Pest Megyei Hírlap, 1968. május (12. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-09 / 107. szám
1968. MÁJUS 9., CSÜTÖRTÖK hírlap 3 Jubileumi „Sobieski János" dunai emiéktúra 1933-ban először rendezték meg a dunai evezős emlék- versenyt és túrát, melyet folyamatosan hat követett a második világháború kitöréséig. A hagyományok ápolása és a magyar—lengyel kapcsolatok elmélyítése érdekében a Magyar Természetbarát Szövetség és a Budapesti Lengyel Kultúrintézet. a Lengyel Tengerhajózási RT. és a Pest megyei Idegenforgalmi Hivatal közreműködésével 1966-ban felújították az emléktúrát, Esztergom— Budapest között, majd 1967- ben már Esztergom—Dömsöd —Dunaharaszti útvonalra bővítette. Az idén jubileumhoz érkezett az emléktúra: tizedszer kerül sor rá. Útvonala ismét Esztergom—Budapest—Dömsöd —Dunaharaszti, azzal az újdonsággal, hogy a lengyel résztvevők Komáromtól is kezdhetik a túrát és utána bekapcsolódhatnak a számukra rendezett balatoni campingezésbe is. Az emléktúra felső szakasza (Esztergom—Budapest) a festői Dunakanyart mutatja meg történelmi emlékeivel, a Budapest alatti szakasz pedig a horgászok víziparadicsomát, a pihentető soroksári Duna-ágat. Az evezőstúra hossza Komáromtól 221, Esztergomtól 175 kilométer. Az emléktúrára május 31-ig lehet jelentkezni a Magyar Természetbarát Szövetségnél (Budapest, V., Rosenberg házaspár u. 1.). Heti témánk: a mezőgazdaság májusa (2) A kerepesi isz-tag Mindjárt egy kis zavar ... Vasárnap reggel van, s a riporter ül a kerepesi Kossuth Termelőszövetkezet irodájában, ahol éppen Brancs Jánossal beszélget, az egyik tsz-tag- gal. Ekkor jelenik meg váratlanul az irodán Varga Mihály, a szövetkezet elnökhelyettese. Mi az illem? Ilyenkor be kell mutatkozni. — Hagyjon minket békén — mondta mindjárt az elnök- helyettes ingerülten. — Jöjjön hétköznap, én nem engedem a pihenőnapomat megzavarni. Elég nekünk egész héten... — Öh, semmi baj, csak néhány emberrel elbeszélgetek, aki ráér — hangzott a tiltakozással vegyes mentegetőzés, mert ugye mindenkinek vasárnap, a vasárnap, de előfordulhat, hogy valaki feláldoz belőle néhány órát. Mire az elnökhelyettes kifejtette, hogy nyilatkozatokra csak a vezetőség tagjainak van joga, mert az emberek esetleg olyasmit is mondanak, amivel a vezetőség nem ért egyet, mint ahogy volt már rá példa ... — Mennyit keresett tavaly? Havonta; úgy körülbelül... Elgondolkozott. — Mennyit? 1500—1600 forintot. De kaptam nyereség- részesedést 1700 forint körül, földjáradékot 1400 forintot. Aztán ott a háztáji... No, mondom, meg lehet élni... Most 67 éves. Elégedett. Az idén vállalta egy fél hold paprika, 400 négyszögöl zöldség művelését, szedését, betakarítását. Ezen kívül két hold Hungazinos kukoricát, 900 négyszögöl burgonyát, egy hold harmados kukoricát íratott magának... És ha ideje adódik, megy a szövetkezetbe valami más munkáért. Így vasárnap is ellenőrzéseket végez: rendesen etetik-e a jószágokat, nincs-e valahol valami baj? — Nehezen lépett be a közösbe annak idején? — kérdem. — Igen — mondja. — De nekem többet nem kéne a föld... Nagyjából ez a nyilatkozata ... Dékiss János Villa a Pasaréten Nemcsak látni, készülni is a holnapra ® A korszerűségről Monoron Indokok és érvek Nagyobb támogatást A Pasaréten sétáltam. A nyárrá változott tavasz virágoskertjeiben gyönyörködtem, s a szebbnél szebb új, modern társasvillákban. Milyen kár, hogy ilyen házak csak a fővárosban és az üdülőterületeken épülnek, íalvainkban hasonlót még elvétve sem találni. Erre gondoltam, amikor a Bimbó út végén egy különösen szép, ultramodern, négylakásos társasvillához értem. Éppen befejezés előtt áll, sno lám, ki az építője: a Monori Építőipari Ktsz — nevét tábla hirdeti. Érdekes, hogy egy vidéki szövetkezet ilyen társasházat épít, méghozzá nem telephelyén, hanem a budai villaövezetben. Igen, érdekes, különösen azért, mert nemrégiben éppen erről a szövetkezetről hallottam, hogy nem vállalta Monoron egy háromemeletes, huszonegy lakásos társasház megépítését. Ennek érdemes utánajárni. Hiszen Monornak, a fejlődni, városiasodni akaró járási székhelynek éppen a központjában tervezte az OTP a modern társasházat, méghozzá pontosan a mellé az épület mellé, szinte testvéreként, amelynek a falai, a helyi állami gazdaság építőrészlegének serény munkája nyomán, már gyorsan magasodnak. — Igen, így van — mondja keserűen Pogány Miklós, az OTP megyei igazgatója, araikor megkérdezem. — Monoron tervezett társasházunknak, amelynek földszintjén járási fiókunk és az Állami Biztosító kapott volna új helyiségeket, máig sincs kivitelezője, és úgy látszik, véglegesen le is kell mondanunk erről az épületről. Kézenfekvő volt a kérdés, miért nem vállalta a helyi épí- tőszövetkezet. — Elsősorban velük tárgyaltunk, sőt meg is állapodtunk abban, hogy idén elkezdik az építkezést. Azután -r- váratlanul — a szövetkezet elzárkózott a szerződés megkötése elől, és jegyzőkönyvben nyilatkozott: nem vállalja a monolit vasbeton szerkezettel tervezett társasház kivitelezését, ehhez nem rendelkezik a szükséges kapacitással. Azt is megtudom még: ugyanakkor a szövetkezet elvállalta az OTP egy másik beruházását, méghozzá a szomszéd járásban, Pécelen. Itt egyemeletes társasházakból álló új lakótelepet terveztek, s már el is kezdték a négy első épület talajmunkálatait. Vajon miért- ment. ilyen messze építkezni székhelyétől a szövetkezet, amikor helyben is lenne igény a munkájára? Ennek a kérdésnek még nagyobb súlyt ad az, hogy nemrégiben, éppen a társasházépítkezéseket elősegítő megbeszélésen, a megyei KISZÖV elnöke arról panaszkodott: a különböző szervek, közöttük az OTP, nem segítik elő a szövetkezetek helybeli építkezéseit. Vajon mi lehet az igazság az egymásnak ellentmondó vélemények, nyilatkozatok után? Ezt a kérdést már Monoron tettem föl Koblencz Sándornak, az építő ktsz elnökének és Vashegyi László műszaki vezetőnek. Ezzel kezdte az elnök: — A pasaréti társasvillát még négy évvel ezelőtt vállaltuk, amikor ténylegesen nem volt Monoron és környékén megrendelésünk. Ezt a választ el lehet fogadni. De miért nem kezdtek hozzá az OTP-társasház kivitelezéséhez? — Tavaly elvállaltuk, de közben megváltoztatták a műszaki megoldásokat. Mi sajnos, vasbetonvázas épület kivitelezésére nem vagyunk felkészülve. Igen, ehhez zsaluzó és vasbetonszerelő szakmunkások kellenének, meg daru és gyorsfelvonó. — És olyan mennyiségű betonvas, amely csak ennél az egy háromemeletes épületnél többszörösét tenné ki a jelenlegi, hagyományos építkezéseinkhez felhasználtaknak. Márpedig a betonvas beszerzése nagyon nehéz. Ezért vállalták el a péceli új lakótelepet, amely hagyományos módon épül. Akaratlanul kikívánkozott belőlem a kérdés: nem érzik-e szükségét annak, hogy fölkészüljenek a mai kor követelményének megfelelő, modernebb, vasbeton-szerkezetű, esetleg paneles megoldású építkezésre? Hiszen az egyre növekvő társasházigények így olcsóbban, és ami ugyancsak nagyon fontos — sokkal gyorsabban kielégíthetők lennének? — A kérdés teljesen jogos, és a megoldás már bennünket is foglalkoztat. De sajnos — jelenleg még — a megvalósítással várnunk kell. Ezt mondja a szövetkezet elnöke és műszaki vezetője. És őszinte beszélgetésünk so>- rán beszámolnak azokról a nehézségekről, amelyeket a vasbetonvázas és középblokkos építkezésekre való áttérés előtt le kellene gyűrniük. Elsősorban anyagi helyzetük akadályozza a továbblépést. Két éve még veszteséges volt a szövetkezet, s most nincs pénzük daruk, s más modem gépek beszerzésére. De ha lenne is; új műszaki gárdát, irányító és kivitelező szakembereket honnan szereznének? Azután még egy sor gond: az is nehezíti a munkát, hogy az anyagmegrende- iéseket — pontos árakkal — szinte csak a szállításkor igazolják vissza. Ez akadályozza az előkalkulációt, a költségek kidolgozását, amit viszont, a megrendelők joggal kívánnak. A modern építési eljárások alkalmazása tehát — legalábbis a Monori Építőipari Ktsz-nél — még nem is a közeli, hanem a távoli jövőre marad. Ez pedig nagy kár. Igaz, a monori szövetkezetnek így is van elég építeni valója. De vezetőinek éppúgy, mint a kisipari szövetkezetek megyei és országos érdekvédelmi szerveinek, a KISZÖV-nek és az OKISZ-nak, a jelenleginél többet kellene tenniük á modern építési technika bevezetésének elősegítése érdé? kében. Hetesi Ferenc Pál Ekkor óhatatlanul ez jutott eszembe: ime hová fejlődött a szövetkezet, amely mellett még nem is olyan régen ott bábáskodtunk. Itt-ott már egészen úgy viselkednek, mint a nagy üzemekben, ahol külön írásbeli engedély kell, hogy belépjen az ember, s az igazgató meg a többi vezető tartja fenn a jogot, hogy nyilatkozzék. Persze BÉLA ELVTÁRS nem nyilatkozatról volt szó. Hanem, hogy mit szól a mai szövetkezeti élethez — mondjuk — Brancs János, az egykori kilencholdas kerepesi gazda. Ezt elmondani pedig felesleges a külön elnöki, avagy vezetőségi engedély. Beszélt is Brancs János szívesen, sőt igyekezett az elnök- helyettes ingerültségének is ©kát adni. — Meg kell érteni — mondta —, tudja most éppen rengeteg munka van. Kevés az eső, a paradicsompalántának víz kellene, de hogyan lehet ezt megoldani ezen a dombos vidéken ... Aztán itt volt most a rozs permetezése. Anyarozsot termelünk, s ez azzal jár, hogy be kell fertőzni a rozsvetést, de még mielőtt túl magasra nem nő, s el nem kezdődik a virágzás ... Szóval gyorsan kell dolgozni... Természetes dolog, hogy a riporter megérti a helyzetet, s nem hogy megbékél, hanem ] még el is gondolkodik kissé: ha Brancs János így kiáll a vezető mellett, okkal teszi bizonyára, vagyis elégedett vele. De mondja is: — Eleinte rosszul ment ez itt. Kiraktam egy vagon trágyát vasárnap, s kaptam érte 14 forintot. Most már ilyen nincs. Havonta kifizetik, amit megkeres az ember . , Az egészet, mint a gyárban. És nincs kecmecelés.1 Mindenki annyit keres. pnv»”nv!t dolgozik, s aki dolgozik, az megél. Az ember, nevezzük Kovács Andrásnak és mondjuk, Tarcalon fogta a pennáját, nagy akkurátusán megnyálazta és levelet írt a Város Kürtje szerkesztőségébe. Természetesen panaszos levelet. Lakásügyben. A szerkesztőségbe naponként tízből nyolc ilyen levél érkezik. Száz esetből kilencvenkilencszer az újságírók összeszorítják a fogukat és nem reagálnak. Illetve egy finom hangú levélben válaszolnak: „Olvastam kedves sorait, igen meghatott, sajnos azonban ...” Kovács Andrásnak azonban szerencséje volt, az egyik újságíró, lévén a levélben leírt ügy éppen a századik eset e héten, kiment a helyszínre. Megnézett mindent, benézett minden lyukba, meghallgatott minden panaszost és ellenpanaszost, valamint minden hivatalos embert. Harmadnap úgy érezte, érti a dolgot és sejti is tán, hogy körülbelül kinek van igaza. Visszament a városba, bement a redakcióba, felkereste az üzemorvost és megvizsgáltatta magát. Ha lenne szíves megnézni (mert neki gyanús), nem kapcsolta-e rá ideg- rendszerét valamelyik panaszos idegrendszerére? Nem volna szerencsés valamiféle elfogult hangsze- relésű dolgozatocskát írni. Különösen nem ilyen kényes, összegubancolódott témában. Lakásügyben dolgozat, nyomtatásban? No, ezt a szerkesztő aligha közli. Megy az írás a papírkosárba, és ő a szerző a presszóba, bút felejteni. Körülbelül ilyesmik jártak a fejében, de azért nekilátott, papírt tett a gépbe és elkezdte kegyetlenül verni az öreg Remingtont. Értelmes, tiszta gondolatokat írt, kerülte a harsány színeket, az izgalmas drámai fordulatokat. A helyzet, amelyet el kellett mondania, amúgyis drámai volt, nem volt szükség arra, hogy kívülről rakjon rá mázt, színt. Nem ecsetelt tehát, csupán grafittal vázolta, hogy mégis, a panaszos talán, hiszen, az az ember tbc-s... Egyébként tizenegyen laknak egy szobában ... Csecsemők, öregek, iskolások, középkorúak ... Talán az agronómus elvtárs várhatott volna még..: Kész lett. Még egyszer elolvasta, ahol kellett, javított, aztán egy jót nyújtózott, ásított és eszébe jutott a saját lakása. Most nagyon örült a szerkesztőségi szobának, mert egyedül volt, távol a háziék ricsajától, örült, mert a szoba meleg volt, meghitt, csendes. „Erről nem írhat senki” — nevetett saját bizarr gondolatán. Tulajdonképpen furcsa sors az újságírók sorsa, mindent megírhatnak, ami a közmorállal egybevág, azt is, ha valaki gyilkol, azt is, ha valaki igazságtalan, azt is, ha valaki hős... De ha az újságíró — teszem azt kihúz valakit a vízből — akkor, nos igen, akkor az illető névtelen hős marad ... Azon kapta magát, hogy gondolatai már valahol a hiúság ingoványos talaján kalandoznak. Felkelt, kávét kívánt. Lement a presszóba, a kávé jó forró volt. Később sétált az utcán, nézte az embereket és nagyon kíváncsi volt cikke sorsára. Kissé meglepődött másnap, amikor albérleti szobájában még ágyban fekve., olvasta. Egy sort nem húztak, egy szót nem javítottak, eredetiben jött, ahogy írta. Csak egy hét múlva szólt a szerkesztő: „Reklamálnak, öregem, délután itt lesznek a járástól, ötkor te is gyere be”. Fölényes, nyugodt, magabiztos arcot vágott, sőt még egy kissé mosolygott is, hogy a szerkesztő nyugodt legyen, ő igazat írt. Azért a gyomra egy kissé mozgott, bár valójában tényleg reménykedett: neki ebben az ügyben sok baja nem eshet. A titkárnő behozta a méregerős feketéket, konyakot öntött mindenkinek. ö nem ivott, bámulta a hivatalos embert, aki reklamálni jött. Magas, sovány, aszott arcú, seszinű hajú, vizenyős-kék szemű ember volt. Arca most egy kissé kipirult a hevülettől. Ült mellette még egy idegen, de az nem szólt, csak szür- csölte a kávét. — Tudjuk mi, hogy az újságnak meg az újságíró elvtársaknak az lenne jó, ha mi hivatalosan közölnénk, hogy amit a cikkben felvetettek, mi elintéztük. Azután azt maguk leközölhetnék az újságban: „Cikkünk nyomán a járás elintézte, hogy X. Y. lakást kapott” —, szóval az lenne a jó, ha a „Város Kürtje”... — kezdte a hivatalos ember, egy kissé cikornyásan, nyakatekerten, alig leplezett gúnnyal. A szerkesztő közbeszólt: — Kedves elvtársam, amit ön mondott, az szerintünk elhanyagolható szempont. Talán az lenne a fontosabb, mindenesetre az újságírói hiúságnál sokkal fontosabb, ha X. Y. tényleg lakást kapna és ő, valamint a családja örülhetne ennek. A hivatalos ember nem értette, nem akarta érteni, mert már támadásra állt a lelke, az esze, az idegrendszere. Így hát olybá tűntek neki a szerkesztő szavai, mintha valaki távolról szanszkritül szólt volna hozzá. Ismét fojtott dü-'vel válaszolt. — Az elvtársak nem ismerik a mi járásunkat, a mi nehéz helyzetünket. Ha ismernék, egész biztos másképpen beszélnének. De hát így könnyű maguknak ... Tudják azt, hogy tavaly drága pénzért egy modern nyilvános W. C.-t építettünk a faluban. Aztán nem sokkal utána, valahonnét az északi homokról lehúzódott hozzánk egy család, amolyan köszörűsök, vagy mifélék: Cigányok ... Beköszöntött a fagyos tél, a család beköltözött a W. C.-be. Ott alszanak, az lett a műhelyük ... Szóval ilyen fajta emberek élnek mifelénk és ha maguk tudnák, hogy milyen rosszak az emberek, nem irkál- nának össze-vissza. — Jóska, nem egészen helyes állásponton vagy, talán nem is jól beszélsz — szólalt meg kellemes, derűs hangján az eddig hallgatag férfi. A Jóska feltehetően a hivatalos ember volt, emellett tanúskodott az is, hogy a megszólításra ő vörösödött el. — Nocsak ... — hebegte. „Nocsak” — gondolták a házigazdák. — Nézd Jóskám —, folytatta az ismeretlen — talán nem is azok az emberek a rosszak. Nézzünk szembe a tényekkel: mi vagyunk szegények. És nem tudunk még minden vágyat kielégíteni. Ezreket, tízezreket építünk, de ez is kevés... Éhes, szegény ország voltunk mi. Nehéz jól tartani minket. A szerkesztő konyakot öntött, hogy oldja a hangulatot. — Igazad van, Bélám —, mondta a beszélőnek — és poharát összekoccintotta az ismeretlennel, akit azért ő nagyon ismerhetett, ha már „Bé- lám”-nak szólította, gondolta magában a szerző. Egyébként eddig megelégedéssel hallgatta a vitát, bár, mitagadás, igaz vágyai szerint a szerkesztő egy kicsit harcosabban védhette volna az ő cikkét. — Igazad van, Rabecz elvtársam — koccintott a hivatalos is. „Ha zongorázni tudnám a két .igazadvan' közötti különbséget” — gondolta ismét, de ő nem szólt. Később egy kissé meg is sértődött, mert teljesen másra terelődött a szó, az idegen meg a szerkesztő régi dolgokról beszélgettek, amiből aztán kiderült, hogy együtt voi.ak inasok Verik úrnál, együtt katonák, hadifoglyok, még a pártmunkát is együtt kezdték. Ügy érezte, hogy ő meg a hivatalos ember itt már feleslegesek, csak az furdalta az oldalát, hogy ki az isten lehet ez az idegen. A szerkesztő, mintha a gondolataiból olvasott volna, ismét öntött a poharakba konyakot és akkor bemutatta az idegent. — Béla, a járási pártbizottság első titkára. Régi barátom és elvtársam — mondotta a főnök és a szerzőre kacsintott, az pedig örömében, hogy ilyen helyen védték az ügyét, azt mondta, „szervusz Béla elvtársam, engedelmeddel”. — Egyébként, öcsi, Kovács And- rásék tényleg megérdemlik a lakást, nagyon kéne nekik egy tágas új lakás. Jóska! — fordult a férfi amahhoz, de azért az újságírónak mondta a gondolatait — ne felejtsd, Kovácsék a következők ... I ml ja az isten, miért ilyen az ember? Akkor.este az újságírót nem zavarta szűk, rendetlen, albérleti lakása. Suba Andor
