Pest Megyei Hírlap, 1968. május (12. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-26 / 122. szám
8 ras» UfCYfJ &£ír$ap 1968. MÁJUS 26., VASÁRNAP Ünnepi könyvhét, 1968 Egyperces novellák Örkény István könyvéről Refl ektorfényben Lehel György Liszt-díjas karmester a Magyar Népköztársaság érdemes művésze ÖRKÉNY ISTVÁN néhány éve „egyperces” novellákat publikál. Tavaly, lapunknak adott nyilatkozatáoain azt mondta: „összegyűjtöttem azokat a nagyon rövid novellákat, melyeket ,Egyperces novelláknak’ neveztem el.. Most könyvheti újdonságként itt tartjuk kezünkben a Réber László által szellemes egyszerűséggel illusztrált no- vellagyűjteményt. Az egyperces novellák gyűjteményét. Összesen 84 egyperces novellát, tehát 84 percet. Nyolcvannégy perc alatt azonban nem olvasható el a kötet. A novellák mégis egyperces novellák. Hogy mától azok? Hogy mi is tulajdonképpen az egyperces novella? Műfaji tatalmánv a kor parancsára. Maga a szerző írja a könyvet bevezető „használati utasításban”: „Olvashatjuk őket ülve és állva, szélben és esőben, vagy túlzsúfolt autóbuszon közlekedve. A legtöbbje járkálás közben is élvezhető! Előnyük, hogy az ember időt spórol velük, mert nem ír*~"*elnek hosszú he- tekre-hónapokra terjedő figyelmet". Az egvperces novella alkalmazkodik tehát ahhoz a krónikus időhiányhoz, amelyben korunk embere szenved. De ezzel még nem határoztuk meg lényegét A szerző szavai csak könnyű, szellemes bevezetőként foghatók fel. Novellái ugyanis a kornak sokkal bensőbb és mélyebb tartalmú parancsára születnek egypercesként, egypercesnek. De miről is szólnak ezek a gyakran néhány sornál nem hosszabb novellák? Egyáltalán, joggal nevezi-e a szerző novelláknak ezeket az írásait? FELTÁMAD EGY HALOTT és megkérdezi, hogy mi történt a szabadságharc óta? Semmi különöset nem tudnak válaszolni, mire ő visszafekszik a sírba. Délután öt órakor zihálni kezd, haldoklik, de senki sem figyel rá, mindenki közönyösen a saját életét éli, és ő meghal. Meghal a szódásüveg. A család körülveszi és keresik ki a felelős? A vörös tulipán évek óta az ablakpárkányon lakik, cserépben. És egy szép napon öngyilkos lesz. Búcsúlevelében azt írja: „Nem akarok tovább tulipán lenni!” Az emberek nem értik. Egy börtönből szabadult férfi abból él, hogy eladja a vérét. Aztán a velőt a csontjából. Kísérleti célokra. És elégedett embernek vallja magát, mert: „Senkitől sem kértem segítséget, tehát nem értek olyan csalódások, mint a múltban.” Erről szól ez a négy egyperces a nyolcvannégy közül. De az egypercesek többségének történetét leírni fizikai lehetetlenség. Pedig mindegyik történet. Egy ötlet, egy gondolat, egy élet, egy nap, néhány perc története. Nem példabeszédek, vagy ha példabeszédek, akkor nem csak példabeszédek. A szinte elmondhatatlan történetekben élő. eleven emberek mozos ak. Ezért nevezi joggal novellának egyperceseit az író. És milyen sokféle hős vonul fel a történetekben. Professzor és nyugdíjas öregasszony, lakatos és gróf, hivatalnok és katona, fiatal házas és haldokló öreg... De ebbe a felsorolásba is lehetetlen vállalkozás lenne belefogni, csak akkor érnénk a felsorolás végére, ha mind a nyolcvannégy novella hősét felsorolnánk ... Ha felsorolnánk még a művészt, a hegesztőt, a pogány Süttőfia Süttőt, Bertholt Brechtet, Jézus Máriát és Szent József komát és Beren- gár királyt, mert ők és sokan mások hősei még ezeknek a novelláknak... DE A NOVELLÁK IGAZI HŐSE Örkény István, az író. Az író, aki képes rá, hogy nyolcvannégy, végsőkig egyszerűsített írásának mindegyikében egy-egy meghökkentően új, az életből nagyon jól ismert és mégsem anekdotiszti- kusan előadott helyzetet villantson fel, akinek stílusából olyan emberi meleg árad, amely átlényegít mindent, tréfává szelídíti a trágárságot, gondolattá sűríti bennünk a kegyetlenséget, aki minden levélnek megmutatja a fonákját is, aki ha kell szellemes, ha kell cinikus, ha kell bölcs, de kíméletlen is tud lenni, ha erőszakkal, nyomorral, durvasággal kerül szembe. De a kíméletlensége is milyen emberi! Hiányzik ebből a kíméletlenségből minden bosszúszomj... Ezért lettek hát ezek a novellák egypercesek. Mert bennük sűrűsödik életűnk minden tapasztalata, mert nincs szüksége hosszas magyarázgatásra, kiemel egy cseppet a tengerből és mindenki tudja, hogy a csepp a tengert jelenti. Persze tehetség kérdése, hogy Örkény tudja, melyik cseppet kell a tengerből kiemelni. AZÉRT LETTEK HÁT ezek a novellák egypercesek, mert Örkény rátalált bennük egy különös és általánosan ismert jelrendszerre, századunk emberének jelrendszerére, alti tudja, hogy teste miből áll, aki tudja, hogy mit ebédelt a szomszédja és a római pápa, aki tudja, mit jelent a nyomor és mit jelent a gazdagság, és aki mindenttudása ellenére az élet nagy kérdései előtt mégis tehetetlenül áll. Örkény az élet legkisebb kérdései elé állít bennünket ezekben az írásokban. És a legnagyobb kérdések előtti tehetetlenséget: oldja bennünk ezáltal. A í nyolcvannégy írás, bármilyen; furcsán is hangzik, erkölcsi el- \ igazítás. Erkölcsi eligazítás j anélkül, hogy ezt észreven-j nénk. Erkölcsi eligazítás, hogy | min nevethetünk könnyedén, ] mitől kell dühbe gurulnunk, és i mikor kell felemelni az öklün- j két. S mindezt anélkül, hogy I a hangja egy pillanatra is di- i daktikussá válna. S mindezt i anélkül, hogy az élet nagy dolgairól beszélne bombasztikus j mondatokban. S mindezt anél- j kül, hogy szigorú ítéletet mon- | dana bármiről. Inkább felhívja i figyelmünket, majd megérté- j sünket és segítségünket kéri. i Mint egyik novellájának hősei:: J.-ék. J.-ék hosszú évek alatt j kuporgatott pénzükből házat j építenek maguknak, de ami- \ kor beköltöznek a házba, el- j kezdenek viszketni. Kipróbál- i nak mindent, a viszketés nem szűnik... „Most azt hallották, hogy a Jordán vize jó a viszketés ellen. Kérik, hogy aki tud Jordán- vizet szerezni, jelentkezzék. Az is, aki nem tud szerezni, de hasonló bajból már kigyógyult. De az is, aki hasonló bajban szenvedett, és nem gyógyult meg. Egyáltalán, mindenki jelentkezzék, és mondja el, mit gondol. Így nem lehet élni.” ÖRKÉNY ISTVÁN egyperces novelláit a Magvető adta ki az ünnepi könyvhétre. A könyv megjelenése irodalmunk fontos eseményévé fog válni. Bizonyára. N. P. HATÉVES KORÄBAN of muzsikált a család kamarazenekarában. Az első hegedűs az édesapa volt, aki Szigeti Józseffel együtt tanult Hubay Jenőnél a Zeneakadémián, családi okokból azonban nem lehetett hivatásos zenész. így hát, saját magát is kárpótolta akkor, amikor a fiából ‘zenész! nevelt. A kisiskolásnak még csak játék volt a zene, észrevétlen, természetes közeg, de tizenkét évesen már tudatosan tanult hegedülni és zongorázni, a karmesteri pályára készülve. Somogyi László karnagy vezetésével tanult a budapesti Zeneakadémián, és közvetlenül a háború befejezése után került az újjászerveződő Magyar Rádióhoz: dirigált, volt ANTALFY ISTVÁN: Kérdezd... Kérdezd a lombtól: miért hull alá? Mi lesz belőle, tudja, érzi-e? És ha tudná ... — talán megmondaná, hogy nem önként, hanem az ősz szele Lehull a lomb és holnap alja lesz erdőnek, kertnek, rothadó avar ... november köde ha rápermetez, ha hóval fedi a téli vihar. Kérdezd a költőt: verset ír, miért? Mi lesz belőle? Tudja, érti-e? A vers kiszívja belőle a vért; de írni kell, hogy ne haljon bele! rSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS////SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSA M ÉSZÁROS OTTÓ: A hapsi a C-2-es gépről A szél játszott. Fölkapta, s távolabb leejtette a homokot. A görcsös düh azt mutatta, hogy a gödörben levők nem értik a játékot. Szemüket véresre marta a milliónyi apró kvarckristály, ajkukon a nyállal kevert homok fekete csíkot rajzolt, s ha fogaikat ösz- szezárták, úgy érezték, mintha agyukban recsegve szakadna szét valami. A szél pedig már ötödik napja, megállás nélkül fújt. I. A gödör hosszában kétszázhetven, széliében százkilenc- ven méter volt. Mélysége huszonöt méter, s ott, az alján még a pilonoknak szánt, sötétbevesző újabb gödrök. Ha gép nincs, hónapokig túrhatják itt a földet az emberek. A kanalas marók elintézték tizedannyi idő alatt. Jöhettek a zsaluzok. Jöttök. Hat napja. És öt napja már éjjel-nappal nyelték, rágták, köpték a homokot. Távolabb már szerelték a betonkeverőket. Három silót állítottak föl, három gép lesz tehát, okoskodtak a gödörben levők. Gáli mégis elintézte. Mert először egyet akartak adni, azután kettőt. Amikor minimum három kell. Akkor is pokoli munka lesz. Legalábbis időre. Miért olyan sürgős egyszerre? Hónapokig totojáztak, most meg egyszerre, mindent bele, emberek, lesz célprémium, különjuta- lom, utána, ha végeztek, akár üdülni is elmehetnek, ahová csak akarnak. Ahogy ez lenni szokott. Amit mások eltolnak, azt üsse helyre az, aki ott szitkozódik a gödörben, mert nincs hová bújni a homok elől, s ha lenne is, nem mehetne, mert a többi nem engedi. A pénz teljesen megbolondította őket. Ügy hajtották magukat, mint az állatot, s ha valaki leállt, hogy fölnézzen az égre, már hallotta: az asszony mellett ké- nyelmeskedj, ne itt. Még visz- sza sem szólhatott. Mit mondjon? Ha azt, amit gondol, szájonvágják. Mást meg nem érdemes. Hasították a deszkát, egyetlen mozdulattal ütötték be a hosszú, karcsú szögeket, néha- néha szólt csak Tőzsér, a brigádvezető: ide két ember, oda egy, onnét jöjjenek el, hagyják, majd a végén. Ilyesmit. Valamikor kubikosok voltak, s a gépek elették a kenyerüket; kitanulták a zsaluzást, betonozást. Szakma? ördögöt. Ugyanolyan munka, mint az volt. A talicska helyett kalapács, a föld helyett beton, a lapát helyett simítódeszka. Tőzsér végzett egyedül valami tanfolyamot Hat hétig volt oda. Mire hazajött, úgy találta őket, mint a barmokat, koszosán, ujjnyi sörtével, dühödt acsarkodással, üvegekkel a szállásbeli rozoga szekrények mélyén. Az öreg Tóth, akiben legtöbb volt a tartás, akkor mondta ki: látod-e, maga uraként mivé lesz az ember? Tőzséren látszott akkor, nagyon meghökkentette az, amit talált. Kettőt kivéve, harminchat emberrel él, dolgozik együtt huszadik esztendeje. És akkor ... Levágta a csomagját, s amit régen hallottak: káromkodott. Reggelre minden, de minden olyan volt, mint hat héttel előtte. Amikor Tőzsér elment. II. Tizenkétóráztak. Ök is, a váltók is, s úgy érezték, ha ennek egyszer a végére jutnak, nincs olyan isten, annyi pénz, akiért, amennyiért újra elvállalnának ilyen munkát. Ügy tántorogtak be a szállásra, s ha Tőzsér nincs ott, koszosán, ruhástul, bakancsostul zuhannak az ágyba. így komor dühhel vonultak a barakk végében levő fürdőbe, s Tőzsért gyűlölték, egészen addig, míg a langyos víz végig nem szántott a bőrükön, s enyhe simogatással hántotta le a veríték és homok csípős, megkeményedő nyomát. Tizenöt rózsa volt, ketten álltak egy-egy alá, legalább a hátuk is tisztult így, dör-* gölte a másik, a végén még egy-egy apró röhintés is el-* hangzott, amikor nagyot csat-* tant egy-egy tenyér, jelezve, tiszta a hátad komám. Most is beálltak a zuhanyok alá, engedni kezdték a vizet, amikor Tőzsér lépett be, látszott rajta, hogy futott. Az ajtónyikorgásra odanéztek mindannyian, de kérdezni már nem volt idejük. Tőzsér azt mondta: emberek, azonnal jöjjenek. Olyan volt a hangja, hogy legtöbben csak a gatyájukat kapták föl, s már ott álltak valamennyien a ba- rak előtt. III. Gáli egy pillanat alatt megértette, honnét hozta Tőzsér az embereit. Ök értek ide elsőnek. Talán magának mondta, de hangosan: ezt soha nem felejtem el maguknak. Az omlás félelmetes volt. Ök, akik oly nagy barátságban voltak a földdel, most rettegő félelemmel nézték, miként mozdult meg a föld, s hegynyi erejével hogyan söpört félre mindent. Törött piloncsonkok, szétmorzsolt beton, drótként meghajlított öntöttvascsövek. A szivattyűház eltűnt, elnyelte a földtömeg, a szétszakadt csövekből még ömzenei rendező, a zenei osztály vezetője, de számára mindennek csupán egyetlen célja és értelme volt: eljuttatni sokakhoz azt. ami neki oly gazdag- ■gá és teljessé teszi az életét: a zenét. 1958-ban nevezték ki a rádiózenekar karnagyává, s 1963 óta e zenekar vezető karnagyai Amikor pályájáról faggatom, úgy nyilatkozik, hogy ezenkívül nem is történt életében, semmi különös. Valójában azonban a hétköznapjai is izgalmas események: nagy koncertek, utazások, vendégfellépések sorozata. A BRÜSSZELI világkiállítás magyar napján aratta első kirobbanó sikerét a rádió- zenekar élén. S azóta egyfolytában járja a világot, néha a rádiózenekarral, de többnyire vendégkarmesterként. Megfordult már Európa valamennyi országában, kivéve a skandináv állandóidat, Spanyolországot és Portugáliát. 1964—65 fordulóján csaknem két hónapot töltött Japánban, ahol több ízben dirigálta a Tokio Symphony Orchestert. — Az állandóság és a változatosság furcsamód keveredik a karmester mindennapjaiban — mondja. — Évente több, mint hetven koncertet dirigálok, fizikailag is képtelenség lenne ezek mindegyikére más műsort összeállítani. így hát gyakran találkozom ugyanazzal a művel, amelyet különböző zenekarral interpretálunk, más alkalommal pedig egy zenekarral adok több koncertet, mint például Japánban. — Van-e mégis kedvenc zeneszerzője? — Nincs, mindig a közvetlen feladatok foglalkoztatnak a legjobban. De azért egy életre szóló kötődés nálam Bach, Mozart és Bartók. S ugyanakkor sokan úgy tar-, tanak számon engem, mint a fiataL magyar zeneszerzők leg-, főbb felfedezőjét. Mindebből- annyi igaz, hogy statisztikai-! lag kimutathatóan is én ve-, zényeltem a legtöbb új magyar mű bemutatóját. A zeneszerzők gyakran tisztelnek- meg azzal, hogy felkérnek műveik betanítására és előadására. Ez az egyik legszebb fel-, adat, s szerintem az a művész, aki nem a mában él, az in-! kább valamiféle múzeumigazgató. Lehel György ezúttal az. Operából érkezett a találkozónkra, ahol a Kékszakállú herceg várát próbálták: készültek a Prágai Tavaszra. — A ZENE FONTOS kulturális „exportcikkünk” —. mondja annak az embernek jogos büszkeségével, aki valóban számos országban szerzett már elismerést a magyar, zenének. — Rendkívül kellemes érzés a Prágai Tavaszon szerepelni, mert a cseheknél nagyon fejlett a zenei elet. Nálunk is vannak a zenei életben örömteli jelenségek. Én vidéken csak öt-hat koncertet adok évente, de ez is elég ah-, hoz, hogy megállapíthassam: Miskolc és különösképpen Debrecen egészen felzárkózik Budapesthez, és a Sándor János személyében új vezetőt kapott győri filharmonikusok is rohamosan fejlődnek. Tér-: mészetesen van még különb-: ség Budapest és a vidék zenei élete között, de a szakadék egyszer s mindenkorra el-: tűnt. Lehel György pályáját kitüntetések szegélyezik, a jövő évadra már eddig negyvenöt lekötött külföldi koncertje van, bízvást lehetne hát elége-r dett. S ő mégsem az: naponta sok-sok órát tölt a zongora mellett, tanul és figyelemmel kíséri a rokon művészeti ágak fejlődését, önmagával, s a megállíthatatlan idővel harcol a művészet tökéletesítéséért. Zilahi Judit
