Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-10 / 7. szám

4 1968. JANUAR 10., SZERDA "'%^/rfap Zöldövezet a városok körül Hasznosítják a gyenge földeket — Fasorok helyett, ligetek Évente 3000—4000 hektár- leg a Kalocsa-környéki Szeli­Asszony a folyóparton nyi, többnyire mezőgazdasági művelésre alkalmatlan terüle­tet fásítanak az állami erdő- gazdaságok irányításával, se­gítségével a termelőszövetke­zetek, állami gazdaságok és a vízügyi szervek. Ennek az er- dőnikívüli fásításnak különö­sen nagy szerepe van a termő­talaj védelmében és az egyes tájak mikroklímájá­nak javításában. Az elmúlt évben — a fagyos- havas idő beálltáig —, több mint 4100 hektárt ültettek be facsemetékkel és suhángokkal. Hasonlóan nagy jelentőségű fásítást végeztek 1967-bem — a Közlekedési és Postaügyi Minisztérium javaslatai alap­ján — a fontosabb közúti autó­pályák mentén. A hagyományos jegenyesorok, vagy egyéb sorfák helyett a tájba jól illeszkedő ligeteket: cserjékből és különböző fafa­jokból több szintes, jó színhatású növénycso­portokat telepítenek. A főútvonalak mentén tavasz­tól december végéig 240 hek­tárnyi területet fásított így. A vasúti töltések két oldalán — hasonló elvek szerint — további 70 hektárnyi területet fásították. Az idei előirányza­tok ennél is nagyobbak. Az állami erdőgazdaságok erdőnkívüli fásítási akciói kö­zött kiemelten szerepel a na­gyobb ipari központok, vidéki városok körüli zöldövezetek megtervezése, illetve kialakí­tása. Az elmúlt év végére 300 hektárnyi új fásítással befe­jezték a salgótarjáni zöldöve­zet telepítését, hasonló zöldövezetei léte­sítenek a közeljövőben Győr, Pécs és Szombat­hely körül is. A tavaly már megkezdett te­lepítéseket ez év tavaszán níigy erővel folytatják. A ter­vezés stádiumában van jelen­A zr asszony szégyellte, hogy A. .nyit foglalkoznak vele. Nincs neki semmi baja, hagy­ják dolgozni. A főnök is min­denbe bele dugja az orrát. Kedves tőle a figyelmesség, de tudhatná, hogy őt nem olyan fából faragták, mint a többi asszonyt. Eddig nem kényez­tették el, most pedig a mozdu­latát vigyázzák. A múltkor sem akarták vidékre engedni: állapotos asszony ne menjen mínusz 15 fok hidegben vi­dékre. De amikor neki jó me­leg a kabátja, a csizmája majdnem térdig ér. Autó is van. Méghogy neki baja eshet. Nem is esett. Mert azért el­ment, kár volt minden be­szédért. Most azonban nem hagyják békén. Délelőtt sápadt volt, fájt a dereka, a hasa. Vala­hogy észrevették és azóta za­varják, tűnjön el azonnal az irodából, mert különben meg­haragszanak. Hiába esküdözik, hogy délelőtt fájt egy kicsit minden, most semmi, nem hisznek neki. Azt sem, hogy egy hónap is hátra van a szü­lésig. Pedig biztos csak meg­fázott. Már nem vitatkozott, rájuk hagyta. Az egyik kollé­gája kiszámította: fél órája van a vonatindulásig. Ilyen csúnya időben, lehet, hogy ké­sik is a vonat, majd este lesz, mire hazaér. Induljon. Felvette a kabátját. Hárman is segítették. Ráparancsoltak, ha hazaér, feküdjön le. Az or­ra alatt köszönt, éreztetni akarta, hogy neki van igaza. Az állomásig könnyen kiju­tott, rég elfeledte a délelőtti baját. Amikor azonban fellé­pett az első lépcsőre: jaj! — egy nyilallás. Nyugalmas he­lyet keresett a fülkékben. Az egyikben sikerült is. Arra iga­zán nem számíthatott, hogy di-tó partvidékének fásítása. Viszont az idei tavaszon hoz­záfognak a Karcag, Kisújszál­lás, Nagykőrös és Kiskunhalas körül tervezett, közegészség- ügyi