Pest Megyei Hírlap, 1968. május (12. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-01 / 101. szám
rt-Jí HEGY '&tirhw 1968. MÁJUS 1., SZERDA PIHENŐ BÁRKÁK Üdülőhelyi előadó - Verőcén A Dunakanyarban elsőnek a verőcei tanácsnál kezdi meg működését a nemrég ikineve- zett üdülőhelyi előadó. Az elmúlt szezonban gyakran előfordult, hogy autóbuszon, vagy vonaton népes turistacsoport érkezett a festői fekvésű községbe, de a váratlan vendégek többsége étlen- szomjan maradt, mert a vendéglők, presszók nem készültek fel ellátásukra. Az előadó feladata lesz, hogy összeköttetést teremtsen az utazási irodákkal, és így kellő időben előkészítse a vendéglátó helyeket. Amennyiben a verőcei kezdeményezés sikerrel jár, jövőre a Dunakanyar leglátogatottabb községei követik a példát. PORVERŐ ESŐ A mezőgazdaságban nagy várakozás előzte meg április utolsó napjait: a gomolygó felhők sokfelé esőt sejtettek. A hat hónapja tartó aszály után azonban a lehullott csapadék jóformán csak arra volt elég, hogy elverje a port, de legjobb esetben is csak felüdítette a növényeket. A mezőgazdászok szerint minimálisan 30—40 milliméternyi csapadék kellene ahhoz, hogy gyökeres fordulat álljon be a növények fejlődésében. ÖZBAKSELEJTEZÉS Az erdőgazdaságok, vadász- társaságok területein megkezdődött az őzbakselejtezés. Az állatok jól teleltek, megfelelő kondícióban vannak, de mégsem kerülhetik el a szokásos kiválogatást. Ilyenkor veszik puskavégre azokat az állatokat, amelyeknek rossz állású vagy a testhez képest szabálytalan az agancsuk. Kilövik az öreg bakokat is. A gondosan megszervezett vadászatokon hozzávetőleg öt-hat ezer őzbakot selejteznek ki, és több mint tízezer őzt ejtenek el. Pillantás a múltba A szobi gyiimölcsfa-csemetésről 1489. március 2- án kelt Eleonora 1 ferrarai hercegnének — Beatrix magyar királyné nővérének — az a Budára írt levele, amelyben jelzi: Mátyás király számára egy zsák firenzei dinnye-, saláta- és más zöldség- magvat küldet. Ugyanekkor érkeztek Budára forli hagymák is. Ezeket a király télen kincs.- tárában teleltette, tavasszal pedig maga ültette el a budai várkertben. S — száműzetés terhe mellett — megtiltotta: bárki is fogyasszon belőlük. Estei Hyppolvt érsek esztergomi asztalán főként dinnye, körte, szilva, alma és dió volt a kedvelt gyümölcs. Mátyás a boraid mát s a fügét kedvelte. Az esztergomi érseki udvar személyzete 1487-ben 17 600, 1489-ben 13 400 fő úgynevezett magyar káposztát („capusta per U Ongari”) fogyasztott el a' megmaradt számadáskönyvek adatai szerint. 1486— 1489-ben az esztergomi érseki udvar két — évi fizetéssel díjazott — főkertészt, s két kertészlegényt tartott. Ezekben az időkben Viseg- rád, Esztergom mellett Szob is jelentős gyű mölcsfacsemete termesztőhely volt; vásároltak innen mind a ki rályi, mind az érseki kertek számára gyümölcsfavesszőket. 1486- ban a vásárlásra maga az érseki uradalmi jószágkormányzó fel ügyelt. Buda körül < királyi kerteken 'kívül híres gyümölcstermelők voltak a buda- szentlőrincd pálos barátok. (Kolostoruk a mai Ságvá- ri-liget táján volt.) A királyi udvart a vadaskert kertészei látták el friss virágokkal.. ízes portré Minden munkát lehet művészetté fejleszteni. Természetesen nem a szó esztétikai értelmében, de egy esztergályos vagy földművelő is lehet művésze szakmájának, ha munkáját alkotásnak tekinti, ha a tehetőségekhez mérten beleadja egyéniségét, ha nemcsak a munkabér, hanem tevékenységének eredménye is érdekli. Ilyen ember Rosenstein Tibor. Azt mondja: — Az én munkám a közfelfogással ellentétben nehéz. Fizikailag és szellemileg is. Nincs ünnepem, nincsen szabad estém... Helyénvaló a kérdés: — Nem szereti a munkáját? Mást akar csinálni? — Dehogy! Én már gyerekkoromban ezt választottam. Mert azért nagyon szép munka. Hivatásérzet, kombinatív készség, jó ízlés, szakmai tudás, stílusérzék és fantázia kell hozzá. Ezek nélkül az ember csak főzőlegény lehet, de szakács soha! Mert Rosenstein Tibor a ceglédi Róna Vendéglátóipari Vállalat nemrég megnyílt Zöld Hordó kisvendéglőjének szakácsa. A fiatalember alig huszonöt éves, mégis neve van már a szakmában. Ö nyerte meg a híres alföldi szakács- versenyt. Cegléden többen ajánlották a főztjét, mert már népes közönsége van, akik nem sajnálják a fáradságot, hogy az eléggé távoleső kisvendéglőbe kigyalogoljanak egy tányér al- ’öldi babgulyásért. Ennek a fiatalembernek — és ez lelkes hangjából, szakmájának szeretetéből is világosan kiderül — megvan a képessége, hogy munkájából művészetet csináljon. Ügy mondják, hogy a költő is ugyanabból a huszonnégy betűből alkotja csodálatos szonettjeit, melyből a mosóporok használati utasítását állítják össze. — Ugyanabból az alapanyagból és vendéglátóipari normából, melyből a lelketlen főzőlegény kotyvalékot forral, lehet és kell is kiváló ételeket főzni. Csak oda kell figyelni, nem szabad belefásulni a rutinba. Keresni kell az újat, az izgalmasat... íme: akár egy alkotóművész nyilatkozata is lehetne, amit Rosenstein Tibor elmondott. És még néhány analógia: Főzés előtt sokszor van lámpaláza. Az is előfordul, hogy indiszponált. Kellő ihlet híján csak a rutin vezeti, ilyenkor elégedetlen az elkészült alkotással. És természetesen nagyon kell neki is a közönség- siker. Ha egy tányéron ételmaradékot talál, kimegy a vendéghez, és megtudakolja, hogy mi miatt nem tetszett a főztje. A konyhaajtó nyílásán csakúgy mint a színész a színpadi portál hasadékán, ki szokott lesni, és legnagyobb elégtétele, ha látja, hogy főztjét élvezettel, elégedetten fogyasztják. Ez számára a taps, néhány vendégkönyvi bejegyzés a kritika. De vágyik az örökkévalóságra is, mert a szakácsművészet, sajnos, ké- részéltű, Az ínycsiklandozó ízeket, illatokat nem lehet filmre, magnószalagra örökíteni. Egyetlen út, hogy alkotásait az utókor is élvezhesse: a szakácskönyv. Ezért ő is erre készül. Életének első publikációi hamarosan megjelennek a Róna Vendéglátóipari Vállalat gondozásában megjelenő alföldi receptkönyvben. Aki jól dolgozik, nem nyugszik bele a szokványba. Minden munkában keresni és találni lehet újat. Nagy gondja az elfelejtett vagy eddig alig alkalmazott fűszerek népszerűsítése. Esküszik a szerecsendió, a szerecsendió-virág, a gyömbér és a sáfrány kitűnő ízeire. Sajnos, kísérleteit csak a gourmandok értékelik igazán, csakúgy mint formabontó törekvéseit. Említsünk meg egyet, mellyel szakácsversenyt is nyert az előételek kategóriájában. A „mű“ rövid tartalma : Süllőszeletek kapormártással és juhtúrós burgonyával. Az ötlet első hallásra valóban meghökkentő. Ki hallott még halhoz kapormártást adni és mi az, hogy juhtúrós burgonya? A bizarr remekmű azonban óriási sikert aratott, pedig a zsűri elnöke a szakma koszorús költője: Túrós Lukács mester volt. És egy másik díjnyertes alkotás: Ceglédi bélszínpecsenye pap' rikahalmokkal. Ez, persze, így keveset mond, azért megpróbálom leírni, ami természete' sen csak a mű szegényes ár' nyéka, és az olvasó fantáziája is szükségeltetik a megértéshez. Nos, tessenek elképzelni egy vörös színű bélszínszeletet, melyet különböző fűszerekben hempergetnek meg, majd az egészet bekenik mustárral. Te' tejére egy szelet sonka és egy szelet padlizsán kerül. így dobják a forró füstöltszalonna- zsírba, melyben a különböző ízek összesülnek. Most jönnek azok a bizonyos paprikahal' mok: A zsírban kivájt piros paradicsompaprikák sülnek. Ebbe kerül a töltelék: lecsó san elkészített libamájragu, Persze, ez még nem a köret, ez is az eszmei mondanivaló. Köretként világoszöld salátaleveleken vörösre pirult burgonya szolgál... Elnézést az olvasótól, de nem tudok ellenállni, hogy elmesél j em az Arany tanár úr levese című művet is. Ez nem eredeti alkotás. Nagykőrösi gyűjtés, jó szakács ugyanis beépíti mű vészeiébe a haladó hagyomá nyokat, valamint a népi szakácsművészet leleteit is. Szóval Arany János kedvenc le vese fiatal kakasból készül. Az aranylóan sárga nedűben ve- lőgombócok és karfiolrózsák főnek... Bocsánat, kedves olvasó, nem folytatom. Az írásban úgy megéheztem, hogy kénytelen vagyok kimenni a konyhába, Kenek magamnak egy szelet zsíros kenyeret... Ősz Ferenc MÁJUSOK... y—ekem szerencsém volt, mert az ország keleti felé- f Jmm bői származom, s mi már 1944 októberében felszaIm m bódultunk. Májusra kezdtünk beletanulni a sza^ badságba, az új helyzetbe; ugyanekkor az ország nyugati felében, ahol csak március, április hozta meg a felszabadulást, helyenként még talán füstöltek a romok. Szóval, 1945-ben, az első szabad május 1-én kivonultunk az erdőbe, ahol lebbencsleves főtt a bográcsokban, s vizei ittunk a horpadt katonai kulacsokból, amelyekből annyit lehetett abban az időben összeszedni a kertek alján, a kerítések tövén, amennyit csak akart az ember. Ha jól emlékszem, nó- táztunk, beszélgettünk — ennyi volt az egész. Két zászlót vittünk magunkkal: egy vöröset és egy nemzetiszínűt. Nem mondhatnám, hogy politikai demonstráció lett volna. Szónoklatok sem hangzottak el, csupán miami olyasmi, hogy ez a nap a munka ünnepe és hogy ezt ezután minden évben megünnepeljük. Inkább maguk között politizálgatták az emberek — az idősebb, tehát a 16 évtől felfelé következő korosztály —, ahogy heverésztek a fűben, töprengtek, vitatkoztak; mi lesz, hogyan lesz a jövőben. Mindenesetre sok szó esett a demokráciáról, s valami különös íze volt ennek a szónak. Hogy miféle íze? Mindenki elmondta az elképzelését erről, vagy arról — tudniillik, hogy mit hogyan képzel el a jövőben —, sietett hozzáfűzni: „ha már demokráciáról beszélünk, ugye”. Mindent egybe vetve mégis, csendes ünnep volt ez a május 1. mintha csak a ránk köszöntött nyugalmat ünnepeltük volna ... Miért jutott most eszembe ez a 23 esztendővel ezelőtti, kissé elhomályosult emlék? Talán azért, mert most ismét valami olyan nagy pátoszoktól mentes nyugalmat érzek, mint annak előtte. Várakozás feszül a levegőben ezúttal is — akárcsak akkor —, sőt van ízlelgetni való új szavunk is a „gazdasági mechanizmus”, amely azonban éppen a gondolkodó, csendes beszélgetésekben kerül újra és újra a terítékre. Mondhatnám azt is, hogy újra csak két lobogónk van; egy vörös és egy nemzetiszínű. Ezek alatt léptetünk; ismét csak jókedvből, önszántunkból... Tehát, hogy -imondjam végül, amit akarok; ezek a május elsejék egy kicsit fokmérői nálunk, hogy éppen hol tartunk. Az eszmefuttatás teljessége kedvéért újra emlékeket kell megidézni, nevezetesen; 1948-at. Ez már nem volt az a csendes május 1. Ellenkezően. Hangos, zajos forradalmi ünnepet ültünk. A főutakon szabályos menetben özönlött a tömeg, zászlóerdők lobogtak, a. táblákon; ,JM.iénk a föld, a gyár, a bank”. A népi táncosok kilométereken át ropták a táncot a menetben, voltak lovas bandériumok, s voltak stráfkocsik, amelyeken hatalmas földgömböt vittek, úgyhogy fölötte széttárt karokkal a béke szobra állt, a másik kocsin meg az imperializmus képviselője vicsorgott fekete ketrecéből a tömegre. Vidám, hangos, zajos május 1. volt, ahogy annak a korszaknak a tempója diktálta, vagyis ahogyan ez a fordulat évének nagyon őszinte, s természetesen felfokozódott, átforrósult hangulatából következett... Igen ám, csakhogy az ilyen emlékezés — akarja-e, vagy sem az ember — tovább visz későbbi korszakokba is. Ünneprontás volna ide keverni, hogy mi történt néhány esztendő múlva a fordulat évének lelkes május elsejéje után, a következő május egyeken? Nem valószínű. Ha hinni lehet a latin közmondásnak, hogy a történelem az élet tanító mestere — s ezt fogadjvJc el hétpróbás aranyigazságnak —, úgy miért éppen azt a korszakot igyekeznénk elfelejteni, amely csősíő! szolgáltatja a tanulságokat? Egyszóval — május 1, az ötvenes évekből... Látszólag ugyanaz a tömeg, mint még 1948-ban, de a népi táncosok csak a tribün előtt kezdenek táncolni, lengnek-lobognak a zászlók, és soha annyi táblát; vezetőink ezernyi arcképe, megannyi jól. rosszul sikerült fénykép, idealizált festmény... Mi itt a baj? Igazság szerint akkor nemigen tudtuk, hogy mi a baj. Hiszen megtettünk mindent, hogy jól sikerüljön a május elsejénk. A gyárakban — például — már hetekkel május 1 előtt megkeizdődtek a menetgyakorlatok. Munkaidő után néhány óra — körbe-körbe a gyárudvaron, közben: „Sződd a selymet elvtárs, selyemből lobogót...” Nyolcas sorok, a bal kezében mindenki kis papírzászlókat lobogtat, amikor a tribün előtt szép szabályosan elfordulunk, jobb kézzel a táblákat fogjuk, közben hurrázunk ... Karikíroztam volna? Lehet. De vitathatatlanul a megtörtént dolgok karikatúrája ez, s maradt a kérdés, hogy mi készteti a mai emlékeztetőt ilyen torz vonásokból összehordott rajzra? Az történt ezeken a május elsejéken — mint közéletünk, s napi politikánk frontjain annyi, meg annyi helyt akkoriban —, hogy elcsúsztunk a formalitásokhoz. Pontosabban: a túlzások, tévedések tükröződtek ezeken a május egyeken. Váltottuk — s többé-kevésbé hittük is, avagy legalábbis hinni akartuk —, hogy az ünnepünk akkor lesz igazán ünnep, ha díszítünk, dekorálunk, szólamokat kiáltozunk ... No, de elmúltak ezek a május egyek, hozzá anélkül múltak el, hogy bármit is ártottak volna a későbbi években következő ünnepek hangulatának, tartalmának. Hol látszik ez a legjobban? Abban a városban, ahol — mint említettem — az első szabad május egyet ünnepeltem, az ötvenes évek elején ugyancsak formális, agyonszervezett felvonulások követték egymást, majd 1960 táján még rendeztünk néhány nagy, demonstratív „munkaünnepet” —, aztán úgy határoztak a város vezetői, hogy a következőkben csak bizonyos időközönként, illetve az úgynevezett „kerek évfordulók” esztendejében tartanak szervezett május elsejei ünnepségeket. És az emberek azóta is — minden esztendőben — sajátosan ünnepük a május elsejét. Mert nem ám valamiféle boros, sörös majálisok ezek, s nem is valami rituális kikelet ünnepségek. Az emberek kivonulnak az erdőbe, s noha nem szervezett rendben, de csoportosan. Lehet, hogy nem visznek táblákat, zászlókat, transzparenseket, de előzőleg fellobogózzák a házakat, vagy csak egy nemzetiszínű, s egy vörös pántlikát húznak át az utcai ablak üvege mögött. Ami a tartalmát illeti, ez az utóbbi is elég. Egy szó, mint száz: őszinte, belső ünnepünk május 1. Ki a régi idők hagyományait látja folytatódni; ki a negyvenes évek végének május egyeire gondol; a legfiatalabb korosztály pedig ünnepel, mert mi sem természetesebb ennél, hogy május 1. ünnep —, tanultak róla, s tapasztalják ... Persze, az utóbbi években is voltak hangosabb, zajosabb május elsejék. Arra gondolok, amikor a falvakba mentünk a termelőszövetkezeti szervezés után. A munkásság segítő kezét nyújtja a parasztságnak, patronáljuk a szövetkezeteket... Ezek a május 1-ek, ezek a falujárások, megint csak a negyvenes évek végének hangulatát idézték, s ez természetes is; hiszen „fordulat évei” voltak ezek is. Azóta a szövetkezeti elnök többnyire mint tárgyaló fél ül a gyárigazgató asztalánál; felnőtt a szövetkezeti mozgalom. Kicsit mosolygunk már az akkori önmagunkon; csendesebber. ünnepelünk faluban, városban egyaránt. Persze, kibontjuk c zászlókat, és felemlegetjük május elsején sikereinket, közben forgatjuk, fontolgatjúlc a mostani gondjainkat... Ma így természetes ... Dékiss János
