Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-12 / 9. szám

PEST Hí Ki. j^rirfap 1968. JANUAR 12. PÉNTEK Mi ni krokik Kitette az indexet jobbra, befordult balra, aztán a fék helyett rálépett a gázpedálra, mindezek után a kocsi nem tehetett mást, mint megállt. Egy jó időre! Kiszállt a kocsi­ból és megelégedetten jegyez­te meg: — Azt hiszem, menni fog ... A KRESZ-t már nem isme­rem ... ★ — Kedves barátom! Rend­kívül örülök, hogy látlak. Iga­zán, manapság, ebben a nagy hajszában, olyan ritka alka­lom, hogy akár csak igy, vé­letlenül is összefussanak ilyen régi barátok, akik ráadásul még olyan ritkán is találkoz­nak ... Még egyszer mondom és ezt szívből teszem, felettébb Örülök, hogy sikerült találkoz­nunk ... Apropó, ugyebár te vagy a Kovács főosztályvezető Öccse? — Nem... Azt sem tudom, ki az... — Hallja, akkor mi a fenét fart itt fel engem ... Menjen á dolgára ... Micsoda fráterek vannak. Csak úgy leálldogál­nak elrabolni az emberek ide­jét... ★ — Jaj, megjött a postás bá­tsi... De örülök ... S levelet is hozott, kedves postás bácsi, hát igazán nagyon köszö­nöm ... Milyen kedves is ma­ga, postás bácsi... És elhozta a nyugdíjamat is, postás bá­csi? Nagyszerű, igazán nagy­szerű ... Megmondom őszintén, hogy ilyen fiatalban ... meny­nyi idős is, postás bácsi? Hu­szonnégy __ Na, mondom én, i lyen fiatalban még nem lát­tam ilyen rendes postás bá­csit ... ★ Három nő. Presszó. Kávé. Beszélgetnek. A három nő. Ép­pen ezért nem beszélgetnek, hanem mindegyik mondja a magáét. Nem az a fontos, hogy a másik egy, avagy a másik kettő mit mond, hanem, hogy ő, az egyik a három közül, be­szélhessen. Beszél is mind a három egyszerre. Ilyenek a nők — kezdem mondani a két barátomnak, akik mellettem ülnek és beszélnek. Fogalmam sincs, hogy miről beszélnek, a lényeg az, hogy én elmondhas­sam, milyenek a nők. Ilyenek. ★ Ülök a televízió előtt. Rá­gom a szám az izgalomtól, fő a fejem és kiszárad a torkom, hogy az a robbanó leves rob­banó leves-e, vagy csak blöff az egész, köménymagos leves van az üvegben. A nő oda­nyomja a pisztolyt a leveshez, jaj, énédesjóatyaúristenem, ha elrántja a levest, akarom mon­dani a ravaszt, akkor robban a leves, mert az igenis robba­nó leves, amikor váratlanul a hátam mögött megszólal a fe­leségem : — Levest kérsz vacsorára?­Sikoltva válaszolok: — Levest? Jaj, azt ne, mert robban ... A feleségem őnagysága gya­nús arccal, lábujjhegyen tá­vozik, de előzőleg megsimo­gatja a homlokomat, s anyásán susogja: — Csacsi, csak a zöldséges húsleves robban... A ragú nem! Gyurkó Géza Egy olimpiai ezüstérem és 10000 karikatúra Kevés szerencsésnek adatott ] a hajónak fedélzetére, ame­Zalatnay Sarolta Angliába szerződött A szigetországban vendégszerepei ß az Állami Népi Együttes és Zorán Sztevanovity is A közeljövőben Angliában vendégszerepei az Állami Né­pi Együttes, valamint Zalai- mi y Sarolta és Zorán Szteva­novity, jelentette be pénteken, a Royal Szállóban tartott saj­tótájékoztatón Varga István, a Nemzetközi Koncertigazga- íóság vezetője. A magyar táncosok június­ban indulnak Angliába, ahol háromhetes turnén a tervek szerint 20—21 előadáson lép­nek a londoni közönség elé. Fellépésük színhelyéül az egyik legnagyobb, mintegy 9000 főt befogadó londoni koncerttermet biztosították. Ott volt a sajtófogadáson az Angliában vendégszereplő művészek impresszáriója, aki elmondotta, hogy Zalatnay Sarolta egy most megkötött szerződés alapján három évet tölt Angliában. Fellép majd a különböző koncerteken, elő­adói esteken, műsoridőt kap az angol televízióban, filmet és hanglemezfelvételeket ké­szítenek vele. Angliába utazik a Metró ze­nekar vezetője, Zoran Szteva­novity is. meg az, ami Szepes Bélának. Az elmúlt negyven esztendő leghíresebb sportolóival sze­mélyesen találkozott, eleinte mint síversenyző és gerelyha­jító, később pedig mint kari­katurista. Négy évtizedes pá­lyafutásának eredménye: egy ezüstérem, amelyet 1928-ban az amszterdami olimpián a ge­relyhajításban nyert, és 10 000 sportkarikatúra, amelyeket itthon és külföldön rajzolt. — Nyolcféle gerelyvetőstí­lust próbáltam ki az olimpiai verseny előtt — emlékezik vissza Szepes Béla. — Végre a sol. előkészület után elérkezett a nagy amszterdami nap, 1928. augusztus másodika, a gerely­hajítás napja. A versenyen, éppen úgy, mint máskor, ki­mértem a rohamot, és beosz­tottam erőmet a dobásokhoz. A második sikerült a legjob­ban, 65 méter 26 centiméterre szállt a gerely, ezzel szereztem meg a második helyet. — Mikor kezdett rend­szeresen karikatúrákat raj­zolni? — Már az amszterdami olimpián. Ott találkoztam pél­dául Nurmival is, a legendás finn futóval. Érdekes, őt min­den külföldi szótlannak és ba­rátságtalannak tartotta. Egy­szerű az oka, hogy nem be­szélt az idegenekkel. Csak finnül tudott, ezenkivül csu­pán két-három angol szót is­mert. Ami pedig a barátságta- lanságát illeti, a finnek az olimpia után meghívtak annak lyen az amszterdami kikötőd­ben laktak. Ott találkoztam Nurmival is. Mosolygott és gratulált, amikor társai közöl­ték vele, itt van az a magyar, aki megelőzte a finn gerely­haj ítókat. — A karikatúra a spor­tolók szeme előtt készül. Hogyan fogadják a „model­lek”, hogy a rajzoló arc­vonásaik közül éppen a nevetségest emeli ki, erre hívja föl a nézők figyel­mét? — Minél jobb és híresebb a sportoló, annál könnyedébben viseli el a karikatúrát. A szovjet Zsabotyinszkij, a vi­lágbajnok súlyemelő csak any- nyit kérdezett, amikor a raj­zomat elé tettem, hogy aláír­ja: „Gondolja, hogy egyszer ilyen erős leszek, hogy a Föl­det is elbírom. Én 650 kilóval is megelégednék.” Azt tapasz­taltam, hogy minden igazán nagy versenyzőnek van vala­mi jellegzetessége, amelyet könnyű megrajzolni. — Mit tapasztalt a mos­tani magyar sportolók raj­zolása közben? — Albert Flóriánnal még tizenhat esztendős korában ta­lálkoztam, amikor ifjúsági vá­logatott volt. Társai lámpalá- zasan, izgatottan várták, hogy mikor kerül rájuk sor, Albert viszont olyan természetesen ült modellt, mintha ez nem is az első, hanem már a századik alkalom lett volna. — Milyen tervek valósítására készül? meg­— Régóta foglalkoztat, hogy a versenyeken a győztesek miért csaknem mindig serle­geket, kupákat kapnak. Mit csináljanak vele? Igyanak be­lőle bort? Inkább sporttémá­jú szobrokat kellene kapniuk a győzteseknek. Az egyesüle­tek vitrinjeiben és otthon is jobban mutatnának az ilyen tiszteletdíjak. Próbaképpen, eleinte csaik szórakozásképpen, azután már