Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-09 / 6. szám
»*sr HEU iffMay 1968. JANUAR KEDD Egy ház és egy falu Gaigamácsai kérdőjelek Galgamácsa is tagja annak az Aszód környéki, egyarcú falucsoportnak, amelynek külsejét a hirtelen jött jómód és a még kiforratlan új ízlés formázta. Sok mindenre lehet következtetni a most épült házakra halmozott fölöslegekből: többek között egy mozgásban levő, heterogén kultúrára is. Mi formálja ezt az átmeneti kultúrát? Elsősorban az, ahogyan termelnek. A föld itt mindig gazdag volt, és az emberek a szerzés lehetőségének buzdítására mindig nagyon sokat dolgoztak. Aztán itt vannak kötőerő- ként oszladozó hagyományaik, amelyek a régmúlt bizonyos harmóniájáról, egyén, természet és közösség kiegészült kapcsolatáról, egy nehéz életű, falunyi paraszttársadalomban mégis megvalósult teljességről tudósítanak. És persze, hat az itteni kultúra változásaira mindaz, amit Pesten, vagy máshol látnak, aztán a rádió, televízió, az újságok. Végül itt van a művelődési otthon. Nem utolsósorban, de nem is elsősorban, hiszen a felületes felsorolásból is láthattuk, hogy ez a falu sem vonhatja ki magát az országos szellemi áramkörből. Mi lehet, lehetne a szerepe a községben a művelődési háznak? Ügy gondolom, egyik fő feladata befogadni azoknak a helyi szokásoknak és szórakozási formáknak a nemesebbik részét, melyek spontán módon teremnek meg ezen a vidéken. Mikor a budapesti Egyetemi Színpadon a gaigamácsai Vankóné Dudás Juló népművész országos hírű gyermekegyüttesét, fergeteges sikerüket láttam, nem gondoltam volna, hogy ez a csoport legtöbbször a művelődési ház falain kívül próbál falujában. Ki is Vankóné Dudás Juló? Egyszerű falusi asszony, aki egy néprajztudós biztatására már gyerekkorában elhatározta, hogy feltérképezi a falu hagyományait. Azóta ír, rajzol, koreografál és tanít. Híres gyermekegyüttesének újból és újból kinőtt tagjait évtizedek óta öt év körüli gyerekekkel pótolja, így viszi újabb sikerekre csoportját Joggal csodálkozhatunk tehát, hogy a híres gaigamácsai együttes nem tudott igazi otthonra lelni a falu idestova tíz éve felépült művelődési otthonában. Csak kismértékben hibáztassuk ezért a létesítmény vezetőjét, Fárkas József igazgatót. Hiszen nem ő tehet arról, hogy sokáig kérdéses volt, jár-e Vankónénak a kétszázötven forintos szakkörvezetői státusz — ugyanis nem okleveles pedagógus. Arról sem tehet, hogy munkanapló vezetésére kellett volna rászorítania Vankónét, meg hogy előre kiszabott terv szerint tartsa a próbákat. Egy időben probléma volt, hogy mivel anyagi hasznot nem hoz a csoport — jár-e nekik az ingyenes takarítás? És a többi. Ezek a súrlódáshoz vezető apró- cseprő akadályok felszínes okok. Igaz, mindegyik egy mélyebb okra, a népművelés bizonyos fokú elbürokratizálódására utal. Természetesen egy művelődési ház szerepe nem korlátozódhat a tájkultúra befogadására; feladatköre ennél jóval nagyobb, hiszen legfőbb funkciója a szervezés. A község művelődési otthona évekig rosszul működött, így hát kétszeresen örült mindenki, akinek szívügye Galgamácsán, hogy végre élet le- j gyen a kultúrházban, amikor néhány hónappal ezelőtt az irodalmi szakkörben és a színjátszó csoportban lelkes, szív- vel-lélekkel folyó tevékenység indult meg. Azóta sokféle műfajjal próbálkoztak, és sok produkcióval jelentkeztek. Legutóbb gogol Revizorának előadására vállalkoztak. Mégis, a művelődési otthon igazgatója kissé rezignáltan beszél arról, hogy talán egykét előadást kivéve, nem volt valami nagy közönség ezeken az irodalmi estéken Azt hiszem, egy félreértést kellene itt eloszlatni. Nem abban kívánatos mérni a sikert, hogy a műkedvelő fiatalok produkcióján ott szorong-e a fél falu, vagy nem. Azt hiszem, nem nevezhető kudarcnak, ha a gaigamácsai termelőszövetkezeti tag nem nézi meg a szomszédék lányát, amint mai magyar költők verseit szavalja. Az azonban igenis már siker, hogy húszharminc galgamácsgi fiatal este, munkája után összejön és irodalommal, előadással foglalkozik! De hát ha nem nagyon kell sem a színvonalas, sem a kevésbé színvonalas irodalmi műsor a gaigamácsai közönségnek, akkor milyen előadásokat szervezzenek számukra? — hiszen a műveltség, az ismeretek terjesztése is a művelődési ház feladatai közé tartozik. Azt hiszem, Galgamácsán le kellene mondani e kérdés eldöntéséhez először az iroda- lomcentrikusságról, amely szerint a műveltség terjesztése egyenlő az irodalom ismertetésével, költői estékkel, színdarabok előadásával. Elsősorban arról lehetne szó, hogy az itteni művelődési otthon olyan ismeretterjesztő előadásokat szervezzen, amelyek a speciálisan helyi kérdésekre válaszolnak. Mert megválaszolatlan problémákért nem kell messzire menni Galgamácsán. Mennyire szembetűnő például az a különbség, amely az új házak pénzbeli és hasznossági, valamint esztétikai értéke között van. Természetes, hogy a régi ízlésből az újba tévedéseken keresztül vezet az út: de nem lehetne ezt az utat a modern építkezés, lakberendezés előadásokkal, kiállításokkal való ismertetéseivel, tanácsadással tudatosan megrövidíteni, mielőtt újabb ötven évre átépül az egész falu? Más Tavaly itt a fiatalok tizenöt alkalommal rendeztek bált. Egy nénike ezt mondta nekem erről: „Hát azok a gyerekek már tizenegykor hazamentek! Ki látott ilyen fiatalságot, amely nem táncol reggelig!” Aztán megtudtam, hogy a bálok előtt a fiatalok cigányzene helyett mindig beat-zene- karokra szavaztak. De csendes tragédia történt a mulatságokon; kevesen tudnak a teena- gerzenére táncolni. Tehát itt van megint egy igény; társasági viselkedésre tanítani a fiatalokat — ennek keretében aztán a modern táncokat is elsajátíthatnák. Úgy gondolom, hogy az eddiginél praktikusabb elveknek kellene érvényt szerezni a gaigamácsai művelődési otthonban is. Mert csupán praktikum az, hogy különböző bürokratikus szabályokkal ne riogassák el a több millióért felépített ház környékéről a falu egyetlen, évtizedek óta I fennálló, országos hírű népi , gyermekegyüttesét. Praktikum j az is, hogy a szakkörök sike- | rét ne a közönség, hanem az önképzésben aktív módon részt vevők számán és a tevékenység minőségén mérjék. És az is, hogy előadásaik, rendezvényeik a helyben legnagyobb érdeklődésre számottartó, mert legproblematikusabb kérdésekre válaszoljanak! Galgamácsán két olyan, nem gazdasági objektumot láttam, amelyet külsejében korszerű'ek találtam: a művelődési házat és a nagy sportpályával kibővített általános iskolát. A művelődési otthon, mint mondtuk, az elmúlt. hónapokban az előzőnél sokkal nagyobb életet teremtett falai között, de meggyőződésem, hogy a falu iskolája ma még többet tesz az igazi kultúráért, s most nemcsak az ott folyó elméleti oktatásra, hanem a testnevelésükre is gondolok. Mert ezzel, nagyon gyakorlati módon, az alapokhoz nyúltak: hétköznapi szokásokon változtatva' egy kulturáltabb életforma kialakulására hatnak. Padányi Anna Mimyyan lehet több sertéshús*? Az első kérdést tegyük fel úgy, ahogy a legtöbben felteszik: miért kevés a sertéshús? A választ érdemes oly módon keresnünk, hogy megnézzük: egyes időszakokban mennyi volt hazánk sertésállománya; miként alakult a sertéshústermelés; mennyit fogyasztott a lakosság. Az 1934—48-as évek átlagában négy- és fél-ötmilliós volt hazánk sertésállománya és az évenkénti sertéshústermelés 160 000 tonna körül mozgott. Sertéshústermelésünk 1950-re megközelítette a 200 000 tonnát, majd 1960-ban már 300 000 tonna fölé emelkedett. A legnagyobb tételt eddig 1965-ben termeltük, amikor is valamivel több mint 400 000 tonna sertéshúst állítottunk elő. A sertések száma: hétmillió. Ezek az adatok a fejlődést dokumentálják. Az utóbbi évek sertésállományának és hústermelésének alakulása arról tanúskodik, hogy ez a fejlődés nem egyenesvonalú, hanem túlzottan ingadozó. Nézzük meg itt is a számokat. 1960-ban 230 000 tonna sertéshús került kereskedelmi forgalomba; 1965-ben 370 000 tonna, viszont 1967- ben (a nem végleges, csak előzetesen becsült adatok szerint) alig 300 000 tonna. Nem biztos, bogy boldog vagyok a mikor lefejtette nyakamról /X puha, illatos karjait. Megborzongtam. Micsoda nő! Csendes, ragaszkodó és mégis vágyfakasztó. Ahogy eltűnik a karjaim között, suttogása égeti a bőröm. Szédület! ö az enyém. Soha nem veszthetem el, úgy imád. Hűségének titkát nem kutattam. Egyszerűen tudomásul vettem. Megremegtem a boldogság sűrű és mákonyos érzésétől. — Megyek, drága. Tudod, a mama vár. Ugye, nem akarod, hogy gyanút fogjon — búgta, és körülfonta a váltam. Becsukta a szemét, és kicsit megnyíltak ajkai. Fél tízkor lementem kávét inni. A Duruzs presszó apró asztalánál szerelmem puha és illatos és hűséges karját találtam ráfonódva egy ronda pali nyakára. A fene tudja, nem is olyan biztos, hogy boldog vagyok? Másnap délután bánatomban ölbe vettem szöszke fejű fiamat. — Gyere, Csöppem. Benned talán bízhatom. Adj egy puszit apucikának. — Hozzámbújt, és megpuszilt. Megrészegített az illatával. A kakaó és a tej, a tiszta gyermeki lehelet. És az a határtalan bizalom, ahogy szorít. Ahogy befészkeli magát az ölembe. Ó, én buta, egy pillanatra is hogy inoghatott meg bennem az az érzés, hogy tökéletesen boldog vagyok. — Miért jöttél, apuci, hozzám? — kérdezte, s rámnézett ártatlan, kék szemekkel. — Mert szeretlek. És ugye, te is nagyon szereted apucit? — Hoztál lendkerekes autót? — Most nem hoztam, mert éppen nincsen pénzem. — Nem is kell — mondta elnyújtva az e betűt. — Mert a mama vett már, tudod? És én úgyis a mamát szeretem... — Juj! A kés, forog. Juj! Hát ez mi? Mégsem lennék boldog? Ez az! Mindent meg kell írni. Meg kell írni, hogy mit gondolok a boldogságról. És szántottam a papírt. A tollhegy teleírta a lapokat. Agyam minden más érzést kikapcsolt. Egyre emelkedtem. Elfogott és elragadott az írás, az alkotás izgalma. Egyre jobban remegett a gyomrom. Hatalmába kerített az ihlet öröme. Éreztem, ez az igazi boldogság. Az írás. Nincs magasabb foka az örömnek, mint mikor vajúdva megszületik a mű. A szedőterembe, is elkísértem a kéziratot. Látni akartam ólomban. Micsoda érzés. Tökéletes boldogság! Reggel a villamoson, ketten is az én cikkemet olvasták. Remegve, kigyulladt szemekkel figyeltem az arcokat. Boldogságom már túllépett minden elképzelhető: határt. Az egyik jobb kezével rábökött a műre, és így szólt: — Nahát, hogy manapság már minden marhaság belekerülhet az újságba ... L ezuhantam, tört szárnyakkal. Hát mégsem biztos, hogy boldog vagyok? Regős István Az egyik oldalon tehát azt 1 látjuk, hogy a sertéshústermelés egyik évről a másikra elég nagy mértékben ingadozik, viszont ugyanakkor a másik oldalon az igények meglehetősen egyenletesen fejlődnek. Ennek megfelelően növekedett a sertéshúsfogyasztás is: 1934—38-ban az egy főre jutó évenkénti sertéshúsfogyasztás 15 kiló volt és még 1950-ben is csak éppen elérte a 16 kilót; 1960-ban már megközelítette a 25 kilót, 1965-ben pedig 29-re emelkedett. A második kérdés: milyen tényezők akadályozzák a sertéshústermelés nagyobb ! növelését; az olyan iramú fej- j lődést, amely biztosítékot j nyújtana a hazai igények kielégítésére és az export fokozására? Hazánk sertésállományának fajta szerinti összetétele a legutóbbi egy évtizedben kedve- ! zően alakult. 1957-ben a ser- I tésállomány több mint 43 százaléka zsírsertés volt; ez az arány 1964-re 6 százalékra csökkent. Természetesen ennek megfelelően növekedett a hússertések aránya; 1964-re már elérte a 65 százalékot. Vagyis a hazai sertésállomány fajtaszerinti összetétele nem gátolja a hústermelés na- gyobbarányú növelését De hiába kedvező az állomány fajta szerinti összetétele, ha a szaporítási, fel-nevelési és hizlalási módszerek elavultak, korszerűtlenek. Ezt is számok bizonyítják. A törzskönyvi adatok szerint az egy- egy kocára jutó évenkénti ellesek száma hazánkban 1,7— 1,8; viszont a legfejlettebb nyugat-európai államokban 1,9—2,1. És ugyanígy: az ország sertésállományában az egy ellésre jutó választott malacok száma 8,8, viszont a nyugat-európai országokban 9,8—10,8. A nálunk gazdaságilag fejlettebb országokban az átlagos napi súlygyarapodás meghaladja a 760 grammot, viszont hazai sertéstenyésztésünkben még a 650 grammot sem éri el: egy kiló súlygyarapodáshoz kereken három és fél kiló keményítő értéket használunk fel, holott az előbb említett országokban ugyanezt a gyarapodást eléri 2—2 kiló tíz dekás keményítő értékkel. Az igazság az, hogy a gazdaságilag legfejlettebb országokban sem tekint nagy múltra a korszerű sertéstenyésztési, tartási és hizlalás! eljárások kidolgozása, alkalmazása. Persze, ez nekünk sovány vigasz; ezért határozott úgy a közelmúltban a kormányzat, hogy az egész országra kiterjedő sertéstenyésztési és hústermelési programot kell kidolgozni. Ennek a programnak vannak olyan elemei, amelyek általánosan megvalósíthatók, és kitűz különleges feladatokat is, amelyeket egyes gazdaságokban hajtanak végre, azért, hogy hazai körülmények közölt kialakítsák és később elSzépen összejöttünk ebben a baleseti kórteremben — jómagam azért kerültem ide, mert utána forgattam a nyakam egy miniszoknyás tündérnek, és az úgy maradt. Már szépen tekeredik visz- sza, s közben érdeklődöm a kollégáktól, ki miért hagyott föl eredeti foglalkozásával. Mellettem vidéki bácsi, a présházból kijövet nekiment egy diófának, turbánja után Ítélve elmehetne Mekkába elő- imádkozónak. Amott egy társbérlői vita végeredménye fekszik, azon tűzött össze partnerével, kit illet elsőnek a fürdőkád, ö vesztett — eszmecsere közben beletörött a kenyérvágó kés. Az a középkorú úr a sarokban a hitetlenség áldozata. Teljes nyugalommal elment egy olyan ház előtt, ahol ki volt írva: Vigyázat, a tetőn dolgoznak — most már maga is elhiszi, hogy nem minden épületen lézengenek. És sok más balesetből kifolyólag foglaltak az ágyak — számos közlekedési affér részvevője is itt kapott menedéket. Néhány rekordra törő motoros — az egyik gépe megcsúszott egy vadnyúlon, most itt van. A nyúl rosszabbul járt, savanyúan elkészítve éppen tegnap hozta be a beteg hitvese. Az a Trabant-tulajdorvos nem adott elsőbbségi jogot egy rollernek — szerencsére bukósisak volt a fején, különben biztos a temetőbe szállásolják be. A mögöttes sorszámú csigákkal kitámasztott férfiú teherautójával nekiment a falnak — mire nagyot koppant és azután elhallgatott. Van aztán még egy gátlovasunk — a ló nélküle ugrotta át a vizesárkot. Vagyis sok az érdekes eset, de valamennyit fölülmúlja a most mór lábadozó, gőgös D. D., hajdani miniszteri tanácsos, jelenleg beállító lakatos, akit, amint lelépett a villamosról, elütött a Kvanta dé Lupé-i nagykövet kocsija! Ha mégis leszáll fennhéjázása magasáról, a hirtelen dicsőségre szert tett ember leereszkedően mondja: — Ha nem maradtam volna életben, a saját halottjuknak tekintettek volna! Ez igen — csettintettünk, s kihasználva jó hangulatát, érdeklődtünk, mégis milyen érzés volt. A visszaemlékezéstől ellágyulva mondja: — Fenséges! A kocsi hűtője, akár a bársony, a kerekek selymesen tapadtak a nyakamra. — És a nagykövet maga vezetett? D. D. ellágyulva mosolygott. — Oh, nem! Miguel de Stanioszles Algoute Pinderis Longó nagykövet hitvese, született Szokriontesz herceg egyetlen lánya! — S ki volt a hibás? — érdeklődtünk. D. D. ismét hallgatásba burkolózott, s csak annyit mondott: — Érdekes? A fontos, hogy nem valami fakezű magyar sofőr ütött el. Aztán a fal felé fordult, elmerengve simogatta azt a csomagolópapírt, amiben a hercegnő valódi Kvanta dé Lupé-i szilvaízt küldetett be neki a komornyikjával. Nagy S. József terjesszék a legkorszerűbb eljárásokat. Az általános elveket és tennivalókat röviden a következőkben foglalhatjuk ösz- sze: — a gazdaságok egy-egy sertéstartásra használt épületét egyszerre kell betelepíteni állománnyal és ugyancsak egyszerre kívánatos kiüríteni, Ilymódon ugyanis a két nevelési, illetve hizlalási szakasz között el lehet végezni az épület karbantartását, fertőtlenítését s ezzel jelentősen növelhető az állategészségügyi biztonság; — célszerű egy-egy kocacsoportnál a pároztatást és a ma- lacozási időszakot összetömö- ríteni, mert így a malacok nagy csoportja egyidőben választható el; — a tudományos vizsgálatok és a gyakorlati tapasztalatok egyaránt arra ösztönöznek, hogy egy-egy állománycsoportot (falkát) minél ritkábban mozgassák, — a malacoknál alkalmazni kell a „doppingoló takarmányozást”, mert így lehet jól kihasználni a fiatalkori fejlődési erélyt, A sertéshústermelési program keretéiben több állami gazdaság és termelőiszövetkezet rátér a legkorsterűbp módszerekre. Ezeknek közös vonása, hogy teljesen korszerű, gépesített épületekben helyezik el a sertéseket, olyan körülmények között, hogy kevés emberi munkaerővel szinte automatikusan történjék a takarmányozás, az épületek tisztántartása. A sertéstenyésztés fejlesztésében fontos helyet foglal el a hibridizáció; olyan hibrid sertések előállítása, amelyek jó minőségű húst és különösen nagy sonkákat adnak. Fontos eleme végül a sertéshústermelés fejlesztésének az árkérdés, a nagyobb anyagi érdekeltség megteremtése. Ezért született az az intézkedés, hogy 1967. október elseje óta az addigi 19 forintos kilónkénti felvásárlási ár helyett /— a nagyüzemi felárral együtt — a gazdaságok 22 forintot kapnak a hússertés kilójáért; a számítások azt mutatják, hogy azokban a gazdaságokban, amelyekben a takarmány legalább 80 százalékát saját maguk termelik, a sertéshústermelés így már 8—12 százalék- kos tiszta haszonnal jár. Ez az eredmény tovább fokozható, ha általánosabbá válik az a törekvés, hogy a jobb munka- megosztás érdekében a sertés- tenyésztő gazdaságok egyesülésekbe tömörülnek, igyekeznek elavult telepeiket felújítani, illetve teljesen korszerűeket építeni. Az állam e törekvéseket azzal is támogatja, hogy az új sertéstelepek létesítésének költségeit jelentős mértékben vissza nem térítendő hitellel magára vállalja. Horváth László Tobozverés A kiskunsági erdőgazdaság homoki fenyveseiben megkezdődött a termés begyűjtése — a tobozverés. Az erdei fényi termésére az idén először külföldi megrendelés is érkezett:: öt vagon tobozt exportálnak s szomszédos Ausztriába. A kiskunsági homokon meghonosodott tűlevelűek magja iránt elsősorban rendkívüli igénytelenségük miatt érdeklődne! külföldön. f