és üdülési szempontból is fontos zöldövezetek kialakí­tásához. mire a vonat elindul, egy ki­vételied minden helyet elfog­laltak. Csupa férfi. Már fel sem állhatott, másutt sem lett volna nagyobb szerencséje. M eghúzódott a középső ülé­sen, az ablaknál már ül­tek. Mindenki hallgatott. Nem indult beszélgetés, mint más­kor mindig. Fáradtak lehettek az utasok, s volt aki olvasott. Dohányzó — ezt csak később vette észre, mert érdekes, sen­ki nem gyújtott rá. Lehet, hogy udvariasságból? Jaj, de kellemetlen. A vonat nehézkesen döcö­gött Gyorsvonat, de személy- vonatnak is szégyenére vált volna ez a tempó. Senki nem zúgolódott, hozzászokhattak már a késésekhez. Javítani kellett volna a síneket, a talp­fák is ócskák — ezt beszélték mellette a napokban. Igaz le­het, mert különben miért len­ne ez a lassúság? Az asszony kegyetlenül szenvedett. Hang nélkül, ha­muszürkére válva reszketett. Eleinte nem is annyira a fáj­dalom gyötörte, mint inkább a kín, hogy a férfiak észreve­szik. Azok ügyet sem vetettek rá. Pont egy sápadt, állapotos nő­re figyelnek. Ez még akkor is elképzelhetetlen, ha nagyon unalmas az utazás. Az állapotos nő az ülést nyomkodta. Hol a jobb, hol a bal kezével mélyítette a puha, bársonyos, ruganyos ülőkét. Mind gyakrabban süppentette kezét a plüssbe. Bátorításul is­mételgette: megfázhattam, más bajom nem lehet. Még egy hónap van hátra. Egy tel­jes hónap. Érezte, hogy magá­nak is hazudik. Nincs még egy hete, hogy megcsúszott a vo­nat lépcsőjén. Nem esett le, nem botladozott, csak meg­Kivonták a forgalomból az utolsó lovas postakocsit a Hajdúságban A Debreceni Postaigazgató­ság területén kivonták a for­galomból az utolsó lófogatú postakocsit, amely Berettyóúj­faluban kézbesítette a csoma­gokat. Két évtizeddel ezelőtt még 90 lova volt az igazgató­ságnak és 45 zöld színű posta­kocsi teljesített „szolgálatot”. A lófogatú postakocsikat most már mindenütt gépkocsik vál­tották fel. csúszott. Akkor azt hitte, meg­szakadt benne valami. De nem. Egész jól érezte magát, utána sem volt következmény. Senkinek sem mondta el, mennyire ügyetlen volt, minek sopánkodjanak rajta. És most itt van. Talán szülni fog. Is­tenem mi lesz, ha itt lesz rosszul a sok férfi között? Azt nem, az lehetetlen! És a vonat ismét megállt, öt, nem, most már tíz percig vesztegel a sze­mafor előtt. Szembe két vo­nat is elrobogott. A kalauz sincs sehol. És ha itt állna? Úgysem ijesztené meg. Végre! Mindjárt itt az állomás. A fe­le út letelt. Elindult a szerel­vény. Az állomáson az utolsó üres hely is gazdára talált. Épp a mellette lévő ülés. Csak a fej- párna ékelődött közéjük. Leg­alább lesz kinek szólni, ha mégis ... Az új utas rágyújtott. A ter­hes asszony tűrte a füstöt, de azután már elviselhetetlenné vált. Nem a füst, az soha nem zavarta — minden. De ez a minden a füstbe sűrűsödött. Képtelen volt uralkodni ma­gán: a kezével hessentette odébb a szürke felhőket. Az új utas felhördült: — De kérem, hogy lehet va­laki ilyen kényes? Éz dohány­zó, miért ült ide? — Bocsánat, ne tessék ha­ragudni —, dadogta. Azt akar­ta mondani: kegyelmezzen a szomszéd, mert menten rosz- szul lesz. Ehelyett hallgatott. Talán rnég mélyebb lett a csend, mint korábban volt. Legfel­jebb egy újság zizzent, de azt is nyomban elhallgattatta a tulajdonos. Vi em hagyták békében a lA fájások, mind sűrűbben törtek rá. — Persze hisztériás vagyok —, konstatálta, mert minden rendkívüli vonatmeg- állásnál, döccenésnél jobban fájt. Egy asszonyt fogtak ki a fo­lyóból. Két-három napja lehe­tett már vízben. A halászok hozták partra. Kiemelték a fűzfagyökerek közül, lefektet­ték a hóra, ruháját, haját el­rendezték és egy vitorladarab- bal letakarták. Olyan volt, mintha egy vég­telen nagy hófehér lepedőn aludt volna. Asszony volt. Nagyon szép asszony volt. Ismeretlen. Egy ismeretlen volt-élet, akit tágranyílt szemű borza­dással, tettetett vagy való kö­zönnyel, ismeretlen eredetű sajnálkozással, istenfélő ke­resztvetéssel, káromkodó kö­zönségességgel — ki-ki benső valója szerint — álltak körül az emberek? — Miért tette? — Gyáva volt, megfutamo­dott az élettől... — Bátor volt eldobni az egyetlen életet... A folyó néma maradt. Ment tovább szürke hullámain. El­végezte dolgát: megölte és partratette. A többi nem gondja. Én ismertem egy asszonyt, aki öngyilkos lett. Szerelem­ből. Az is nagyon szép asz- szony volt: bársonyosan sima és fehér volt a bőre, geszte­nyésein a haja. Szeretett ne­vetni, és ha nevetett, sok ap­ró foga úgy ragyogott, mint a gyöngy. Kék is, meg zöld is volt a szeme; kék akkor, ha örült, zöld akkor. ha bánat érte vagy szomorúság. Láttam ilyennek is, olyannak is. „Élétke” — így becézte őt az a valaki, akinek néha, nagyti- tokbam, eskü alatt levelet vit­tem tőle és akiről csak annyit tudtam, hogy nem régen jött a városba és tanító úrnak kell szólítani, de nem tanított egyik iskolában sem, csupán néhányszor orgonáit a vasár­napi istentiszteleten, amikor az öreg tanító betegeskedett. Életke lett öngyilkos a fo­lyóban az ismeretlen tanítóért. De akkor nyár volt, s a folyó­parti friss fűre fektették le, ott aludt szépen és hófehér szép­ségében a zöid füvön. A nép körülállta, bámulta, nézte. — Miért tette? — Gyáva volt vállalná az életet... — Bátor volt eldobni az éle­tet magától... Nem tudott másra gondolni, csak erre a szörnyű helyzetre. És arra, hogy ennek az útnak soha nem lasz már vége. Át­kozta a vasutat, a fűtést, az egész világot. Ez az egy köny- nyithetett már csak rajta. A feltoluló képek ijesztették: ha itt a vonatban?... ha mentő­ket kell hívni... ígérem, hogy ezentúl mindig nagyon vigyá­zok ... Kinek ígérte? S ki hitt volna a makacs fejének? Min­den pillanatban kiáltani akart: — Valaki segítsen! — Rosszul vagyok! — Jaj —, legalább ennyit: jaj. Hallgatott. Végre Budapest! Mozdulni sem tudott. Félt, ha feláll, akkor ... Már majdnem min­denki kivonult a fülkéből. A szomszédasszony is nyúlt a táskáért a hálóba. Hirtelen összecsapta a kezét: — Hiszen maga rosszul van! Miért nem szólt? Így ült itt, ilyen állapotban? De ostoba is vagyok. Ki gondolta volna? Észre sem vettem Nem tud felállni? Adja ide a táskáját. Szegény idegen kapkodott fűhöz-fához. Bűnösnek érezte magát, pedig nem tehetett semmiről. Jóvá akarta tenni figyelmetlenségét. Ez nem igaz. Őszinte ijedtsége vette el az eszét. Kikapta az álla­potos fiatalasszony kezéből a táskát, futtában kiabálta, hív egy taxit, maradjon békében. A terhes asszony megijedt: most még a táskája is. Hol találja majd meg ezt az idegen nőt? Hátha nem is ren­des ember? Miért kellett neki a táska? Őrület. De jöttek az új fájások és ezek már min­den gondolatot elnyomtak. Két, vagy négy perc telt el? Az idegen már ott is termett, kiverte a veríték. — Mondja gyorsan az otthoni számát, majd telefonálok. — De... — Semmi de. Maga melyik kórházba megy? Hol kezelték? És a folyó akkor is néma maradt, dolgát elvégezte: megölte az asszonyt és partra- vetette. 'Nem tudom: gyávák-e, vagy bátrak voltak ezek az asszo­nyok — s mindazok, akik az élettől önmaguk által megvál­nak ... Mélységgel-e vagy ma­gassággal lehet, avagy kell mérni az emberi léleknek azt a tört pillanatát, amelynek az a lényege, hogy: elég volt! le­gyen vége! A társaságban — amelyben vitatkoztunk erről — megosz­lottak a vélemények. — Milyen kérdés vetődik fel legelőször egy öngyilkos eset­nél? — szólt a társaság egyik tagja. — Természetesen az ok kérdése. Miért tette? Bűncse­lekményt követett el és a bün­tetés elől menekült? Meigold­' hatatlan családi vagy anyagi okok vezették? Szerelem, sze­relemféltés? Magát a tettet í csak okozatként lehet felfog­ni és megítélni; de mi volt a kiváltó ok? Azaz, ha tudjuk az okot, akkor személyreszólóan megítélhetjük: gyáva volt-e, vagy éppen ellenkezőleg: na­gyon is bátor. — Az ok kérdése alapkér­dés, ez kétségtelen, de nem minden — válaszolt valaki más. — A pszichológiai alkat vizsgálata nélkül nem lehet teljes a kép. Egy-egy sorsdön­tő eseményre vagy történésre másképpen reagál a szangvini- kus, mint a kolerikus és ugyancsak másként a melan­kolikus vagy a flegmatikus al­kat ... — Ugyan ... Tiszta pszicho­lógiai típusok nincsenek, és egy öngyilkos hulláján nem lehet lélektani felméréseket végezni. Melyik típus volt a domináns és melyik a csupán fellelhető, és az összetettség hogyan szintetizált, és így to­vább, és így tovább... Nem vagyunk lélekbúvárok, ma­radjunk a kaptafánknál. Az alapkérdés: gyávaság vagy bá­torság egy embertől, ha önel­határozásából eldobja az éle­tét? — Gyávaság! — Bátorság! — A tett oka a döntő! — Pszichológiai alkat kér­dése ... A taxit nő vezeti, ne féljen kedves. Ha eddig kibírta, most már legyen bátor. Olyan, mint eddig. — Óriás, simogatásra egyébként nem nagyon alkal­mas kezével megérintette a kétségbeesett asszonyka arcát. Végighúzta csapzott haján te­nyerét. Erejéből akart átplán­tálni egy keveset. Milyen sok lett volna most a kevés erő is. — Hány perces a fájás? — Négy volt az előbb. Most már három. — Jesszus! Ne törődjön most semmivel, jöjjön. Szánté a karjára vette, úgy segítette az asszonyt a lép­csőn. Döcögve, kínlódva lép­tek. A taxis morgott: — Szülő nőt nem szállítha­tok ... De csak mondta. Ki törődött most utasításokkal, szabályokkal? A taxis sem, már indított... Másfél óra múlva, amikor megszületett az újszülött, még mindig nem hitte az anya, hogy túlélte. Hogy ezt a dél­utánt ki lehetett bírni. Egy százalék volt az esélye, hogy nem a vonaton... Míg él, nem felejti a hat idegen, el­lenszenves férfi arcot. Meg­annyi ellenség egy vajúdó anyának. Egyik sem sejtette meg, hogy körülöttük majd­nem új élet születik. — Lány lett? És egészséges? — nyögte ki végül, amikor felsírt a srác, a kis vakarcs és lassan, nagyon lassan meg­értette, hogy anya lett. És ez elnyomott minden átélt izgal­mat, félelmet. C sak akkor jutott eszébe az idegen asszony, ami­kor az otthoniak később el­mondották, hogy valóban te­lefonált; — Nincs semmi baj. Ne ijedjenek meg. A fiatalasz- szony a kórházban van. Remegett a hangja. Mit él­hetett át szegény. Sági Ágnes I megfutamodást jelent. Bör­töntől, szegénj'ségtől, szere- j lemtől, szégyentől, megalázta- i tástól... A gyáva ember leg­egyszerűbb megoldása: golyó, gáz, kötél, méreg, folyó... és mindent befejezett, minden­nek vége. €> — Egy pillanat: fordítsuk meg a kétségtelenül logikus­nak és valószerűnek tűnő fejtegetést. Miért bátorság? Egy ember belső válságának növekedésével azonos arány­ban fokozódik az élethez való ragaszkodása: az életösztöne. Leszámolt magával és eljutott a döntésig: végez magával, nincs tovább. De benne él a kétségbeesés is: csak egy élei van, a pisztolydörrenés után vagy az ugrás után nincs töb­bé semmi! Az egyetlen élet­nek vége! Képzeljék el: mit érezhetett az az ismeretlen asszony a hídon abban a pil­lanatban, amikor lenézett a hömpölygő vízre? Iszonyatot, Állati félelmet. Eszelősen szo­ríthatta a karfát, amely még az élethez kötötte, és arra is gondolhatott, hogy most.., most csak hátra kellene lép­nie ... És mégis előre lépett, egy tört pillanat alatt legyőz­te az életet, az egyetlen leg­nagyobbat. A tört pillanatnak ez a tette nem lehet gyáva­ság, ellenkezőleg... — Ha nem gyávaság, akkor elmezavar, az elhatározott tettre irányuló pillanatnyi koncentráció és végrehajtás... — És a megismételten vég­rehajtott öngyilkossági kísér­letek ? Valaki megmérgezi magát, időben észreveszik, megmentik, de a kórházból való távozását követő napon mégis végez magával. Tetszik érteni ? Egyszer megmentet­ték az életnek; már volt a ha­lál ölében és megszabadult onnan; újra látta a napot, az eget, az embereket, a házakat, az utcákat; megbocsátották tettét és mindenki mindent megígért és megtett néki. Mindent elfogadott, ígérete! tett az életre, és másnap ha­lott volt, önmaga által. Nos, gyáva volt ez az ember? ... — Gyáva! Másodszor még gyávább. Visszakapta az éle­tét, igen: lehetőséget kapott, hogy kezdjen el újra mindent, akár elölről, nézzen szembe a nehézségekkel, a kísérletét ki­váltó okkal, vagy okokkal. Hi­szen az élet visszafogadta, élő emberré tette. Az öngyil­kosság: gyáva menekülés a múlttól, jelentől, jövőtől, em­berektől, tárgyaktól, emlékek­től; a legkönnyebb megoldás, a legszánalmasabb megfuta- modás a realitásoktól. A rea­litásokkal szembenézni: ez bá­torság. ... És amíg a társaság vitá­zott, arra az ismeretlen asz- szonyra gondoltam, aki ott fe­küdt a hófehér havon. Nem tudom, miért tette és hogy milyen pszichológiai típusöt- vözet-csoporthoz tartozott, amíg élt, és azt sem tudom: gyávának-e, vagy bátornak minősítsem tettét. Mindez: ti­tok, amelyet a szürke folyó — amikor megölte — elvitte ma­gával a tengerekbe. Egy em­ber volt, egy asszonyember, aki nincs többé. Dér Ferenc Magyar csapagyak Volkswagen autókban A Magyar Gördülőcsapágy Művek az idén kiterjeszti exportpiacát. Egyik új külföl­di partnere a nyugatnémet Volkswagen cég. A múlt év­ben kötött megállapodás alap­ján a debreceni gyár 1968-ban 720 000 csapágyat küld a Volkswagen gyárnak. Az első szállítmányt január 20-án in­dítják útnak. A debreceni csapágyakat a Volkswagen gépkocsik hajtóművébe és se­bességváltójába építik be. A Magyar Gördülőcsapágy Mű­vek az idén is, több mint húsz országba exportálja gyártmá­nyait. ' VONATON Épül a miskolci házgyár A Miskolci Házépítő Kombinátban az ősszel kezdték meg a termelési próbákat, s a felfutás után évi 4200 lakás összeál­lításához szükséges falpaneleket készítenek. A házgyár építése télen sem szünetel; most az óriás gyártócsarnok belső szerelési munkálatai folynak elsősorban. Képünkön: a gyártócsarnok, a kombinát gyárkéményének tetejéről — Miért gyávaság? Azért, mert valaminek a vállalásától I

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom