Pest Megyei Hírlap, 1967. december (11. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-10 / 292. szám
ft nsi H re vei xtMMw* 1967. DECEMBER 10.. VASÁRNAP SUHA ANDOR: Megbíztak, hogy készítsek egy interjúfilmet. Kaptam egy fél kiló pucolt szempontot is. Nyilatkoztassam az embereket, megmagyarázták, hogy kiket, hogyan és miről. Hogy miről? Hát, istenem! Hogy mit csináltak. Szóval mondják el, hogy mivel tartoznak maguknak, családjuknak, az országnak, milyen adósságot visznek át 1967-ről 68-ra? De csalafinta kis film legyen ez. Mert az adósság csupán apropó, apropó arra, hogy az alanyok elmondhassák, mit csináltak 1967-ben. Mit csinált az úszónő, a miniszter, a bankigazgató, a munkás ... ? Szóval, hogy mit csinált az ország? De szép feladat! Hétfőn leültem, szembe a telefonnal. Csúnya jószág, maga a fekete ördög Tizenkét embert kell félhívnom, tehát százszor tárcsáznom: otthon van? Hol van? Mikor fogad? Majd! Pedig a forgatókönyvet határidőre kell megírnom Makacs voltam és elszánt Végül is három map alatt a randevúlista összeállt. Két hétig jártam az embereket. A színésznővel kezdtem, azután a miniszterhez mentem. A forgató- könyv már kész, már talán a film is, de úgy sajnálom, ami a filmből kimaradt... Íme. A színésznő öt kihagytuk a filmből. Kár. Érdekes színfoltja lett volna ennek a fél órának. De hisztériás szegényke és mást kerestünk helyette. Az előadás előtt az öltözőjébe rendelt, kedves volt, mindössze 30 percet váratott. Akkor rögtön feketét hozatott, persze, csak nekem, ő nem iszik, mert ideges. Azt kérdezte, minek ez az egész? Kinek kell ez? Kell ez egyáltalán? Jó ez valakinek? Miközben beszélt, néztem, szempillája remegett. Valódi remegés, vagy tettetés? Nem tudtam a gondolattól szabadulni. Közben szívesen visszakérdeztem volna, hogy minek a könyv, a festmény, a színdarab, a színésznő, a... Nem kérdeztem. Már akkor törtem a fejem, vajon mit kezdünk ezzel a nővel? És ki legyen helyette? — Művészi vágyai teljesültek? — hallottam a hangomat, de mintha pincéből jött volna. — Oh, igen. Ti ekem minden sikerül. Sőt, két filmet vissza is adtam. Nem tetszett a rám osztott szerep, nem tudnak írni a maiak ... — Láttam önt a „.. .’’-ban. — Oh — könnyedén felkacagott, gurgulá- zott, azután mutatóujjával megfenyegetett és közben lopva karórájára pillantott. — Az már elég régen volt, azt hiszem a tavasszal. Azóta már' két új darabban is játszottam. — Szóval arról lenne szó, művésznő, hogy ön mivel tartozik önmagának, a közönségnek, a művészetnek, hogy milyen adósságot visz át a jövő évre? — Nincs adósságom, mint már volt szerencsém említeni önnek. Bámultam a nő arcát és ott, abban a percben rádöbbentem, miért is olyan furcsa. Smink nélkül fáradt ez az arc és kissé öreg. Ezek a keserű ráncok a száj mellett, a betegségről beszélnek és biztos sokat dolgozik szegény. Ö is a szememet nézi és meglátja benne önmagát. Olyannak, amilyen. Csúnya tükör! Ekkor felállt és azt mondta: — Kérem, beláthatja, hogy nekem már nincs időm, öltözködnöm kell, talán legyen szerencsém a jövő héten. Az elnök Autodidakta, a maga nemében zseniális fickó. A magyar Ostap Bender. Megjárta mind a hat világot — idehaza nálunk, a szocializmusban. Volt már minden, ami nálunk egy 40 éves férfi számára elérhető, ö Jókai aranyembere és még azt sem kell hozzátenni, hogy mai változatban, hiszen arra nagyon pedáns, hogy az pénze is meglegyen. Igaz is, tsz-elnökről van szó. És elég rafinált, tehetséges, és ügyes, ezért először a szövetkezetét emeli az égig. így azután a tagok is jól élnek és a káposzta is megmarad ... Amihez nyúl, arannyá válik a kezei között. Két éve került ide, azóta háromszorosára duzzadt a pénz a parasztok zsebében. Rögtön az első évben kilenc virág- és zöldségüzletet nyitott a fővárosban. A maszekok ott hervadoznak mellettük. — Szervusz, Pista, jó reggelt, Mari néni — vezet a szövetkezeti porta udvarán és mindenkinek előre köszön, aki arra jár. Nem tanult lélektant, sem a vezetés művészetét, de mindent érez és jól. Egyébként jóképű, magas férfi, sas orral, ravaszkás szemmel, de semmiképp a szerény fajtából. Érzi a saját értékét. A szövetkezet eredményeiről beszél és tudja, hogy ezzel önmagát dicséri. Mégis szimpatikus, mert az eredmények országosan is nagyok és a hibáiról is vigyorogva tud beszélni. Érzi, elég tnagy” már ő, a hibák nem tudják lehúzni. Szóval tetszik a fickó, jó alany, itt vannak eredmények és hiányosságok, jó külseje van és tud beszélni. Igaz, túlontúl szívesen szerepel, az első pillanatra érezni, imádja a sajtólármát. Mintha helyet cserélt volna, de legalábbis szerepet a színésznővel. Az úszónő ___— A világranglistán a negyedik. Európában az első. Kedves kis teremtés, 19 éves. Okos, szerény. A medence szélén fogad, azután bemegyünk az épületbe. Nincs hamutartó, egy fél óráig keresi szegény, nekem. Mindennap reggel 6-kor kezd, mindennap kilométereket úszik, hogy egy-két tizedmásodpercet javítson az eredményén. És télen is nyitott medencében, jóllehet meleg vízben. A zonnal megérti a feladatát és már állítja is össze az adósság-listáját Ez az ember a jövő, gondolom. Számára magától érthető, hogy Európa-bajnok és az is, hogy nem tud mellen úszni. Pedig kellene, jó volna, ha tudna. Jövőre az olimpián a vegyes úszásban is indul. Szóval, tiszta kis ember, még nem fertőzte meg az élet. Beszél, csacsog, a szeme nevet. Amikor beszél, az eszétől az arca is megszépül. — És a fiúk? — kérdem. Elpirul. — Restancia. Ezt az adósságot viszem át 1968-ra. A professzor Hetvenéves, magas, hatalmas felső test, erős kéz, hófehér, rövid, fickós haj. Sebész. Műtétről jön, az irodájában fogad. Kék vászonsapkáját vidáman az íróasztalra vágja és nem ül le. Áll ő is és a borbély is, aki azonnal bepama- csolja, aztán állva borotválja. A professzor zárt ajaikkal beszél, adja az interjút, ismeri a kést... — Ülj le öcskös. Ahá... Szóval a restancia. Hogy ón mivel tartozom ... ? Furcsán beszél, furcsa hangon, de érthetően. Belép egy asszony, rázza a zokogás, egy nővér támogatja. — Professzor úr, nagyon veszélyes? — Menjen ki, fiaim, és nyugodjon meg. Két óra múlva túl leszünk rajta és akkor maga mosolyogni fog. Az asszony kimegy, a prof. a nővérhez fordul. — Hozzál be, lányom két erős feketét — aztán hozzám: — Siessünk, öcskös, ennek a nőnek a férjét azonnal meg kell operálnom Agyműtét. Nincs időm. Restancia.. . ? Szóval eddig úgy 24 ezer, 25 ezer műtétet végeztem. Szeretnék még néhány ezret 1968-ban és azután is. Megisszuk a kávét. A borbély befejezte művét, az öreg rohan és közben a kezembe nyom egy könyvet. — Itt a könyvem, ebben mindent megtalálsz... Majd hívj fel... Kint az utcán nézem a könyvet, német nyelven nyomták, de tán rruagyaruLsem érteném, mi áll bénne. A házfelügyelő Két ház, ötven lakás, száz ideges, szemetelő, veszekedő, követelődző, igényes lakó. HKI, rendőrség, tanács és más hivatalok, közügyek. Telefon nincs! Három férfi; férj és két nagy fiú otthon. Munkások. És egy unoka. A nagy lányé a gyerek, aki férjhez ment, és most a nagymama vigyáz a kicsire. És a nagymama, anyuka, feleség és házfelügyelő fiatal, csinos. Harmincnyolc éves. És mindennap megbirkózik a lakókkal, a lépcsőházzal, a család hatalmas étvágyával, a szennyes ingekkel, a temérdek pelenkával. És énekel. Nagyon szép hangja van. Már sajnálom, hogy nem zenés filmet készítünk. Borral kínál. Amikor az adósság után érdeklődöm, karjára veszi kisunokáját és a közügyekről beszél, mert ő már a köz embere. A miniszter A minisztertől ellopták a magánéletét. Skót whiskyvel kínál, jéggel, szódával isszuk, ahogyan illik. Civilben egyetemi tanár | volt, imádta a fiatalokat, a tudományt, a sportot. Hosszú évekig ott is tevékenykedett, | amíg nem lett miniszter. Évek óta dolgozik a könyvén, de nem nftegy, a tárca lehúzza. Rengeteget olvas, de nem azt, amit szeretne. Mázsaszám a kötelező, tájékoztató irodalmat Kvaterkázgatunk, nagyon kedves ember a miniszter, tele van nosztalgiával a régi élete, munkája után. Érzem, jólesik neki, hogy valakinek most mindezt elmondhatja. Az egyetemen megtartotta a tanszékét, lopva vissza-visszajár a fiatalok közé. Lopja az időt a tárcájától. S én tudom, ha a tárcától válna meg, lopva vissza-visszajárna a minisztériumba, mert ez a munka is elixir, enélkül is nehéz lenne már. Felállók. — Köszönöm a vendéglátást, nem rabolom tovább drága idejét, miniszter elvtárs. A folyosón érzem, ez az ember nem bánta volna, ha egy kicsit elidőzünk még. Az író kedvem támadt. Ott hajlongott a nagynevű karakterszínész és melegen érdeklődött, hogy mikor tehetné az igazgató kartársnál a tiszteletét. „Ennek tízezer kell, csak azért jönnek ide. a többit a fiókokban is kiadják”, gondoltam. De komoly maradtam, mert eszembe jutott a mondás: „Ma nekem, holnap neked...” Bent az igazgatói szobában simán mentek a dolgok. Megtudom, hogy néhány milliárd kint maradt a lakosság zsebében, mert az emberek idén rosszalkodtak és az istennek sem akartak takarékoskodni. No hát azért nagy baj nincs. Húsz egynéhány milliárd most is van a kasz- szában, de azért maradt bőven a zsebben, a szalmazsákban és a ládafiában is. Pedig az a „pénz kamatozott volna. Vagy autó, azt is lehet nyerni... — Én a személyi kölcsön pártján állok — mondom az igazgatónak, ezzel felfedve in- kognitómat. Szeme se rebben, nem csodálkozik, arca nagyon is rnegertő, jól ismeri a szakmát. Elmenőben látom az előszobában a színészt, ott ül a piüsskanapén és türelmes arccal vár. A stáb Az író gyakran dörgeti a hangját az éterben és az újság hasábjain. Mindenkit és mindent megbírál, aki arra rászolgált —, de nagyon udvariasan. A bíráló cikkek címeiben mindig bocsánatot kér a megbíráltaktól. Telefonon beszéltem vele, mert éppen alkotó szabadságán volt. Kedvesen csevegtünk és azonnal beadta a derekát. Fáradtan hazamentem és az éjszaka végigálmodtam a készülő filmet. Megjelentek a már ismert emberek, tovább beszélgettünk, tovább szőttük a cselekményeket, aztán álmomban elmondtam az álmomat az írónak. — Jó kis marhaság, az ilyenben én is szívesen benne vagyok — mondta és rögtön előadta, hogy ó mire is gondolna. Amíg beszélt, karonfogva sétáltunk a Körúton, majd a Rákóczi úton, végigmentünk a Váci utcán is, aztán sok mellékutcába is betértünk. És a mester minden szóban forgó üzletet megmutatott nekem. — Engem a sok kritizálásért a főváros minden valamirevaló szolgáltató cége már kitiltott az üzleteiből. Hogy úgymondjam, számukra persona non grata lettem. Ez nem egészen újkeletű dolog. Az igazságért síkra- szállónak minden időben betörték ä fejét. Sőt, volt, akit elégettek. —- De én nem keseredtem el. Sőt, mosolygok. Igaz, fájdalmas mosollyal. Mosolygok, hiszen a Patyolat, a kereskedelem, a vendéglátóipar még ma is mind nekem dolgozik. Fájdalmasan mosolygok, mert sok a restanciám és az én adósságom az ő adósságuk, így mondta a mester és amikor további kérdésekkel szerettem volna megostromolni, már tovatűnt és karja helyett kezem a csörgőóra gombját nyomkodta. Átkozottul jó a memóriám. Másnap reggel szó szerint elmondtam csodálatos álmomat közismerten leggyávább kollégámnak. És meg kérdeztem tőle; megírhatom-e ezt. Nagyot röhögött a sztorin, aztán megrázta a fejét és kérlelt, hogy ne írjam meg. A bankigazgató Az ám, mivel tartozhat egy bankigazgató? Hiszen éppenséggel neki tartozik az ember, így, utólag, bevallhatom, hogy nekem is van egy jókora summa személyi adósságom és amikor nála jártam, abban reménykedtem, hogy, erről fogalma sincs. Már a kezdet is jó volt. Az előszobában, a titkárnő birodalmában azonnal röhögnivaló Színes, vidám hetem volt Jártam még egy építészmérnöknél, beszéltem egy híres rákkutatóval, a Pro Art-díjas fiatal szobrászzsenivel, megmutatta nagy horderejű újítását a szakmunkás. S éjjel-nappal velük beszélgettem, álmodtam, vitatkoztam. Elképzeltem különböző szituációkat, azután eldobtam őket és újakat találtam ki, hogy helyükbe visszatolakodjanak a régiek. De ezeket már nem ír-. tam meg, féltem, az olvasó agyonüt érte. Ta- Ián, a stábról még egy-két szót, addig ne tessék elszaggatni ezt a papírt. A forgatókönyv megírása után most már- együtt a stábbal, újra elmentünk mindenkihez. „Leltároztunk”, ahogyan a többiek mond-: ták. A rendező: országos nevű férfi, ezért sze- rény. A szerkesztő kedves fiú, tulajdonképpen író. És amit keres, jó szerint könyvekre költi, A könyvárus kétszer is utána kiabált a házban, hogy: Ferikém, jön az elseje, ne felejtsd a részletet. A riporternőt egy ország ismeri. Amúgy elég jó kis banda voltunk. Jártuk az embereket, ők beszéltek, én nem igen rúgtam a labdába. Útközben a forgatókönyvemet is elve-: szítették. Így azután jó pofának tartották azokat a sztorikat, amelyeket az emberek újra el- mondtak és amit én már egyszer megírtam, de ők élfelejtették. Bevallom egy kissé feleslegesnek éreztem magam, amolyan keritőnek, aki felhajtott itt tíz egynéhány embert, azután ... passz. Amikor hét vége felé leültünk egy presszóban, megpihenni a hallottakon, látottakon, elmondtam nekik egy anekdotát; Nálunk Gy.-ben élt egy konflistulajdonos, név szerint Tyuksz úr. Irgalmatlanul rossz kinézésű batárja volt, lovába pedig hálni járt a lélek. De Tyuksz úr szegény volt és élni akart, ezért minden vonathoz kihajtott az állomásra. Felszállt egyszer a konflisára egy gyanútlan pesti utazó. Az első emelkedőnél megállt a ló, és az istennek se ment tovább. Hátraszólt a fuvaros: „Instállom, segítenünk kell a lovon, nem bírja a partót a jószág”. Amikor az emelkedő tetején kifújták magukat, megszólalt a pesti vigéc: „Azt tudom, hogy maga miért van itt: pénzt akar keresni, azt is, hogy én miért; mert nekem dolgom van. De mondja, Tyuksz úr, mit keres itt a lova?” A stáb tagjai elértették a mesét. Hátba vertek. — Ne marháskodj, öregem, a film az más műfaj, a film az ilyen ... ! Hát ilyen. Romantikus tanulmány *46* (Németh Endre tusrajza)
