Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)

1968-01-30 / 24. szám

MST

jutni

Yfűrlan

1968. JANUAR 30., KEDD

A nagy család

Jobb volna, ha kisebb lenne

Szigetszentmiklós alatt a kétszobás családi ház előtt Simca motorja berreg. A kormánynál negyven év körüli férfi, mellette körülbelül húszéves nő és hátul idős asszony ül. Melegítőben vannak mindannyian.

Épp, hogy elindul a kocsi, a sarkon vidám társaság fordul be. Egy férfi szánkót húz, azon nevető kislány, meg egy fiú. A gyerekek unszolására, hol szalad, hol megáll. A jelzett ház nyitott kapuján vonulnak be. A teraszon harminc év körüli, igen szép arcú asszony fogadja őket. Vidám, sugárzik róla az öröm, hogy megjöttek, ám szeme aggódva keresi párja tekintetét A férfi alig észrevehetően bólint, mire az asszony szeméből eltűnik a szomorúság. Nyitja az ajtót és sereghajtóként igyekszik övéi után a zsúfolt szobába.

Olyan vacsorát tálal mindjárt, mintha ünnep lenne. Pedig csak kedd este van. A gyerekek ujjongva ülnek asztalhoz: kedvenc ételük a hurka, sült hús, krumplipüré, uborka, s a friss krémes is már a tálcán van.

Ők is háziak.

Egy másik család. Rokoni kapcsolatban és rossz viszonyban vannak azokkal, akik elmentek. Es viszont... A felnőttek nemigen beszélnek egymással, csak a gyerekek, de ők is két évben egyszer, amikor erre törvényes engedélyük van. Az előszobában — másfélszer másfél méter —, ebben van egymás mellett a két család ajtaja. Itt az előszobában kibírhatatlan a légkör. Hosszú ideje tart már az egymás idegét ölő hidegháború. Pontosabban az édesanya idegét tönkretevő légkör, amely egyre feszültebb. Mondhatnánk azt is, tragédia van kialakulóban. Most még a felnőtteken, konkrétan a másik család fején múlik: mikor válik végzetessé mindannyiuk számára ez a helyzet, vagy hajlandók-e békésen rendezni ügyüket. Mit várhatunk tőle? Nézzük csak?

Egyelőre gyermekeit, Istvánt és Katót akarja visszaperelni a bíróságtól. A beadványban összehordott mindent, hogy az előző ítéletet megmásítsák. A tárgyalást hamarosan kitűzik. Van-e joga a keresethez az édesapának, hiszen egyelőre olyan életet él, amelyre nemigen volt még példa. Tulajdonképpen ő idézte elő ezt a minősíthetetlen együttélést. Majdnem négy éve váltak el. Ám, csak törvényesen. A végleges szakítás jóval később állt be. Jóformán csak egy esztendeje. Ugyanis az ítélet meghozatala után a férj és feleség kibékült. Lakáson belül úgy éltek, mint házasságuk legszebb éveiben. Megegyeztek: bármi is jöjjön közbe, nem hagyják el egymást, s újból megesküsznek majd.

Az asszony hitt, hiszen nagyon szerette férjét. Ám, ismét csalódnia kellett, mint már régebben annyiszor. 1966 tavaszán, amikor egy délután párját várta haza, érdeklődésére anyósa zavartan válaszolt. Embere nem jött, csák két nap múlva jelentkezett és töredelmesen, hosszú kertelés és mentegetőzés után bevallotta: megnősült. Ám, azt is közölte mindjárt:

— Légy nyugodt, a kimenő nem tart sokáig, majd találok alkalmat arra, hogy kettő, esetleg három hónapon belül elváljak új feleségemtől. Úgyis csak muszájból vettem el.

Első asszonya

akkor döbbent rá, milyen csúnyán bánt el vele ez a férfi. Sírva tett szemrehányást: miért ámította még akkor is, amikor már az a másik nő. egy tizenhét éves bakfis — tehát a férfinak lánya is lehetne, olyan nagy a korkülönbség köztük — a menyasszonya volt.

A férj új feleségénél lakott három hónapig. A régi felesége pedig a két gyerekkel és az anyósával továbbra is a lakásban maradt. A mama inkább élt akkor a menyével, mint édes fiával. Az asszony a nyáron a gyerekekkel elment üdülni, és mire visszajött, ott találta volt férjét feleségestül. Beköltöztek a kis szobába, az anyós pedig elfoglalta a konyhát. Az új asszony az első perctől kezdve nem köszönt, nem tárgyalt a régi feleséggel.

Most már három felnőtt figyelte árgus szemmel, hogyan él gyermekeivel ez a szerencsétlen, magára maradt asz- szony, hogyan neveli őket, mikor unja már meg, hogy kinézik a portáról. Noha nyugta nemigen volt, de nem jelentették fel. A férj — időközben, ha találkoztak az előszobában — többször is mondta régi feleségének:

— Miért duzzogsz? Miért nem élhetünk mi jó barátságban, úgy mint régen? Járjunk össze, legyünk egy nagy család. — Az asszony csak annyit válaszolt:

— Tudtommal Magyarországon még nincsen többnejű- ség.

Napjai egyre rosszabbak lettek. Most már anyósa sem úgy viselkedett vele, mint régen.

A nehéz helyzetben társ után sóvárgott, akivel megoszthatja gondjait, aki segíti, bíztatja. Három hónapja férjhez ment. — Férje — lakatos — ugyanott dolgozik, ahol az első férje. Esküvő után az ember odaköltözött hozzá. Az új család azóta boldog egyetértésben él, szépen nevelik a két gyermeket.

Azt most

nem lehel tudni;

milyen célból, de az apa szeretné, ha a bíróság nála helyezné el Katót és Pistát. Beadványában azt írja:

— „Gyermekeim elhelyezésével párhuzamosan édesanyám nyugdíjba helyezését is folyamatba tettük. A gyermekek gondozása, élelmezésük, ruházkodásuk nagy mértékben kifogásolható, sőt tűrhetetlen.”

Váratlan látogatásunk más bizonyítékkal szolgált. Először is a gyermekek igen tisztán és rendesen öltözöttek. A kislány kövérebb a kelleténél, jóval fejlettebb hasonló korú társainál, mert amit kíván, mindent megvesznek neki, s azt jó étvággyal el is fogyasztja. A szekrény zsúfolásig a gyerekek ruháival. Anyjuk, noha nappalos, gyermekeit minden reggel ő viszi hat óra után a napközibe, este pedig mostohaapjuk megy értük az iskolába.

A beadványban azzal is vádolják az anyát, hogy goromba, nem törődik az apróságokkal. Hát igen, lehet, hogy néha szigorú, de gyermekeit neki kell nevelnie, az apa pedig csak minden hét vasárnapján foglalkozik velük. Amikor bekopog hozzájuk Kató és Pisti — jóllakottam ünneplőben — neki csak be kell ültetnie őket a kocsiba és oda vinni estig, ahová éppen kívánják. Viszont az is előfordult már, ha nem volt kedve a papának a gyermeknaphoz, a nagy szórakozás, a nevelés a kis szobába szorult, ahol a mostohamama nemegyszer jegyezte meg:

— „Az idegeimre mentek ezzel az örökös mászkálással.”

Amikor megkérdeztük tőle: hogyan gondolja a gyerekek nevelését — ha az nem jó, ahogy az édesanyjuk bánik velük —, mint egy megtanult házi feladatot, mondta s lopva figyelte a férjét, jól felel-e?

— Az anyósom vigyázna rájuk ...

— De ha a mama megbetegszik, vagy nem bírja ezt a munkát, akkor mi lesz?

megkérdezhetem tőlük: mi volt a lecke?

Hogy teljes legyen a kép,

— Hát a tanulást, azt köny- nyen elintézem velük. Például, ha főzök a konyhában, közben

még azt is el kell mondani: a gyerekek idegállapota máris megsínylette ezt a lehetetlen helyzetet.

Az apa — eddigi cselekedetei, magatartása alapján — érthetetlen, hogy miért követeli magának a gyerekeket. Felesége könyörgése ellenére elvált, majd kibékült, aztán titokban megnősült, ugyancsak titokban odalopta a szinte gyerekasszonyt a házba. S azzal sem törődik, hogy anyja beteges, idős kora ellenére nem bír úgy el két gyerekkel, mint fiatal édesanyjuk.

Eddig semmi tiltakozás nem jelentkezett K. I. lelkiismeretében, hogy ezt a helyzetet megszüntesse, mert ha igen, akkor már régen talált volna módot arra, hogy elköltözzön, sőt, egyáltalán vissza sem megy. Pénze lenne új lakásra, hiszen csak az autót kellene olcsóbbra elcserélni, vagy éppenséggel eladni. Ám minden jel arra vall, hogy az autó fontosabb számára, mint gyermekeinek egészséges testi-lelki fejlődése. András Ida

CIKKÜNK NYOMÁN

Nem volt pusztába kiáltó szó

E hó 26-án hozta a posta szerkesztőségünkbe a Központi Népi Ellenőrzési Bizottság hozzánk intézett következő levelét:

„Múlt év április 19-én „Ha van, el kell hárítani a veszedelmet” címmel Sz. E. aláírással cikk jelent meg újságukban. A cikk nyomán megkereséssel fordultam a kerületi bányaműszaki felügyelőséghez, ahonnan október 9-én azt a tájékoztatást kaptam, hogy a cikkben említett kérdésben a Pestvidéki Kőbánya Vállalat megbízásából az Eötvös Lóránt Geofizikai Intézet kísérleteket és számításokat végzett,

A szakértői vélemény szerint a Márianosztra községben észlelt épületkárok elsődlegesen nem a szobi kőbányában végzett nagykamrás robbantások hatásának tulajdoníthatók. Ugyanakkor javasolták a töltetek mennyiségének korlátozását.

je' elégtétellel állapítja meg, hogy közleményünkre a népi ellenőrzés felfigyelt. Intézkedésére oly alapos és bizonyára ezért oly hosszas vizsgálat indult, hogy csak kerek tíz hónap múltán lehetett tájékoztatni bennünket az eredményről. A bányaműszaki felügyelőség szakvélemény alapján hozott intézkedése, reméljük, célravezető lesz. Egyet azonban mégsem értek: miért nem indult vizsgálat azonnyomban a bányavállalat részéről a károsult lakók és a községi tanács panaszára?

Csak a sajtó hangja nem pusztába kiáltó szó? Úgy látszik! Ezért is hallatjuk annyiszor az emberek érdekében.

Sz. E.

Szarvas bögés — januárban

A Dél-somogyi Erdőgazdaság

szentbalázsi erdészetében a vaddisznóhajtáson váratlanul egy koca idei malacaival bukkant elő. Általában csak februárban—márciusban szoktak megjelenni a kis csikós vadmalacok, úgy látszik az aránylag enyhe időjárás az idén egyes kocáknál előbbre hozta az ellési időt.

Egy másik érdekesség a bér- zencei erdészet zsitfai vadász- területén adott okot a vadászok szakmai vitájára. Cseh Gyula zsitfai kerületi vadász egy páratlan 14-es bika bogé- sére figyelt fel. Arra már volt példa, hogy a szokásos augtiszr tus, szeptember, október helyett egy-egy agancsos novemberben el-el bőgte magét, de arra, hogy januárban is bőgjön, még nem volt példa.

A felügyelőség folyó hó 12-i levelével arról értesítette a Központi Népi Ellenőrzési Bizottságot, hogy a szakértői vélemények alapján a nagykamrás töltetek mennyiségét 4,5 t-ra korlátozta a további károsodások esetleges bekövetkezésének megelőzése érdekében.”

A szóban forgó cikk szerzőA MŰKORCSOLYA EB UTÁN:

— Behoztam az aláirandókat

(Kertész László rajza)

Fájdalomtól megkönnyebber dett szívvel tudatom, hogy végre eltávozott az élők soraiból engem soha nem szerető férjem, Talicska Vendel, aki csupán a hozományomért vett el.

A nem elég későn megboldogult tulajdonképpen sokkal inkább özvegy Lencsés Szi- lárdnéval, Zityek Töhötömné- vel, Zsabó Dolmával, Gerelye Etellel élt, s csak amikor tönkrement és rájött a delirium tremens, tért vissza nemcsak pénzért, hanem végleg hozzám és hét általa nem nevelt gyermekéhez.

E súlyos és állandó részegségben elviselt betegsége alatt is, amíg erővel bírta, rendszeresen vert, amit bizonyítanak a-rendőrségnek bűnjelként be>- szolgáltatott fogaim és kitépett hajam,' továbbá azok a hegek, amelyeket bicskája nyomán támadt sebek következtében mindörökre viselnem kell.

S még a halála előtti percekben — amikor is kék lángot vetett a torka, mintha méltó büntetésként máris a pokol kénköves fenekén égne — sem mutatott megbánást, bár beszélni nem tudott, kis- pap fiam imakönyvének hátára leírta: Megállj, megállj, legyek kicsit jobban, csak beléd vágom a nagyfejszét.

Azonban szerencsémre job- bulás nem történt, s az anya- szentegyház vigaszának elutasítása és két deci törköly maY gához vétele után gyalázatos lelkét visszaadta az úrnak.

A feltehetően elkárhozott lélek testének elhantolása nem tudom mikor lesz, elegem volt belőle életemben, most már törődjenek vele az illetékesek, jómagam mindenesetre még a jövő héten férjhez megyek gyerekkori szerelt mesemhez, B. Bán Bálint út- kaparóhoz.

A hálaadó istentisztelet bemutatása az oly régen óhajtott esküvővel összekötve történik, melyre szeretettel meghívok mindenkit, akiket a jó isten rossz pillanatában teremtett korábbi férjem szintén vert, becsapott vagy más módon becsületébe gázolt.

Ennek dacára életem elron- tóját valószínűleg gyászolják a már említett hölgyek és más nem említettek, akikhez a hozományom elhordta, továbbá az ország Vendéglátóipari Testületé, a Lóverseny Egylet, a Kártya Barlang Kör, nem beszélve a Börtönviseltek Bű» ráti Társaságáról, amibe rögtön belépett, mikor kilépett a Markából, ahova ellenem elkövetett meggyilkolási kísérlet miatt zárták be.

Egyebekben pedig bárcsak mindig békés por alakjában ismertem volna meg, így azonban sajnos, áldatlan emléke örökké élni fog!

Nagy S. József

Olvasgatván (Hétfő)

PANIK

P

ánikban vagyok. És nem tudom megállni, hogy ki ne kotyogjam, mitől. Pedig én nem akarok pánikot kelteni, de tisztelettel szeretném közölni mindenkivel, akit érint, hogy az aranyos, drága jó öreg Napunk kihűlőben van.

Olvastam én ezt már egyszer, vagy jó húsz évvel ezelőtt. Akkor abban a könyvben azt írta egy helyütt a tudós, hogy eljön az idő, amikor a Nap halványabban ontja sugarait a Földre és az emberek védekezésül lehúzódnak az Egyenlítő tájékára, mert feljebb és lejjebb már tűrhetetlenül hűvösre fordul az idő.

Akkor — ifjú és bohó voltam még — elhatároztam, hogy én egy tapodtat sem megyek innét. Szeretnék itt fenn, északon élni, itt vagyok én bennszülött, a Mátrában. Később, ahogy öregedtem, gerincem meghajolt, engedtem ifjonti hevületemből és feladva lokálpatriotizmusomat, 100 kilométerrel délebbre ereszkedtem — Budapestre — az Egyenlítő felé.

A nagyvárosban úgy tettem, mintha minden rendben volna és mit sem tudnék öreg naprendszerünk zavarairól. Dolgoztam, táplálkoztam, aludtam, szerettem és gyűlöltem, mint minden normális ember.

Éljen az élet, éljen a napsugár! És nem locsogtam ki titkomat, senkinek el nem árultam.

Azért tudat alatt merően figyeltem a dolgok alakulását, nem tudott elaltatni a nagyvárosi rohanás.

M

ost hétfő éjjé! 0 órakor túlságosan hidegnek találtam az éjszakát és ez ismét felkeltette szunnyadó gyanúmat, félelmemet, bánatomat. Bár igyekeztem barátságosan elcsevegni az ásí- tozó kalauznővel, eszemben mind.g az járt: a hidegben könnyen elalszanak és azután megfagynak az emberek. Napóleon katonái így vesztek oda a nagy orosz síkságon. Pedig akkor csak 1812-őt írtak. Azóta eltelt közel másfél évszázad. Vili, hogy tovább hűlt a Nap.

A lakásunkba lábujjhegyen érkeztem és szomorúan konstatáltam, hogy itt is alszik mindenki. Gondosan betakartam szeretteimet és magam is ágyba bújtam. Nem tudtam elaludni a terhes gondolatoktól, kezembe vettem tudományos lapunkat és abban rögtön az első oldalon a következőt olvastam:

„Végső soron a Napban másodpercenként 700 millió tonna hidrogén változik át héliummá. Az átalakulás közben fellépő tömegveszteség másodpercenként 4,3 millió tonna. A Nap az e tömegveszteségnek megfelelő energiát sugározza ki másodpercenként a világtérbe. Ez a tömegveszteség óriási, de a számítások szerint a Napban levő hidrogénmennyiség elegendő ahhoz, hogy Napunk még 10 000 millió évig szolgáltassa mai mértékű, változatlan erejű sugárzását”.

Így állunk hát? Odafenn az égiek tehát így mahinálnak? De hisz sejthettem volna és bevallom, a tudományos hír bár igazolta balsejtelmeimet, az igazság meztelen feltárásával mégis szíven ütött. Azonnal kiugrottam az ágyból, papírt, ceruzát kaptam elő és számolni kezdtem. 10 000 millió, az annyi, mint 10 milliárd, ha nem tévedek. De hogy mennyi hónap, nap és óra, azt már nem tudtam kiszámítani, emberek:

Nem, a specializált computer nem jó! Univerzális computert ide! Annak, ha jól vagyok értesülve, üresek a cellát, tehát az átkozott masina rugalmasabban működik. Azonnal betáplálom a kíváncsiságom lyukkártyáival és biztos meg tudok valamit: Él-e valaki, valami rokonom majd akkor 10 milliárd év múlva? És ki és mi? És kik és mik lesznek ők? Fiúk, lányok? Barnák, szőkék? És remélem kultúremberek lesznek, és bátrak! És ngm esnek pánikba. Hiszen, ők előre tudták, hiszen én megírtam nekik 10 milliárd évvel azelőtt. Én írtam meg, én a mátrai előember, hogy így lesz. És bár hálát akkor sem várok majd, mégis meg kell mondanom, hogy ezzel a figyelmeztetéssel én többet segítettem nekik, mint nekem a bátyám, Sámuel, aki félmillió évvel ezelőtt élt a Vértesben, és aki egy mukkot sem írt, üzent nekem arról, hogy: Vigyázz, öcsi, félmillió év múlva síkos lesz a pálya, többször hasra esel majd, ha nem vigyázol.

Sok minden eszembe jutott még tegnap éjszaka, az is, hogy talán ez az egész egy smafu. Meg az is, hogy itt a rakétakorszak és mindenki átköltözik majd egy másik bolygóra, s talán ott a kilincsek nem maradnak az ember kezében, és a parketta is megtanul viselkedni.

JJ| ajnal előtt felköltöttem a felesége

E

kkor indulatosan felkiáltottam: „Azonnal ide, a szobámba egy specializált computert, hadd számoljon nekem!

és megparancsoltam neki, hogy gyorssal azonnal utazzon (egyelőr Pécsre. Vigye a gyerekeket is. Legyen« ők csak közelebb az Egyenlítőhöz.

Nem, nem haragudtam meg rá, ped válaszával, a tekintélyemet egy kis megtépázta a család előtt De hát mi é telme a veszekedésnek? Amikor én m; tudom, hogy kihűlőben a Nap.

Kár, pedig annyi bokros te ndőm vo na még.

L Suha Andor