Pest Megyei Hírlap, 1967. december (11. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-24 / 304. szám
1967. DECEMBER 24., VASÁRNAP pest «terei í> A régészei use's holtjében ff Miről vallanak a földben talált leletek? Leolvasható“ történelem — A nyilnyi jog — Nem elég a lelkesedés AZ UTÓBBI IDŐBEN EGYRE SŰRŰBBEN HALLUNK HÍRT ARRÓL, HOGY HOL ITT, HOL OTT JELENTEK MEG A REGESZEK, HOGY EGY-EGY REGI TEMETŐT, VAGY EMLÉKEZET-ELŐTTI WÖBEN ROMBADÖLT HÁZAT ÁSSANAK KI A FÖLDBŐL. „HONNAN TUDJÁK, HOGY ÉPPEN ITT KELLETT ÁSNIUK” — KÉRDEZIK GYAKRAN — „BIZONYOSAN VALAMI REGI TÉRKÉP. VAGY ÍRÁS VEZETTE NYOMRA ŐKET”. ERRŐL SZŐ SINCS, MERT NAGYRESZT OLYAN KÖRÖKBŐL SZÁRMAZÓ RÉGISÉGEKET ÁSUNK KI, AMELY IDŐKBEN NEMHOGY TÉRKÉP NEM VOLT, DE MEG ÍRNI-OLVASNI SEM TUDTAK. Acm tértiép titán Sokkal egyszerűbb módon kezdődik az ásatás. Rendszerint nem is a régészek találják meg a helyet, hanem azok, akik kint a földeiken dolgozlata fényt deríthet egyrészt honfoglaláskor! vasbányásza- tunkra, másrészt kohászatunkra (kis vasolvasztó kohókat találtak is már!). De leolvashatjuk róla Árpád magyarjainak kovácsmesterségét is. Gondos vizsgálat megmutatja, hogy milyen pontos munkával dolgozott a kovács üllőjén, súnak. Ha erről valamelyik mű- Pörölyével az izzított vaszeum tudomást szerez - mert i Hajsza ra egyformára kelmindig be kellene ugyan je- kalapailni a két szárnyát, leinteni az effajta leletet, erre fotimára és súlyra egyezőre. törvény van, akkor szállnak nem ilyen lett volna, ak- ki a régészek, s kezdik meg munkájukat. Visszafelé perey a film Az ásatásoknál a régész munkája voltaképpen olyan, mintha a múlt filmjét visszafelé pergetnék le: a végén kezdenék s az elején végeznék. Nézzük csak mi történik például egy sír feltárásánál? Régen, amikor halottat temettek a sírba, szokás szerint ellátták a sírba tettet mindennel, amire az élőik szerint a holtnak más világi útjában szüksége lehet, vagy ami rangját jelezte még ebben az életben, s ezek után beham tolták a sírgödröt. A régész éppen fordítva tesz: előbb óvatosan le- hántja a sírgödör földjét, gondosan megtisztítja, fényképezi, rajzolja a csontvázat, az- vtán beszámozza és elcsomagolja. mindazokat a tárgyakat, amelyeket mellette találtak, és a csontvázat is elszállítja, hogy odabent a múzeumban megkezdődhessék a tudományos kutatás. Éppenígy fordítottja, fonákja a régi történésnek egy-egy ház kiásása is. Annak idején a ház úgy épült, hogy megásták alapját, felhúzták falait — ré- gente gyakran agyaggal besikált sövényfalat — azután az ágasfákon keresztülfektetett szelemenre felrakták a ■ .tetőt. Ez a ház volt egy-egy család életének középpontja, mindaddig, míg a tűz, árvíz el nem pusztította, vagy a család tova nem költözött. Ahol eggsser megholggattáh TTI-iT,'.' a foltlet. .. A régész mér csak az ösz- szeomlott házmaradványokat találja meg. Előbb — a félig földbeásott ház nagy foltjában — a tető omladékát figyelheti meg, ha éles a szeme, majd a falak düLésrétege következik (feltéve, hogy volt épített fala, s nem volt olyan, mint még nemrégen is csősz- kunyhóink), azután bukkan a tűzhelyre, az elkorhadt gerendák lyukaira, a padlón maradt szemétre, cserepekre, hamura, faszénre. Az ásatás alapeleme mindenütt az az egyszerű, megfigyelés, hogy ahol egyszer — akár tízezer évekkel ezelőtt is — megbolygatták a nyers talajt, ott a bolygatás, az ásás foltja mindörökké meglátszik. Ez érthető, mert az egyforma összetételű nyers talajba beásott gödörbe kerülő töltelék- föld kevert, más színű lett. Ezért szoktuk azzal kezdeni az ásatást, hogy a termőföldet letakarítjuk a felásandó részről, lehatolunk a nyers talajig, s ott lapátfal „legyalul- tatjuk” simára a felszínt, s ilyenkor a nyers földbe a ré- gente megásott sírok foltjai, házak alapjai szép tisztán megmutatkoznak. Beszélnek a csontok, a gerendák Az ásatáson megfigyelt jelenségeknek, megtalált tárgyak feldolgozása természetesen nem kint a terepen történik, hanem bent a dolgozó- szobákban. Ha azonban az ásatáson tett megfigyelések rosszak, hiányosak, az eredmény is olyan lesz. Ezért nem áshat más mint szakember. A feldolgozó munka múzeumokban, egyetemeken, tudományos intézetekben folyik. Itt végzik a különböző vizsgálatokat, s itt van együtt az a hatalmas méretű szakirodalom, amely a földkerekség minden területéről hírt ad az ásatásokról; fényképekkel, rajzokkal felszerelve lehetőséget nyújt a régésznek arra, hogy megkereshesse az ő ásatásához hasonlókat és meghatározhassa saját területének korát, életmódját, egyszóval történelmét. A tárgyakból valóban „le lehet olvasni” a történelmet. Nézzünk erre egy mai példát. Ha valaki tüzetesen, türelmesen, hozzáértéssel megvizsgálna — mondjuk — egy karórát, egy nagyítólencsét, egy mezőgazdasági gépet, vagy bármilyen más ma használt eszközt, következtetni lehet belőle korunk műveltségének állapotára. Megvizsgálná — tegyük fel —, az órát. Mi mindent tudna meg belőle? Elsősorban azt, hogy abban az időben, amikor ezt az órát készítették és használták, milyen fontos volt az idő, az óra, a perc, sőt még a másodperc is. Az óra tehát hiteles hírt adna rohanó életünkről. Azután kerülne sor az óra üvegjére, zománclapjára, hajszálrúgóiára, fogaskerekeire, a tengelyek ágyában ülő csiszolt kövekre és a vizsgáló szem előtt feltárulna a fémek bányászásá- tól egészen a finommechanikai munkákig, minden, szinte maga előtt látná a műhelyeket, sőt gyárakat. Valóban igaz, hogy egy-egy tárgy magába sűríti korának sok-sok tapasztalatát, szinte keresztmetszetét adja a kor műveltségének. /A nyíl regénye De ha ez így van a jelenben, akkor így kellett lennie a múltban is. Az ásatásoknál előkerült kő, csont, fém, cse- réptárgyak éppen így magukba zártan őrzik a múlt életéről szóló vallomásokat, csak szóra kell bírni őket. Nos, ez a munka folyik a dolgozószobákban. Sejthetjük máris, hogy az ásatásokon nem tárgyakat ásunk ki: hanem az emberi tudást, tapasztalatot, amely megalkotta a tárgyat. Nem a tárgy érdekes, hanem amit a múLtból megőrzött számunkra. Vegyük kezünkbe ásatásaink egyik jelentéktelen szerény leletét: a honfoglaláskor! nyü- csúcsot. Látszólag semmit nem érő, kis, rozsdás vastárgy — pedig akár regényt lehetne írni, annyi mindent árul el a múltról. A nyíl kovácsolt vasból van: anyagának vizsgágészeti műhelymunkát: a múlt megszólaltatásának szép, felelőséggel teljes kísérletét. Ebből megérthetjük, hogy néha egy „semmit érő” vastárgy is többet érhet nemzeti történelmünk szemszögéből, mint a legdíszesebb aranytárgy. Nem véletlen, hogy törvény tiltja az illetéktelen ásatást. A legszebb lelkesedés is sok mindent tehet tönkre. Sok tanulás, hozzáértés kell ahhoz, hogy az ásaHONFOG LAL ASKORI MAGYAR NYÍLHEGYEK kor a nyíl „félrevitt” volna, nem talál céljába, .