Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-23 / 18. szám
4 Mir HEGYEI zJCírlan 1968. JANUAR 23., KEDD N emcsak a ködbe vesző óbudau utcákon szeretett kóborolni dr. Prospero, az árnyék,' és hallgatni repedt bambuszbotjának halk disku- rálását a kerekre kopott jár- diakövekkel, de szívesen tén- fergett másutt is, ahol megfordult azokban az időkben, amikor még nem volt árnyék, ellenben húsból és vérből, mégpedig elég sűrű vérből való valóság. így éldegélte újból végig hajdanvaló életét, apró részletekben, miként a kisfizetésű beamter, aki egész életében Párizsba, Rómába meg Londonba vágyakozik, de útiköltségre sohasem telik, mert hol a gyerekeknek kell új cipő, hol az asszonynak kosztűm, utóvégre a négyszer átalakított régit már az egész váro6 ismeri, és olykor-olykor mutatkozni kell a világ előtt, így csak a tarkafödelű útikönyveket vásárolja meg tizenkét havi részletre, és azokat olvasgatván utazgatja be titkos vágyai világát Az árnyék szintén apró részletekben suhant végig a maga régen leélt életén, elidőzgetett annak egyik-másik stációján, fürkészgetve az útjába kerülő arcokat, hátha fölismerné rég elporladt ismerőiseinek egymásak vonását rajtuk. D unántúli csavargásai közben így került el Kiskändert», abba az eldugott, kedves falucskába, amelynek pontosan a közepén, szemközt a roggysmtvállú templommal, némi emelkedésen terpeszkedett a Holdffyak ősi kastélya. A kastélyépítő Holdffy ős, Milán, ifjú korában marcona marha- és disznókupec volt, és ebben a minőségben igen gyakran megtette az utat a Balkán közepétől Becsig, a büszke császárvárosig, ahol az örökké háborúskodó Habsburgoknak mindig nagy szükségük volt araszos szalonnájú balkáni sertésekre, nemkülönben kerekfarú magyar marhákra és ökrökre, és csillogó körmöciekkel fizették tehát meg, ha csak nem volt történetesen üres a kincstár, a magyarul, szerbül, törökül és németül egyaránt rosszul beszélő bamaképű kupec röfögő és bőgő portékáját. Csak a legvégén kapott nemesi kutyabőrt az aranyak helyett, mivel Rákóczi kurucai vakmerőén el- torlaszolták a Körmöcbánya felé vezető bácsi utat és így állandósulni látszott a Burg- ban a pillanatnyi pénzzavar. Mivel pedig a kutyabőrhöz domínium is dukál, pecsétes írást kapott arról, hogy a császári kegy neki juttatja azt a nagy darab földet, amely Kis- kondort öleli körül, és amelynek régi ura Rákóczihoz áil- ván, föl fegyverzett jobbágyai élén évek óta pimaszul zaklatja a császár generálisait, tehát közönséges lázadó, elvetemült felségsértő, akinek feje és minden vagyona régen megért az elkonfiskálásra. Ez a Holdffy-ős tehát, miután alaposan megszedte magát, öreg korára Kiskondort választván ki állandó székhelyéül, elhatározta, hogy a falu közelében rangjához illő kúriát építtet. Közben valamiért összekülönbözött a ldskondori pappal, aki titokban a Rákóczival együtt kibújdosott régi földesúr hazatéréséért imádkoztatta híveit. Hogy megbosszantsa a kuruckodó papot, a jobbágyokkal valóságos hegyet hor- datott a falu közepébe, mert fejébe vette, hogy kastélyának tornya magasabb lesz a templomtoronynál. Ilyen értelmű parancsot adott tehát a Becsből hozatott pallérnak, aki nagy buzgalommal látott munkához. A tornyos hajlék sokáig épült, de a végén csak elkészült, széles kapuja fölött a Holdffyak vadonatúj, kőbe- faragott címerével. H oldffy Milán — aki az építkezés hosszú ideje .alatt főleg azért izgult, hogy nemesi kúriája magasabb legyen a templomnál —, amikor a derék pallér ünnepélyesen átadta neki vasveretű kapuja hatalmas kulcsát, a falucska egyetlen utcájának legvégére futott és onnan hunyorgott sasfészke felé, összemérve annak tornyát a templomtoronnyal. — Ebadta pallérja — rivallt MAGYAR LÁSZLÓ A PLEBEJUS recsegő hangon a bécsi mesterre — lélekre mondd meg, magasabb-e az én házam tornya a templomtoronynál? A mester lekapta mészporos satyakját izzadó fejéről, némi megfontolás után így nyilatkozott: — Lélekre mondom, hogy magasabb. Egy egész hüvelykkel. Prosperonak ez a régi história jutott eszébe most is, amint megállt Kiskonöor megfiatalodott főutcáján, ahová az autóbuszból lépett ki az asszonyok és az öregemberek közös szokása szerint igen óvatosan, és hátrafelé. — Vajon, igazat hazudott-e az a bécsi pallér? — motyogta magában, nézegetve a két tornyot. — Csak a jó ég tudja, mert hiszen magasságukat pontosan soha senki meg nem mérte. Ezen mélázott, miközben lassú léptekkel megindult a kastély felé és megállt annak díszes kapuja előtt, majd bekandikált a kovácsolt vaskerítés résein át a parkba, amelynek gondosan ápolt gruppjaira évszázados hársfák sűrű lombozata terített puha árnyékot. — Alaposan megterebélyesedtek azóta ezek a fák, hogy utoljára hűsöltem alattuk — gondolta magában, de a mesz- sze múltba csavargó gondolatait hirtelen vidám gyerekzsivaj zavarta meg. A hársfák alatt, a sárga kaviccsal borított széles kerti úton vidám gye- rekfalka özönlött a kapu felé, amelynek köpillérén fehér zománctáblán ez a felirat ékeskedett: Gyermeküdülő. — Persze, persze — bólintott az árnyék — a Holdffyak korszaka is letelt. Vajon mi lett velük, hová kallódhattak? Hosszan nézte a vén épület gyönyörűen megifjított tornyát és falait, amelyek egyikén parányi márványtábla'hitelesítette a tizennyolcadik század elején épült nevezetes műemléket. — Es hová tűnhetett Holdffy Teofil, a magyar Shakespeare? Milánnak, az ősnek ükunokája, a Plebejus című sok felvonásos dráma illusztris szerzője? A gyerekhad csivitelve vonult el, a falura csend borult, csak nagymessziről terelgette a szél a domboldalak lejőin serénykedő traktorok ütemes moraját. Az utca nép- telen volt, a keskeny betonjárdán kisebb libacsapat totyogott végig, a falánk madarak sárga csőre mohón kapkodott a betonlapok közül ímitt- amott előmerészkedő fűszálak felé. Csak a gúnár ballagott gőgösen, mintha az elkallódott Holdffyak lelke beléje költözött volna: Rekedtes bariton rezzentette föl a vendéget szeszélyesen kanyargó gondolataiból. — Ha nem tévednek ezek a vén szemek, hát Prospero urat van szerencséjük felismerhetni. Szikár papforma állt meg a vendég előtt, aki a vén pergament arc ránc-rengetegében lassan felfedezte a hajdani ifjú káplán vonásait. — Kiskondor megifjúdott, de mintha elviselt vénségét ránk testálta volna — rázta meg barátságosan a pap kezét Prospero, majd okát kívánván adni váratlan felbukkanásának, hozzátette: — Éppen azon tűnődtem, hogy lézeng-e éjek évadján kísértet az öreg ház falai között, és ha lézeng, hát kit kell tisztelnünk benne, nagy drámaírónk, Teofil szellemét-e, avagy hőséét, a plebejusét? A pipaszagú parókia hús szobájában a hitvány misebor is zamatot kapott az asztalhoz invitált múlttól. — Akkor még vén volt