Pest Megyei Hírlap, 1968. március (12. évfolyam, 51-77. szám)

1968-03-24 / 71. szám

1968. MÁRCIUS 24., VASÁRNAP

r tsi

tiEcre i

c^Hfap

»

Helyén a szívük, az eszük

GONDOLATOK A MEGYEI DIÁKPARLAMENTRŐL

% KONSZTANTYIN FEGYIN:

Személyesen Gorkijjal

• • •

TTgy kezdődött, akár egy U felnőtt értekezlet. Szavaztak elnökségre, napirendre és a különböző bizottságok, albizottságok és szekciók tagjaira. Egyhangúan, mást alig^ ha tehettek, hiszen csak azok ismerték egymást, akik egy iskolából érkeztek a tanácskozásra, márpedig a megyében sok középiskola, technikum és iparitanuló-intézet van. Az előadást is felnőtt módon hallgatták végig, legfeljebb csak h fejükben fordult meg a gondolat: vajon honnan ismeri ennyire pontosan ipari tanuló társuk a megye oktatási gondjait és eredményeit? Ezt aligha tanítják tantárgyként az ipari tanulók iskolájában, de még magánszorgalomból is nehéz lenne összegyűjteni ennyire pontosan, hogy például a megyében hány középiskola van, azokban mennyi diák tanul és így tovább.

Egy szó mint száz: egy árán At felnőttesdit játszottak a megyei diákparlament tizenéves résztvevői. Amíg szót nem kaptak, hogy ők beszélhessenek. Attól a perctől kezdve megszűntek felnőttek lenni, azon nyomban szűknek érezték a rájuk húzott merev uniformist. Egymás után álltak fel helyükről, írásban előre elkészített hozzászólások nélkül, néha egymás szavába vágva — de mindig tisztelettudóan és értelmesen — mondták el véleményüket az iskoláról, a tankönyvekről, a

gyakorlati oktatásról, az iskolai KISZ-szervezet munkájáról, beszéltek örömeikről és gondjaikról, tizenévesek módjára és a tizenévesek gondolataival, néha szertelenül csa- pongva, de mindig az általuk vélt lényeget mondva, nem többet és nem kevesebbet. Egyszeriben élettel telt meg a tanácskozás, színnel és őszinte érzésekkel, kamaszos vágyakkal és elképzelésekkel, és néha a felnőtteket is túlszárnyaló jó ötletekkel, reális tervekkel. Érdemes néhányat megjegyezni és megszívlelni az elhangzott javaslatok közül.

G

yakorlaté oktatás. Sokan szóltak mellette, sokan ellene is. Voltak, akik bizonyították, például a monori gimnazisták, hogy jó dolog, szükség van rá, de hozzátették: akkor lesz hasznos igazán, ha legalább a jelesen érettek szakmunkásbizonyítványt is kapnak az érettségi mellé. A dabasi, péceli és más fiatalok már nem ennyire egyértelműen helyeselték a gyakorlati oktatást. Azzal érveltek és jogosan: ahol a feltételeket biztosítani tudják, mint például Monoron, hasznos tárgy a politechnikai oktatás. De ahol nincsenek meg a feltételek, kár erőltetni, legjobb, ha megszüntetik.

Korszerű, oktatás. Erről is sok szó esett ezen a tanácskozáson. Bíráltak tankönyveket és szemléletet egyaránt. Két

érdekes tanulsága volt ennek a vitának. Az egyik: a reformtankönyvek a legkorszerűbb oktatási formák meglétét feltételezik, ezek azonban a iegtöbb iskolában ma még hiányoznak. A másik: a diákságban megvan az igény a korszerű oktatás elfogadására, de vagy a felszerelés hiányzik hozzá, vagy pedig a tanárok idegenkednek tőle, furcsa módon, elsősorban a fiatal pedagógusok. Ez utóbbi okát igen érdekesen azzal magyarázzák, hogy a fiatal pedagógusok sokkal nehezebben tudnak fegyelmet tartani az osztályokban, mint az idősebbek, s mivel a korszerű oktatás sok szemléltetésre, vagyis a tanórák lazább, kötetlenebb levezetésére épül, attól félnek a fiatal nevelők, hogy ennek következtében felborul a rend.

Szakosítás. Szinte kivétel nélkül minden fiatal, aki véleményt mondott erről, a gimnáziumi osztályok további és gyorsabb ütemű szakosítását sürgette. De ugyanakkor — ez megfontolandó elképzelés! — csak a második osztálytól kellene bevezetni a szakosítást. Hogy miért? Nagyon világosan és érthetően megmagyarázták. A jelenlegi rendszer szerint már a nyolcadik általános végző tanulónak kell döntenie arról, hogy milyen szakosított osztályban szeretne továbbtanulni majd a ^ gimnáziumban. (Ha ugyan ép- ^ pen oda kerül, ahová kérte!) ^ A gyakorlat az, hogy a nyol- ^ cadik általános közepén még§ nem tud megalapozottan dön- *5 teni a diák és elsősorban a ^ szülei súgására választ magá- j) nak szakot, amiről aztán nem ^ egy esetben kiderül, hogy eset- | leg sem kedve, sem tehetsége hozzá, de visszakozni már nem ^ lehet. A íiátálök javaslata:^ a gimnáziumok első osztálya^ minden iskolában csak általá- ^ nosan készítse fel a fiatalokat. Ugyanakkor erősítsék ebben az $ esztendőben a szakköri és ön- $ képzőköri munkát, amelyek ^ jelentős segítséget nyújthat-^ nak az elsős diákoknak a tá- ^ jékozódáshoz: mi az, amihez^ nemcsak kedvük, de tehetsé- ^ gük is van.

s

Egyetemi felvételi. Helyte- $ lenítik az új felvételi rend- $ szert, amelynek értelmében ^ ^ csak egy egyetemre adhatják $ ^ be jelentkezésüket. Ebből az- 3 ^ tán az következik — mon-5 ^ dották többen —, hogy a jó ^ Sj tanulók oda adják be a kérel- 5 ^ műket, ahová nagyobb a lehe- \ I tőség, hogy felvételt nyerje- ^ ^ nek, s nem oda, ahová erede- 5 ^ tileg készültek. Ez pedig nem $

|íó. §

^ Ilyen és ehhez hasonló okos ! ^ gondolatok hangzottak el a 5 megyei diákparlament egész- ; napos megbeszélésén. A jó öt-; ^ letek és hasznos vélemények! ^ azt bizonyítják, hogy a mai \ i\ tizenéveseknek helyén van a > & szívük és az eszük. I

§ p. p. :

s

rySSSSS/SSSSSSSSSSSS-TSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSj

R

emény

Kigondolom a rügyelcet gyűlnek szemembe a virágok testem eleven vitriné nem őriz több szomorúságot.

Kézbe veszem s elolvad a jég így kapja visszg lényegét.

Vár:

fehér lázban a táj a víz tetszhalálban

tükörben az arcom és a szikla

fönntart a kő bezárja véremet

repülésre a feltámadásra

LaDancz Gyula

Pókhálóban - A labdás ember Kert, hamu

Három jugoszláv kisregény

Három érdekes kisregényt jelentetett meg a közelmúltban az Európa Könyvkiadó.

Időrendben Ivó Cipicko: Pókhálóban című kisregénye született a legkorábban, 1909- ben. Az író a dalmáciai hegyvidék életét örökítette meg, a parasztság küszködését és nyomorát, az uzsorások és kereskedők erősödését, gazdagodását a századforduló éveiben. A paraszti életforma, amely a dalmát hegyvidéken egyébként is sanyarú, válságba került ez idő tájt. Mind súlyosabb terhek nehezedtek a parasztság vállára, s az egyetlen kiutat akkor még csak az uzsorásoktól felvett kölcsönökben látták. Ám amint belekerültek a pókhálóba, melyet ezer fondorlattal az uzsorások szőttek, hem tudtak többé szabadulni belőle, csak még jobban belegabalyodtak, és helyzetük egyre kétségbeejtöbbre fordult. Ezt a kiúttalan világot rajzolta meg avatott kézzel az író kisregényében.

Momcilo Milankov: A labdás ember című kisregényét hét esztendővel ezelőtt írta, S könyvének története szintén ;nem napjainkban, hanem a közelmúltban játszódik. Az ember lázadásáról szól kisregényében a maga halk hangján az író. Hőse Pit, a labdás

ember — jelkép. Jelkép, miszerint mindenkinek megvan a maga labdája — vágya, elképzelése az életről —, de „nem engedik, hogy úgy éljek, ahogy szeretnék, pedig én másként nem tudok”. Pit lázadni próbál a kisváros maradisága, fojtogató légköre, begyepesedett szokásai és emberei ellen, lázadásában azonban túlságosan a maga erejére hagyatkozik, s ezért természetszerűen el kell buknia.

Danilo Kis négy esztendeje írta Kert, hamu című kisregényét, és szintén a közelmúltba viszi vissza az olvasót. Emlékképeken át jelennek meg előttünk a regény hősei, a Sam család tagjai és az a világ, amelyben élnek, bolyonganak, mert nem találják a helyüket benne. Ha meg is pihennek valahol, nyugalmuk pillanatnyi csupán: ahban a világban, amelyben élnek, csak üldözők vannak és üldözöttek. És Sa- mék azok közé tartoznak, akiket mindenkor és mindenhonnan elűznek. Danilo Kis legfőbb érdeme, hogy a tegnap világot menti meg az olvasc számára a feledéstől.

A három kisregényt Borbély János, Utasi Csaba és Ács Károly fordította magyar nyelvre.

— p —

Csók kapufáért

— Rájöttem — mondta Kovács, aki komor és sápadt orcával telepedett kávéházi törzsasztalunkhoz —, hogy az életem nem ér egy fabatkát sem.

Vigasztalóan hátba veregettük, miért éppen az ö élete nem ér egy fabatkát sem? Hiszen köztiszteletben álló főkönyvelő, szép családja van, anyagi és erkölcsi szempontból is kiegyensúlyozott az élete.

— Nem erről van szó — vágott közbe. — Láttam egy futballmeccset a tv-ben, s rádöbbentem, hogy milyen senki vagyok. Amikor valaki gólt rúg, körülveszik, csókolgatják. Azután láttam csókot kapufarúgásért is.

— Es ez miért szomorít el?

— Mert hozzám még soha nem rohant oda senki. Így utólag támadt hiányérzetem. Példáult özvegy édesanyám volt és magam erejéből tanultam. Éjszaka gyárban dolgoztam, nappal iskolában. Színjelesen végeztem. Senki sem rohant oda hozzám.

— Ezért nem kell búsulnod — mondtuk —■, ez természetes.

— Nem természetes! — kiáltott fel Kovács. — Azután soha nem loptam, fizetés nélkül vendéglőből nem távoztam. Három gyereket tisztességgel felneveltem, egyszer sem csaltam meg a feleségem, és senki nem lépett hozzám, hogy átkaroljon. Farkas, ha kapufát rúg, akkor is odaszaladnak hozzá...

Kovácsot nem tudtuk megvigasztalni.

A következő héten a törzsasztalnál már jókedvűen, mosolygósán üldögélt. Mondtuk, hogy na, látja,

nem volt igaza a múltkor.

— Dehogynem! — válaszolta nevetve. — Időközben hozzám is odaszaladtak a fiúk, megöleltek és megcsókoltak.

— Csak nem volt valami újításod?

— Ugyan!

— Kimentettél egy gyereket a zajló Tiszából?

— Dehogy! Szombaton házi futball- rangadó volt a cégünknél. A kövérek és a soványak csaptak össze. Én a kövérek csapatában 2C méterről remekül eltaláltam a lasztit ét az védhetetlenül vágódott a soványak kapujába...

Ordas Nándor

Március 28-án lesz száz éve, hogy megszületett Maxiin Gorki], a szocialista realista irodalom nagy úttörője. Ebből az alkalomból közöljük Fegyin visszaemlékezését.

Gorkijt az első szovjet író- temzedék tanítójának mondák. Joggal. Ö volt e nemzetek tanítója: tanítása azon- >an nem merült ki a nyelv- ani és stilisztikai baklövé- ek ellenőrzésében s az egyéb, lasonló irodalmi csiszoló- nunkában. Mint az orosz íyelv szerelmese s az írói nűvészet rajongója, persze íem hányhatott szemet a íyelvi torzulások, az erősza- :olt kifejezések, a hanyag for- nai szerkesztés esetén sem, le mindenekelőtt írói ihlet- ■e tanította társait. Az iro- ialom ügyébe vetett hitre anította és meggyőzte őket az rodalom óriási fontosságából.

Milyen eszközökkel érte ezt

felé fordult, hogy lássa és tanuljon tőle.

Beszélgetéseinek látszólagos csapongása sosem keltett olyan benyomást, mintha véletlen értesülések szétszórt szilánkjaiból állana. Ellenkezőleg: Gorkij módszeresen gondolkozott, és nemcsak irodalmi, filozófiai kérdésekben, hanem a természettudomány, a fizika és a vegytan területén is. Szívből jövő hálával mesélt nekem a Cu- rie-házaspárról, akiket személyesen ismert, s akiknek laboratóriumát Is felkereste franciaországi tartózkodása alatt. Midőn beszélgetésünk során felfedezte, hogy én nemigen konyítok a kémiához, részletekbe menően kezdte magyarázni a radioaktív elemek sajátosságait.

Ez persze lenyűgözően hatott rám, de megvallom, energiája, hatása még ellen-.

énekelhetne magának valamit a telefonba, de éntőlem mit kíván?” — „Nohát, így mondja, most már megismertem a hangját és beszédét, egyszer már hallottam egy gyűlésen. Nekünk itt most egy igazolás kellene. A Troickaja utca egyik házában vagyunk, házkutatást tartunk és egy olyan szobába kerültünk, ahol semmit sem értünk. A falakon csupa boszorkányok meg szellemek és mindenféle kacskaringós írás, lehet, hogy tudományos, ki érti ezt? És a lakás gazdája is, varázslóféle vagy tán boszorkánymester, és azt mondja magáról, hogy író. Úgy találtuk itt, hogy éppen ördögöket ragasztott össze színes papírból...”

„Várjon csak — mondom én —, nem Remizovnak hívják?” (Alekszej Remizov avantgárd novellista volt — a szerk. megjegyzése.) A matróz szinte megkönnyebbült: „Így hátigazán ismeri őt? Mi nem akartuk elhinni, hogy ismeri. És igazán író?” — „Igen, mondtam, és ráadásul híres író, kiváló ember.” — „Pedig a cimboráim szinte visszahőköltek, amikor meglátták. Azt hitték, elment az esze.” — „Dehogy! Nagyon is eszénél van, csak éppen furcsa az esze.” — „Hát mi legyen vele?” — „Hagyják békében.” — „No, de az ördögökkel mit csináljunk? Nem jó dolog ez.” — „Az ördögeit is hagyják békén, mondom.” — „Az összesei?” — „Mind egy szálig.”

Az orosz írók egész életén át izgatják kíváncsiságát, érdeklődése sosem apad, és megvan benne a saját hivatásának tisztelete is, amint/ állandóan próbálgatja-hasonlítja, hogy miféle gyümölcsöket teremhet ugyanez a hivatás más kezek gondozásában.

Gorkijtól tanulta meg sok fiatal író, hogy becsülni kell nemcsak a nekik kedves irodalmi jelenségeket, hanem azokat is, amelyek ellentmondanak egyéni ízlésüknek, s magát ezt a képességet is meg kell becsülniük, mert ez csak csiszolja és nem csökkenti az egyéni ízlést.

Voltak jelenségek az irodalomban, amelyeket nem szeretett, amelyek iránt bizalmatlansággal vagy éppen elfogultsággal viseltetett, sőt olyanok is, amelyeket gyűlölt. Objektív ítéleteibe olykor nagyon sok személyes elemet vitt, és voltak olyan álalánosan elfogadott irodalmi nézetek, amelyek ellen egész életén át küzdött.

Ide tartozott az, hogy nem szerette Dosztojevszkijt. Ellenszenvének nemcsak politikai és tárgyi okai voltak, nem csupán a Napló és az Ördögök szerzőjével állott szemben. Bizonyos belső hangvételeit, az erkölcsfogalom érzelmi összetevőit nem tudta Dosztojevszkijnek megbocsátani, az író egész érzelemvilágának színezete állt tőle távol. Végül is Gorkij gazdag és igen bonyolultan alakuló életet élt végig anélkül, hogy bármikor is megtagadta volna a fiatalkorában '$ kimondott szót: „Ember! Ez I gyönyörű! Ez büszkén hang- I zik!”

S Megszoktuk, hogy Gorkij lélő valóság. Bárhova került, I bárhol élt — a mi dolgainkkal § foglalkozott, a mi sorsainkat I alakítgatta, volt, akit atyai § szemrehányással illetett, mást * kíméletlenül megszidott, sőt I volt, akit meg is bántott, és 5j eközben mégis mindig olyan § író maradt, aki fenntartás nél- ^ kül szolgálta hivatását. El sem I tudjuk képzelni magunkat

I Gorkij nélkül, ő beletartozik ebbe a fogalomba: „a mi korunk”. Ha elvennék tőlünk ezt , a mi tulajdonunkat, mennyire I összeszűkülne, összefonnyadna i a mi kultúránk világa, mennyi- 5t re árván tengődnénk a Gorkij § rettenthetetlen, tettre mozgósí- ^ tó nevétől megfosztott könyvek § között.

(Radó György fordítása)

V. M. Hodoszevics Gorkij-portréja 1918-ból

el? Én Gorkijtól mindig rendkívül emelkedett, lelkes hangulatban váltam el, ezt azonban sohasem az írói műhelyről folytatott beszélgetés okozta, és sohasem csak az irodalomra korlátozódó eszmecsere, hanem a Gorkij által felkeltett különféle érdeklődéseim fellobbanásából eredt. Már pusztán a vele folytatott beszélgetések tarkasága, az állítások és tagadások rugalmas váltakozása is alaposan megmozgatta képzeletemet.

Bármily szigorú volt is Gorkij irodalmi kérdésekben, mindig, változatlanul ezt az egy érzést szuggerálta az íróknak: te vagy a gazda.

Mint író soha senkinek nem ajánlotta azt, hogy őt kövesse, utánozza, az ő művészetét állítsa példaképül maga elé. Ilyesmiről még csak nem is beszélt. Pontosan felfedezte itt is, ott is saját művészi hatásának nyomait — de még csak eszébe se jutott, I hogy iskolát teremtsen. Mü- i vészete azonban épp úgy része volt a kor történetének, mint egyénisége. Minden újonnan jelentkező író Gorkij

állhatatlanabb volt akkor, amikor saját élettapasztalatairól beszélt.

Valahányszor mesélt, mindig aggályosán figyelte hallgatóit. Ha valakinek lankadt az érdeklődése, elkomorult; ha pedig jól odafigyeltek, belelendült. Szinte mindig különös dolgokról beszélt és ő maga is különösnek tartotta, amit mondott, és azt is, ahogyan mondta. Élvezte az erejét, elbeszélő képességét. Mint a legtöbb művészember, ő is ösztönös színész volt, és mint színész képtelen lett volna nem gyönyörködni, tulajdon művésze tőben.

Egyszer az alábbiakat mondta el nekem:

— Tizennyolcban történt, akkoriban, amint ön is tudja, körülöttünk viharzottak az események, éjjel hívnak a telefonhoz. Egy matróz akar velem feltétlenül beszélni. Felveszem a kagylót. Afféle komoly hangot hallok: „Gorkij elvtárs?” — „Én vagyok”. — „És mivel tudja bizonyítani, hogy maga az?” — „Nos, felelem, ha Salja- pint hívná fel, az talán bele-