Pest Megyei Hírlap, 1968. február (12. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-07 / 31. szám
4 I 1968. FEBRUAR 7., SZERDA I Didereg az elefánt Sfylon — vagy ha pontosak akarunk lenni: poliészterzacskók alatt hegyezik fülüket a szentendrei szoborkert őzei. A kemény téli időjárás ellen védik így a szobrokat. A szürkés-fehér fólián átderengenek a szobrok körvonalai, heveré- sző nőalakok, arcvonások, mozdulatok. Minden szobor gondosan be van csomagolva _ i lletve akad egy kivétel. A kis elefánt aggodalmat kelt: valami rosszmájú gonosztevő lerántotta róla a fóliát, és épp a legexponáltabb helyen. Leszegett fülekkel és didergő fenekével várja a februári fagyokat. POGÁNYSZENTPÉTER Mininapóra A XVI. századból való időmérő szerkezetet, egy gyufaskatulyánál is kisebb napórát hozott felszínre a régészásó a pogányszentpéteri ásatásoknál, ahonnan a nagykanizsai Thury György Múzeumba került a ritka lelet. Temesvári Andor restaurátor — avatott kézzel — ismét működésképessé tette a finom megmunkálásé, csontból készült napórát, amelyen parányi iránytű is van. TÉGLÁS „Keresztelő" „Elkeresztelték” a centrifugát, nevet adtak a villanybojlereknek, a porszívóknak, egyszóval az új gyártmányoknak a Tégláson működő Hajdúsági Ipairműveknél, ahonnan eddig egyforma emblémával kerültek a termékek a kereskedelemhez. Most fantázianeveket „honosítanak meg”: például a 402-es típusú centrifuga „Szaturnusz” lesz, a 302-es mosógép „Duna”, a 301-es pedig „Tisza”. Foto: Dozvald Változások az életformában Ez év január 1-én az iparban megkezdődött a heti 44 őrás munkaidő általános bevezetése. A szabad idő nagymérvű növekedése igen jelentős változásokat hoz az emberek életformájában, tágabb teret nyújt a szórakozáshoz, kiránduláshoz, a kulturált pihenéshez. A változások egész szolgáltató hálózatunkat lényegesen érintik t a közlekedésnek, a keres- iedelemnek és egy egész sor egyéb intézményünknek kellő időben fel kell készülniük az eddiginél jóval nagyobb szabad idővel rendelkező dolgozók áj igényeinek kielégítésére. A Munkaügyi Minisztérium iomplex programot dolgozott ki a munkaidő-csökkentés Várható hatásainak vizsgálatára Felmérik, hogy az általános munkaidő-csökkentés hatásaként milyen változásokra lehet számítani, s mit kell tenni, hogy a változó követelményeknek mindenütt megfeleljenek. Előreláthatólag ugyanis lényegesen növekszik a boltok hétvégi forgalma, megváltozik a Vidékről bejárók utazásának 'ideje, s mivel egy-egy dolgozó naponta körülbelül másfél "órát utazik autóbuszon, vagy villamoson lakása és munkahelye között, a kevesebb munkanap miatt évente körülbelül 54 millió órával kisebb lesz az utazási idő. Ugyanakkor hét végén többen veszik igénybe a kirándulójáratokat. Ugrásszerűen nő majd a kereslet a kempingcikkek iránt, a jelenleginél jóval többen vásárolnak konzervaket és a kirándulásokhoz szükséges egyéb félelmicikkeket. A szórakozóhelyek forgalma nagyobb lesz, s előreláthatólag fellendül az idegennyelv-tanulás. Meg kell majd változtatni a napközi otthonok, óvodák, bölcsődék nyitvatartását ,az üzemélelmezés munkarendjét, valószínűleg módosítani kell az orvosi rendelők ügyeletének idejét, a kórházi beteglátogatások rendjét. Mindez a szolgáltató intézmények munkaerejének átcsoportosítását teszi szükségessé. GYORSFÉNYKÉP Az ellenzéki Tudom, hogy ellent kell neki mondanom. Még fogalmam sincs, hogy mit állít, csak any- nyit tudok, hogy mást mint amit én. Életünkben egyszer sikerült egy véleményen lennünk, az is csak a véletlen műve volt és mindössze három másodpercig tartott. Az említésre méltó esemény egy rendkívül hideg napon történt. Az utcára kilépve pontosan egyszerre szólaltunk meg: — Rettenetes hideg van! De ö még azzal a lélegzettel hozzátette: — Ámbátor nagyon kellemes az idő. A hideg nem itt kezdődik — mondta, és letört egy darab jeget az orráról. Életem célja, hogy egyszer egyetértsünk. Amikor találkozunk, igyekszem kifürkészni, hogy mit állít. Taktikám, hogy nem szólalok meg. Türelmesen várom, hogy helyeselhessek. Valamelyik nap jön: — Nem láttad a férjemet? — Nem ... Eltűnt? — El. Biztos valahol a kocsmában van. Nem bírom már tovább ezzel a korhely csirkefogóval ... Itt a pillanat: — Hát bizony, nehéz is lehet ... Egy rendes ember nem tesz ilyet! — Miért? Mi bajod vele? Szegénykém agyonhajszolja magát, kell neki egy kis kikapcsolódás. És szégyellő magad. Neked kötelességed lenne a barátodat védeni. Szegénykém, még egy rendes, hűséges barátja sincs ... — En védem! Nekem a legjobb barátom, és megértem szegényt! — Véded! Persze, hogy vé- ded. Egyformák vagytok ti valamennyien! De hogy mellette egy szegény asszony tönkremegy, az neked nem számít. Csak az ő szórakozása legyen meg! Hű, de gyűlölöm még a fajtátokat is... — Igazad van! — Ámbátor, tudtok ti kedvesek is lenni... Ez is, amikor néha megembereli magát... — Hát bizony ... Olyankor nagyon aranyos ... — Egy frászt! Dörgölődzik, hogy megbocsássak neki... — De te természetesen nem bocsátasz meg! — Igenis, hogy megbocsátok ... — Mert van szíved! — Mert egy hülye vagyok! — Igazad van! — Ezt kikérem magamnak. — Bocsáss meg! — Ez túl egyszerű lenne. Megsérted az embert, aztán azt hiszed, hogy ezzel el van intézve. — Nincs elintézve ... — Ámbátor barátok között .., Hotel Szlávy Az utolsó állomás Nézem az alagútszerű bejárat falán a betűmaradványokat, következtetni próbálok az egykori mondatra, de nem sikerül. Csak aki már régen itt van, az tudja, hogy egy Gorki j-idézet: „A legnemesebb küldetés: embernek lenni a földön.” A betűk zömét leverték. Azok verték le, akikkel meg akarják értetni az idézet értelmét. Amint ott állok, a groteszk „hieroglifák” előtt, néhány fiú figyel. Az ő művük, büszkék rá és nagyon tetszik nekik, hogy egy idegen is észreveszi. Egyik közülük éleset füttyent. Zöld-sárga épület, ablakain erős rácsok. Se tábla, se házszám, s itt, Kőbányán mégis mindenki tudja, hol van. Ügy emlegetik: Hotel Szlávy. — Járt már ott? — kérdezték tőlem nemrég. — Még nem. De megnézem. — Csak nézze. Roppant érdekes. De ne felejtsen feltenni egy bukósisakot, mert szétverik a fejét. Az ironikus . megjegyzést egy tanár mondta, aki valamikor nevelő volt a Hotel Szlá- vyban. Nevelő egy olyan intézetben, ahol megtévedt fiatalokkal próbálják megértetni és elfogadtatni a mindennapi élet normális törvényeit. Itt akarják felkészíteni őket arra, hogy rendes, egyenrangú tagjai legyenek a társadalomnak. Fiatalok, akiknek zöme már megjárta a börtönt. Fiatalok, akiknek már eddig is sok közük volt a bűnhöz. Ez a hely itt Kőbányán az utolsó kísérlet, s egyben az utolsó lehetőség. Míg megyek a lépcsőn a tanári szoba felé, azt kérdeztem: milyen emberek lehetnek itt a nevelők? Hogyan bírják a roppant feszültséget, az állandó készenlétet, az emberi ráhatásnak azt a nagy skálájú, színészi játékát, amely itt rájuk nehezedik? Az ügyben tájékozatlan ember naivitásával néhány percig azt hiszem: valamennyien Makarenkók. Az igazgató ezt mondja: — Ne túlozzon. A legtöbben csak szükségmegoldásból vállalnak itt nevelőséget. Egy ideig bírják, aztán továbbállnak. Szinte átjáróház vagyunk. — Kivételek nincsenek? — De igen. Például egy joEs ez így megy tovább. A legjobban felépített taktikáim is összedőltek. Jolánnal nem lehet egy véleményen lenni. A következőkben idézett dialógust csodafegyvernek szántam. Meggyőződésem volt, hogy Jolán ennek nem tud ellentmondani: — Mennél többet látlak, Jolánba, egyre inkább rájövök, hogy nagyon szép vagy ... Láttam, hogy megingott. De csak egy pillanatra: — En szép? Nevetnem kell! Randa vagyok, fiam ... Valaha szép voltam, mielőtt Zsigát megismertem ... De most ? ... — A lábaid azért gyönyörűek. Annak nem ártott a Zsiga sem. — A sok utána való kujtor- gásban visszeresek lettek ... — Győztél, Jolán ... Veled nem tudok egy nevezőn lenni. Ezért azt ajánlom, ne is vitázzunk. En mindenben egyetértek veled! Azzal is, amit most fogsz mondani... — Csakhogy én nem mondok neked semmit... Se most. sem máskor — kiabálta, és mielőtt helyeselhettem volna, elrohant. Azóta nem áll velem szóba. Mindenütt azt híresz- teli, hogy egy kiállhatatlan alak vagyok. Bármerre jár, csak a rossz híremet kelti. Ebben az sem akadályozza meg, hogy általában az emberek egyetértenek vele. így sikerült egy nevezőre hoznom az emberiséggel... Ősz Ferenc gász, dr. Hálák László. Ö egy jó értelemben vett megszállott. Szerette a gyerekeket, szinte klasszikus módszerekkel dolgozott közöttük. A legfontosabb dolgot tudta: mi várható, mire készülnek a gyerekek. De elment, mert megnősült, gyereke született, s itt, mint képesítés nélküli pedagógus, a rendelet szerint, csak fele fizetést kaphatott. — És a mostaniak milyen képzettségűek? — Egy jogász, egy gyógyszerész, egy mezőgazdász, egy középiskolai tanár, de az utóbbinak nincs hangja, csak suttog. Csengetés nincs, ellenőrzőkönyv nincs. A „lecke” itt, a Hotel Szlávyban minden tantárgynál nehezebb. A tét óriási: visszaadni nekik az emberség rangját. Mint elhullatott téglákat, felszedni és beépíteni egy óriási falba. Milyenek a gyerekek? Gyö- kértelenek. Nem tartoznak senkihez és semmihez. Maguk körül csak ellenséget látnak. Az a néhány intézeti nevelő kivétel. Gyakran nem is tudják megérteni, miért akarnak nekik jót? A gyerekek? Bosszúállók. Mindent megbosszulnak. Veréssel, lopással, rossz szóval. Az egyiket hivatták a rendőrségre, „ügye” volt ott. Visszajött, beszámolt a kihallgatásról igazgatójának, s aztán letett elébe egy villanykörtét. — Honnan hoztad? — Ahol kihallgattak, az irodából. Hadd dühöngjön a zsemyák. A gyerekek? Állandóan keresik a veszélyt. Sok tettük egyetlen magyarázata a veszélykeresés, az érzelmi játéknak ez a különös torz formá- :ja. Az egyik fiú betört egy lakásba. Jóformán semmit sem vett magához, de még onnan a tett színhelyéről, felhívta a rendőrséget: közölte a betörést, pontos címet adott, s alig mászott ki az ablakon, amikor az URH megérkezett. Egyetlen megjegyzése ez volt: — Hogy tudtak ilyen gyorsan ideérni? A gyerekek? Mintha tízéves korban megszakadt volna érzelmi életük. Primitívek. Példa erre az is, ahogyan verekednek. A verekedés itt nem az egyik harcképtelenné válásával végződik. A győztes addig üt, amíg el nem fárad. És az a kutyaeset. Szereztek egy kutyát, s kipróbálták, mennyi fagylaltot etethetnek meg vele. Másnap valaki közülük harmincért eladta a kutyát, s ezért véresre verték. A gyerekek? Idézetek dolgozatokból: „Szeretnék becsületes ember lenni, hogy ne legyen baj velem; megjavulok és zsoké leszek; megfogadom, soha többé nem lopok; rendes ember leszek.” Kívánságaik közül: „Legyek olyan gazdag, hogy háremet nyithassak. Olyan erszény kellene, amiből nem fogy ki a pénz. Támadjon fel minden akasztott ember, mert az elöérzetem azt súgja, hogy engem is fel fogr- nak akasztani.” A jó szó rövid ideig zavarba hozza őket. Van egy műhelyük. Jóformán a semmiből teremtették. Tíz kalapáccsal kezdték néhány éve. Most termel az üzem. Itt dolgoznak a fiatalok, együtt vannak, nevelő ügyel rájuk. Szerződéseket kötnek, és szerződéseket bontanak fel vállalatokkal. A vállalatnak meghatározott terve van, precíz, jó minőségű munkát kíván és nincsenek pedagógiai megfontolásai. Azért vállalat. Ez viszont nevelőotthon, utolsó állomás és pedagógiai eszköz minden kalapács, mind“" 'iVész, minden satupad. Az üzemi nevelő: — Rettenetesen nehéz velük. Folyton nógatni kell őket. — Nem pénzért dolgoznak? — De. — Darabbérben? — Próbáltuk, de az nem vált be. A leadott munkákat visz- szalopkodták és újra leadták. Most időbért fizetünk. — Mennyi az a munka, amit elvégeznek? — öt munkással elvégezném azt, amit itt tizenöttel. — ön miért foglalkozik velük mégis? — Mert ha egy évben hat közülük rendes kerékvágásba jut, akkor már megérte. — Nem nagy szó ez? — Nem. Ha nem lenne igaz, akkor miért csinálnánk? A remény, hogy megjavulnak, nem légből kapott óhaj? Nemcsak egyszerűen a pedagógus léthez kell itt a Hotel Szlávyban? Nemcsak humanitásunk, a megváltozásról alkotott nézeteinknek illuzórikus játéka? A kérdéseket valószínűleg nem én fogalmaztam így először. Gondolt erre valameny- nyi itt megfordult nevelő. Mit mond erre az, aki legrégibb lakója az intézetnek: az igazgató? — Ki meri állítani, hogy valaki tizenhét évesen végleg elveszett? Senki. — Ezek a gyerekek... — Ezek a gyerekek az Ezüsthegyen embertelen körülmények között felépítettek egy tizennégy személyes turistaházat. Ügy hordták fel hátizsákkal a vizet és mindent. Semmit sem kaptak érte. Csak azt tudták, hogy valami nagyot csinálnak. — Az Ezüsthegyet később kirabolták — vetem közbe. — Nem ők voltak. Néhány Aszódról szabadult megtudta valahogy. Az itteniek nem tették volna, ők büszkék az Ezüsthegyre. — Aki innen kikerült, azt mégsem fogadják szívesen sehol. — Az igaz. Mert az előítélet, a megbélyegezettség, a kényelem és a türelmetlenség mind a gyerekek ellen van. Esetek sokasága következhetne: kit honnan és miért küldtek el. A „beépítés” jó szó, de a gyakorlatán el kellene gondolkodni. A gyakorlat. A Szlávyból vagy Aszódról szabadultat igyekeznek elhelyezni. Sehol sem fogadják szívesen. Csak gyanúval. Ha csinál valamit, kapnak az alkalmon és a gyerek már az utcán van. A felnőtt gyerek, akit nagykorúnak minősít a szokás és a szabály. A felnőtt gyerek, akiben a nevelőintézetben töltött idő még nem biztos, hogy megbízható alapot rakott a tisztességes élethez. Megint elszakadnak a szálak, melyeket nehéz munkával szőtt a pedagógus. A sehova se tartozás pusztító ereje újra felszabadul. A tetovált „aszódi kereszt” ott van a karján. Saját magukat „jegyzik meg" így: később szívesen szabadulnának tőle.' Dé a tetovált kereszt — egyetlen megbízható jele a múltnak —, kötelez. Hogy újra oda tartozzék, ahová tartozott. (Nem kerülne sokba orvosilag eltávolítani, miért nem teszik ezt az illetékesek?) Ha már gondoskodunk róluk tizennyolc éves korig. Ha már emberré válásuk társadalmi ügy. Ha már tovább nem vigyázhatjuk útjaikat... Makarenko annak idején az „életbe induló” gyerekeinek szeme láttára égette el a régi ruhákat. ö tudta, mit jelent az utolsó állomáson lenni. És tudta, mi kell annak, aki ott „vo‘ natra” száll. Hankóczi Sándor l l i
