Pest Megyei Hírlap, 1968. április (12. évfolyam, 78-100. szám)
1968-04-07 / 82. szám
8 «Ä1 M EGY Ei y/jiirfop 1968. ÁPRILIS "!.. VASÁRNAP 1 DOB AI PÉTER: Ablakom fölemelt arc... Ablakom fölemelt arc hajnalban fölhúzott falon arcom lobogó zászló a reggel avatott hídon: a fényre nyitom ' fecske nyilakra lengő nyelvű harangra «árt kapuk szárnyára síkságon fölgyorsult szélre felhőkre, melyek, mint földrengésben a városok mint Pümpei romjai a levegőben várják a tűzhányót, a fölkelő tüzet a tetőkre nyitom magas esőkre tornyokra, melyek holnap ledőlnek órákra, melyek holnap megállnak aszfaltra ázott újságra nyitom melyet kiszív a Nap és fölkap a szél ■ tűzfalak íratlan tábláira nyitom az ablakom és átnézek egy város fölött mely szobám köré költözött. | FODOR ANDRÁS: Honvágy Csillagok és szenvedélyek írta: Csoóri Sándor, József Attila díjas költő Minden úton felétek jöttem, tudtam, hogy rátok kell találnom. Szelíd saroglya: domboldal az égen, esteli fény a fákon, Fentről, a fakorlát mellől elindul valaki, integet. Szemében rejtett iz. alom. Nem kérdez, csak vezet. Sürög az udvar. Hova is jöttem? Valami régi lakodalomba? Kezemet rázzák tisztes öregek, köszönnek sorba. Egy lány virágot ád, pirult arcát arcomon érzem. Most súgja meg, hogy vőfélye leszek. Karonfogva kísérjem. Szemek vigyázó tükre, bizalom körémsűrűsült parazsa. Talán így röppent föl a lélek tekintetektől gyúlva lángra. Találkoztunk már. Ezek az arcok valahonnét mindig figyeltek. Minden kis részletem föleszmél bennem az elfelejtett. Egy ferde váll, egy sarlófeszülésű nyak büszke rajza. Emlékszem rá, a pilleívű szájra, mézszínű hajra. En jártam már ezen a tájon, abban a télben is jártam egyszer. Deres tarlóval homlokán szigorrá szépen néz egy öregember. Rokonaimtól hogyan búcsúzzam? Mennék. Nem tudok mégse. A halsiklású asszony derekán is marasztalás kötése. Már kél, már visszasajog a honvágy; jövök még! — hirdeti váltig. Lombok alól a fénydelejes arcok rogárzó csendje világlik. Lódul velem az út, az ég megzendül érckorongja. Mi ez a bongás? Hová repülünk? Mesébe? Gyerekkoromba? Fekete bolyháit az éj ködök hamvába ejti. Lehet-e mámor csodálatosabb, mint céltalan örvény suhataga közt is egymást keresni? GARAI GABOR; Kis csodák A várva várt nagy csodák többnyire — mire beteljesednek — elvesztik gyöngéd hamvasságukat; fénylő, pikkelyes felhámjukat levedlik, akár a kigyóbőrt, és nem marad más, csak a test laza csontozata, véres húsa, zsigerei —, aztán a jóllakottság lomha virágai kifakadnak — közönyös füst-virágok — és az „ennyi-csupán-az-egész” görcsös kérdőjele kunkorodik fel egy keserves ásításban. De áldottak a köznapi kis csodák, a váratlanok, a gyermekiek. Egy idegen asszony fagylaltot vesz neked, az idegen gyereknek, s mire megköszönnéd, eltűnik a tömegben; fejed fölé hajlik egy katonaorvos; azt mondja, beteg vagy, pedig tudja, pihenni vágysz csak; feléd röppen egy lány és nyomban elszáll, csak annyit kér, ne felejtsd el őt, soha... Az áldott kis csodák holdjai békén alusznak fölötted, s ami a lélekben marad, az már csupa csend vagy fényes duruzsolás, gyöngéd hullámverése apályos tengereknek. Mert szép a szenvedélyek villámló vihara, de még szebb embernek megmaradni vonzások és féltések hullám-tajtéka fölött: hálát adva a jóért, amit csak önmagunkkal tudtunk viszonozni, önmagunkkal: gyermeki vágyainkig lemeztelenítve: egy elkésett köszönő mosolyban, sóhajban, kézfogásban ... ... míg emlékké szilárdult a mámor, mint a kristály, hogy tű-hegyére holnapunkat fölépítsük megint, mint rádió-adót ringó talapzatára; hadd