Pest Megyei Hírlap, 1968. április (12. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-26 / 97. szám

1968. Április 26., péntek If EGYEK KrKívlaD 700 ezer forint Vácott a sporttelepen több ezer részvevővel rendeznek nagygyűlést május elsején. Ez alkalommal adják át a Vieti- nami Demokratikus Köztár­saság budapesti nagykövetsé­ge képviselőjének a váci üze­mekben rendezett szolidaritá­si műszak eredményeként ösz- szegyűjtött 700 000 forintot. Borús arcok felhőtlen ég alatt Az alsónémedi öntözőfürt regénye Szinte napra hat esztendeje annak, hogy ezeken a hasábo­kon beszámoltam a nagy sze­rencséről, ami Alsónémedit ér­te: az ország egyik legelső ön­Inamról Kubába, meg vissza A Március 21 Tsz főagronómusa útiélményeiről Százan indultak el egy éve és most néhány napja jöttek vissza Kubából a fiatal ma­gyar agronómusok. Hat Pest megyei volt köztük. Egyikük­kel, Szuróczki István kertész­mérnökkel, az inárcsi Már­cius 21 Tsz főagronómusával falujában 'beszélgettünk. Szívélyes emberek — Kubában voltam, de Ha- banán kívül nem sokat láttam a szigetországból — mondja, hogy útiélményeiről faggat­juk. — Ideje legnagyobb ré­szét ugyanis a fővárosban töL- tötte, ötödmagával az agrár­egyetem talajtani laborató­riumában dolgozott. Más, 12 magyar kertészmérnök külső munkán volt, feladatuk: talaj- minősítés és a különböző tala­jok feltérképezése. — Amerre azonban mégis megfordultam az országban, mindenütt nagyon szívélyes, kedves emberekkel találkoz­tam. Több helyen felismerték rólam, hogy magyar vagyok. Miről? Előbb azt kell meg­mondanom, hogy a kubaiak nagyon szeretnek jól öltöz­ködni és megnézik a más ru­háját is. Kiderült, hogy ben­nünket magyarokat egyenesen elegánsnak találnak. Én pedig azt hittem, hogy nagyon egy­szerűen öltözködöm. Igaz, ku­bai szemmel mérve, az elegan­cia nem magyar monopólium, osztozunk a csehekkel, meg a bolgárokkal. A többi náció azonban szerintük kevésbé jól- öLtözött. „Feltételes“ megálló — Idegenek iránti udvarias­ságuk túltesz a mienken. Egy alkalommal néhány társam­mal kirándultunk Santiago de Cubaba, megkérdeztünk egy uniformisos, szolgálatban nem levő habanai autóbuszsofőrt, honnan indulnak a távolsági autóbuszok. Órájára pillantott, csóválta fejét, nyilván az in­dulás idejéből mór kevés hiányzott. Megállított egy taxit, maga is beszállt Velünk és máris robogtunk. Odaérve a végállomásra, a pénztárak előtt kígyózó embersorokat lát­tunk. Ismeretlen barátunk odaállt egy sor mellé, kis be­szédet mondott, engedelmet kért, minthogy külföldiek va­gyunk, válthassuk meg soron kívül jegyeinket. Senki sem tiltakozott, mosolyogtak ránk és szerencsés utat kívántak. — Különben is rendkívül jó idegzetre vall a habanai autóbuszutasok türelme. Ro­bog velük a kocsi, aztán hir­telen megáll, mert a sofőr egy arra járó ismerősével akar be­szélni, vagy éppen a cafateriá- ban egy csésze kávéval kíván­ja felüdíteni magát. Ilyenkor néhány utas is követi. A sofőr, ha náluk hamarabb végez — neki is van türelme — min­denkit megvár. A többi utas egy zokszót sem szól a „fel­tételes” megálló miatt. A születésnap — Születésnapi ünnepségre is hivatalos voltam egyszer. A laboratórium vezetője, Ma­ria Adela Jimenez kislánya születése első évfordulóját ülte. Vagy harminc gyermek- vendég