a falu is, a kúria is, mi pedig gonoszkodásra minduntalan hajlamos fiatalok, amikor először kísértett az a plebejus Kiskondoron — sóhajtott az öreg pap kilencedszer gyújtva meg minduntalan kialvó, csorba tajtékpipáját... A vendégek megkönnyebbülve tódultak át a hatalmas ebédlőterembe, ahol szinte ragyogtak a dúsan megterített asztalok. A barna szárnyas ajtók mögül izgalmas illatok szivárogtak át, remek pecsenyék és ritka óborok illatai. A Plebejusra, Holdffy Teofil ötfel vonásos drámájára már senki sem gondolt. Pedig mindennek éppen ez a dráma volt az alapja és inditóoka. A derék házigazdáról tudta az egész vármegye, az egész Dunántúl, talán az egész ország is, hogy gyöngéd szálak fűzik a múzsákhoz. Hosszú évek óta Írja egyik drámáját a másik után, és alkotásaival szakadatlanul bombázza a pesti és a vidéki színházakat egyaránt. Tudták róla azt is, hogy szerelme reménytelen, hogy egyetlen színházra sem bukkant, amely vállalkozott volna valamelyik remekműve előadására. — összeesküdtek ellenem — suttogta szűkebb baráti körében —, mert félnek tőlem. Attól tartanak, hogy ha a közönség megismerné az én drámáimat, hát egyszeribe ráeszmélne a ma divatos szerzők tehetség telenségére. Amikor néhány hónappal korábban legfrissebb alkotását udvarias, de elutasító levél kíséretében kapta vissza a Nemzeti Színháztól, elhatározta, hogy bosszút áll. összeszedte Kiskondor tehetséges fiataljait, komplett színtársulatot szervezett belőlük, és társulatának maga tanította be remekművét. A kastélyt valóságos színházzá alakította át, és a nevezetes bemutatóra arany- szegélyű, merített japán papírra nyomatott meghívókkal invitált meg mindenkit, akinek neve, súlya volt a megyében. Volt. is. közönség > bőven. Ott volt a főispán, az alispán, az ezredparancsnok, ott voltak a főszolgabírák, a főjegyzők, a megye vadászegylete, a Nimród, testületileg, eljöttek a szomszéd birtokosok családostul és természetesen a püspök és a káptalan kanonokjad is. A mi azt illeti, a premiernek átütő sikere volt. A meghívott előkelőségek végigtapsolták mind az öt felvonást, és a felvonások végén számtalanszor tapsolták kárpit elé a szereplőkkel együtt a boldog szerzőt is. Egyszóval forró, gyönyörű este volt, amiben némi része lehetett a aranyszélű meghívó egyik zárójelbe rekesztett mondatának is, amely azt közölte, hogy a meghívottakat szerény vacsorával vendégeli meg az előadás után a házigazda. A beavatottak jól tudták, hogy mit jelent egy szerény vacsora a Holdffy-kas- télyban, így a gyomornedvek áramlása már a második felvonás közepe táján teljes erővel megindult. Az előadás délután öt órakor kezdődött, de már tíz felé ballagott az öreg torony óráján a kismutató, amikor a lecsapódó függöny véget vetett a kissé zavaros cselekménynek. A drámában különben egy dúsgazdag földesúrról volt szó, aki hódolva a korszellemnek, kiválasztott falujában egy tehetséges kisfiút, azt fölneveltette, elvégeztette vele a gazdasági akadémiát, aztán lassanként rábízta óriási birtokának vezetését. Ez volt a dráma tulajdonképpeni hőse, a plebejus, aki igen ügyes, megbízható férfiúnak bizonyult. A földesúr nem is törődött a birtok dolgaival, esztendőket töltött külföldön, két kézzel szórta a pénzt, szóval élte a magyar mágnások hagyományos életét. Egy szép napon arra ébredt, hogy mindene elúszott. Főbe durrantotta magát, minthogy más megoldásra nem futotta fantáziájából. A plebejus pedig meggazdagodott, megszerezte az agyonterhelt birtokot, lassanként a megye legtekintélyesebb polgára lett. Beválasztották a megyegyűlésbe, elnöke lett a helyi kormánypártnak, aztán hamarosan országgyűlési képviselővé választották, később kinevezték államtitkárnak, majd miniszteri tárcát kapott. Az ötödik felvonás és a darab azzal fejeződött be, hogy az új miniszter fogadja faluja de- putációját, amely díszpolgári oklevelet nyújt át neki. A bíró üdvözlő szónoklatára adott válaszában a becsületet, a hűséget és az önzetlen munkát dicsőítette, biztosítva szülőfaluját változatlan szeretetéről és ragaszkodásáról. A vacsora nagyszerű volt. A tálak gyorsan kiürültek, de a konyha pompásan felkészült a rohamra. A megyeszékhelyről hozatott pincérek minduntalan friss tálakkal lépdelték körül az asztalokat. De remek volt a bor is, Füred, Csopak, Badacsony legnemesebb nedűje emelte a hangulatot. G yönyörű pohárköszöntők hangzottak el. (Ezeket hallaná a Nemzeti Színház direktora!) A szónokok virágos szavakkal ünnepelték a legderekabb házigazdában a legzseniálisabb dráma-költőt, az új magyar Shakespeare-t, aki mellett elbújhatnak a divatos álnagyságok. Végül felemelkedett helyéről a házigazda is, és általános halljuk-ozás közben kezdte meg beszédét. Megköszönte az üdvözléseket, majd elárulta kedves barátainak, hogy az ötfelvonásos dráma tulajdonképpen még nem kész alkotás. Két felvonás készül még hozzá. Azzal lesz csak kerek egész. Ebben a két új fölvonásban tovább ivei a plebejus karrierje. — A hatodik felvonásban elkezd intrikálni, és intrikál szakadatlanul, míg végül, a hetedik fölvonás végén, ravasz fondorlattal sikerül saját kormányát megbuktatnia. És képzeljétek, mélyen tisztelt barátaim, ő kap megbízást az új kormány megalakítására. Tehát miniszterelnök lesz belőle. A plebejusból! Hát itt végződik majd a dráma. Óriási taps. A vendégek felugrálnak és habzó poharaikat versengve koccintják a szerényen mosolygó házigazda poharához. A cigány tusst húz. de hirtelen elhal a lárma, a főispán emekedik szólásra. — Halljuk, halljuk a főispán úr Öméltóságát! — hallatszik mindenfelől. A főispán komolyan, megfontoltan beszél. Egyetlen arcizma sem rándul meg, amint mondja: — Hölgyeim és uraim, azt hiszem, velem együtt valamennyien átérzik azt a mélységes hazafiúi aggodalmat, amely kedves házigazdánk lelkét elölti, és amely irodalmi remekműve megalkotására ihlette. Mint ennek a megyének főispánja, kötelességemnek tartom, hogy eloszlassam aggodalmait. Ezért felelősségem tudatában kijelentem, hogy amíg én állok ennek a törvényhatóságnak az élén (éljenzés), abból a hitvány plebejusból nem lesz miniszter. De még képviselő sem. Különben a jó isten sokáig éltesse a mi szeretve tisztelt, kedves házigazdánkat. Néhány pillanatig ünnepi csönd borult a teremre, a főispánra függesztett tekintetekből a ritka, nagy pillanatok mélységének megsejtése tükröződött, Holdffy Teofil megil- letődve tologatta poharát. De aztán hirtelen, harsány, fuldokló kacagás törte meg a csöndet. A megyei főlevéltáros nevetett lilavörösre gyűlt arccal, vonagló végtagokkal. A főlevéltáros, akiről mindenki tudta, hogy maga is pennaforgató ember. Ellenállhatatlanul bugyborékoló kacagása lassanként átragadt az egész vendégseregre. Viharos erővel harsogott a nevetés, székek, poharak dőltek fel, a mennyezeten táncra- perdült a hatalmas csillár, csak a főispán nézett merev arccal maga elé. B ámulatos komédiás volt — emelte föl a vékony miseborral töltött poharát Prospero. — Ha nem megy főispánnak, a világ legnagyobb színművésze lehetett volna belőle. HOZZÁSZÓLÁS „Tragikus hirtelenséggel... // Nemcsak a kolléga, az olvasó érdeklődésével is olvastam Ősz Ferenc cikksorozatát az öngyilkosokról és elégtétellel tölt el, hogy végre egyszer megint nyíltan beszélünk erről a jelenkori „morbus hungaricus- ról”. Sok évtizedes újságírói tapasztalatom alapján tanúként támaszthatom alá a statisztikai adatokat, bizony a „régi jó világban” a társadalom minden osztályából és rétegéből halálba menekülők bővebben akadtak, mint manapság. Különösen felszökött a számuk a húszas évek első felében. Az ország egyéb részeit nem is számítva, csak az akkor még mintegy 800 ezer lakosú Budapesten két-három éven át naponta 60—70 ember vetett véget, vagy kísérelt önkezével megválni életétől. Vidéken is lehettek ugyaneny- nyien. Joggal nevezte az akkori magyar sajtó ezt a döbbenetes hazai jelenséget öngyilkossági járvárynak. A járvstoy elterjedésének meggátlására aztán a m. kir. belügyminisztérium intézkedést hozott. Elrendelte, hogy se a mentök, se a rendőrség egyetlen öngyilkosságot sem közölhet többé az újságírókkal. Meg kell szűntetni az öngyilkosság sajtóreklámját! — Ha jól emlékszem szóról szóra ezzel indokolta. M. kir. belügyminiszteri észjárás szerint ugyanis legtöbben csak azért követnek el ilyen végzetes tettet, mert tudják, hogy nevüket kinyomtatják az újságba. Persze ez a rendelkezés semmivel sem csökkentette az ön- gyilkosságok számát. Ezt éppen az egykori lappéldányok bizonyítják, hiszen mi a hírzárlat ellenére napról napra nyugodtan közöltük a sok halálba menekülést. | A belügyminiszter azonban többet is tett. Arra utasította a budapesti főkapitányságot, haladéktalanul állítson fel életvédelmi osztályt. Ennek élére egy galamblelkű, aranygalléros rendőrtanácsost tettek, aki addig csak az eltűntek keresésével foglalkozott, a hozzá beosztott néhány jámbor detektívvél. Egy alkalommal sikertelen öngyilkossági kísérlete után fiatal leányt látogattam meg a Rókus zárt osztályán, ahol az- időben az életben maradt öngyilkosokat ápolták. Riportot kellett írnorri róla. Mialatt beszélgettünk, még egy látogató lépett az ágyához. Félcilinderét és furkósbotját zavartan szorongatta a kezében. Majd két méter magas, óriás lábú, óriás kezű, nagy bajuszú férfiú volt, pontosan olyan, amilyennek akkoriban a filmbur- leszkek és vicclapok ábrázolták a titkosrendőrt. Illedelmesen bemutatkozott: — A főkapitányság életvédelmi osztályáról jöttem. Jaj, egy ilyen bájos fiatal kisasz- szony, mint amilyen magács- ka, hogyan akarja elvetni az életét, kérem? — Meghatott hangsúllyal hadarta tovább a betanult leckét: — Nem fél istentől, hiszen ez nagy bűn. Aztán akármekkora bánata van, aki ilyen fiatal, honnan tudhatja, kérem, mennyi minden öröm éri még az életben. Hej, mert szép az élet! Könnyezett, saját szavai any- nyira meghatották és széttárta karjait. Könyökét jókora folt takarta ott, ahol a kabát- ujja elnyűtt, és az a folt is már fénylett. Repedezett bőrű cipőjéből Itt-ott kivillant nem egészen fehér kapcája. A XI., vagy legfeljebb a X. fizetési osztály javadalmait élvezhette. — ígérje meg, kisasszony, hogy többé nem tesz ilyesmit. Itt tessék aláírni ezt az Ivet. Köszönöm. Remélem, nem találkozik még egyszer az életvédelmi osztállyal. De tessék megjegyezni, szép az élet! Még az ajtóból is visszaszólt: — Szép az élet! Sietett, ment lezárni az aktát, megírni jelentését: „Nevezett öngyilkossági szándékáról letett.” Hasonló jelenetet különben Karinthy Frigyes is kifigurázott. De a járvány nem szűnt meg. Annyira nem, hogy a fiatal leányról néhány hét múlva még egyszer írtam. Ezúttal sikerült neki, áldozata lett a járványnak. Szokoly Endre KÖNYVESPOLC A szodográfusok bibliája Emile Dürkheim: Az öngyilkosság Hetven esztendeje jelent meg a Le Suicide, s bár könyvtárat töltenek meg a róla írt művek, Az öngyilkosság ma is gondolatok és vizsgálati módszerek kiindulópontja, s inspirátora is egyben. Émile Dürkheim szociológiai tanulmánya a szociográ- fusok bibliája lett; vitáztak fölötte, citáltak belőle, s természetesen — megtanulták! A szociológia fiatal tudomány. A szerző kiemelkedő úttörői közé tartozik. Munkássága több tekintetben a szociológia elméleti alapjait teremtette meg. Vizsgálati módszerei időtállómak bizonyultak. Mindez érthetővé és indokolttá tette a mű magyar kiadását. Az élet önkéntes befejezése nem volt ismeretlen a társadalmi fejlődés korábbi szakaszaiban sem. Az öngyilkosság, mint aktus, a primitív törzseknél éppúgy ismert, mint a modern társadalmakban. Milyen okokra, miféle tényezőkre vezethető vissza a tragikus cselekedet — Dürkheim erre kereste s adta meg a választ művében. Kiindulásként magát az öngyilkosság fogalmát határozza meg, kirekesztve abból az elmebetegek által el követetteket, valamint a társadalmi szokások megkövetelte — a hinduknál az özvegyasszonyok —, tehát nem önkéntes öngyilkosságokat. A fogalmak pontos meghatározását, félreérthetetlen tartalmuk megjelölését Dürkheim minden szociológiai munka alapkövetelményének tartotta. Az idő őt igazolta. És őt, pontosabban vizsgálati módszereinek helyességét igazolta az idő a mű további részét tekintve is. Dürkheim először a társadalmon kívüli tényezők szerepét vizsgálja az öngyilkosságok számának alakulásában, így a többi között a pszicho- patologikus állapotot, az átöröklést, a kozmikus tényezőket — s briliáns cáfolatát adja az öngyilkosság évszakokkal való összefüggésének —, valamint az utánzást. A mű második részében a társadalmi okokat és társadalmi típusosat elemzi. Kimutatja, hogy — például — mennyire hamis a szegénység, mint „visszatartó erő” feltüntetése, s milyen téves következtetésekre vezethet az egy területen élő, különböző népcsoportok adatainak — Svájc kantonjai — leegyszerűsítő összevetése. A második rész zárófejezetében a különböző öngyilkossági típusok egyéni formáit vizsgálja, s bebizonyítja, hogy semmiféle összefüggés nincs az öngyilkosság oka és módja között. A könyv harmadik, befejező részében az öngyilkosság mint társadalmi jelenség elemzését végzi el a szerző. Különösen érdekes az a fejezet, amelyben az öngyilkosság és az ún. többi társadalmi jelenség — pl. háborúk, belpolitikai válságok — összefüggéseit vizsgálja. A könyv utolsó fejezetében Dürkheim a gyakorlati következtetéseket foglalja össze, s ezek jó része ma is útmutató. (Közgazdasági és Jogi Könyvj kiadó.) | (m. o.) 4 k l