módszeresen csak­nem minden sportágból elké­szítettem néhány szobrot. A legdrámaibb pillanatot válasz­tottam, így például a sprinter- nél a célba érkezést, a távol- ugrónál a holtpontot, amikor az atléta éppen a legmaga­sabbra emelkedik föl a leve­gőben ... M. K. Utassstími m lás a Józsefvárosi pá iy tut ti varon A Keleti pályaudvar csar­nokának elejét a MÁV már átadta az építőknek, hogy a nagy üvegfal mögött kialakít­hassák a gyalogos aluljáróhoz vezető széles lépcsősort és a csarnokba vezető aluljárót. Befejeződik a vágányháló­zat kialakítása. A Keleti már korábban szűknek bizonyult, s az újabb vonatok forgalomba állítása mégcsak növeli a helyhiányt. Bővítésére — különösen a leg­szűkebb keresztmetszetnél, a „százlábú” hídnál — még csak gondolni sem lehet. Ezért még további vonatokat irányítanak a Józsefvárosi pályaudvarra, elsősorban a környékről érkezőket, amelyek utasai zömmel az ipari városnegyedekbe tarta­nak. A Józsefvárosi pályaud­varra érkező vonatokon nagy­arányú utasszámlálást tarta­nak, hogy még pontosabban felderítsék, az utasok a pálya­udvarról a főváros mely ré­szeibe tartanak. 90 éve született Molnár Ferenc Kilencven esztendővel ez­előtt született a modern ma­gyar irodalom egyik legvi­tatottabb egyénisége: Molnár Ferenc. Művészi pályafutását és a halála óta eltelt másfél évtizedet is a rajongó lel- kendezés, illetve Molnár mű­veinek éles bírálata kíséri. Nincs még egy írónk, akinek neve olyan ismert lenne a világban, mint Molnáré; ugyanakkor nem alaptalan az a vélekedés sem, hogy szín­padot hódító darabjainak jó része aligha időtálló. A prózaíró Molnár Ferenc legsikerültebb munkái állnak hozzánk legkö­zelebb. A méltán világsikerű és oly sok változatban megfil­mesített ifiúsági regény, A Pál utcai fiúk mellett Az éhes város című regényt, Az aru- vimi erdő titka és a Szénlol- vajok című elbeszéléseit em­líthetjük. Ezekben a fényes külsősé­gek közepette nagyvárossá növő Budapest szegényeivel vállal érzelmi azonosulást, és művészileg rangos ábrázo­lását adja a századforduló A gépkocsi megállt a kivilágított 'piilet előtt. — Ez az? — kérdezte az énekesnő a szája előtt tartott kendő mögül. — Megnézem — ugrott ki a gép­kocsivezető. Sötét volt, sár és köd. Az énekesnő egy fényes, hatalmas hangversenyteremre gondolt és .só­hajtott. A gépkocsivezető bosszúsan tért vissza. — Ez egy üzem. Azt mondták, menjünk háromszáz métert előre és forduljunk balra. — Mi is lesz ez tulajdonképpen? — érdeklődött az eddig hallgatagon üldögélő komikus. — Szövetkezeti jubileumi est.. s — Mit énekelsz? — Még nem tudom ... Pedig már tudta. Vidéken mindig ugyanazt a két számot énekelte, biz­tosra ment. — Nem unod? — kérdezte a komi­kus. — De, unom .. — válaszolt az énekesnő és hozzátette. — Ki kell fi­zetnünk a lakást... A férjére gondolt, aki ilyenkor eszpresszóban üldögél a barátaival. Még szemrehányást sem tehet érte. — Sok helyre hívnak? — Alig győzöm ... — Pedig győzte. A kocsi újból megállt Kiszálltak, benéztek az udvarra. Gyerekek ácso- rogtak a kút körül. — Úristen ... — rémült meg az énekesnő — gyerekelőadás lesz? Ekkorra már egy bőrkabátos nő sietett eléjük. Mosolyogva kezet rá­zott velük és bekísérte őket egy szo­bába. — Az öltöző... — mutatott a po­harakkal telirakott asztalra. — És egy kis kóstoló ... — Bor — fintorította el az arcát a komikus, mert csak a konyakot sze­rette. Az asztal mellett fiatal, fekete ha­jú nő festette magát. — Szervusz — csókolta meg az énekesnőt — Lia vagyok ... — Mit csinálsz? — próbált az ked­ves lenni. — Operettet... — Akkor már ketten vagyunk ..; — ingerülten tette le a táskáját. Jó ég, ő csak egyszerű bársonyt hozott magával, ez a fruska meg arannyal átszőttben van. Persze, neki ez is nagy dolog. Ez a szövetkezeti jubi­leum. P ros arcú, bajuszos férfi robbant be a szobába. — A kultúrmegbízott vagyok — csókolt kezet az énekesnőnek. — Ó, a művész úr ... — csuklott el aztán a hangja —, hogy vártuk . i. milyen régen vártuk már ... A komikus kezet rázott a bajuszos­sal. Aztán felülkerekedett benne az üzleti érzék. — Miért nem hívtak? Jöttem vol­na előbb is ... — Jaj, aranyos művész úr.. hát gondolja, hogy olyan könnyen meg­kapni magát? A komikus a fekete hajú nőre pis- lantott. Nem árt, ha az ifjú generáció ilyesmit hall az idősebbekről. — Hányán leszünk? — unta a dé- delgetés: sz énekesnő. — Hát önökön kívül ugyebár a helybéli tánccsoport, az énekkar — De utánunk — ''ágott közbe tü­relmetlenül az énekesnő — nekünk még Pestre kell érni,.. — Ne siessenek már annyira... disznótoros vacsora lesz __ A z énekesnő megborzongott. Ma még csak egy kaszinótojást evett egy kiflivel. Az utóbbi időben úgyis erő­sen hízik. Hogy mitől, a jóég tudja. — É,. fogom bejelenteni önöket — mosolygott tovább kitartóan a baju­szos. Aztán eltűnt, majd feketekávés poharakkal tért visza. — Mindent a művészetért — csö­römpölt a kanalakkal. A kávétól mindenkinek jobb kedve lett. — Kivételesen adok ráadást... — jelentette ki az énekesnő. — Én is ... — lelkesedett a fekete hajú, mire az énekesnő alig észreve­hetően lebiggyesztette a száját. — Drágám — szólt aztán — ráadást csak úgy érdemes, ha kérik. — Tőlem mindig... — vágta rá büszkén a fekete hajú A komikus jobbnak látta, ha nem szól semmit. Keresztrejtvényt fej­tett. I smét a bajuszos vágtatott be egy fejkendős asszonnyal. — Balogh kartársnő, a pénztáros. Szeretné megismerni magukat... A fejkendős zavartan mosolygott és leült. — Nem akarok zavarni... — De zavar — vágta volna rá az énekesnő, de nem akarta megsérteni a helybelieket. A szövetkezet mindig jó üzlet. Ebből a községből még ki­néz egy idei fellépés. — Ki kezdi? — nézett fel a rejt­vényből a komikus. — Természetesen ő — intett fejé­vel a fekete hajú felé az énekesnő. A fekete hajú tiltakozott. — Nekem még lámpalázam van ... — Majd elmúlik .. — vigasztalta fagyosan az énekesnő. — Remélem, nem gondolod, hogy mi...» — Én szívesen kezdek — élénkült fel a kómikus. Legalább hamarabb túl leszek rajta. T — Ahogy gondolod — nézett rá gúnyosan az énekesnő Átlátott a szitán. A komikus be akar vágódni a fekete hajúnál. A komikus homlokát törölgetve jött vissza a színpadról. Odakinn vas­taps hallatszott. — Nagy a siker... — mondta csí­pősen az énekesnő. — Nekem még igen ... — vágott vissza a komikus. — Nem jövök többé egy kocsiban vele — határozta el az énekesnő. Megmondom, hogy nem és kész. A fekete hajú következett. A ko­mikus tüntetőén vele ment. — Majd hallgatom az oszlopok mögött — sza­valta. — Szent isten ... ki kísér? — döb­bent meg az énekesnő, mert erre ed­dig nem gondolt. — Nincs kíséret — mentegetőzött a bajuszos. Zongorát eddig még nem tudtunk venni... majd jövőre . Az énekesnő sírni akart, aztán meggondolta. Elvégre neki mindegy. Háromszáz így is, meg úgy is. H iába marasztalták őket. A baju­szos elismételte a disznótorost, még habzóbort is kilátásba helyezett. — Sajnos... — rázta meg a kezét türelmetlenül az énekesnő — nekünk még . . A fekete hajú saját kocsijával volt. — Esküszöm, hogy nem a kerese­téből — gondolta irigyen az énekes­nő. A komikus egy pillanatra arra gondolt, hogy a fekete hajúval tart. Aztán sóhajtva beszállt az énekesnő mellé. \z még sokat tud ártani ne­ki, ha akar. — Végre — sóhajtott megkönnyeb­bülten az énekesnő. A kocsi lassan haladt végig a fő­úton. — Ez a sár .. gépkocsivezető — bosszankodott a ez a sár .. Bende Ibolya fővárosi életének. Ekkor még a humanista polgár érzései, indulatai vezetik. Az elsá világháború előtti publicisz­tikája ugyanezért jelentős. Egy haditudósító emlékei cí­men jelenteti meg 1916-ban frontriportjait, amelyekben a polgári eszményekből kiáb­rándult, de az imperialista háború mélyebb összefüggé­seivel szemben tanácstalan író portréja rajzolódik ki. Fordulóponthoz érkezett, s 4 visszariadt a következetesebb állásfoglalás következményei­től: nem előre ment, hanem hátrafelé. A bukott forradal­mak után még az az óvatosan adagolt társadalomkritika is eltűnik darabjaiból, amely korábban Ady és más ki­váló művészek bizalmát 1» megszerezte számára. A drámaíró Molnár Ferenc pályáján fii gyelhetjük meg leginkább a hanyatlás jeleit. Első szín­padi kísérletei bohózatok: s századelő Budapestjének leg­nagyobb sikerei. A folyta­tás igényesebb. A Liliom, A testőr és A farkas már oiyan szerzőt emel a magyar szín­házak — mindenekelőtt a fényes Molnár-premierekel rendező Vígszínház — koro­názatlan királyává, aki a hatásos szerkezet és poén- időzítés formai eszközeit még figyelemre méltó gondolatok, hangulatok és érzések kife­jezésében N hasznosítja. Az ön­állósuló polgár, a budapesti középrétegek világszemlélete, emberről, hűségről, szerelem­ről, játékról és szegénységről vallott felfogása kap hangot ezekben a színjátékokban. A két világháború között vi­szont már csak szórakoztat­ni altar. Nyíltan megváltja, hogy a siker bűvöletében él Csak olyan témák foglalkoz­tatják, amelyekről tudnivaló hogy a polgári közönség ér­deklődésére számíthatnak, biz­tosítják a táblás házakat, i gazdag honoráriumot, nemcsak Budapesten, hanem Bécsben. Berlinben és New Yorkban is. Molnár kanyargó és ellen t- mondásos pályája ismét fordulathoz érkezik a harmincas évek végével t. asizmus elől Franciaország oa, Svájcba,' majd az Esv _> sült Államokba költözik, dt rém talál igazi otthonra. egykor oly termékeny Mo! nár Ferenc ióforman elné­mul. Csak az emlékeit rög­zítő és hontalanságát oa- naszló emlékiratát írja. ameli (Jtitárs a száműzetésben cím­mel 1958-ban jelent meg Su- fapesten. Molnár Ferenc néhány da rabjában él színpadjainkon ét lava prózájában. Értékeit a: értéktelentől segít különvá­lasztani az idő. • d. t. I i

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom