Pest Megyei Hírlap, 1968. február (12. évfolyam, 26-50. szám)
1968-02-21 / 43. szám
WST iiEcrct k/űrlap 1968. FEBRUÁR 31., SZERDA Köddé vált fémek Köddé változtatja a fémeket egy szegedi egyetemi kutató találmánya. A szegedi József Attila Tudományegyetem Alkalmazott Kémiai Intézetének adjunktusa, dr. Mészáros Lajos, találmányt dolgozott ki, amely szerint új elektromágneses porlasztási eljárással a fémek szinte köddé alakíthatók. A . találmány lényege, hogy fémek között keltett ívfényből nagy erejű mágnessel „kifújják” a fém- részecskéket és így finom fémpor keletkezik. Az így készült fémporok rendkívül oxidmen- tesek, ezáltal kitűnően alkalmazhatók katalitikus kutatásokra, vagy üzemi gyakorlati, például porkohászati célokra. „Bácsi, aggyon húsz fillért..." Állok a monon „Popper”- féle játékbolt előtt, s a kirakatot nézegetem. Gyönyörű babák, állatfigurák, távirányítású autók, s más, hasznos és szép játék sorakozik mögötte. Mellettem kislányok nyomják odrukat az üvegre. Az iskolából jönnek. — Én megmondom anyunak, hogy vegye meg nekem azt az alvást. — A haj hálós szebb. így vitatkoznak s a mögött — senki sem észre — — öten. — Miből éltek? — Anyu kijár a faluba - súgja reménykedve ... — Hát, ide figyelj, Sanyi! Kapsz egy forintot — megyek bele az üzletbe —, de visszajössz és megmutatod, hogy mit vettél. Rendben? — Kenyeret veszek — s nyúl a pénz után. Mikor markában őrzi a forintot, fuhátuk sásnak ered a népbolt felé. — Azt hiszi, hogy visszajön? — szól rám egy negyven egy kócos, év körüli férfi, aki eddig mo' solyogva figyelte beszélgetésünket. — Tudom, hogy visszajön. — Egy frászt! Meg sem áll a trafikig. Ilyenek ezek! Látom, jön már Sanyi, de nem egyedül, hanem néhány társával. Mikor meglát, odafut hozzám. — Nédde — tartja elém a szelet kenyeret. A szeme csak úgy csillog, s már menne is. — Várj csak — mondom. A bácsi is ad a többieknek egy forintot. Újdonsült ismerősöm odaadja a pénzt, de némi szkepszis azért még marad benne: — Ne higgye, hogy mind ilyenek. És ezzel nem is oldottunk meg semmit. Majd, ha egyszer olyan lehetősé" geink lesznek, hogy napközit rendezhetünk be riékik, mi is, mint ahogy azt néhány városban, községben már csinálják ... ahol meleg ételt kaphatnak. Majd akkor ... Vereszki János maszatos, nagy barna szemű gyerek áll. Lábán ormótlan bakancs, mezítláb bújt bele. Valamikor jobb időket látott nagykabátja a bokájáig ér. A széttárt gallér mögül mezítelen testecske bukkan elő. Mit nézhet vajon? Melyik az ő kedvenc játéka, amit megbámul mindennap, s amiről tudja, hogy talán sohasem lehet az övé? De ni csak! Hiszen ez a kis legény nem is a kirakatot nézi. Engem figyel. Lehet, hogy eltakartam előle a kirakatot, s a helyemre akar állni? Félreállok, de erre bizalmasan hozzám lép: — Bácsi, aggyon húsz fillért ... «Ja, vagy úgy?. Értem már. Na, megállj — hessentem el „fámadt ellágyult gon- dpfataimat. — Hogy hívnak? — kérdezem szigorúan. — Radics Sándor — mondja kicsit selypítve. — Hány éves vagy? — Még csak hatéves vagyok — mondja, de nem néz ki annyinak sem. — Minek kell a húsz fillér? — Kenyeret akarok venni. — Cigarettát fogsz venni, láttalak már — próbálom zavarba hozni. — Én nem szeretek cigarettázni. Nincs otthon kenyerünk — darálja szemrebbenés nélkül. — Hm. Édesapád dolgozik? — Nem. — Miért? — Elvágta az autó Szemerén. Eltört a lába, meg itt nagyon vérzett — egyik ujját végighúzza a homlokán. Már nem néz rám. — Hányán vagytok testvérek? Ha bemegy a csőbe, csapdába kerül a „pénzes" pézsmapocok Prémvadász a Velkei-féle strandnál Egy embert figyeltem, amint derékig érő gumicsizmában körültöcsogta a nád övezte kis tavat, a régi Velkei- féle strandnál, Nagykőrösön. Még az olvadó jégtáblákra is rámerészkedett. — Ezt közelebbről is meg kell nézni — gondoltam és odaléptem. — Mit keres itt a vízparton? — Pénzt keresek, pénzt — válaszolta nevetve. — Mégpedig nagy pénz után kutatok. — Hol volna itt pénz? — A pézsmapocok bundájában! Még közelebb lépek. — És hol vannak a pénzes pockok? — Mindenütt, ahol vizek és nádasok vannak. Például itt is. — Sok van belőlük? Nem pusztulnak ki? — Ezeket ki sem lehetne irtani, olyan szaporák. Háromhónapos korában már minden pocok ivarérett. Egy évben ötször-hatszor fiadzik. Különben nagyon kártékony állatok. És irtani már értékes bundájuk miatt is érdemes. Három napja fogdosom őket ezen a részen. — És meg lehet ebből élni? Lakitelken lakom. Nyáron kőműves vagyok, télen prémvadász. Minden télen bejárom a szokott területeimet és elégedett vagyok a keresetemmel. A hajdúböszörményi nyersbőrkereskedelmi vállalattal szerződtem évi ötszáz pézsmapocokprémre. Négy éve „vadászom”, de eddig még mindig túlteljesítettem a szerződést. Az idén eddig már négyszáz pocok bundáját adtam át, majd huszonnégyezer formtot kaptam értük. Tessék, itt vannak a számlák ... Huszonnégy tetem a füvön kiterítve. — Még megnézem a csapdáimat, aztán kezdődik a nyú- zás — szól ki a vízből. Azzal felhúzza a vállig érő gumikesztyűt és benyúl a víz alá, a fagyökerek közé. Könyvespo le V. GORDON CIIILDE: Az ember önmaga alkotója Ritkaságszámba megy, hogy egy tudományág nagy nevű tudósa csakis szakembereknek szóló dolgozatai mellett a népszerűsítés feladatát is magára vállalja. Childe, az ősrégészet világhírű tekintélye e ritka tudósok egyike volt. Most megjelent könyve — mely az Univerzum Könyvtár új kötete —, mint címe is kimondja, a legmagasabbrendű élőlény megjelenésétől induló, s mintegy 350 ezer évig tartó utat öleli fel. Azt az utat, melyen az ember megalkotta önmagát. A régészet az emberi őstörténet sok-sok fejezetét feltárta már, s bár e fejezetek nemegyszer korrigálásra szorultak, egészüket és lényegüket tekintve ma már biztos ismereteink vannak. A szerző e biztos ismereteket, a fejlődésvonalat foglalja ösz- sze könyvében, mégpedig úgy, hogy félreérthetetlenül elválasztja a mitikus legendákat a tényéktől, s nem valamiféle felső akarat, hanem a munka, a környezethez való igazodás, az eszközkészítés tükrében mutatja be az emberi őstörténetet. Rendkívül érdekes felfe- dezőút az, melyet a szerző segítségével végigjárhatunk. A primitív kőeszközök készítésétől a sumer és egyiptomi kultúra ma is legyügöző al- ! kotásáig nemcsak időtartam- : ban, hanem legyőzendő aka- i dályokban is hosszú út veze- ; tett. Az ember, mint önma- ;ga alkotója, nemcsak lépésről | lépésre jutott előre, hanem j — ' fejlődése bizonyos szaka- jszaiban, így például az ún. : városforradalmak időszakában i — olykor robbanásszerű gyor- i sasággal. Ennek okait épp úgy [ megjelöli a szerző, mint a ké- ! sőbbi megtorpanás eredőit. ! Könyve tehát nem csupán ! tényösszefoglalő, hanem ösz- \szefüggéseket is megismertető jmunka, melyet jelentős kép- janvag is kiegészít. (Kossuth i Kiadó) í (m. o.) — Megvan! — kiált és szőr- telen, lapos farkánál fogva kiemeli a csapdába fulladt pézsmapockot. Kihozza és odadobja a többi közé a fűre. — Milyen csalétket tesz a csapdába? — Nem kell ehhez csali. A lakásuk bejárata a víz alá torkollik, mint a vidráé. Azon keresztül megy fel a partoldalba, magasan készített tanyájába. Teljes biztonságban érezhetné magát, ha az ember nem szólna bele a dolgába. — Milyen az a szerkezet? — A csapda egy harminc centi hosszú kályhacső. Ebben van a hurok. A tanyájába csak ezen a csövön át mehet be, vagy ki. Ezt a csapdát a víz alatti „lakás” bejáratához nyomom, a földbe. Át kell mennie rajta, ha haza akar jutni, akkor pedig vége. — Az idén már nem sok van hátra, ugye? — Az itt levőkkel együtt már ötszáznegyvennél járok. Holnap még vagy hetven darabot fogok a Soki-féle tóban, aztán még Törtei, Abony és Szolnok környékét járom be. Talán a duplája is meglesz a szerződöttnek. — Hol tanulta ezt a mesterséget? — Balmazújvárosban, ahol tizenkilenc család foglalkozik ezzel. Keresztül-kasul járják az országot, mind jómódú emberek. Az egyik ötezer forint tandíjért vállalta kiképzésemet. A tanulóidő két hétig tartott. Az összefogdosott állatok a mesteré jettek. Ez így volt kialkudva. — Honnan tudja, hogy hol találhat pézsmapocokra? — A partok közelében, a nádas szélein, ahol a víz nincs befagyva, ott pocoklakás van. Megkeresi az ember a kezével a bejáratot a víz alatt és rányomja a csapdát. A többi a pocok dolga. Különben is, odavezet a jég alatt is látható pocokjárat a hátrahagyott levegőbuborékok nyomán — magyarázta a prémvadász. Lám, van még vállalkozókedv a világon ... (fehér) Mammutfenyők Dorogon Milyen volt az időjárás hazánk területén 40 millió évvel ezelőtt? Világviszonylatban is egyedülálló munkát fejezett be dr. Gre- guss Pál szegedi Kossuth-díjas professzor: több évtizedes munkával megállapította, milyen fák éltek hazánk területén az időszámításunk kezdete előtti 200 millió évtől egymillió évig. Az ország különböző részeiből összegyűjtött kövületek mikroszkopikus vizsgálatával például kimutatta, hogy a jelenleg Közép- Amerikában tenyésző mocsárciprus 25 millió évvel ezelőtt egész erdőségeket alkotott Várpalota, Dorog, Ipolytar- nóc és Sajószent- péter környékén. Az Ázsia déli részén és Ausztráliában fellelhető „szobafenyők” pedig 200 millió évtől 100 millió évig voltak elterjedve Villány, Úrkút, Komló és a Balaton táján. A manapság már ritkaságnak számító mammutfe- nyők hazai létét is igazolta, emellett bizonyító kövületek Dorog, Eger és Várpalota határában kerültek elő. A kövületekből, illetve a fák szerkezetének nyomaiból pontosan nyomon követhetők az egykori éghajlati viszonyok is. Ha ugyanis a kövületek évgyűrűk nyomait őrzik, akkor változó hőmérséklet volt ^b- ban az időben, iaz évgyűrűk hiánya viszont egyenletes, meleg klímára utal. Ha az évgyűrűkön belül a sejtek különböző nagyságúak — s ezt a mikroszkóp kitűnően megmutatja —, akkor rendkívül változékony volt az időjárás. Egyik-másik hideg telünk kellemetlenségeit természetesen nem enyhíti az a tudat, hogy körülbelül 40 millió évvel ezelőtt trópusias klíma uralkodott hazánk területén, s hatalmas pálmafák adtak árnyékot. A kövületek megfejtett titkai azonban sok, szinte felbecsülhetetlen értékű adatot szolgáltatnak a tudósoknak. A több évtizedes érdekes munka eredményeit összegező könyv egyelőre angol nyelven jelent meg, s abban 600 mikroszkopikus felvételt is közzétettek. Honthy Hanna 75 éves Kopott közhelyek között is legel csépeltebb: az örökifjú. Fáradt fiatalok aggatják rá jelzőként anergikus idősekre. Csodálatot e«s sóvárgást jelez azok iránt, akiket szenvedélyes munkájuk kedélyben és Egészségben, emlékezetben és erőben * tartósított. Azok iránt, akik olyan lendülettel és sikerrel alkotnak, hogy észre sem veszik a felettük elmúlt időt. legtöbbször kapta meg az örök fiatal jelzőt Ilonthy Hanna, aki sokkal találékonyabb, változékonyabb és színesebb volt félszázados színészi pályafutása alatt, mint azok, akiit írtak erről a pályafutásról. A monarchia színpadain kezdte primadonnái karrierjét. Beragyogta sikereivel a két háború közötti pesti színpadokat, nemcsak a zenéseket, hanem a prózaiakat is, és a háború után a magyar operettkorszak nagy fellendülésének is csillaga lett, törhetetlen fáradsággal hirdetve az ifjúság, a szerelem és a boldogság diadalát. Lényének természetes és kiapadhatatlan humora konzerválta színészi stílusát, ez a humor tartósította. Most, amikor az operettműfaj kedvelői és színjátszó művészetének tisztelői hetvenötödül születésnapját ünnepük, a csodálkozás keveredik alig titkolt kérdésekkel: Hogyan, még mindig diadalmas és fölényes asszonyokat elevenít meg a színpadon? Még mindig nem szűrődik édeskés mosolyába semmi fáradtság? Nem érződik az elmúlt évtizedek tanújának csömöre és keserűsége? Mintha valami megbotránkoztató lenne abban, hogy Honthy Hanna az elmúlt ötven év történelmén átkacagta, keresztüldalolta és -mosolyogta magát, belenevetve, belecsicseregve magát a magyar színháztörténet halhatatlanságába. Komisz ötven év volt. Viharos és .véres. Es mindannyian idegeinkben és emlékezetünkben cipeljük, így vagy úgy, ennek a fél évszázadnak komor és kínzó tanulságait. De Honthy Hanna állandóan figyelmeztetett bennünket, hogy nem szabad elkedvetlenedni, nem szabad lemondani, az élet győzelmeire emlékeztetett: túllépve vereségeken, túl kínokon, túl a gyászon és túl azokon a reménytelen állapotokon, amiken becsületes vívódással keresztül kellett esnie mindenkinek, túl mindenen: szeret élni. Honthy Hanna titkot hordozott mindvégig a színpadon, Pesten vagy Budán, Pozsonyban vagy Velencében, Becsben vagy Moszkvában, ahol ugyanolyan kedvenc, mint idehaza, s ez a titok — ha jól értjük — az, hogy a végén minden jóra fordul. Nemcsak a színpadon, hanem az életben is. A végén, majd jóra fordul, de azért nagyon fontos a jelen is. Nem túlságosan új ez mondanivalónak. Még akkor sem, ha nem író, hanem operettprimadonna hirdeti, aki librettókba öntötte át a saját életét, és állította talpra egy színészi életen át a papírfigurákat. Nem sok, de ha ennyi meggyőződéssel és ennyi meggyőző erővel mondja valaki, mint ő, akkor elég. Ez az optimizmus, ez az erős hit segítette a saját korán át is, és ez művészetének mondanivalója. A hetvenötödik születésnap előtt néhány nappal új szerepben lépett fel. Oscar Wilde: Bunbury- jének Lady Bracknelljeként. És félve az új feladattól, a szokatlantól, az ismeretlen szövegtől gyötrődve és rettegve (ami minden igaz színész sajátja), egy finom alakítást hozott létre. Nem a beváltból. A kockázatos újból. Színpadjainkon még évtizedekig elélhetne sikeres fogásaiból, de ő oíyan alkotói gyötrelmek között, mintha először lépne fel, más feladatra vágyott, és mást oldott meg. A hetvenöt éves, alkotóereje teljében levő Honthy Hannának jó egészséget kívánunk. Es magunknak egy fáradhatatlan Honthy Hannát. M. G. P. lojatógép és eunuchok Ceglédről érkezett a hír, hogy milyen furcsán járt az egyik helyi tsz. Baromfifarmja tojáshozamának növelése céljából még a múlt év tavaszán rengeteg napos gyöngytyúk- csibét vásárolt. Nagy gonddal látott a pelyhes apróságok szakszerű neveléséhez. A csibék gyorsan növekedtek, súlyuk naprób-napra gyarapodott, kifejlődött különleges tollazatuk is. Csak egy hiba volt: a tojáshozam gyarapításával csökönyösen adósak maradtak. A végén derült ki, hogy a drága pénzen beszerzett csibék nyolcvan százaléka — kakas. Ezekben a tavaszleső hetekben ezen derülnek a ceglédiek — a póruljárt tsz nagy bosz- szúságára. Bennem pedig a ceglédi eset egy nagyon régi szegedi história emlékét idézte fel. A krajcáros Szegedi Friss Újságnak a huszas évek dereka táján lelkes, fiatal munkatársa volt a közelmúlt években elhunyt Kovács Árpád, akinek színes, ízes írásait főleg a tanyai olvasók kedvelték. Történt pedig, hogy a vár rosi tanács gazdasági ügyosztályának egyik vezetője, dr. Pávó Ferenc tb. tanácsnok hivatalos kiküldetésben Budapestre utazott a mezőgazdasági kiállítás megtekintésére. Htjáról visszatérve fölkereste őt hivatalában jó barátja, az újságíró, hogy interjút csináljon vele pesti tapasztalatairól. A szenátor, tréfás kedvű ember lévén, csudálatos dolgokat mesélt a kiállítás szenzációiról. Elmondotta a többi kör zött, hogy az egyik legszenzációsabb találmányból, a „tojatógép”-böl, vásárolt is néhány példányt a városi gazdaság számára. — Roppant elmés szerkezet ez, huncut német találmány — adta meg hozzá a szakszerű magyarázatot is. — A német szakemberek kilesték a tyúkoknak azt az ősi tulajdonságát, hogy frissen tojt tojásaikra mindig visszapillantanak. A találmánynak éppen ez a tyúkpszichológia az alapja. Az elmés szerkezetet a tyúk megszokott fészkében helyezik el, ott a rápottyanó friss tojást rögtön elnyeli. A kíváncsi tyúk szokása szerint meg akarja nézni produktumát, de a fészkében semmit sem látva azt hiszi, hogy még nem is tojt. Nekifohászkodik tehát, és tojik még egyet. A találmány segítségével könnyen meg lehet kétszerezni, háromszorozni a tojáshozamot. A Szegedi Friss Újság másnap nagy riportban számolt be a szenzációról részletesen ismertetve a furfangos tojató- gép szerkezetét. Persze pillanatokon belül kisült, hogy a tréfás kedvű szenátor alaposan beugratta újságíró barátját, aki bosszút esküdött, és csak az alkalmat leste, hogy visszaadhassa a kölcsönt. Nem is kellett sokáig várnia. Néhány hét múlva tenyészállatvásár nyílt meg a fővárosban. Pávó szenátor arra is föllátogatott, még pedig azzal a hivatalos megbízással, hogy vásároljon a városi gazdaság sertéstenyészete számára három alkalmatos tenyészlzant. A legszebb, legdrágább példányokat válogatta ki és nagy diadallal szállította haza, Szegedre. Csak otthon derült ki, amiről aztán a bosszúszomjas újságíró kéjgyönyörrel számolt be lapjában, hogy a három tenyészkan közül kettő — eunuch volt. Magyar László Petrovits László foloriporter sportfoto felvételeiből kiállítás nyílt tegnap Budapesten, az MTI Vadas Ernő kiállítási termében. A képen „Arkon-bokron” című felvételét láthatjuk
