Pest Megyei Hírlap, 1968. január (12. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-17 / 13. szám
PEST HEG yí/rtop 1968. JANUAR 17., SZERDA RENONSZ Házasságok a földön köttetnek. Az anyakönyvvezető szónokol, a nászindulótekercset feltevő segéderő borravalót kap, a mama sír, a kollégák jópo- fáskodnak, a kolleginák mustrálnak, a tanúk aláírnak. Éva és János tanúja Béla bácsi volt. Éva főnöke, János ultipartnere. Hivatalból házasságpárti: két, manapság már felnőtt gyerek tisztességben megkopaszodott atyja, s egy aranyos rosszcsont unoka elsőszámú elrontója. Éva-Já- nps szerelmét kezdettől támogatta. Jó érzékkel hallgatott, amíg kellett, s aztán az adott pillanatban közbeszólt. Beszélt a mamával. Valami olyasmit magyarázott: mostanában már nem divat a „nem adlak hozzá”. A fiatalok úgyse hallgatnak a szülői jótanácsra, s a nagy otthoni drámázás „csak- azértist” szül. Béla bácsi szomorúan, megértőn súgta a néninek: „Az én Zsuzsimmal pont így történt... Pedig a maga lánya Jancsija sokkalta férjnek valóbb az én ve- jemnél. Kártya közben lehet megismerni az embert. A lap- járás mindenkiből kihozza az igazi indulatot. A játék a legjobb káderes. Pontosan mutatja: a rendest jónak, a rosz- szat komisznak... Ezért a házasságért, asszonyom, garanciát vállalok ... Több évi jótállást.” A házassági csokrok elhervadtak, a menyegzői ruhát kisestélyivé alakították, a nászajándékba kapott vasaló betétje kiégett, a Kotyogó kávéfőző sem kotyog: kiesett a golyó, a „törhetetlen” turmix eltört s a fotóstól hazahozták a 6x9-es, 18x27-es esküvői képeket. A nászút is már csak néhány levelezőlap az albumban. Évát menyecskének szólítja az altiszt bácsi, nagyságos asz- szonynak a manikűrösnő és magától értetődően írja alá a kézbesítő íveken a menyasz- szonykorában külön papíron legalább százszor próbált asz- szonynevét. Az első ebéd kedves emlék, az első kávéscsésze-törés (herendi készlet!) „nem baj, fiacskám”. Az első közös beruházás kacagás: Jancsi két órát mászkált, míg a „rendelt” nokedliszaggatóra lelt és kiderült: kenyérvágó nagy kés, meg palacsintasütő kell még az „elektrifikált” háztartásban is. A mama hetenként egyszer a „lányomék- nál” ebédel, s a szomszédné- nak meséli: „Az én vejem”. Az első késésről nem beszélnek. örök titok. Éva hatra ígérte — fél kilenckor sem volt otthon. Jancsi várta, olvasott. Nem tetszett a könyv, nem értette, miért tartják jó írónak ezt az izét, aztán csodálkozott, mikor rájött, hogy nem ennek, hanem annak az izének regényét lapozta. A kötet a polcra került, s János — életében először — nfcsogatni kezdett. Úgy látszik, kevés volt a piszkos edény, vagy túl fürge Jancsi, mert csakhamar megint nem tudott mihez kezdeni. A keresztrejtvényt „elvben” megfejtette, egyezett minden, csak hát a végén nem akart kijönni az álkultúra hordozója. Tíz óra előtt néhány perccel megérkezett Éva. Vörösre sírt szemmel, kócosán (nem előre megfontolt, nyolcvan forintért dauerolt borzasság- gal.) Jancsi nem szólt. Éva is hallgatott. Teát főzött, terített. Jancsi nem akart vacsorázni, de éhes volt. Éva szomorúan harapta a zsemlét, a negyedik szendvics, a második csésze tea után kimondta: — Jancsi... Baj van ... A Béla bácsi... — Mi történt, beteg az öreg? — Nem, nem beteg, és nem öreg... Jancsi nem kérdezett, Éva mesélt. — Túlóráztunk. Béla bácsi ott tartott. Diktált. Felterjesztést a tanácshoz ... És a második oldal harmadik pontjánál „a megmaradt munkaképesség természetének, a munkaalkalmasságot befolyásoló egyéb körülmények tisztázásánál’ a nyakamba csókolt... Én elrohantam, a papír a gépben maradt. Otthagytam mindent... Anyunál voltam, anyu azt mondta, ne mondjam el neked, és megígértem, isten bizonyra megfogadtam ... Most mit csináljunk? Béla bácsi nagyon kedves ember, rendes tag. Szegény, biztos megsértődött ... Eddig nem játszott amorozót — csak rablóultit... A te kártyapartnered. Jancsi érezte, mondani kell valamit. — Igen, az én kártyapartnerem. És én majd beszélek vele. Még holnap. Nem a klubban. A hivatalban. Jancsi készült a találkozóra. Formás monológot fogalmazott Reggel — míg Éva fésül- ködött — felmondta. Éva megtapsolta. Béla bácsi fogadta, leültette, kávét hozatott, cigarettával kínálta. A szobában ketten voltak. Férfiak egymás közt Jancsi nem szólhatott. Béla bácsi megelőzte. Csak ennyit kérdezett: — Hány éves vagy, édes fiam? Jancsi csodálkozva válaszolta: — Huszonnyolc. — Huszonnyolc — nyugtázta a másik, s egy pillanatra a távolba tekintve ennyit mondott — én meg ötvenhét... Ha majd te is a hatvan felé tartasz, akkor majd beszélgetünk ... Szervusz, édes fiam. .. .A következő kedden Jancsi nem jelent meg az ultinál. Más ült a helyére. S míg osztottak, Béla bácsi megjegyezte: — Jánoska rr.ár házasember. Az asszony nem engedi kártyázni... Papucs lett belőle ... Nincs mondásom ... Passz. László Miklós A CSEMEGÉBEN Betér a középkorú hölgy az önkiszolgáló csemegébe. Karjára veszi a vasikosarat, elindul. Megáll a ragyogó pultnál. — A vaj jóval olcsóbb lett — mondja kedvesen az eladónak. — Drága vevő! Előszöris: minden újság megírta, a rádió és a tv bemondta. Azonkívül itt van az ön orra előtt az új árcédula, mely fényesen bizonyítja: a vaj tényleg olcsóbb lett. Miért tetszik akkor ezt tőlem megkérdem!? — válaszolja mindezt egy szuszra a morózus eladó, mert nagyon elfáradt a karácsonyi vásárban és a tíz napig tartó leltárban. — Igen, de... — Nincsen de, kérem! Tessék kérni! Nincs nekünk a csevegésre időnk. A középkorú hölgy továbbmegy, a vérnyomása továbbkergeti. Megáll az italoknál, kiválaszt egy drága külföldi konyakot. Az eladó fiatal, csinos fiú, kedvesen megjegyzi: — Ez drágább lett, asszonyom! — Nem baj — feleli a nő, és beteszi az italt a kosarába. „A vajat majd megveszem a közértben” gondolja, és a pénztárhoz megy. TILOSBAN Az embernek annyi a baja, csak rohan, mert az egész élet egy nagy rohanás. És a nagymamák, hogy rohannak!? Nem ismernek szegények se istent, se embert, se piros lámpát, se nagy kék autóbuszt! Csak us- gyi, át az úton, toronyiránt. Álljon meg az egész világ, az összes autóbusz, villamos és autó, mert a kisunoka várja a friss kiflit. No és igen. a veje is várja. És a szemüvege fölött nézi és azt mondja, hogy a mama már megint... Szóval neki ne mondják, hogy öreg és ne is gondolják róla, hogy öreg. Idős, ez igaz, de nem öreg. Mert kinek kell az öregember? — Jaj, nénikéin! Az isten áldja meg! Mit csinál? Elment az esze? Az autóbusz alá akar ugrani ? — erős férfikezet érez, a halálveszélyt is érzi, mindezt érzi, de nagyon halványan. Azt viszont nagyon erősen érzi, hogy megsértették, önérzetébe gázoltak és mulya, magatehetetlen öregnek nézték. Azért is elindul a pirosba. Mert ő nem öreg. A rendőr mosolyogva magához inti, kedvesen cseveg vele és megbünteti 20 forintra. — Megtaníthatná jó modorra ezeket a huligánokat — mondja felszabadultan nevetve a nagymama és leszurkolja a rendőr markába a 20 forintot. Még csak nem is alkuszik. Nyugodtan megy, visszanyerte magabiztonságát, emberi státusát. * A GEBINES KORCSMAROSNE Két asztalnál ülnek, egyébként üres a korcsma. A két asztalnál is egy-egy szál férfi. Együtt jöttek, de külön ültek. Az első számú férfi konyakot iszik, a második számú forralt bort. A korcsmárosné nem ismeri őket, nem a faluból valók, még csak nem is a járásból. Mindössze annyit tud róluk, hogy filmesek. Itt vannak a faluban reggel óta, mondják a népek, hogy holnapra több százan jönnek. Aki a konyakot issza, elég rossz külsejű, rossz arcú fickó. Pulóver, kordbársony nadrág, szakáll. Valami melós, vagy statiszta lehet — gondolja a korcsmárosné. A forralt boros elegáns, intelligens vendég benyomását kelti. Jól szabott ruha, fehér ing, hatalmas mandzsetta- gomb, nyakkendő. Ez lesz a nacsalnák — állapítja meg az asszony. A konyakos vastag papír- halmazban lapozgat és már a harmadik konyakot kéri. A forralt boros egy litert ivott és most a semmibe bámul. A korcsmárosné leteszi a konyakot az asztalra, azután leteszi mind a két kezét is, hogy nyo- matékot adjon a szavának. — Kérem, legyen szíves fizetni. Három konyak az annyi mint... Nem tudok többet hitelezni. A múltkor egy magához hasonló fickó egy fél liter konyakot ivott meg s akkor bejelentette az unalmast, hogy egy vasa sincs. Hiába vitték el a rendőrök, nem volt rajta mit vennem. A konyakos férfi a zsebébe nyúl, fizet és ad öt forint borravalót, és ő is megszólal. — ön, asszonyom, rossz korcsmáros. Valamikor hajdanán a főpincérek arra oktatták a pikolófiúkat, hogy a legrongyosabb embert is udvariasan szolgálják ki. Ki tudja, okították a pincérpalántákat, ki tudja, nem éppen ez a rongyos fickó rabolta-e ki pontosan egy órával ezelőtt a Nemzeti Bankot és most a zsebe tele van dohánnyal. És az ilyenek gavallérok. Hát most maga még azt se nézte ki belőlem, hogy, mondjuk, egy órával ezelőtt én is betörtem valahová. — Én magából kinézem ... De engem nem érdekel ez a link pesti duma, nálam fizetni kell. És ha ma kirabolja valaki a Nemzeti Bankot, mit ér vele? öt pérc múlva úgyis lefülelik a zsaruk én pedig itt állok megfüröove, mint orgazda ... Ekkor jött oda a forraltboros az asztalhoz és ő is bekapcsolódott az értekezésbe. — Asszonyom, ez a kis üzlet pontosan olyan, mint egy ékszerbolt, akár Pestre is eltolhatnánk, még a Váci utcában is megállná a helyét. És ön!? Nem szeretek hizelegni, de ön Budapest legszebb rni- xemőivel is felvehetne a versenyt. Sőt, filmszínésznőnek is elmehetne. Apropó! Filmezett már? Talán nálunk megpróbálhatná, ugye, főrendező úr — fordult a konyakoshoz. Az asszonynak már ekkor gúvadt a szeme. De a férfi nem hagyta abba. N — A bort legyen szíves felírni. Tudja, nálunk Pesten azt tartják, hogy piti dolog mindennap számolgatni egy-két lityi bort. Itt leszünk egy hónapig, az lesz egy szép summa. — A fickó mindezt egy világfi könnyed eleganciájával mondta. Az asszony szeme erre teljesen kigúvadt. — És ön mit játszik? ön lesz a főszereplő? — Á, én pilóta vagyok. A főrendező úr pilótája — nézett a szakállasra. — Ma nem repülünk, ezért ihattam én is. Mindenesetre csak nyugodtan szóljon, ha kocsikázni akar. Szívesen megkocsikáztatom. Akár Pestre is felugorhatunk valamelyik este. Az asszony kinyitotta a kockás füzetét és felírta a sofőr neve mellé az egy liter forralt bort. OTTHON Január 20-án lesz a feleségem születésnapja. Korán hazamegyek, kedves arcot vágok majd és azt mondom: Isten éltessen a 26. születésnapodon. Ezt azonnal elhiszi, nagyon fog örülni és nem veszi észre, hogy semmit sem vettem, mert egy huncut vasam sem volt Később belép majd a szobánkba húszéves nagyfiam a feleségem ránéz és rájön, hogy már megint hazudtam és becsaptam, hiszen ő nem lehet huszonhat éves. Suha Andor REGÖS ISTVÁN: Jó vice ämdva inni A z író balról jött, a tejesember jobbról. Az egyik imbolygott a vállára nehezedő rekeszek alatt, a másik ki-kitért a mértanban egyenes vonalnak nevezett irányból, a fejében zsongó alkoholmennyiség hatása alatt. Hideg volt. És hajnal. Pontősan tudom, hogy négy óra. Éppen arra jártam. Nem véletlenül. Azért, hogy meglessem az író és a tejesember találkozását. A Gutenberg teret alig derítette jobb hangulatra néhány pislákoló kandeláber. Furcsa, hogy a kirakat utcák közvetlen közelében él, s a Nagykörút fényeiből mint szegény rokonnak mégis csak az árnyék jut. Az író balról jött, a tejesember jobbról. Az író gondolkozott, arról, hogy ebben a hidegben nem lehet gondolkodni. És a megfagyott gondolatokat pálinkával próbálta felébreszteni, de eredmény helyett csupán enyhén berúgott. Máskor is előfordult már vele, meg sem lepődött. Ha magasabb szintre hágott az aggódás . érzékenyen reagáló, kifinomodott lelkében, mintha egy zsilip szabályozná, az alkoholszint is ennek megfelelően emelkedett. Most az Is eszébe jutott, amint balról közeledett, hogy „jó vicc aggódva inni!” A tejesember megállt a teherautó leeresztett hátsó ajtaja előtt. — A franc egye meg ezeket a rohadt rekeszeket — mondta a rekesznek. De miután azok nem válaszoltak, előrekiabált a sofőrnek. A kihalt utcán a hang dagadt, öblösö- dött — Dönci, van egy kis gézed? Elvágta a kezem ez a rohadt rekesz — és belerúgott. A rekesz tovább csúszott a síkos úttesten és megállt vigyorogva. És ismét nem válaszolt. A tejesember utánament és visszahozta, mert a rekeszekkel el kell számol ni. A z író balról jött és azt játszotta, hogy becsukott szemmel meg tudja-e tartani a helyes Irányt. Kiállt az út közepére és megcélozta az egyenest és elindult. Egyet jobbra, egyet balra. Ezt azért tette, hogy tisztában legyen kilengéseinek mértékével, és jószerivel így mégiscsak középen maradjon. Nem is kívánta magától, hogy kitérők nélkül tartsa az irányt; „Ebben a dög hidegben és annyi szilva után”. — Így hát, elégedett volt magával. Sőt, néha mint gyerekkorában felemelte két kezét oldalsó középtartásban, és halkan, berregve, repülőzött egy kicsit. Hol jobb kezét emelte magasra, hol bal kezét. Teljesen egyedül játszott a széles Puskin utcában, és oly régóta először még az sem jutott eszébe: „Ml lenne, ha most egy ismerős meglátna”? Így megtett jókora darabot az útból, jóllehet, néha csöppet lesett, keskeny rést préselt a szemhéja alján, de ennyi kegyes csalást nem vethet senki a szemére; különös tekintettel arra, hogy nem akarta kitörni a nyakát. — Vérzik! Dönci, jó szorosra húzd az istenit ennek az életnek! Hányszor ugattam már a Lipták szakinak. Csupa fémszálka már az összes rekesz. Az embernek szétszabdalja a kezét. A kesztyűt úgy zabálja, mint a rongyot, ha nem vigyázok rá, hetente vehetek újat a saját zsebemből. Hány van még? — Nem sok. — Hány? — Számold meg. A tejesember kétszer nekiveselkedett, hogy a platóra jusson. Fájós kezét felfelé fordította és a kezefejé- re támaszkodott, de minduntalan visszacsúszott. — Nem érdekel — mondta — Annyi, amennyi. Hány fok lehet? Mikor kijöttünk, mínusz 1? volt, most lehet vagy húsz! Még szerencse, hogy a tér felfogja a szelet. Almos vagyok. Befagy a tej fél óra alatt. — Be. — Olvastad ma? — Mit? — Az újságot. A tél hősei! Rólad is írtak, nem?! Röhögök. A tél hőse! A tejesember megfordult. A Közért előtt már tornyosultak friss tejjel telve az üvegek, az üvegek a fémszálkás rekeszekben. Éhes is, álmos is, elégedetlen is volt. Arra gondolt, milyen jó lenne aludni. Jó meleg szobát képzelt el. Semmit sem csinálni, csak aludni. Még az asz- szonyt sem kívánta, pedig fiatalember Volk Csak meleget. És soha sem felkelni délelőtt, 8-nál korábban. Igen, a 8 órát délelőttnek gondolta el, mert az ő életében már teljesen összekúszálódtak a napszakok. És megint belerúgott a rekeszbe. És a rekesz megint nem válaszolt. És felnézett a jégszemű házakra, nem is tudom pontosan még mi mindenre gondolt. A z író közeledett a térhez. Az ug- rándozástól kimelegedett egy cseppet. Egészen jó kedve kerekedett. Elhatározta, mindent megír. Mert sok mindent nem írt még meg, amit már ért, és sok mindent megírt, amit most már végképp nem ért. Meglátta a Közért előtt a tejjel teli üvegeket és kedvet kapott egy csepp hűsítő italra. Nem nézett se jobbra, se balra. Borzasztóan felizgatta az élmény. Tejet lopni! Igaz pénzért, mert belenyúlt a zsebeibe és addig turkált, míg néhány forintosra akadt. Körüljárta a rekeszt. Kóstolgatta a borzongató izgalmat. Tejet lopni hajnalban, friss tejet! Csak le kell venni egy üveggel. A kék, puha kupakot a földre hajítani és inni, tejet inni. Arra gondolt, hogy ezt nem szabad. És még arra, hogy egyáltalában mennyi mindent nem szabad! És ettől elszomorodott. Az éjjel csak eltelt valahogy — gondolta — meleg szobában beszélgettek, ittak, meséltek. Reméltek és aggódtak. Ami igaz, az igaz. Azt el kell ismerni. Kati is kedves. Kár, hogy sohasem lehet az övé. Azt nem tudta megmagyarázni, hogy miért. De úgy emlékezett, hogy józanul sem tudott erre felelni. Az író is fiatal volt. És űzött, keresett valamit, de ez a valami, mintha labirintusban lenne, állandóan eltűnt előle. Most eszébe jutott ez is, jóllehet nem határozott képekben, de a ködfalon át- fluoreszkáltak a körvonalak, és arra gondolt, hogy az az egész világ olyan, mint egy film negatívja. Ami fehér azt feketén mutatja, és a feketét fehéren. Csak azért, hogy nehezebben lehessen eligazodni benne. És most már semmi mást nem kívánt, csakhogy meleg szobában lehessen. És aludni akart, hónapokig, évekig, és azután is csak délután felkelni! Ekkor összerezzent az író, észrevette, hogy figyelik. Merően. A tejes- ember állt előtte. Fogta a rekeszt, mintha az övé lenne. Kék pufajkája valószínűtlenné vastagította alakját Az író felnézett, kereste a tejes«.;?- ber tekintetét. De az nem nézett « szemébe, hanem valahová az arca közepébe. Az író kíváncsian figyelte Nem félt tőle. A tejesember arca mind merevebb lett, mint ahogy az üvegekben percről percre jobban megfagyott a tej. És egy pillanatban megérett benne minden gyűlölet és keserűség és fellendült a bepiszkolódott, átvérzett kötés, és lecsapott az író arcába. — Szétverem a pofádat! Te állat' Tejet loptál?! Hogy holnap én fizessem meg. Te ... te .. — nem beszélt. Inkább hörgött, sziszegett. Kiömlött belőle valami, an.it már nem bírt tovább elviselni. Hirtelen abbahagyta és elgyengülve, megtánto- rodva, buta arccal meredt vérző kezére. A z író lehajolt, felvette a földről sapkáját és a fejébe nyomta. Tökéletesen kijózanodott. Egy fejjel magasabb volt a tejesembernél. Zsebébe nyúlt, előhúzott egy csomag Fecské*. Megszokott, elegáns mozdulattal kipöckölt egy szál cigarettát és a tejesember felé nyújtotta. — Gyújtson rá! Ezt megírom, gyón jó! gondolta, ez nai
