Pest Megyei Hírlap, 1968. június (12. évfolyam, 127-152. szám)

1968-06-23 / 146. szám

1968. JÚNIUS 23., VASÄRNAP rear ti ec vei Füge a nadrág zsebben O AZ ÉLET KATONÁI (Nem kell hinni neki, bo­lond szegény.) & „Dekadens halálhangulatban vagy, barátom” — csapott a váltamra a napokban egy is­merősöm, amint kávézva a klubban ültem. Nem tudtam különösebben honorálni ke­délyességét, mert tényleg csapnivalóan rossz hangula­tom volt. Van így néha — ve­lem is, mással is; rám nézve annyi eltéréssel, hogy én azért ritkán hagyom el magam lel­kiekben; akkor is inkább egye­dül, magamban intézem el az ügyet vagy ügyeket. © Magamról beszélek: két em­ber vagyok. Egyik a külvilág előtt jelenik meg, a másik em­ber ennek a külvilág előttinek a burkában rejtetten él. Ez — a belső, a rejtetten élő — a parancsoló indvíduum. Vala­mikor nem hittem — magamra nézve tagadtam és elutasítot­tam — ezt a kettősségi elméle­tet; az életem akkor egyszerű és egysíkú, minden bonyolult és szövevényes áttételtől men­tes volt. Az életszínjáték kis és nagy kulisszáit magunk to­logattuk mindenki előtt, és játszottunk klasszikus drámát, színművet éppen úgy, mint csilingelő operettet és semati­kus darabokat. Azután — az élet hozta így — két ember lettem. Egyik: a külvilág embere, a másik: a rejtett, belső ember parancsát követve — nevetve vagy sír­va, imádkozva vagy átkozód- va, kenetteljesen vagy közön­ségesen, kihúzott derékkal vagy meghajolva, nyitott szem­mel vagy szembekötve, meg­alázva vagy felmagasztalva, hazudva vagy az igazságot ke­resve, lelkesülten vagy elszo­morodva, tehát a szükség és belső parancs szerint — léte­zik, cselekszik, pontosan alkal­mazkodván az élet mindenna­pi kívánalmaihoz. A minden­napi kívánalmak: a munka és eredményének értékelése má­sok által; a főnök vagy más elöljáró jó kedve avagy rossz kedve; a munkatárstól kapott jól értesült információ, hogy miről tárgyaltak a vezetői ér­tekezleten; mi újság a világ- politikában; miről ír az új­ság vagy miről nem ír, pedig kellene; a mindennapi klub vezetőjének előzékenysége vagy rideg üzletszerűsége; fogytán-e a zsebpénz, vagy még kitart egy ideig; hogyan fogadja X., hogy csak két hét múlva kapja meg a kölcsön­kért százast; mennyit késik a randevúról Giziké, és ha ké­sik, mivel magyarázza; Y. cik­ket ír az alkoholellenes küz­delem társadalmi eszközeiről, noha neki magának már régen elvonókúrán lenne a helye; ki prédikál még az éltető vízről, miközben ő legfeljebb mosdás­ra használja... — és így to­vább, és így tovább. Hagyjuk. Az élet képsora a követel­ményvariációknak a mértani haladvány szerint növekvő­szaporodó mennyiségét tudja produkálni. És ami ebből kö­vetkezik: hogyan és mennyire kell vigyázni annak a rejtve élő „másik”-nak, hogy lépest tudjon tartani a variációkkal. Van ember, aki körül egyszer­re megfagy a levegő, csak azt veszi észre, hogy egyedül áll, s a portás éppen hogy megpöc- centi sapkáját — köszönés he­lyett. Mi történhetett? Talán rosszul reagálta le a szomszéd asztalnál ülő munkatárs — ne adj isten: a főnök — epés megjegyzéseit az egyik vezető napilap vezércikkét illetően, s elfeledkezett az aranyszabály­ról, hogy amit szabad Jupiter­nek, nem szabad az... ? Vagy túlságosan gyorsan mondott ítéletet valakiről-valamiről, és később nem úgy alakult a do­log? Vagy valami susmus- pletyka indult körülötte, ami­nek hitelt adnak, hiszen ólyan még nem volt, hogy