értéktelen selejt munka lett volna. Tehát a nyílcsúcs elkészítéséhez nagy gyakorlat, jól felszerelt műhely kellett. De kövessük tovább a nyílcsúcs útját. A kovácstól gazdájához került (kereskedelem!), aki „nyílegyenesre” faragott nyüvesz- szőkbe illesztette. Sokféle formájú és súlyú nyila volt a magyaroknak. Mást használtak nyestre, mókusra, megint mást fajdra és repülő madarakra, mást a vízi madarakra, ismét más, nehéz nyíl szolgált a nagy vadakra, s más a harcban távoli szórásra és közeli „pontlövésre”. A nyílhegyek formáinak tanulmányozásából tehát kirajzolódik előttünk honfoglaláskor! vadász-harcos ősünk sokfajta tapasztalata, sokrétű tudása. Út na őstörténetbe Mintha úgy látszanék, hogy ezzel ki is merítettük szerény kis nyílcsúcsunk történetét, pedig a nyíl igazi „regénye” még csak most kezdődik. A nyíl ugyanis nemcsak fegyver volt, hanem jelkép is: a hatalomban, a vagyonban való részesedés jelképe. Például a Székelyföldön még a század elején is „hyílvetéssel” döntötték él (a nyilat Csak a kalapba dobott cédula jelképezte), hogy kinek-kinek hány nyilnyi joga szerint melyik terület jár a közös erdőből. Ennek valahogyan így keillett lennie a honfoglaláskorban is, természetesen, nem erdőre, hanem földre, állatokra vonatkozott a „nyíl”-nyi jog. Ezt onnan tudjuk, hogy a temetőkből a nagycsalád fejének nyolc nyíl dukált, a többi férfinak többkevesebb aszerint, hogy ki milyen közel volt a családfőhöz. De tovább is követhetjük a nyíljelkép „pályafutását”. A lovas-harcos népeknél fejedelmi jelvény volt az aranynyíl. Természetes ez, mert míg a gyalogosan harcoló népeknél a sisak (korona), a kard, a lándzsa, tehát a közelharc eszközei váltak jelvénnyé, a lovas- népeknél a távol ható, csatadöntő nyíl és íj volt a hatalom jelképe. .1 törvény tiltja Egy „jelentéktelen” régészeti leleten mutattuk be a rétások valóban a múlt történelmének megismerését . szolgálják. László Gyula egyetemi tanár Táborokról — hóesésben Téli estéken a kinti hóesést i sadaimi munkájának mérlege figyelve, gyakran felidéződnek | — melyet nemrég készítettek a nyár emlékei. Nosztalgia? | el — meglepő adatokat tartalAz is. A hideg, s a tanulás miatt, korlátozott mozgásra kényszerült diákok szívesen emlékeznek a gondtalan fürdésekre, nyári kalandokra, a barnító napon végzett kemény munkára. Mert nagyon sokan dolgoztak közülük a KISZ-építőtáborok ban a földeken, gyümölcsösökben, vasútépítkezésnél. Igaz, a nehezebbjét az egyetemisták vállalták, az utak építésénél, a csatornázásoknál. A KISZ Központi Bizottság 1967-re vonatkozó ifjúsági tármaz. Csaknem 45 ezer fiatal vett részt az önkéntes ifjúsági táborok munkájában, csak Pest megyéből közel 1600. A megyében működő öt építőtábor közül a legeredményesebb munkát a nagykőrösi, nagymarosi és a szigetmajori végezte. A legjobban dolgozó lányok a nagykőrösi iskola tanulói, Nagymarosról pedig különösen, a fiúk jeleskedtek. A legtöbb diák Monorról utazott a táborokba. Csomag a mérlegen Megfigyelőé söpörtök a kereskedelemben, Az elmúlt hetekben rendkívül érdekes és tanulságos vizsgálatot tartott Vácott a társadalmi ellenőrzési csoport. Az élelmiszert árusító üzletekben az előre csomagolt áruk súlyát mérték 10 kilónként, ellenőrizve, nem károsodik-e a vevő? A cukornál, a rizsnél, a zsemlemorzsánál és a zsírnál sajnos súlyhiányt kellett megállapítaniuk, bár nem jelentősei. 1968-ban, az új gazdaságirányítási rendszer életbelépésével még inkább törekednek az ilyen hibák megszüntetésére. Ennek érdekében megnő a társadalmi ellenőrzés hatásköre és jelentősége. A nagyobb feladat, a komolyabb felelősség nagyobb szervezettséget, szaktudást igényel. Ezért jövőre még több kereskedelmi szakembert vonnak be a megfigyelő csoportokba. Orchidea - törpe csacsi Odakint szikrázik a hó: annál nagyobb az ellentét a kapun belül, az állatkerti pálmaházban. Nemcsak:,: zölde.11 taUinni. . jciüdea Sokféle növény, menyként — k t de számtalan vi- szép fiatal jarág is gyönyör- vorszarvassal diködteti a látoga- csekedhet. Csere tót. Pompázik az orchidea és bro- méliá, s hajtanak a korai tulipánok. Az állatvilág — útján került Pestre a pödrött szarvú kecske, amely a Himalája tájáról származik. A kenguruházban vidám látvány a törpe csacsi, míg a hüllők állománya gyors mozgású gyíkokkal, béfca fejű csúszómászókkal gyarapodott. Öreg autó t — nem „vén“ autó Az 1906-os, 6 lóerős Renault-sportmodell és a De Dion-Boutan „versenyautó” olyan korból származik, amikor a mai versenypályákról még nem is álmodtak, s amikor még a „tartós teljesítmény” a sportkocsiknál 21 órán nem terjedt túl. A „De Dión Bouton”-nak rövid alváza van és nehéz motorfedelét hatalmas hűtő zárja le elöl, fekete sátorteteje igen „sportos” és erőteljes. Karosszériáját sárvédők egészítik ki, és két ajtaja a végigfutó felhágóra nyílik. A sebességfokozatok szép egymásután következtek: első fokozat-üresjárás, második fo- kozat-üresjárás, harmadik fokozat-üresjárás, hátramenet. Ez volt a sorrend a „De Dión Bouton”-nál ugyanúgy, mint a másik, kissé szerényebb külsejű Renaultnál (nyitott, kétüléses kocsi, szélvédőüveg nélkül). Ilyen volt egy akkori sorozatgyártású kocsi. A motorfedő alatt kellő hely a motornak, széles, kényelmes ülés két személy részére. A két „fényszóró” karbidlámpák. Oldalt nyúlik fel meredeken a kormánytengely a vezetőülésig. Érdekes hogy a kézifék a rekekre, míg a lábfék a hajtóműre hatott. Amikor 1910-ben a Szajna elöntötte a Renault-műve- ket, Louis Renault már nem élt, de lendítette A két kocs imáiuzsálem még ma is fut met és tette lehetővé az új gyár felépítését. Az 1906- és 1914-es évek között a 6 lóerős modellt építették, megoldás, amely olyan áron került el- hátsó ke- adásra, mint ma egy luxus limuzin, vagy szuper-sport kocsi. Építésénél célul tűzték, hogy 100 000 kilométert tegyen meg javítás nélkül. Peter Dieterlichnek, a gép- ez a konstrukciója kocsikat újjáépítek egyiké- fel újra az üze- nek, „marne-i taxi”-ja legalább félmillió kilométert leszaladt már. Az előző tulajdonos a kocsit 1938-ig mindennapi útjain rendszeresen használta. 1964-ben a kocsi a 3. „Ra- dunodelle Palme” veterán rallye-n a harmadik helyre futott. Mindkét kocsitulajdonos természetesen az eredeti kocsibizonyítványokkal is rendelkezik!