szórja szét a hanggá duzzasztható hullámokat: — Elek még, itt vagyok, és újjá-~zületek naponként! Es: — El ne hagyjatok, én is veletek maradok örökre. BENJAMIN LÁSZLÓ: Hasonlatok Csiszolt csavar-fejek a csillagok. Leszorítva velük egy fekete doboz műanyag fedele. A dobozban — De nem is csavarok: Világító halak a csillagok. Az óceán mélyén ... De nem halak: Tojások, fekete kotlós alatt. Mégsem tojások. Szétszórt ékszerek. Zsákmányt leső tigris-szemek. Rajzó méhek. Gyermekláncfű-magok. Kovácsműhely szikrái. Csillagok. Mit nem beszélsz? Hogy mind, külön-külön, — saját helyén — irdatlan plazma-gömb? No: ott! De itt: hunyorgó csillagok. Pásztortüzek, gyöngyök —, hasonlatok. /-Uödik, esztendeje, hogy né U hány soros felhívás jeler meg: április tizenegyediké József Attila születésnapja avassuk a költészet napjáví Legyen ez a nap országos em lékezés és egyúttal legyen a élő, kortársi magyar költésze ünnepe is. Pontosan emlékszem a fel hívás mérsékelt fogadtatására A kishitűség, meglepő modor épp a legilletékesebbeket: költőket fertőzte meg. Az vol a véleményük — a vélemé nyűnk —, hogy reklámot le hét csinálni mosópornak, nap szemüvegnek, a csípőt fődet lenül hagyó fürdőruháknak, d nem lehet a költészetnek, min ahogy nem lehet a fájdalom nak, a ragyogásnak vagy ; tömegcikként előállíthatatlai szerelemnek. öt év elmúltával meghök kenve fordulunk hátra. A kis hitűség összeomlott. Amibei nem akartak hinni a költők, a: olvasók egyszeriben hinn kezdtek. Hinni kezdtek, mert úgy lát szik, szükségük volt rá. Nen az ünnepre, hanem a költészet re s mindarra, amit a versel közvetítenek. Aki ösztönösen vall önmaga ról, jól tudjuk, megértésre vá gyik. Ez nemcsak a költőre vo natkozik, aki verset ír, hanen az olvasóra is, aki leplezette nül bevallja, hogy verseke akar hajlani. Azt hiszem, erre a jelenség' re érdemes leginkább fölfigyelni a költészet napján. Miné több olvasó figyel a versekre annál több figyel önmagára is Semmi se következik ebbő természetesebben, mint hogy ; költészet nem más, mint alapvető emberi kapcsolat. Örökö: párbeszéd a világról, önmagunkról; örökös folytonosság mert az ember önmagát folytatja benne, lerombolhatja fölépítheti. S okan, még komoly gondolkodók is szembeállítja! napjainkban a tudományt éí a költészetet. Szembeállítják ahelyett hogy az összhango' keresnék köztük. Mire is törekszik a tudomány és mire í költészet? Szerintem ugyanarra, csak más eszközökkel, mái rendeltetéssel. A költészei ugyanúgy újjászüli, szétszedi tirendezi a természetet, akárcsak a tudomány. De még inkább ezt teszi magával az emberrel. Megszüli, elveszti, elindítja maga és mások felé Fölismerni tehát nemcsak az atomok mozgását kell, hanerr az érzelmekét is. Megismerni nemcsak a csillagokat kell; hanem a szenvedélyeket is. A társadalmiakat és az egyénieket egyaránt. A költészet i megismeréshez a megrendülést is- hozzáadja, ráadásul. Érvet masteiet is emmne tünk. A húszadik század tudómé nya ésszerűségével együtt i látomásszerű. Ugyanúgy jele: van a költészetben is. összetartozásukra ez is fi gyelmeztet. Persze, eszközeik ereje é hatása miatt óriási köztük különbség is. Versekkel ner lehet soha elpusztítani a vilá got, de az agresszor hidrogén bombáival igen. Ez — ahog; mondani szokták — tény, a emberiség egyik lehetősége. D ugyanígy tény, hogy az embe és így az emberiség is, min dig több mindenkori állapo tainál, cselekedeteinél: lehető ségeinek együttese. A költő] ebből az együttes lehetőségbő a megmaradás lehetőségeit ke resik. Ahol költészetről esik szc ezek a gondolatok az első lé legzetvétel után előnyomul nak. S rögtön utat készítenél más gondolatoknak is. Ha j col tők kiteljesedett élete ; vers: akkor minden vers élet igenlés. Még a legmegrázób bak és a legtragikusabbak is Fogadjuk el egyik jugoszlá' kortárs író, Ládán, vélemé nyét, aki azt vallja, hogy a: a társadalom, amelyben a igaz költészet nem lehet hasz ios, nem is társadalom. Ügy vélem, fölösleges rész létezni, hogy ennek a gondo latnak nemcsak politikai ki terjedése van. Hisz a politik; az emberi létnek csak egyil csillagképe, ha erősen sugárzi s, nem az egyedüli. Ott vai ■nég szomszédságában a szere lem, a halál, a test, a természet, a kisebb s nagyobb ka asztrófákat sodró sors és ezer ayi más. Mikor József Attil; ezt írja ars poeticájában: „í nindenséggel mérd magad” — ehhez az egyetemességigény- aez ad mércét. Életművében, ő maga, ez valósította meg. i^mcs a húszadik századnál olyan politikai, filozófiai íözérzeti, közösségi vagy személyes gondja, amelyre az i izótárában ne találnánk szavakat. A forradalomtól az eg- isztencializmusig, a szerelem- öl a magányig, az elidegene- iéstől az elidegenedés legyű- •éséig, a születéstől az elmú- ásig, minden szólam megta- álható költészetében. Nagy összefoglaló volt, te- iát nagy kezdeményező. Lá- omásos verseinknek ugyani: > a serkentője, mint gondolat költészetünknek, mert világos ;zerkezetű versei mindenkoi skolapéldák maradnak. Je- enkori költészetünk az általi vágott csapásokon jutott negyedszázad után is mai magas- ataira. Szép versek 1967. - Első énei KÉT ANTOLÓGIA A KÖLTÉSZET NAPJÁRA Ot ev alatl hagyomány- nyá erősödött a megszokás, hogy líránk termését a költészet napjára megjelenő Szép versek antológia segítségével áttekintjük. Az 1967-es esztendő antológiája — ez persze Z. Szalai Sándor válogatásának is érdeme — ugyancsak kedvet csinál a számadáshoz. Életerős, hagyományait őrző és megújító, külső-belső világunk elé érzékeny tükröt tartó, nagy formagazdagságú költészetet, sok tehetséges, illetve kiemelkedő jelentőségű költőt prezentál. Arra enged következtetni, hogy líránk legjava követni tudja és akarja elődei példáját. Vállalja a történelmi szükségszerűségek kimondását, a kor süllyesztő- züllesztő veszélyei ellen fordító, felrázó és megedző szavak kimondását, lélek és világ- egymást átható titkainak kutatását. Az ember boldogsága kényes jószág, a,mit nemcsak történelmi-társadalmi harcokban kell megvívni. A privát lét, a szerelem, a bánat, a magány, az egyéniség keresése és megvalósítása szabadító örömök és szorongató görcsök raját zúdítja a költőre, akmeK minaerroi csak a teljes meggyőződéssel vallott, megszenvedett igazságot szabad írnia. Legjava költészetünkben — a Szép versek 1967 is erre példa — az egyéni és közösségi emberarc együtt, egymáshoz közelítő vagy éppen azonos körvonalakkal jelentkezik. Vannak, akik csak a magá- bazárkózó én szívhangjaiban hajlandók felismerni a költői- ség fémjelzett értékeit. Számukra és velük szemben szükséges újra és újra elmondani, hogy az alkotói gyakorlat, az élő költészet tanúsága — néhány kivételtől eltekintve — azok igazságát erősíti, akik a líra korszerűségét nem a zavaros formák és kusza gondolatok halmozásában keresik. Költészetünk fő árama ma is valóságfeifedező, elkötelezett líra. Nehéz erre példát idézni olyan kötetből, amely teljes eszténdő termését, 73 költő 277 versét adja át a közönségnek. Nevek és versek említése nélkül állapíthatjuk meg azonban, hogy a Szép versek javarésze az egyéni lét kérdéseit is a nemzeti-társadalmi fejlődés ütközéseinek, feloldott vagy feloldatlan ellent-