ha valaki­ről rosszat mondtak, azt ne hitték volna el, lehetett bár az egy perccel előbb a leg­nagyszerűbb munkaerő, a pél­dás életű férj és áldozatos csa­ládapa ... Hatványozottan sok a variációs lehetőség itt is — a magyarázatra! Hogy valójá­ban mi történt? Csupán amy- nyi, hogy a parancsoló „belső én” kihagyott egy pillanatra, és a külvilág előtti ember — be-§ vagy ^ megbukott. Sportnyelven: dobhatja a törülközőt. Őszinte igyekszem lenni: va-^ lahol én szégyellem magamat § ezért a kettősségért. De mit tegyek, ha Z. M. már eleve úgy kérdez, hogy | abból már azt is tudom: mi-^ lyen választ szeretne? Z. is, i M. is — főnököm, hát mond-$ jam meg nekik, hogy idióták,^ és már régen a legelőn volna ^ a helyük, nem pedig a hivatal- ^ ban? Nem! Megkapják a ki-^ vánt választ.— megbecsülésük^ irányomban töretlen marad, és ^ ez esetleg a prémiumboríték-^ ban is realizálódhat. Elégtéte-^ lem csupán annyi, hogy zsebre S dugom a kezem, és fügét mu-^ tatok nekik. Azoktól, akiknek^ én vagyok a főnöke, legalább^ ugyanezt megkapom. Szemben mosoly — a zseb-5 ben fityisz. s* Nem jó dolog ez — még ha t nem is él mindenki így. Har-S cot indítani ellene — ez volna § a jó s derék dolog! De hogyan ^ kezdjek hozzá? Ha szót eme- ^ lek, vajon a fölöttem állók ^ nem veszik-e magukra? Ha^ igen, akkor nem sokáig mara- ^ dók fegyverben. Ostobán vá- ^ d'askodó szentségtörő! — az •; leszek. És akik esetleg rámis-fc mernek a kettős típus éppen S általam rajzolandó portréjá- ^ ban? Ha elöljárók azok, ak-^ kor azt mondják: lám, ilyen ^ ember, szabaduljunk meg tő-;! le. S ha beosztottak, akkor így ^ szólnak: lám. ilyen ember, s ^ mi mennyivel különbek va- ^ gyünk nála... Ördögök által rajzolt kör ez. § Jaj, de pocsék! $ De nem is erről akartam be- ^ szólni ... Zagyvaság az egész. § ... Nos, ahogy az elején mondtam: nem különösebben^ honoráltam ismerősöm kedé- ^ lyés hátba vágását és 'mégjegy- § zését dekadens halálhángula- ^ tómról. Azért leült mellém, én ^ pedig igyekeztem háttérbe szó- ^ rítani rossz kedvemet, és fi- ^ gyelmesen hallgatni, amint el- ^ mondja, hogy van úgy néha § az ember, amikor rátelepszik^ a gond és a szomorúság... ^ Dér Ferenc ^^*^'^^***SSSSSSSSSSSS*SSSSS/rSSSS///AfSSSSSS^SSSSSSSSSSSSSS/SAfSSSSVfS/J'SSS’SSSSSSSSSSXSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSA^ hely, hogy a romantika kor­szaka óta egyre jobban zava­rodik a helyzet, de így van. Megmaradt, nem vész ki, de a helyzete és a funkciója megváltozott. Valamikor a kép elmondott mindig valamit... Újságíró: És most már nincs igény arra, hogy a kép el­mondjon valamit? Sváby: Bennem sincs ilyen igény, hogy összefüggő dolgot, történetet mondjak el. Újságíró: önnek, mint rea­lista művésznek, mire van igénye? Sváby: Inkább arra, hogy életérzést, mentalitást mond­jak el, szinte történet nélkül, de mindig ábrázoló értelem­ben. Máshogy el sem tudom képzelni a festészetet a ma­gam számára, mint ábrázoló értelemben. Újságíró: Miért nem tudja máshogy elképzelni? Sváby: Ilyen vagyok. Igé­nyem van rá, hogy ábrázol­jak. Van erről a kérdésről egy befejezetlen tanulmányfélém is, mert természetesen arra is igénye van az embernek, hogy alkati adottságait megideolo- gizálja. Újságíró: Miről ír a készülő tanulmányban ? Sváby: Arról, hogy a ma­gyar kultúrának és ezen belül a magyar képzőművészeti kultúrának nagyon fontos szerepe van Európában. Sze­rintem Magyarország Európa része. Sajátos része. A szno­bok ezt kétségbe vonják. A magyar festészetet provinciá­lisnak nevezik a lengyelek, bolgárok, jugoszlávok festé­szetéhez viszonyítva, mert nem jut eszükbe, hogy ami­kor most a jugoszlávok vagy a bolgárok az absztrakt mű­vészetek hatása alatt állnak, ez annak jele, hogy most fo­gadják be Európát. Mi ezen már túl vagyunk. Mi ezt meg­csináltuk Munkácsyval. Mun­kácsy létrehozta az európai kapcsolódást. Mit csinált? Amikor Párizsban az impresz- szionizmus már eljutott Ma- net-ig, ő Münchenbe ment és az akademista festészet isko­láját jiozta haza. Ez szükség- szerűség volt. Csak így, az akadémizmuson át lehetett bekapcsolni a magyar festé­szetet az európai műveltség áramába. Azért csak így, mert először mindig az általánost kell megtanulni, aztán lehet csak forradalmat csinálni. Az absztrakt művészet jelenti azt az európai kultúrába bekap­csoló általánosságot, amit számunkra az akadémizmus jelentett. Újságíró: Azt mondta az imént, hogy a magyar kultú­ra az európai kultúrának sa­játos része. Miben áll ez a sajátosság? Sváby: A „nyolcak” Uitz Béla, Pór Bertalan, Márffy Ödön és a többiek annak ide­jén kimentek Párizsba és ku­bista iskolát hoztak, de egyet­len jelentős művész nem akadt köztük, aki végigvitte volna az analízist és megva­lósította volna tisztán a ku- bizmus alapelveit. Azért nem vitték végig az analízist, mert hazajöttek és elkezdtek poli­tizálni, ami a festészetben azt is jelentette, hogy elkezdtek ábrázolni. így lett nálunk minden európai hatás sajátos. Nem provinciális, hanem sa­játos. Nem azért nem marad­tak ők kubista festők, mert a magyar valóság lenyeste a szárnyukat, és nem tudtak szárnyalni, hanem azért, mert kötődni akartak a magyar va­lóság igényeihez. Újságíró: Ezek szerint nincs is semmi baj? Sváby: Dehogynem. Volt is, van is. Csak éppen a ma­gyar művészetnek nem az a baja, hogy provinciális. Újságíró: Hanem? Sváby: A nagy művek min- ^ dig megszülettek, csak ebbe a ^ szülésbe az alkotók sokszor ^ belerokkantak. Újságíró: A „Művészet” cí-^ mű folyóirat májusi számában ^ ön a Népszabadság képzőmű- ^ veszeti cikkírójával vitatkoz- ^ va azt írja: .......minden jó és ^ r endben van. csak az atmosz- ^ féra rossz. Hát az rossz! De ^ nem azért, mert minden rend- ^ ben van.” Véleménye szerint ^ mi nincs rendben a képzőmű- ^ vészeli közéletben? Sváby: Csak azt tudom meg- ^ ismételni, amit ott is leírtam. ^ Valahogy elege lett a világnak ^ abból, hogy nem akárki lehet ^ művész, s a művészeknek ab- ^ ból, hogy nem mindenki lehet ^ jó művész. Újságíró: Azt írják önről: ^ .......festészete korunkban szó- $ k atlanul embercentrikus. Alig ^ fest tájat, csendéletet, annál § több portrét”. És rengeteg ön- ^ arcképet. Mi ennek az oka? 5 Sváby: A modell, rapszódi- % kus munkastílusom miatt, § rendszerint zavar. Ezért ma- ^ gamat használom, szükségem ^ van modellre. És nekem is ^ van olyan arcom, mint bárki ^ másnak. Nem ? ^ Újságíró: Most egy iskola § falára készít sgraffitót. Sze- $ réti ezeket a munkákat? ^ Sváby: Szeretem, mert van- § nak olyan mozzanatai, ame- ^ lyek alapján elhiszem, hogy ^ szükséges a működésem. Leg- ^ alább annak a falnak szüksé- § ge van rá, amelyikre festem. $ És ha már ott van, az embe- ^ rek örülnek neki. Egyébként ^ bennem mindig volt olyan ^ igény, hogy megértsék, amit ^ csinálok. i Újságíró: Volt? Sváby: Van. Nádas Péter SZOKATLANUL MELEG volt az a szeptember tizen­kilenc esztendővel ezelőtt. A Felsőbabádi Állami Gazdaság igazgatójának az irodájában pedig szinte kibírhatatlan. Legalábbis Kelemen György úgy érezte akkor. — Itt van tízezer forint. El­utazik Dánszentmiklósra. Van ott százötven hold, amit meg kell szántani, be kell vetni. Ügy végezze dolgát, hogy má­tól kezdve maga ott az üzem­egység-vezető ... Megkereste a térképen, merre van Dánszentmiklós, aztán felült a motorjára. Dél­után már a községházán ko­pogtatott. — Felsőbabádról jöttem. Van itt százötven holdja az állami gazdaságnak, azt kell megműveltetnem... Úgy néztek rá, mintha egy távoli földrészről érkezett volna. — Lehet, hogy van, lehet, hogy nincs. Van itt föld par­lagon, több is, mint ameny- nylt keres... — ennyi volt az útbaigazítás. Mi mást tehetett: keresett egy zugot magának, ahol meghúzódhat, amíg kiokosko­dik valamit. Házat, de még szobát sem talált. Falunak csak a hencegő nevezhette ak­kor Dánszentmiklóst. A való­ságban nem volt az más, mint nagy kiterjedésű tanyavilág, egymástól távoleső majorok­kal. Legfeljebb, ha ezren lak­ták ezt a homokra épült tele­pülést. Egy ólszerű zúgban hú­zódott meg éjszakára. Az ak­tatáskája volt a párna, a ka­bátja meg a takaró. Másnap lovat vett, meg egy rozzant szekeret. Felcsapott kocsisnak, s egy helyi embert maga mellé ültetve a bakra, magyaráztatta el útközben, melyik föld kié. Százötven hold vetetten földet keresett a dánszentmiklósi határban, s hatszázat talált. Hatszáz ;hold senki földjét. Pénze volt, a zakója belső zsebét nevezte ki pénztárnak, úgy vitte, hur­colta magával a tízezer fo­rintot, bármerre ment. Gazdá­kat fogadott fel. lóval és eké­vel. S hozzá öt munkást a megalapítandó gazdaságnak. A nevükre ma is jól emlék­szik: Dézsi János és Mihály, Czibula Mária, idősebb Doro­gi Mihály és Király László. — Három közülük, a két Dézsi-fivér és idősebb Dorogi Mihály még ma is itt dolgo­zik. Czibula Máriát és Király Lászlót innen kísértük ki a temetőbe. Törzsgárda. Érzi, milyen mély tartalmat kap így ez a szó? Tizenkilenc év együtt, jóban-rosszban. S mi­lyen nehéz két évtized! Rossz homok. Szétszórt tanyai tele­pülés. Nagytermészetű, hirte­len haragú emberek. S ne­kem, mint üzemegység-veze­tőnek és írnoknak, pénztáros­nak és agronómusnak, köny­velőnek és adminisztrátornak egy személyben, a kapott tíz­ezer forinton kívül szinte sem­mim sem volt az indulásnál. Legfeljebb a föld és a munka szeretete. Meg valami szak­értelem hozzá. Az apám állat­orvos volt. Jómagam építő­ipari technológiát hallgattam két évig. onnan pártoltam át a felsőfokú mezőgazdasági szakiskolára. Az élet azonban soha nem a napos oldalát mu­tatta felém. ÁRNYÉKBAN SZÜLETETT, Néhány hónappal az első vi­lágháború kirobbanása előtt, ö a világra jött, apját a front­ra vitték. Négyesztendős volt, amikor megismerte. De nem sok ideje maradt az ismerke­désre. Arra, hogy megismerje az apai szeretet s erősödjön, formálódjon, edződjön benne. A háború akkor is háború, amikor már elhallgattak a fegyverek. A sorvasztó beteg­séget a fronton kapta apja, az ragadta el tőlük, amikor már béke volt. De milyen béke az olyan, amelyben apa nélkül nő fel a gyerek? Kemény és érdes. Mintha mindennek csak sarka lenne és sehol egy gömbölyűség. Konokká és ki­tartóvá edzi az ilyen élet az embert Konokká, hogy a leg­nagyobb tragédiákon is úrrá legyen, és kitartóvá, hogy ne adja fel könnyen az életét. Szüksége volt rá. Nagy szük­sége. Ahhoz, hogy éljen. Az KELEMEN GYÖRGY ember célja néha csupán eny- ,nyi: élni. Konokság kell hoz­zá és hit. Hit az emberben. Mert élni csak úgy lehet, em­berül. — Négy hold földet kaptam Gyálon a háború után. A szél­tét néhány lépéssel átértem, de a hossza ... Egyszer ott­hagytam a lovamat a föld egyik végéiben, én meg visz- szamentem a másikba, mert annyira gyötört a szomjúság. Onnan nézek vissza: mit csi­nál a ló. Nem láttam én még a füle hegyét sem. Ilyen volt egy nadrágszíjparcella. Hosz- szú, akár egy folyondár és olyan veszélyes is: aki bele­ragadt, egy életre nem vitte semmire. Ezt a fojtogató kö­teléket csak durván szétszakí­tani lehetett. Még azon az áron is, hogy az emberek egy ideig úgy érezték: az életük értelmét veszítették el vele. Ma már, persze, másként vé­lekednek. De még nyolc esz­tendeje is... Nyolc esztendeje, amikor az általa alapított, de ekkor már ötezer holdas gazdaság igaz­gatója volt, szilárd, erős gaz­daságé, a nagyobb gondokkal és bajokkal rég a háta mö­gött, feltették neki a kérdést: elvállalná-e a gazdaság igaz­gatása mellett a helyi terme­lőszövetkezet elnökségét is? — Becsületesen megmond­ták: nem diadalmenet vezeté­sére kérnek fel, hanem ke­mény, szívós küzdelemre s nem tudnak felsorakoztatni mögém mást, csak egy zilált, elgyengült sereget. Nyolc­százezer forint mérleghiányt. És egy elszomorító számada­tot: az egy tagra jutó évi át­lagjövedelem ötezer-hatszáz forint. AMIKOR AZ EMBER alig több öt ven.-kilónál s tudja magáról, hogy árnyékban született, gondolkoznia kell egy ilyen ajánlaton. Bírja-e erővel, fizikummal, idegek­kel? Dönteni mégis csak egy­féleképpen lehet. Konokul és hittel. Hittel, hogy mindez a rossz nem lehet törvényszerű. — Nem a népekben volt a baj. Ha rosszul mennek a dol­gok, soha nem az egyszerű ember a hibás. Ha megmond­ják neki. mit hogyan tegyen, becsülettel és erejéhez, tudá­sához mérten megteszi. Mi volt a baj? Egy lapra felten­ni mindent, hazárdjáték. Az almára építettek mindent. Az eredmény: az első esz­tendő végére kifizették a nyolcszázezer forintos tarto­zást, az átlagjövedelem pedig tízezer forintra emelkedett. Három esztendeje pedig, ami­kor Kelemen György lekö­szönt a Micsurin Termelőszö­vetkezet elnöki tisztjéről, hu­szonötezer forintos átlagjöve­delmet és hatmillió forint készpénzt hagyott maga után. És még valamit: öt esztendő alatt a tagság átlagos életko­ra hatvanegy esztendőről har­minchárom évre csökkent. Sétára invitál a gazdaságba, ahová tizenkilenc esztendeje érkezett. — Azt elmondtam már. ami volt. Ami van, arról győződ­jön meg személyesen. Az a legjobb tapasztalat. Merre menjünk, mit nézzünk meg, maga határozza meg. Nos? Arra a hosszú épületre kíván­csi? Meglepődött? Pedig nincs benne semmi különös. A mi dolgozóink megszokták már, hogy együtt élnek a fia­talokkal. Akkor is, ha azok nem a saját gyerekeik. Az Ör­kényi és a vasadi szakiskola kihelyezett osztályai tanul­nak nálunk. Hogy ez nem egé­szen, az állami gazdaság fel­adatköréhez tartozik? Látszó­lag, amit i tt talál, sok minden nem a mi profilunk. Ha me­reven ragaszkodik a szabá­lyokhoz. Csakhogy, és szerin­tem ez a lényeg, nem az em­berek vannak a szabályokért, hanem fordítva. Az életet, egy intézmény kerítésén belül nem leszűkíteni, kiteljesíteni kell. Teljessé tenni, egésszé for­málni az egyes emberek éle­tét is. Sok baja volt