gyűlt össze lakása te­raszán, ahol zsineggel átkötött papírvár függött, belseje telis- deteli csomagolt savanyúcu­korral. Egyszerre csak a várat mintázó doboz alja kinyílt és a sok cukor a földre hullott. Nosza a gyerekek rávetették magukat egymást lökdös ve, püfölve igyekeztek minél több cukrot zsákmányolni. Szüleik kacagva bíztatták őket és amelyikük gyereke a legtöbbet szedte fel, az volt a legbüsz­kébb apa, anya. — Ilyen jókedvűek az ara­nyos kubaiak. De nemcsak szórakoznak, vidámak ugyan, mégis sókat dolgoznak és ta­nulnak is. Mégpedig öntudat­tal és a jövőbe vetett határta­lan bizalommal. Sz. E. Áruház bejáróknak Hárommilliós élelmiszerkészlet Nyitva: hajnaltól estig A befutó reggeli vonatok leszálló utasai bizonyára ész­reveszik, hogy ma reggeltől már tárva a kapu: megnyílt a Kőbánya-alsó vasútállomás mellett az ország egyik leg­szebb élelmiszer-áruháza. Nem titkolt, ellenkezőleg, kihang­súlyozott célja, hogy a vidékről érkezőket, s a munkából hazautazókat megfelelően elláthassák élelemmel. Az üzlet csodaszép; csupa csempe, nyersfa, fény és sok a díszítőelem, a rézdomborítás. Ám ennél is fontosabb, hogy hárommilliós készlettel várja vendégeit. Kiemelt kategóriá­ba tartozik, ezért igyekeznek mindvégig az induláshoz ha­sonló bőséges ellátást, és vá­lasztékot biztosítani. Olyan aprósággal is igyekeznek ked­veskedni, mint a füles mű­anyag tasak, amelyet minden 200 forintnál nagyobb öszegért vásárló megkap az üzletben. Ha valaki reggelizni akar, a presszórész tejeskávéval, sü­teményekkel szolgál. Rengeteg a felvágott, a tasakolt barom­fi, egyszóval minden megta­lálható, ami szem-szájnak in­gere. A közel 5 millióért létre­hozott áruház reggel 6-tól este 10-ig tart nyitva. Aki vasárnap utazik, reggel 7-től délután 2-ig térhet be a pályaudvar melletti, Zalka Máté téri áruházba. tözőfürtjét építik meg a ha­tárában. A Duna—Tisza közi öntözőcsatorna vízével, még ha a természetes csapadék el is marad, elegendő nedvességet kaphat szántóföldje jó része. Akkor egy éve tömörült a község lakossága a Zöld Mező, meg a Kossuth tszcs-be, s mi­lyen szép jövőt ígért a két kez­dő társulásnak ilyen hatalmas segítség! Ami persze, gondol­tam, azóta már régen megépült és ebben a szárazságot hozó mostani kora tavaszi kánikulá­ban ontja a vizet a már-már szomjazó, bár még üdén zöldel­lő határra. Azt várom, hogy éppen ezért jókedvű embereket találok a Kossuth Tszcs irodá­ján, ehelyett gondterhes arc­cal fogad Jakab Albert elnök meg Illés György f őagronómus. — Hiszen, ha már kész len­ne az öntözőfürt... — Kész regény ami történt, de sajnos, utolsó fejezete még hiányzik... Hat év nem elég 1962-ben jött illetékes hely­ről az ajánlat, megépítik a két tszcs területéből 1500 holdon a hatalmas öntözőművet, persze ha a tagok hozzájárulnak és vállalják a költségeket. Már hogyne járultak volna hozzá, legtöbbjük egyéni gaz’da korá­ban is bátor híve volt minden ésszerűnek látszó újításnak. A két tszcs így aztán megrendel­te közösen a terveket, amik 1964-ben elkészültek. 1965-ben kezdődött az építés, a határidő: 1966 végén kerül sor a próba- üzemelésre. Járjuk a határt, elmegyünk a messzire fehérlő szivattyú­házhoz, a mű szívéhez, amely még mindig, most 1968 áprili­sában sem dobog. Számos ha­táridő betartását objektív aka­dályok gátolták, ezúttal a ki­vitelező május 31-ben jelölte meg a végső terminust. De a munkák állásából következtet­ve’jó, ha- jónitis középére','Vág? végére-elkészül a gépezet. — Hej, ha már készen lenne, most lenne csak igazán szük­ség rá — sóhajt ismét az elnök, s arról beszélgetünk, hogy a távprognózist adó, híressé vált bécsi igazmondó jövendölése szerint száraz, meleg május következik és majd csak jú­nius dereka táján erednek meg a mennyei csatornák. Amikor­ra tehát, ha minden jól megy, már az öntözőfürt is ontja a vizet. Öntözhető turjánok? Kétszáz méterenként egy- egy kékre mázolt hidráns magasodik a földből, amely alatt már évek óta húzód­nak az azbesztbetonból ké­szült nyomócsövek, az öntö­zőfürt elkészült hálózata. Itt-ott azonban ki sem lát­szanak ezek a csövek a hir­telen magasba szökkent, szin­te már kalászt vető gabona­táblákból. — Nem egységes a talaj — magyarázza a főagronómus. — A jó földekbe beékelődve sok a turján, lápföld, meg mocsár és káros sókban bő­velkedő savanyú füvet ter­mő, legelőnek is gyenge ta­laj, no meg futóhomok. Azt mondta annak idején programtervében a Viiziterv, ha a nedves területről le­vezetik a vizet, nagyszerű termőfölddé válik, mind az 1500 hold öntözéssel tehát jól hasznosítható, felesleges a talajminőség-vizsgálat. — Mi azonban — így szólt Illés György később, az iro­dában szétteregetve a papí­rokat —, mégis az Országos Mezőgazdasági Minőségvizs­gáló Intézethez fordultunk szakvéleményért. Azt is megmutatja. Kelt 1966. március 14-én. Négy­száz hold turján és mocsár még kiszárítva sem alkal­mas eszerint öntözéses gaz­dálkodásra, további mintegy háromszáz hold pedig csak előzetes talajjavítással, ak­kor is inkább csupán erdősí­tésre alkalmas sívó homok, amelynek öntözése még ja­vítva sem biztos, hogy meg­éri a költségeket. Ugyanak­kor viszont az egész 1500 hol­dat behálózó fürt költségé­nek terhe erre a közel 700 holdra is súlyosul. Tizennyolcmillió adósság — Ha egyszer elkészül, 18 millióban lesz. Ennyi hitel terhel bennünket, a Zöld Mezőt, meg a Kossuthot. Igaz, a felét elengedik, de még ak­kor is nagy adósság. És az üzemelés költségei...! A két tszcs azt szeretné, ha a szivattyúházat valami szerv venné át és rájuk csak a hálózat fenntartásának, ja­vításának költségei hárulná­nak. A felhasznált víameny- nyiséget természetesen meg­fizetnék. Eredménnyel ke­csegtet nek'S^' érré üöríátkozb i tárgyalások, bár döntés még nem született. — A feljavítható talajra most lápföldet hordunk, sze­rencsére itt, az öntözőfürt te­rületén akad belőle elég és éppen ezért a szállítás költ­sége sem sok. — Láttam — mondom —, odakint a lápföldbányát és azon a területen is a hidrán- sokat. Ott pedig mély gödör lesz, haltenyésztésre alkal­mas tó. — Hát legalább megön­tözhetjük ezt a tavat és nem halnak szóraján a vízben a halak. — Akármilyen, csak le­gyen meg minél előbb az ön­tözőfürt, nehogy eltikkadjon és kalász nélkül megsárgul­jon ebben szárazságban a ga­bona. Emiatt borultak az arcok, ahol még félig kész öntöző­fürt sincs országszerte a fel­hőtlen ég alatt. Szokoly Endre —SZÓBELI KIEGÉSZÍTÉS — Volt idő, amikor egy-egy értekezlet azért tartott egész napon át, mert két vagy három óra hosszat magát a be­számolót olvasta fel az előadó. Ésszerű és egyszerű újí­tás következett: napokkal korábban minden érintetthez eljuttatták a leírt beszámolót. (Jelentést, vitaanyagot stb.) Több haszna volt ennek. Előzendő idő volt a felkészü­lésre, az anyag megismerésére, rövidebbek lettek az érte­kezletek, tartalmasabbak a viták. Hatott azonban a beideg- zettség. (A rossz beidegzettség!) Furcsának tűnt, hogy van elnökség, van hallgatóság, de valami mégis hiányzik. Mi lehet az? Rájöttek, hogy a formaságok szentségén esett csorba; hogyan néz az ki, amikor rögtön mindenki vitatkozni kezd?! Legyen valami „eleje” a dolognak. Lett. A jelentést, beszámolót, vitaanyagot stb., stb. beterjesztő illetékes szóbeli kiegészítést fűzött a jelentéshez, beszá­molóhoz stb., stb. Volt tehát írásos anyag, amit tetézett egy szóbeli ki­egészítés. Mint maga a kifejezés is tudtul adja: kiegészí­tésről lenne szó. így is volt. Eleinte. Tíz-tizenöt percen át az előadó megtoldotta az írásos anyagban rögzítetteket. Uj fejleményekkel, a bekövetkezett változásokkal. Mosta­nában azonban már kezdeűpk veszélyes méreteket ölteni ezek a szóbeli kiegészítések: a megyei, járási értekezlete­ken manapság már nem ritka a teljes órát, sőt másfél órát kitöltő szóbeli kiegészítés ... Több magyarázat lehetséges. Vagy rossz az írásos anyag, s azért kell szavakkal magyarázni-menteni. (Ám miért kerülhet kiküldésre rossz anyag?) Az illetékes vagy illetékesek nem bíznak abban, hogy a hallgatóság elolvasta a kiküldött írásbeíi jelentést. Ezért igyekeznek így megismertetni a már leírtakat. (Az ilyesfajta bizal­matlanság persze, nagyon messzire visz...) Úgy érzik, csak akkor igazán komoly dolog egy megbeszélés, ha ott' valaki — időnként vizet kortyolgatva — elmondja mind­azt, amit a hallgatóság már ismer az írásos anyagból. (Távol áll tőlem, hogy bárkit is a saját szereplés ellen­állhatatlan ingerével gyanúsítsak.) Még egyszer hangsú­lyozom: a jelentés elkészülte és az értekezlet időpontja közötti esetleges változásokat el kell mondani! Ez azon­ban nem több, mint tíz-tizenöt perc. Ha ugyanis szóbeli kiegészítés címén újra elmondják mindazt, ami ott van valamennyi részvevő kezében papírra írva, csakis egyet­len magyarázata lehet az ilyesfajta szóbeli kiegészít- getésnek: a rossz megszokások rabjai vagyunk, s túl sok az elpocsékolni való időnk! (m. o.) rr érv*v*v» ■+ *> + Mi kismarosiak... Ez a bolondos április jól megtréfált a múlt hetekben. Egyhetes bosszúságot okozott, s aztán a jó idővel meghozta az örömet is. Naptár szerint tavaszias időben barangoltunk Börzsönyligeten, s a dombte­tőn sütkérezve gyönyörköd­tünk Visegrád zöldülő, vad szépségében. Észre sem vet­tük, amikor zord, szürke fel­hő tornyosult a hegyek mö­gött, csak az éles, csípős szélre borzongtunk össze. A Duna túloldala nem volt már olyan lenyűgözően szép. Pilla­natok alatt ködös, pontosab­ban mondva havas lett min­den. Az erdőből lefelé a szőlők között futva igyekeztünk az állomáshoz a vihar elől. Az út melletti parcellában idő­sebb asszony ültetett. Szőlője szépen bekapálva, jókora visa málna már kötözve, a karók egyenesre verve, végükön a sok seregélyriasztó konzerv­doboz csörgősre erősítve. Fúj­ta a szél szoknyáját, tépte kendőjét, de csak dolgozott, hajlongott, nem futott haza. — Vitetek még borsót. Le­gyen később is. Akár egész nyáron tehessek belőle a le­vesbe. Így szoktam minden évben — mondta. — Ez a rossz idő engem meg nem ijeszt. Nem messze tőle vi­rágzó kökényágat törtünk. Akkor néztem órámra, hogy a vonat indulását el ne késsük. A falu előtt megint nézném, ám az óra eltűnt. Hol esett le a karomról, bizony nem vet­tem észre. Vissza akartam fut­ni az úton, hogy megkeres­sem, de olyan zord hideg volt, szinte vacogtam bele. Meg az­tán reménytelennek is lát­szott, hogy megtaláljam. Szó nélkül, komoran búcsúztam kis órámtól, amely annyi utat megtett már velem, annyiszor figyelmeztetett, hogy pontos legyek. Még lelkiismeretfur- dalásom is volt miatta, hogy olyan könnyelműen lemond­tam róla, nem voltam igazán jó gazdája. Mert igaz, ami igaz, néha még meg is pofoz­tam, ha nem elég hangosan ketyegett. Kerek hétig bánkódtam érte. Jött ismét a vasárnap. Ki­derült az ég. A meteorológia kánikulai hőséget jelzett. Ta­lán az óra miatt, de azért cseppet sem reménykedve abban, hogy megtaláljuk — hiszen egy hét alatt ki tudja hányán jártak arra, ki tudná megmondani mikor, ki vette fel? — ismét Kismarosra indultunk. A falu vége felé az úton a túloldalról egy asz- szony kiabált utánunk. — Nem vesztettek el vala­mit? Egy órát? Na! Kicsi női karórát... — Fekete szíjjal ugye? — Igen, igen... — megta­láltam. Ez a bolondos idő akkor engem is hazaeavart. Ott volt az óra a barázda végénél, már a kocsiút ele­jén. Milyen jó, hogy én jöt­tem ott akkor, mert a sze­kér biztos összetörte volna. Gondoltam, csak a maguké le­het. — Honnan? — Mert én is odanéztem a karjára, amikor a vonatin­duláshoz az időt figyelte. Em­lékszik? Tudja, aznap ne­kem is sietnem kellett. A lányom Vácon dolgozik. Köny­velő. Mire megjön fáradtan a vejemmel, valami kis ten­nivalóm otthon mindig akad. Szaladtam egészen a so­rompóig, hogy magukat utol­érjem. A bakter mondta, hogy már elmentek, a vo­nat is jelzett, tehát elkéstem. Sokszor eszembe jutott a hé­ten, hogyan adjam vissza. De sem a nevüket, sem a cí­müket nem tudom. Mond­tam is, ha maguk vesztették el ezt az órát, akkor még egyszer eljönnek ide. Majd figyelem. — Kerestem a köszönő sza­vakat, de nem sikerült egy épkézláb mondatot össze­raknom. — Milyen jó érzés, ha néha ilyen rendes emberekkel aka­dunk össze — jegyeztem meg. — Miért néha? — kérdezte csodálkozom — Kismaroson mindenki ilyen! En ismerem őket. Itt születtem — mond­ta egyszerűen. Aztán a Kos­suth Lajos utca 61. sz. ház előtt sietve búcsúzott el, mert a kapuból pöttöm em­berke, „nagymami”-t kiabál­va szaladt elébe. András Ida Tulipánerdő A Kertészeti és Szőlészeti Főiskola soroksári tangazda­ságában tulipánbemutatót tar­tottak. Dr. Domokos János egyetemi tanár ismertette a látogatókkal a tangazdaság tulipánkertészetének munká­ját, majd megtekintették a tulipánkertészetet, amelyben kétszáz fajta nevelkedik. Megalakult az Országos Mezőgazdasági Szaktanácsadási Bizottság Csütörtökön a MÉM-ben megtartotta alakuló ülését az Országos Mezőgazdasági Szak- tanácsadási Bizottság, amely társadalmi testületként végzi majd munkáját: a mezőgaz­daság, az élelmiszeripar és az erdészet területén irányítja, szervezi a szaktanácsadási te­vékenységet.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom