklődéssel fordul azonnal szomszédja felé. Kíváncsian méregeti, tapogatja szemével, kiféle lehet? Aztán megszólítja. Most már, az egyenrangúság fölényes magabízásával. — Hallod-e, öcsém — mert tényleg az lehetne —, hol laksz te? Rövid, furcsálkodó pillantás, egy vállrándítás — a válasz, s mikor az öreg már nem is számít másra, a mogorva, de nem egészen elutasító hang: — Po- mázon. — Haj, Pomázl Az aztán a szép falul Csak minek, igaz-e? Fordul most már a ráfigyelő tekintetek kereszttüzében mindany- nyiunkhoz. a beszélgetés lassan indul. A megzavart /I utasok bosszankodnak. De az öreg tovább tréfálkozik. Ezer ránc fut össze a halántékán és nevet, nevet. A könyvek, az újsá• gok lassan leereszkednek, akik háttal ülnek, azok is felé fordítják fejüket. Néhányon még a kocsi másik végéből is előre jönnek. — Szóval, mondom, a vágóhídon. Ott dolgoztam én. Csakhogy nem marhairtó voltam, hanem irtó marha! Most már mindenki nevet. — Nemcsak azért, mert oda mentem. A fenét! Hanem mert hordtam haza a feleségemnek a kaját. Csülköt, karajt, szép combhúsát, velőscsontot! Aztán úgy meghízott nekem, mint egy őrült! Mint egy őrült! Maguk nem fogják elhinni, de szét kellett, hogy bontsam az ajtót, mert nem tudott volna kijönni vacsora után. En azt az ételt a jó munkámért kaptam. Hatásos szünetet tart, míg újra hallatszik minden szava. — Akkor jöttem rá, hogy nem érdemes dolgozni! El kellett válnunk. Utoljára még azt mondtam a páromnak, ha még egyszer meglátom őtohonyoságát, hát isten úgyse, fölakasztom magam-. Ezért, ha nem kívánja a halálomat, messze elkerül. Ebbe nem egyezett bele. így azóta is én kerülöm őt! mm ikor leszáll, még sokáig róla beszélnek. IVI Egy hét múlva senki sem emlékszik. S ki tudja, mikor ül mellé valaki... V. V. Jó hallani, hogy ilyenek is a mai fiatalok. És szótlan tisztelettel nézek arra a műszerésztanulóra, aki beatfrizu- rás szőke fejét megrázva így cízóI: — Talán ezentúl hagyjuk, hogy a gazemberek azt higy- gyék, nekik mindent szabad? Bajor Nagy, Ernő Négyszáz holdon hatezer új víkendház Hivatalosan megállapították a szobi járásban, hogy öt üdülőhelyi község határában a nagyüzemi művelésre alkalmatlan földterületből összesen 397 katasztrális hold hétvégi üdülőházak beépítésével hasznosítható. A legtöbb ilyen terület, 186 hold Nagymaros határában van, utána Zebegény következik 132 holddal. Míg Verőcén mindössze 34, Kismaroson 25, Szokolyán pedig 20 hold kerül erre a célra parcellázásra. Miután a víkendházhelyek általában 100 ölesek, mintegy hatezer új hétvégi ház épülhet a Börzsöny hegység Dunáig terjedő nyúlványainak lejtőin. A telkek kimérését és értékesítését részben még ebben az évben megkezdik, teljesen előreláthatólag 1970-ig fejezik be. Postások könyve Két idős kecskeméti postás — Lukácsi László és dr. Csépi Lajos — megírta Kecskemét postatörténetét. A török korig visszamenően ismertetik a legérdekesebb postai adatokat, epizódokat, levélváltásokat. Készleteket közölnek a török bégek, pasák Kecskemétre küldött parancsaiból, továbbá a múlt század eleji hírhedt postarablások történetéből. Az érdekes könyv rövidített változata még az idén megjelenik abban a tanulmánykötetben, amelyet Kecskemét alapításának 600 éves jubileuma alkalmából állítottak össze. A kőkor szaki szakik Alighogy szétválik a régi meg az új országút Szentendre bejáratánál, a Duna mellett futó új betonszalag baloldalán hatalmas, most csupasz kiöntésd terület csalogat. Fantasztikus alakú gyökerek, színes kavicsok, no meg konzervdobozok, pacik névjegye, mivelhogy itt csutakolják őket, itt-ott mellig érő bokrok. Eny- nyi, nem több. Itt ütött — úgy látszik — tanyát a Flinstone család; nyáron mindenesetre hűvösebb a televíziónál. Az ismerkedés Baktatok az országúton, elém rúg- tat a kiöntésről egy öklömnyi kölyök, s szeplős képét oldalról rámemelve, megkérdi: — Bácsi, mennyi az idő? — Negyed egy — mondom. — Kösz — így a kölyök. Nem tágít. Azt mondja: — Hová mész, bácsi? Felelem: — Dolgozni. Pislog rám, nyilvánt nem számított ilyen hivatalos feleletre. Mire valami megfogalmazódna a buksi fejben, távolról, a kiöntés mélyéről, harsány ordítás száll hozzánk: — Vilma, Vilma, gyere már! Mire a srác, uccu, bújna át az országúti kőkorlát alatt, ám hirtelen mozdulattal megragadom a grabancát. Nem is titkolom elképedésem: — Hallod-e, te nem fiú vagy? Rebegteti ártatlanul a pilláját, s közben a szemem közé vigyorog: — De. Csak ők már lettek a Frédi meg a Béni, én Vilma lehettem vagy Irma. Hát akkor inkább a Vilma, nem? Persze, bólogatok, hiszen ez csak természetes. Vilma. Hm. Miközben — most már ketten — ügetünk a kiöntésen befelé, azért megkérdem: — És mi a rendes neved? Szóval a fiúneved...? — Ágyán Csaba vagyok. Megáll, a kavicsokon csikorogva fékezek magam is. Nyújtja a pracliját. a gyanús maszattal nem törődve parolá- zik, s még egyszer elmondja, komoly képpel: — Ágyán Csaba, ötéves múltam, jövőre iskolába megyek, hiszed? Hiszem, bólintok, s most már a másik két fickót nézem. Azok nem kisebb érdeklődéssel engem. Kit szabadít a nyakukra ez a... ez a... Vilma? — Szevasztok — mondom a beavatottak közvetlenségével, s hozzáteszem: — Irma nincs? Első pillanatra nem értik, azután a legnagyobb — mint később kiderül, Csaba bátyja, a tízéves László — röhögni kezd. — Nincs. Tessék leülni — mondja, s olyan fejedelmi mozdulattal int a púposodó kavicsokra, hogy felségsértés lenne visz- szautasítani. Lehuppanok; imponál nekik. (Milyen lesz a nadrágom, úristen?) — Te vagy Frédi? — kérdem a legnagyobb tói, Lacitól. — Én. Ő meg — bök az eddig kukán álló, nyolc év körüli, égővörös fejű srácra — Béni. Vilma meg ez — s nagyot csap Csaba fejére, aki vihog. Utazás a múltba — Ezt jól kitaláltátok — mondom, hogy növeljem a bizalmat. — Kőkunyhó nincs? A kérdéssel, úgy látszik, szíven döftem őket. Laciból kéretlenül ömlik a panasz: — Lehetne, a hegyen, de oda nem engednek, mert ti még nem tudtok vigyázni, meg ilyesmi, meg itt van ez is, nálunk nyaral, ezért meg teljesen odavannak. A kis kuka csak most kapcsol: — Pedig én tudok vigyázni. — Ki vagy, honnét? Nem valami beszédes a kölyök, mondhatnám, mamlasz. Laci felel helyette, így tudom, meg, hogy unokatestvér, édesanyjuk húgának a fia, Bartal, Károly a becsületes neve, Debrecenből jött, s cserébe augusztusban majd ők mennek Debrecenbe. Laci most kap csak észbe: — Tessék mondani, mennyi az idő — s közben Csaba' fejére csap, jelezve, hiszen ezért ugrattunk ki az útra, te... te... A válaszra megnyugszik. Kettőre kell csak hazamenniük, a szomszéd néni akkor adja az ebédet. Lekuporodnak ők is, a vízről kellemes hűvöst sodor a szél, bár amúgy sincs hőség. — No, kőkorszaki szakik — mondom —, azután tudtok-e valamit a kőkorszaktól? Csaba a száját is nyitva felejti, úgy hallgat. Béni — esküszöm, ez a kölyök hasonlít Bénire, legalábbis ami a szellemi rokonságot illeti — kavicsot emelget. Laci-Frédi felel: — Az iskolában volt valami... régen ... sárkány, meg ilyesmi.. a tévében is néztem.., volt valami sorozat, olyan, mint a tenger izéje... meg a nagy vasutak, tetszik tudni... — Filmsorozat — szúrom közbe —, arra gondoltál? — Igen, igen, szóval olyan volt az... az ősemberről ie — vágja ki büszkén az ősembert. Kitör belőlem a felnőtt nagyképűsége: — Hát miért választottatok olyan nevet, amiről csak ennyit tudtok? Csaba szuszogva húz egy, a kövek közé szorult ágat, fütyül ránk. Kar- csi-Béni Laci-Frédit lesi. Laci rámnéz, s azt mondja: — Hát ezt láttuk a tévében. Meg különben sem lehetek Petőfi, hát nem? Vigyorognak. Meggyőztek. Dialóg Frédivel — Nem féltek itt a Dunánál? Csaba, izé, Vilma még nagyon kicsi. Tudtok ti egyáltalán úszni? • — Én tudok. De nem megyünk a vízbe. Erre én vigyázok. Rámbizták. — És ha Vilma nem fogad szót vagy meglép? — Az? Ugyan. Kap egy fülest, ha okoskodik. De nem okoskodik. — Mit csináltok még? Csavarogtok csak? — Nem csavargunk. Játszani jöttünk ide. Meg is mondtuk, hogy ide jövünk. — Mint kőkorszaki szakik, a múzeumban például voltatok? — Én egyszer az iskolával voltam. őket meg ilyesmi nem érdekli. — Téged érdekelt? — Hát... nem nagyon. Egy csomó izé ... olyan régi, semmihez nem lehet hozzányúlni... álljatok mesz- szebb ... ne menjetek oda ... tetszik tudni... akkor lenne klassz, ha azzal játszani is lehetne! Hát nem? — Itt nem szoktatok gyűjteni? Én amikor ilyen voltam, mint ti, gyűjtöttem a kavicsokat például. A színeseket. — Én is. De ez — a levegőbe üt, mert Csaba távolabb ment — dobálni kezdett vele, s erre apukámék kidobták. — Az enyémet is, annak idején. Rokonlelkekként egymásra mosolygunk. Epilógus Olcsó dolog lenne most talárba bújni, s üres szavakat fecsegni: a vakációzó gyerekek ... Szentségtörő leszek. Nem hiszem, hogy az Ágyán gyerekek, meg a sok ezer hasonló gyerek csellengése önmagában hiba lenne. Laci okos gyerek, a két kisebbet tényleg rá lehet bízni, s van valami édes íze az ilyen szabadságnak, amikor senki nem parancsol, oktat, tilt. Azután: néha több fantázia buzog fel ezekben a buksi gyerekfejekben, mint a felnőttekében. Mert ők elnevezik magukat Frédinek, Béninek, meg Tenkes kapitánynak, a maguk módján utánozzák is gyorsan cserélődő példaképeiket, de sajnos, nekünk nem jut eszünkbe, hogy játékosságukat értően kamatoztassuk, s játszva tanítsuk meg őket ezernyi hasznos dologra. (Megint szentságtörő leszek: mi lenne, ha az egyik vagy másik úttörőtábor a „kőkorszaki szakik” táborává nevemé ki magát, s megtanulnák például a gyerekek, hogyan lehet követ hasítani — nem törni! —, ágasfát megtisztítani kőpengével, tüzet csiholni s így tovább? Vajon, ha játékként ezt végigpróbálnák, könnyebben megértenék-e, mit kínlódott az ősember, miért kell becsülni ma oly természetesnek tűnő eszközeinket — a gyufát például — s érdekelné-e őket a múzeumok tárlóiban látható anyag? Ügy hiszem, nem kétséges a felelet.) A televízió — a három gyerek Flinstone családjára visszatérve — ezernyi ötletet ad a buksi fejeknek; ezernyi ismeretet is persze, de nem mindig lezárt ismeretet. Sőt, igen sokszor éppen hogy fölkelti az érdeklődést; veszni hagyni, elaludni ezt az érdeklődés-csírát nem vétek-e? Jön mellettem a három kölyök az országúton. Csaba — Lacinak már szóltam, ne püfölje folyton a fejét — éktelen hamisan fütyül valamit, s húzza maga után a kövek közül kiszabadított ágat. Karcsi, ahogy eddig is, némán poroszkál, időnként megrág egy követ, s egész úton egyszer szólal meg, vajon mi lesz ebédre? Laci éberen ügyel, nehogy a keskeny csíkról a két másik letérjen, mert az autók tisztes tempóban húznak el mellettünk. A Görög Kancsó mellett fölvezető utcában megveszem nekik a fagylaltot — Csaba csak forintosat ehet, ordít is miatta, s ígéri Frédinek, hogy „szétverlek” — s illedelmesen elköszönnek. Mészáros Ottó barmodra, akik iskolai bizo- nyítványukfcain a legjobb osztályzatot őrzik magatartásból. Bajt keresni, hogy abban mutassuk meg, kik és mik vagyunk — ez lehet erőfitogtatás, hiúság, 'a föltűnés hajszolása. De vállalni a legnagyobb veszélyt is társaink, környezetünk, a közösség védelmében ez hősiesség akkor is, ha aki véghez viszi, az tegnap még nyúlszívű volt. Papp Lajos sohasem volt nyúlszívű. De tragédiája — mit titkoljam! — azt a felel- ; met keltette bennem, jó idő- j re elveszi mindenki kedvét i attól, hogy beavatkozzék ott, ahol a részeg erőszak vagy a cinikus garázdaság a gyöngékre tör. Tíz fiatalt kérdeztek meg a .yCsiliben”, ahová olyan kedvvel járt Papp Lajos. A tíz közül egy azt mondja: „Én mindenesetre lelécelek, ha va-