már ezért. Azt, hogy a petróleum­fénynél jobb a villany, köny- riyen megértették az emberek. A gépek ellen is csak a kez­det kezdetén tiltakoztak. De hogy a bármelyik városi ét­teremhez hasonló étkezdében miniden négy ember felel a saját asztaláért, a tisztaságtól kezdve az evőeszközök meg­maradásáig, ezt már szokni kell. A papírszalvétát is, meg azt, hogy ki mint teszi visz- sza az üres tányérra az evő­eszközöket. Hogy a központ több holdas területén nem il­lik eldobni a ci'garettavéget vagy más szemetet? — Menjen végig nyugod­tan a tizenkilenc esztendő alatt megváltozott, kiterebé- iyesedett falun. Szívmelenge­tő látvány. Az értelmes rend. A megértett fegyelem. Ami itt, nálunk megtetszik, az hol­nap, holnapután már ugyan­úgy van a falu házaiban is. HATALMAS ÉPÜLET a kerítés tövében. Orvosi ren­delő, fogászat, röntgen, labo­ratórium, gyógyszertár. Vala­mennyi két bejárattal: a gaz­daságból és az utcáról is. — Komoly felelősségrevo- nást kaptunk érte. Amikor építettük. Gyógyszertár az ál­lami gazdaságban? Meg rönt­genrendelő? Ugyan minek, kérdezték sokan felháboro­dottan. Ez négy esztendeje volt. Ma már senki sem kér­dezi. Ez is a teljességre törek­vés egyik állomása. A mi pén. zünkből építettük ugyan, de az egész falu javára. Mert kik laknak a faluban? A mi dol­gozóink. Meg a termelőszö­vetkezet tagsága. Most ABC- áruházat építünk. Talán furcsán hangzik: ál­lami gazdasági igazgató, aki megkapta az egészségügy ki­váló dolgozója megtisztelő cí­met. Lehet, hogy legközelebb a kereskedelem kiváló dolgo­zója lesz? Esetleg kiváló ta­nár vagy népművelő? Meid nemcsak diákkollégiuma van a gazdaságnak. Ifjúsági klub­ja, könyvtára, és sok más kul­turális lehetősége is. Meg napközi otthonos óvodája. Meg fürdői. Öntözőtelepei és egészséges ivóvize. — Ez utóbbi talán a legje­lentősebb váll-.aás. Tudja, mennyi tbc-s és golyvás em­ber élt ezen a tájon? Csapa­dékszegény vidék, még egy vizesárka sem volt. Amikor kihívtuk a szakembereket, csak megerősítették: négy-öt­száz méter felett aligha talá­lunk vizet. Fúrattunk is két kutat, százezer forintokért, közel kétszáz métereseket, de percenként ötven liter víznél nem nyertünk többet. Akkor gondolkodni kezdtünk a ma­gunk feje után. Lehet, hogy átfúrtuk a vízadó réteget? El­kezdtük újra, s harminc mé­ter után kitűnő vizű kutakat nyertünk. A leggyengébb is négyszáz litert ad percenként. Ma már a szántóterület ne­gyedét öntözzük. Búza itt csak mutatóban volt azelőtt, az is csak a Kóburg herceg birtokán. Az öregek szerint holdanként négy-öt mázsát, ha fizetett. Ma elégedetlenek vagyunk a tizennyolc-húsz mázsával is. Évente a szántó- terület negyede, most mór közel két évtized óta, istálló- és műtrágyát kap. Ezzel si­került változásra bírnunk a földet. A jobb föld tartalma­sabb, gazdagabb életet jelent. Ez a jobb élet pedig az em­berek gyorsabb változását serkenti. ALA.CSONY. TÖRÉKENY, ember az igazgató Életének ötvenötödik esztendejét tölti Ebből huszonkettő a párt szolgálatában telt el. Pestlő- rincen lakik, papíron. Az öt­ezer hold egész embert kíván. A családjához hetenként egy­szer. legfeljebb kétszer láto­gat haza. Pedig nagyon szere­ti feleségét, első gimnazista lányát És a gazdaságot is, amelynek vezetésével tizen­kilenc esztendeje megbízták. És amelyben szeretné megér­ni a negyedszázados jubileu­mot. Prukner Pál

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom