Pest Megyei Hírlap, 1968. május (12. évfolyam, 101-126. szám)

1968-05-23 / 119. szám

PEST liter ei zZCírUm 1968. MA JITS 23.. CSÜTÖRTÖK Harangzúgás Amikor e riportot írtam, még élt. Most az emlékének adózom vele ... Nem akartam, hogy vendé­gek zavarják meg kettőjük találkozását, de ő ragaszkodott a „meghívottakhoz”. — Kellenek. Az öregek miatt kellenek. Azt akarom, hogy harangzúgás legyen kö­rülötte. — A harangzúgáson tisz­teletadást ért? — Igen, és törlesztést is. Ezt az embert igazságtalanul megbántottuk. — ön is? — Én személy szerint nem. Mindig tiszteltem és szeret­tem őt. De abban az időben nem tudtam rajta segíteni. Nevem volt már mégis tehetet­lenül tűrtem, amit vele tet­tek. Az ötvenes években olyan világ volt. — Ki volt önnek ez az em­ber? A válasz halk. A szavak ér­zelmi fűtöttségűek. — Tanítóm, a szó teljes ér­telmében. Nyolc évig a ne­velőapám. Ö szerettette meg velem a tisztességes, becsü­letes küzdelmet. Azt morídta, ez a legnagyobb vagyon. De ő szerettette meg velem a földet is. Az alapokat is, me­lyek az életben az ember indulásához kellenek, tőle kaptam. — Ezért hívja most ide? — Igen. Befejeztem vala­mit. Azt is mondhatnám, az „életművemet”. Számadást akarok tenni előtte, nem pe­dig dicsekedni. Hány láto­gató látta már az eredmé­nyeinket? Csak ő nem. Bizo­nyítani szeretném előtte, hogy közös gazdaságunkban, a le­hetőségekhez képest min­dent megtettem, amire annak idején megtanított. Hodek József beszél így, a nyugdíjazott Kossuth-díjas ts'z-elnök, országgyűlési kép­viselő. Szavaiban csak le­írva érződik a pátosz, de hall­gatva azt, elszorul tőle az ember szíve. Pedig nem ér­zeleg. Azt mondja: — Mindenkinek adjuk meg a jussát. Faluszéli ház Tompaladány- ban. A dühös kutya láncát tépné, csaholására ajtó nyí­lik. Magas, szikár öregem­ber fogad. Tartása a jege­nyére emlékeztet. Egyenes és amikor jár, alig inog. Arca szigorú, szeme jó és nagyon tiszta. Hetvennyolc éves. — ön Hodek József tanító­mestere? — A Jóskáé? Én vagyok. A nagyszobába vezet. Tisz­ta, régi díszítésű bútorok, a falon néhány kép és okleve­lek. — Apám szerezte mind. A lovaival. Cenken, 1880-ban öt díjból négyet ő hozott el. Az ezredéves kiállításon, 1896- ban, a második díjat a Kor- nir ússzál. Kiss Sámuel parasztot a lo­vai tették híressé. Azok árán szerezte vagyonát is, hiszen a külföldi katonatisztek, a gró­fok sokszoros árat fizettek a jó lóért. Kiss Sámuel ötven­két hold földet vett így, hogy nyolc gyerekének megélhe­tést biztosítson. Azt hitte, biz­tosít is. A folytatásról mit sem tud, halott már. Halála életéhez mért, stílszerű tra­gédia: ló rúgta agyon. De adott-e létbiztonságot nyolc gyerekének a lovak árán vett föld? Kezdetben úgy tűnt, igen. A tanár most így szól: — Az ember számításaiba mindig becsúszik a hiba. — Itt milyen hiba játszott közre? — A legnagyobb és a leg­borzalmasabb, amit valaha is­mertem. A háború. A szeme pillanatokig fényte­len. — öten voltunk fiúk. Há­rom hősi halált halt, a negye­dik haslövéssel jött haza, s hamarosan elment ő is. Itt maradtak az özvegyeik meg az árváik. El kellett tartanom a nagy családot. Összeszedtem testvéreim árván maradt föld­jét. — Hogyan gazdálkodott? — Se bérletben, se felesben. Családi alapon. — Hodek József hogyan ke­rült önhöz? — Mint félárva, állami ta­nuló volt a komáromi gazdasá­gi iskolában, ahol tanítottam. Azt mondtam, jöjjön velem, taníttatni fogom Pápán. De ebből nem lett semmi, hiszen állás nélkül maradtam, és csak azt tanulhatta meg, amit az én gazdaságomban látott. — Jól megtanulta! Mosolyog, ritka haját simo­gatja. — Ügyes gyerek volt, világos fejű, s tele volt ötlettel. Min­den érdekelte: lótenyésztés, ce­mentgyártás, kávéházi aszta­lok készítése, irodalom. En­gem nem érdekelt a politika, őt nagyon. Két újságot is já­rattam neki. — Mit fizetett a munká­jáért? — Nem számoltuk. Olyan volt, mintha a fiam lenne. ■Csendesen. — Most is olyan. Jött a felszabadulás. Hodek József akkor már régen Kis­béren volt. Ö új gazda lett, öt hold földjén feleségével kis gereblyével fogasolt. Gürcölt. Kiss Istvánt pedig kulákká nyilvánították. Jóformán sem­mije se maradt. — Pedig nem vétettem sen­kinek. A kulákok között sok volt olyan, aki megérdemelte sorsát. Én a magam erejére tá­maszkodtam mindig, és az em­bereket az emberségükön ke­resztül ítéltem meg. — Tanítványa azt mondja: önt nagyon megbántották. Gondolkodik, szava lassú és súlyos. — Másként ítélem meg. Ha a személyemből indulok ki, akkor igen. De én azt figyel­tem, ami az országgal történik. Ügy láttam, hogy alapjában véve jó irányba megyünk. Egyedül az bántott, hogy volt egy sorozatom mezőgazdasági szakkönyvekből, és azok közül elvittek hármat. Vitték volna mind, mert akkor azt hiszem,- hogy használják. De így tud­tam, azért tették, hogy ártsa­nak nekem. De a falu szeretett. Nagyon összeszorítja a szá­ját, küzd az érzékenységével. — Úgy tudom, később köny­velő lett a szövetkezetben és nagyon megbecsülték. — Igen. Mert két dolgot mindig szerettem: az embere­ket és a földet. Verekedtem az érdekeikért, ha azok tisz­tességesek voltak. Egyenesen ül, tiszta tekin­tettel. Így emel poharat. A nyugodtsága lenyűgöző. Jóleső felismerés: ez az ember elége­dett. A két ember póztalanul ölel­geti egymást. Két nyugdíjas ember, két befejezett életpá­lya. — Milyen más találkozás ez a mai. — Arra gondolsz? — Arra. ötvennégyben már Kossuth-díjas voltam, felke­restem a tanár urat. Láttam, hogy üresek az épületek, ko­pasz az udvar. Emlékszik (?) neki dőltünk az ajtófélfának és sírtunk. Akkor azt mondta „nem adtam fel, most nyála­kat tenyésztek”. Nyulakat — Emlékszem, Jóska. Szinte észre sem veszik, hogy mások is vannak körü­löttük. Aztán lekerülnek ka­lapok, nagykabátok és körül­üljük az asztalt. A megyei ta­nácstól valaki üdvözlő beszé­det mond, csak egy mondat ragad meg bennem: „Hodek elvtárs sikereiben az ön mun­káját is tiszteljük”. A sikerek. Mindebből most alig érezni valamit. A két em­ber öröme határoz meg itt mindent. A tanár is poharat fog, most az egyszer, évek óta, nem törődik beteg szívével, iszik. Háromszor nyúl pohá­rért, de úgy, mint aki nagyon sokáig szomjazott. Vagy úgy, mint aki valami láthatatlan, belső tüzet oltogat. Hosszú csend után azt kér­dezi a „paraszt-tanár”: — Te tudsz rólam mindent. Beszélj magadról. Hogy lettél te híres ember, Jóska? A tekintet az asztal abrosz­mintáin futkos. A szó csendes, a kéz ölben nyugszik. — Hogyan? öt hetid földem volt. Mintát vettem és ráál modtam mindent: szőlőt, gyü­mölcsöst, kertészetet. Az öt gyerekhez álmodtam mindezt. A felelősség hajtott. Aztán jöt­tek, azt mondták: az itteni volt cselédek csak akkor szövetkeznek, ha én leszek az elnök. Hívtak a gyűlésükre, s én mentené, hogy nemet mondjak. Ahogy beléptem, kó­rusban kiáltották: „Éljen az elnök”. Elfogadtam. Aztán etettem a hízókat, hordtam a trágyát, mert nem akartak dolgozni. Nekem meg ott volt az öt gyerek. — Mégis, mivel kezdted? — Hazugsággal. Kevé_s jó­szágunk volt, kellett. Ök nem akartak. Rendeltem szarvas- marhákat, sertéseket, és azt mondtam az embereknek: „Ránk erőszakolta a járás.” Tudtam, hogy nem hagyják őket elpusztulni. Kiss István mezőgazdasági tanár szeme fátyolos. — Furfangos voltál mindig. De emlékszel, nálunk nem kel­lett hazugság. — Az kis közösség volt. Csa­lád. Ez meg sokféle ember, akiknek csak új lehetőség adó­dott. Egyáltalán nem biztos, hogy az ember mindig észre­veszi, hogy javát akarjuk. Most először szigorú az öreg arca. — Biztos vagy benne, Jós­ka? A kérdezett fáradt mosoly kíséretében felel. — Biztos. Az öntudatot nem lehet kitenyészteni, mint a svájci tarkát. A tekintete szomorú. Arra gondol, amikor egyszer meg­várták éjszaka. Rúgták, vág­ták, és ő a friss szántásba fúr­ta fejét, hogy ne érjék el a rú­gások. Azok verték, akikért és akikkel dolgozott. — Te, Jóska, ugye nehéz volt? Nehéz? Egyszerű a válasz. A tíznél több kitüntetéssel együtt is nagyon nehéz. Hodek-szö­vetkezetéről megírtak már minden jót. A sok új házat, kocsitulajdonos juhászt, s egy­általán: az élet anyagi összete­vőin mérhető változásokat. Marad még említésre méltó? A volt elnök azt mondja: — Igen. Egy ideig én is örül­tem az emelkedő munkaegy­ség értékének, az anyagi jólét­nek. De egyszer zárszámadás után megbüntettem valakit, mert nem jött dolgozni. Ez a valaki azt mondta: „Büntess csak. nem érdekel. Három évig megélek abból, amit most ke­restem.” Szóval jólétet terem­tettünk, de az emberek gondol­kodását még sokat kell formál­nunk. A tanárt kinn a szövetkezet­ben hidegtállal, borral kínál­ják, s felköszönti az új elnök is. Körüljárja, alaposan szem­léli a gazdaságot, megnézi a Hodek-féle sertésólat is. A volt elnök nem megy vele, ül régi irodájában, és vár. Amíg vár, nem érzékeli az időt. Ügy érzi, lebeg, mint az űrhajó pi­lótája. A szemlére indult tár­saság lármásan nyit be hozzá. Az öreg tanár odalép hozzá, alig hallhatóan kérdi. — Ugye, érdemes volt, fiam? Hodek egyet bólint, s te­kintetük élesen, rebbenés nél­kül összecsap. És mintha ve­zényszóra történne, kinéznek az ablakon. Kinn csendes minden. Néhá- nyan mégis úgy érzik, hogy láthatatlan tornyokban látha­tatlan gyerekek ragadják meg a köteleket, és lassan mindent eláraszt a harangzúgás. Hankóczi Sándor Hódít a váci kenyér Az egyre javuló minőségű váci kenyér jó híre átlépte a járás határait. A napokban a Nógrád megyei Katalin- puszta, Nőtincs és Szende­hely területi általános és fo­gyasztási szövetkezete kereste meg a vállalatot és e három községbe naponta tíz mázsa kenyér szállítására kötött szerződést. Az első kenyér­szállítmányok már elindultak útjukra. Hasonló kéréssel fordult a vállalathoz Rétság és Romhány község is, de — kapacitás hiányában — e községek megrendelését a vá­ci sütőipar egyelőre nem vál­lalta. Szépül a monorí strand A monori strand az idei nyáron megnyílik a fürdőzők előtt. A munkákat elkezd­ték. A medence kész, a kabi­nok újra festve, rendbehozva. A gyerekeknek hamarosan feltöltik a homokozót, a fut- ballpályára vörös salak ke­rült. Egy-két csinosítani va­ló akad még — de Orbán „beavatkozása” miatt a strandidény minden valószí­nűség szerint úgysem kezdő­dik el egyhamar, lesz idő be­fejezni a munkákat. CEGLED Kényszerérés két héttel korábban Kisebb a gyümölcs, kevesebb a cukortartalom A hosszú tavaszi szárazságot a kis eső és lehűlés némileg enyhítette, de a korai kániku­la káros következményei már­is mutatkoznak. A héten kilátogattam a Du- na-Tisza közi Mezőgazdasági Kísérleti Intézet ceglédi gyü­mölcsösébe, ahol a magyar gyümölcstermelés egyik kiváló úttörőjével: Unghváry József­fel beszélgettem. Elmondotta, tiogy ez az időjárás nagyon ag­gasztja a kutatóintézet munkatársait is. — A virágzó alföldi gyü­mölcskultúrának tulajdonkép­pen az a legfontosabb alapja — mondotta —, hogy ezen a vidéken elég magas a talajvíz szintje, ami többnyire arányos csapadékelosztással párosul. A mostani tavaszi szárazság, mondhatni, két héttel „megug- rasztotta” a gyümölcsfák vege­tációját. A nagy melegben be­következett a korai gyümöl­csök kényszerérése. A kísérle­ti gyümölcsösben már május 12-én kezdett érni a korai májusi cse­resznye, amit más esztendőkben május 24 körül szoktunk észlelni. Ugyanez a helyzet a kertgaz- daságban a szamócánál is. Ter­mészetesen a kényszerérett gyümölcs kisebb és cukortar­talma kevesebb, mint a rendes időjárású esztendőkben. Szétnéztünk az intézet la­boratóriumában, ahol fehér köpenyes kutatók dolgoznak, hogy tudományosan, pontosan alátámasszák azt, ami látható és ízlelhető. Az érett cseresz­nyefajták kis tányérokban so­rakoznak. Ezeket külön-külön kimagozzák. Lemérik a húsát, a magvát, a csumáját. Meg­állapítják, mennyi a cukor, a víz és az egyéb anyag bennük, a nyert adatokat összehason­lítják az előző évek termésé­nek adataival. A vizsgálatok­ból az is kitűnik, hogy melyik az a fajta, amelyik a legjobban fejlődik a szá­raz időjárásban is. A kísérleti intézet gyümöl­csösének vezetői egyébként ké­szülnek a júliusi nyári gyü­mölcsbemutatóra, amelyen a látogatóknak a meggy-, kajszi- barack és őszibarack-termelés­re legjobban ajánlható fajtáit, a gépekkel végezhető nagyüze­mi munkafolyamatokat, cso­magolási és szállítási módoza­tokat mutatják be. Egyidejű­leg ezekkel a gyümölcsökkel részt vesznek a Nagykőrösön tartandó országos jellegű nyá­ri gyümölcskiállításon is. K L. Aki mindenkit megtáncoltat A taps Fejérdy Béláné tánc- pedagógust köszönti. Növendé­kei most mutatták be, mit ta­nultak hat hét alatt. Az ösz- szes ismert táncot eljárták. Felszabadultan, kecsesen, ma­gabiztosan, osztatlan sikert aratva. És a ragyogó arcú szü­lők, nagyszülők tapsa most az oktatónak szól, aki „minden elképzelést felülmúló” ered­ményt ért el a kókai általános iskola nyolcadikosaivá!. A két osztályfőnök, Tóth Endréné és Tóth József is elismeréssel gratulál neki. Kolozsvártól Nagykátáig Rokonszenves, tiszteletet parancsoló jelenség, csupa sikk, csupa önöm báj min­den lépése, minden mozdulata, s ha megszólal, szavainak fia­talos lendülete ellenállhatatla­nul magával ragadja a hall­gatót. A korát ne bolygassuk. Tanítványainak mindig elárul­ja ygyan, hogy Olga lánya, aki az órákon a táncszámokat zongorázza, egy 14 éves fiú édesanyja, de ezt senki nem hiszi el neki. Erdélyben, Szilágysomlyón született. Kereskedelmi érett­ségit tett Kolozsvárott. — Hogyan lett mégis tánc­pedagógus? — Első tánciskolái órámon Jámbor Mihály, a kiváló ko­lozsvári tánctanár, az Orszá­gos Táncművészeti Akadémia vizsgabizottsági tagja, a Tánc­tanárok Országos Egyesületé­nek ügyvezető elnöke, aki ví- vóiskolájáról is híres volt, ve­lem mutatta be az akkor ta­nult táncot, felfigyelt rám és fiával is megismertetett, aki pár hónapon belül elvett fe­leségül. Férjem ugyanazt a foglalkozást űzte, amit az ap­ja, s amihez nekem is kedvet csinált. Hamarosan vizsgát tettem Bukarestben, és fér­jem kolozsvári tánciskolájá­nak vezetését én vettem át. Nyaranta átjárt Szilágysom- lyóra tanítani, közben Zila- hon is elvállalt egy tanfolya­3MEG VEXHEWK vagy más hengerelt termékekért CSEBtÉLWÉlVK az alábbi anyagokat: 5000 kg 45x25x4-es „Z" acél 2000 kg 26x30x4-es „T" acél 1000 kg 20x20x3-as acél Finomkerámiaipari Művek Létesítmény-főmérnökség Pátrovits Sándor, 475—132 mot. Az utóbbi helyen ismer­kedett meg jelenlegi férjével. 1941-ben Székesfehérvárra költöztek át, majd 1951-ben, amikor megalakultak a tánc­tanítók munkaközösségei, Fe- jérdyné lett a Pest megyei munkaközösség vezetője. Mel­lesleg oktatást is vállalt Du- naharasztin, Szentendrén, s -egyéb Pest környéki kézsé­gekben, később Szentmárton- kátán és Újszilváson is. Chmelly Ödön, a nagykátai művelődési ház igazgatója, tíz évvel ezelőtt rábeszélte, le­gyen a járás függetlenített tánctanítója. Ekkor a munka- közösség vezetéséről lemon­dott. Ha ötös találata lenne... Évről évre, 14 községben, összesen körülbelül 600 fia­tal lányt és fiút oktat. S nem­csak táncolni, de a jó modor­ra, az illem, a társasági érintkezés legelemibb szabá­lyaira is megtanítja őket. — A mai fiatalok nagyon fogékonyak. Azokat a tár­sastáncokat, melyekkel a ré­gebbi generációk csak ne­hezen boldogultak, ők köny- nyen sajátítják el. De jel­lemző tulajdonságuk az ér­zékenység is. Szép szóval, ta­pintatosan kell őket a jóra rávezetni. így értem el, amit elértem. Jó érzés például lát­nom, hogy míg pár éve Új­szilváson, Tápiószőllősön és másutt még kötényben, csiz­mában akartak táncolni, ma kisestélyit, sötét ruhát ölte­nek, nyakkendőt kötnek, s nemcsak öltözékükben, de vi­selkedésben is kultúráltab- bak. A kezdeti időben alig akadt bál verekedés nélkül, ma már hangosabb szóváltást is elvétve hallani. A neve­lést legalább olyan fontos­nak tartom, mint a táncok­tatást. Mindig arra figyel- meztetem tanítványaimat, nem­csak az esik latba, hogy hány figurát ismernek a swingből vagy a tangóból, hanem az is, hogy miként kérik fel a lányt, hogyan köszönnek le. milyen a testtartásuk, meny­nyire figyelmesek és ud­variasak. — Maga annyira szereti a foglalkozását, hogy ha ötös találata lenne a lottón, ak­kor is tovább tanítana, je­gyezte meg a múltkor Chmelly Ödön igazgató. Iga­zat kellett adnom neki. A bá! forgatagában Ünnepélyes pillanat: Ur­ban László, a művelődési ház igazgatója, a bálkirálynőnek választott Varga Rozália ru­hájára feltűzi a szalagot. Tün­dén teremtés ez a királynő. S most mindenki a magas, sző­ke, jó mozgású Holló Istvánt irigyli — Varga Rozália ugyanis úgy döntött, hogy ő legyen a bálikirály. — A boldogságtól ordítani tudnék — énekelnek a szín­padon a gitáros fiúk, a kókai fiatalság is a swinget szereti a legjobban. S ez a vizsgabál, ez csodálatos! Egy párt kereső fiú, Meleg Tibor: — Az órákon az volt jó, hogy a lányok is felkérhet­ték a fiúkat. Tudniillik ők voltak többen ... Varró Magdolna: — Az il­lemtan nagyon ráfért itt egye­sekre ... Halik Györgyné: — A Gyuri fiamban gyönyörködöm. Két hónapja még el sem tudtam képzelni, hogy egy lányt meg merjen szólítani, és botlábú­nak tartottam. Hát, tessék, a legügyesebbek között van! Vrbán László: — Hat éve vagyok igazgató, Fejérdy Bé- lánét azóta ismerem, Kitűnően végzi a munkáját. Járásbeli kartársaimnak ugyanez a vé­leménye. Az össztáncok meg­rendezésében is mindig sokat segít. S ami külön érdeme, a csárdást is megszerettette a gyerekekkel. A zongoránál, mint mindig, a tánc tanárnő lánya, Jámbor Olga ül. Decemberben fejezi be a táncpedagógiai főiskolát. Folytatja, amit nagyapja, apja elkezdett, s amit anyja szeret­tetett meg vele. Így hát a nagykátai járásban a fiatalság táncoktatása „Irma néni” nyugdíjba vonulása után is jó kezekbe kerül. Polgár István A' Autóvillamossági Felszerelések Gyára (Bpest XIII.. Balzac u. 2 — 6. a Nyuqati mellett) AZONNALRA FEL VESZ betanított férfi és női gépmunkásokat, szerszám* marós, köszörűs, gyalus, helyzetfúrós I Mrt-iawavoj szakmunkásokat. í.nyag* mozgatókat. 6 órás muiKa^a fiatalkorúakat. UTAZÁSI TÉRÍTÉS. Kedvezményes . _ tetés. munka-, védő^unízat kollektív ?zer«,it. i i i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom