Pest Megyei Hírlap, 1967. december (11. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-23 / 303. szám
^/Círirtp 1967. DECEMBER 23.. SZOMBAT E ekben a hetekben dr. Prospero, az árnyék, leginkább azzal töltötte hiábavaló idejét, hogy barlangjának egyetlen szobanövényét tanulmányozta, egy vén filo- dendront, amely az ablak mellett állott és ott eregette barna léggyökereit, nagy ritkán ott bontogatta a gyér világosság leié nyújtózkodó új leveleit. — Mintha csak kíváncsi lenne a kívülrekesztett világra — morfondírozott — ped'g hát ezen az ablakon keresztül vajmi keveset láthat belőle az alaposan megrövidült nappalok íényszegénységében. És vajon, mi néznivaló akadhat az el- színtelenedett hegyoldalon, a megbámult bokrok meztelen ágai között, vagy a szomszédos ház vedlett tűzfalán, amelyről régen leszáradt a folyondár. Figyelte tehát a növény növekedését és minduntalan ámuldozott az abban is megnyilatkozó örök törvényszerűségen. Ilyeneket motyogott magában: — Honnan tudhatja ez a virág, hogy mikor kell új léggyökeret eresztenie, új levelet bontania, és mi lehet a titka annak, hogy sohasem tévesztheti el a dolgát, hogy anróta létezik ezen a földön, még soha más levelet nem nevelt, mint filodendronlevelet, amelynek szára alján már fölkészülve várja világrajövetelének ünnepi pillanatát a következő levél csírája, a csíra szemmel talán nem is látható parányi szárában pedig az utána következőé, és így tovább az idők végezetéig. Néha kérdéseket is- intézett a növényhez, faggatta titkairól, életének céljáról, értelméről, aztán sokáig leste a válaszát. Olykor helyeslőén bólintott, mintha tökéletesen egyetértene vele, máskor méltatlankodva vagy hitetlenkedve csóválta meg a fejét. — Mi lehet az ezredessel? — mondta most egészen váratlanul, majd eltűnődött azon, hogy mi is idézhette eléje a régen látott hadfi alakját, hiszen évek óta azt sem tudja, megvan-e, él-e még, vagy pedig már régen kiköltözött az óbudai öreg temető megbékélt lakói közé. — Csakugyan, mi lehet vele? — ismételte, miközben vizespoharának megáporodott tartalmát a filodendron csorba cserepébe csurgatta. — Elnézek feléje, hiszen valamikor szívesen hallgattam tanulságos történeteit — fogamzott meg benne az elhatározás. M ásnap, kora délután, elővette a sarokból repedt bambuszbotját és elindult vele a jobbra-balra ténfergő óbudai utcácskákon a vén harcos odúja felé, amely szerényen bújt meg egy szűk udvar mélyén. Téli havak idején, és olyankor, amikor az ég még kegyes a muskátlik, a petúniák, a fuxiák, meg a zöldre mázolt dézsákban nevelt olean- derek iránt, szép ez a durva, kövekkel, tégladarabokkal burkolt udvar, de ilyenkor, amikor már nincs és még nincs se neve, se karaktere az évszaknak, elkeserítően kietlen. Itt éldegélt a rokkant katona nagy magányosságban, amióta lefestett parolijáról az aranyos rangjelzés, foszladozó zubbonya melléről a sok medália, cs régi kardja úgy belerozsdásodott a hüvelyébe, hogy abból még Ádám se tudná kirángatni, pedig ő volt az egykori palóc regiment legerősebb vitéze. Itt morzsolgatta tehát maradék napjait az öreg katona, akinek talán egyetlen ép csontja sem volt, mert vakmerő lovas révén állandóan ellátta drótoznivalóval a regiment orvosait. A repedt bambuszbot meg- megkoppant a hepehupás járdák domborúra kopott kövein, mintha egyikre-másikra ráismert volna még azokból a rég eltűnt időkből, amikor sokkal vidámabban és fürgébben kí- sérgette hosszúkat lépő, hűséges gazdáját ezen az örök-ódon tájon. Lehetséges, hogy egyik- kel-másikkal néhány szót is váltott, de hát ki figyel manapság egy repedt bambuszbot és egy domborúra kopott járdakő mondanivalójára. Az árnyék is csak akkor figyelt föl, amikor botja hirtelen elhallgatott sima aszfaltra koppanva, amely váratlanul fölváltotta az öreg járdát. MAGYAR LÁSZLÓ: A CSOMÓ még vele soha. Az őrmester gúnyosan mosolygott. Kiverte homlokát a veríték. Elővette zsebkendőjét, hogy letörölje. Keze félúton der- medten állt meg: a tiszta zsebkendő sarkában ismét ott vigyorgott a csomó. — Nocsak, mintha eltévedtem volna — nézett körül Prospero, aki elől eltűntek a mélyre süppedt, apró ahlakú házacskák szűk és keskeny udvaraikkal, feketére vénült, öblös kapuikkal egyetemben, helyettük merev toronyházak világos falai törtek a szürke ég felé, hajszálnyira egyforma balkonjaik szakadatlanul ismétlődő soraival, a vén Dunához pedig ölelő mozdulattal kanyarodott egy .hihetetlenül széles betonút. A szíve megfájdult kicsit, amikor a megújult világ büszke térhódítására eszmélt, és kanyargó utcácskák, meghitt kiskocsmák eltűnésére, amelyek versengve kínálgatták hajdan törzsvendégeiknek az ország legtüzesebb és legzamatosabb borait. Fölrémtett előtte egy-két muskátlis ablak elmosódott rajza is, de azitán lehajtotta fejét. — Persze, persze — mormogta —, hiszen a régi törzsvendégek, a kedélyes sváb fuvarosok, a derék bognárok, a nótázó superok világa is elmúlt, megújult a világ, és diadalmaskodnia kellett. F ölemelte újból fejét, és elkanyarodott balfelé, ahol még várt rá néhány szűk utcácska, meglapult házakkal, vaksi ablakokkal és homályos, szűk udvarokkal. A hó is szállingózni kezdett, de csak szerényen, tapogatózva, mintha próbára akarná tenni a világot, ugyan mit szól, ha majd komolyan rákezdi, és vastag subát terít a kis házacskák megroskadt födelére éppen úgy, mint a toronypaloták lapos tetejére. így jutott el vén barátja hajlékáig, amely külsejében mit sem változott az elván- szorgott évtizedek alatt, hiszen a vénség legszélső határát már régesrég elérte, azóta pedig mást sem tett, csak lopakodva túlélte önmagát. Belépve a korhadt kapun, végigbotorkált a kopár udvaron, és megállapodva az alacsony ajtó előtt, amelynek üvegje szivárványszínekkel kendőzte mérhetetlen öregségét, tétovázott kissé, hogy bekopoejon-e, attól félve, hátha süket csönd felel kopogására. Végül mégis megkocogtatta körmével az üveget, aztán szorongva várt és neszeit. Odabent mintha meg- nyikordult volna egy roskatag karosszék, majd csoszogás kúszott az ajtó felé. — Éppen rád gondoltam — reccsent az ezredes hangja —, hiszen megígérted, hogy elnézel hozzám. — Igaz — sajnálkozott az árnyék —, már vagy tíz éve készülök erre a vizitre. — Még van egy pöttyes Re- gália Medeám, neked tartogatom, magam már elhagytam a pipát is régen. Csak megtaláljam valamelyik fiókban. — Az én fiókomban egy havanna vár rád — bókolt visz- sza a vendég, aki már szinte elfelejtette a rzivarfüst ízét. így üldögéltek aztán óraszámra a homályos szoba sarkában. A kis vaskályhában sziszegett a parázs, és a bútorok szúrágta fája fiatal erdőkről álmodozott. Nagyokat hallgattak, csak ritkán esett egy-egy szó, és indított meg szeszélyes áramlatokat. — A csomó — mondta az ezredes. — Igen, a csomó — ismételte a vendég, aztán hátradőlt a nyikorgó székben, a lassan sötétedő ablakra bámult, majd lehunyta szemét, hogy jobban lássa a fiatal főhadnagyot, akinek életét, karrierjét Toppantotta csaknem össze az a csomó. A századot a lila orrú potrohos őrmesterre bízta, akinél kéjesebben talán senki nem érezte és élvezte az egész osztrák—magyar hadseregben a ráruházott hatalmat. Valóságos zseni volt a rekruták kínzására alkalmas újabb és újabb módszerek Meszelésében. Azt sut- tugták róla, hogy már négy fiatal baka kötötte föl magát miatta a kaszárnya félreeső pavilonjában, de tehetséges, hogy ebben volt némi túlzás, hogy a fiatal parasztgyerekek gyilkosa inkább a reménytelen hazavágyás volt. az őrmester úr kegyetlensége legfeljebb csak fokozta a honvágy elvi- selhetetlenségét. A fiatal főhadnagy nem szívesen engedte szabadjára őrmesterét, az angyalbőrbe bujtatott palóc parasztfiúkat — földije volt valamennyi — valahogy sokkal közelebbállóknak érezte szívéhez, mint ezt az idegenből idevezényelt vadállatot, de ezen a ködös, nyirkos novemberi reggelen nem érzett elég erőt és biztonságot magában, hogy bajlódjék velük, oktat- gatva őket a fegyverfogás művészetére. Sok volt a pezsgő, a szivar, a nóta az éjjel. Valamivel több a kelleténél, és a szűnni nem akaró mulatságból valósággal úgy szökött haza, hogy ruhát váltson és nyargaljon egyenesen a gyakorlótérre. A gyakorlótér legtávolabbi sarkába húzódott és nekitámaszkodva egy kopár akácfa mohos törzsének, csak messziről nézte katonáit, akiknek alakja olyan szomorúan mosódott bele a lomha ködökbe. A távoli hegyek felől éles szél fújt, meg-megcibálta az akácfa meztelen ágait, és jéghideg vízcseppeket szórt róluk az arcába. Fázósan hajtotta föl köpenye gallérját, de néhány vízcsepp akkor a nyakába csurgott. Kigombolta köpenyét, hogy zubbonya zsebéből cigarettát kotorjon elő, közben az orrát kezdte csiklandozni egy készülő tüsszentés, így inkább a zsebkendőjéért nyúlt. Amint szétnyitotta, meglepetten látta, hogy szabályosan kötött csomó van az egyik sarkában. Forogni kezdett körülötte a gyakorlótér. Ha meg nem támaszkodik hosszú kardjában, talán össze is esik. Katonái ijedten nézték elsápadó arcát, az őrmester is közelebb lépett hozzá. — Vegye át a gyakorlatot — szólt rekedten rá és — úgy érezte, tántorogva vánszorgott a tegnapi akácfához. És így történt következetesen minden nap. A kísérteties csomó minden délelőtt ott volt a tiszta zsebkendőn. Daliás alakja meggörnyedt, arca megsárgult, teMntete zavarossá vált. Most már mást is elfelejtett, tisztelgés nélkül haladt el a kisváros utcáin feljebbvalói mellett, és nem vette észre a neki szalutáló katonákat sem. Elmaradt társaságától, szolgálat után szinte eszelősen koncsorgott a város külső részeiben, meg a közeli erdőben. Baj társai aggódva figyelték. Egyik barátja valami szerelmi históriát sejtett a háttérben, és azt tanácsolta, hogy kérjen szabadságot. Éz'- redese ráparancsolt, hogy vizsgáltassa meg magát az orvossal. Az ezredorvos alaposan kikérdezte, végül azit tanácsolta, hogy utazzék el valahová, nagyon messzire, mert idegei gyalázatosán tönkre mentek. — Föbelövcm magamat! — határozta el, amikor távozott az orvostól. K ora délután hazament, hogy rendberakja dolgait. Este nagy dáridót'- csapott, hogy méltóképpen búcsúzzék el az élettől. Jóval éjfél után tért haza. Sokat ivott, de szinjózannak érezte magát. — Hét órakor lövöm főbe magamat. — Nofene? — meredt a csomóra és töprengeni kezdett, mikor is kötötte rá, mire akarta emlékeztetni önmagát? Hosszú percekig bámulta mozdulatlanul, közben még a tüsszentésről is megfeledkezett, de nem jutott eszébe semmi. — Részeg vagyok, részeg disznó, megdermedt az agyam — csikorgatta dühösen a fogát, és egyre jobban idegesítette az őrmester üvöltöző hangja, amely gorombán szúrta át a ködöket. Nyitott köpennyel, kezében a megcsomózott zsebkendővel járkálni kezdett a fa előtt. — Mire kellene emlékeznem? — ismételgette szakadatlanul. — Talán csak nem ázott el az éjjel ez az én híres memóriám is?! M ert valóban híre volt a fiatal tiszt páratlan emlékezőtehetségének. Csudákat meséltek róla még a legtávolabbi garnizónokban is. Pontosan, hiba nélkül megőrzött mindent, hosszú névsorokat, számoszlopokat, ismeretlen nyelven írt, egyetlen egyszer végigolvasott szövegeket, tudta kívülről az egész Odisz- szeát, a Zalán futásáról nem is beszélve, szóról-szóra a K. u. K. Dienstreglamát, név szerint ismerte ezredének minden régi és új katonáját. Különleges képességével már a Ludovicán is föltűnt, irigyelték is érte, mert fényes karriert jósolt neki mindenki. ö maga is szentül hitt ebben a karrierben. Most pedig kifog rajta ez a nyavalyás csomó a zsebkendő sarkában. — A sok pezsgő elködösítette az agyvelőmet, néhány óra múlva, ha Mtisztul a fejem, bizonyosan eszembe jut, hogy mi a fenének kötöttem ezt a csomót Nem jutott eszébe, sem délelőtt, a gyakorlótéren, sem délután, pedig állandóan ezen törte a fejét. Este újból együtt volt a kompánia és folytatták a reggel félbeszakadt mulatságot Ismét folyt a pezsgő, húzta a cigány. Nem érezte a pezsgő ízét, de nem is mert inni. Józanul, tiszta fejjel ment másnap reggel a gyakorlótérre, félre parancsolta az őrmestert, és maga vezényelte a gyakorlatokat. Néha elhibázta, ami szintén nem történt meg Kitette maga elé az asztalra az óráját, majd írni kezdte a búcsúleveleket. Anyjának, apjának, kiishugának, néhány jó barátjának és egy szőke, kék szemű Mslánynak valahová, Palócországba. A levelet gondosan leragasztotta, megcímezte, aztán szivarra gyújtott és fölhajtott egy kupica borovicskát. Már csak tíz perc hiányzott a hét órából. Kivette revolverét a bőrtokból, csőre töltötte és azt is az asztalra tette. — Még öt perc — mondta félhangosan és mindent olyan természetesnek, olyan logikusnak érzett. Nyugodtan figyelte az óra fürge percmutatóját és most már a másodperceket számolta. Halkan felnyílt akkor az ajtó és a szobába lépett Tóni, a legénye. — Mit akarsz?! — rivalt rá, és ijedten takarta el kezével a feketén csillogó revolvert. — Főhadnagy úrnak alázatosan jelentem — merevedett vigyázzba a legény — hogy főhadnagy úr parancsára hoztam a tisztát. — Tedd csak te gyorsan, aztán szaladj! — Igenis, jelentem alaassan. A katona gondosan elhelyezte az ágy melletti széken a fehér», vasalt inget, melléje' a többi ruhadarabokat, végül fölemelte a zsebkendőt, két sarkánál megfogta, szétrázta, majd vaskos parasztujjaival takaros csomót kötött az egyik sarkába. — Mit csinálsz azzal a zsebkendővel, te szerencsétlen! — ugrott hozzá a tiszt. — Jelentem alaassan a főhadnagy úr parancsaara kötöm a csomaót. Amikor három heéttél ezelőtt idekerültem szaógálatra, az vaót a parancsolat, hogy neézzem meg jaól a ruhaakat, aztaan mindig úgy csinaajjam, ahogy akkaó laatom. Haát akkaó is vaót csomó a kendőn. Raá is kötöttem azaóta mindeeg, jelentem alaassan. M ikor már a délutáni szürkületben hazaieié ballagott Prospero, az árnyék, még mindig arra a csomóra gondolt, amelyre még most is, mint legizgalmasabb katonaélményáre emlékezik az öreg ezredes, pedig hát ingyen még sem adták a háborúban azokat a régen lefestett medáliákat HALVÁSÁR A karácsony esti ünnepi vacsora „főszereplőjéből” a halból, az idén bőségesen kerül piacra. A Halértékesítő Vállalat az igények alapján erre a hétre csupán Budapesten több mint 50 vagon halat szánt a kereskedelemnek, s ezt a mennyiséget lényegében három nap alatt hozzák forgalomba. Csütörtökön a főváros több mint 350 állandó és ideiglenes halelárusító üzletét fel- töltötték, húsz kocsi, mintegy tíz vagon halat szállított az akváriumokba. A Szabadság-hídnál horgonyzó „ponty- és harcsaszállóból” is hordják már az ünnepekre tartalékolt készletet. A vállalat vidéki fiókhálózatánál ugyancsak megkezdődött a csúcsforgalom. A megfelelő készletek lehetővé teszik, hogy a vidéket is igények szerint lássák el hallal, s ehhez mintegy 40—50 va- gonnyi áll rendelkezésre. A vállalat gondoskodott arról, hogy a folyamatos ellátást semmi ne zavarja. Növelték a halaskocsik számát, a minden kerületi KÖZÉRTvállalatnál diszpécser-ügyeletest állítottak munkába, akinek jelzése alapján — ha egy- egy boltban fogytán a halállomány — egy-két órán belül küldik a friss utánpótlást. Hal tehát van elegendő, a választék azonban — már kevésbé kielégítő — lényegében pontyból áll. De újdonságként az idén először a karácsonyi halpiacra került a száraz, de ízletes | húsú hal, a növényevő amur | inKőtörőgép - Roüs-Royce-on Évente ezer tonnával növeli a zalahalápi kőbánya teljesítményét az az új kötőrő gép, amely most érkezett meg az üzembe. Az NDK-ban beszerzett gép szállításánál egészen az utolsó kilométerekig nem volt különösebb fennakadás, a hegyre , való felvitele azonban már nem ment simán. A hatalmas alkotmányt az ország egyik legnagyobb szállítójárművé fuvarozta fel a 200 méter magas hegyre, több darabban. A Rolls-Royce típusú, angol gyártmányú gépkocsi 27 tonna teherbírású, és csörlői- vel saját maga emeli fel a terhet. A 27 tonnánál csupán egy tonnával könnyebb egyik géprészt „felvette”, majd lépésben szinte felkúszott vele a hegyre. Nyolcszor kellett fordulnia, amíg valamennyi alkatrészt a helyszínre fuvarozta. Az új törőgépet, amely másfél méteres kőtömböket is befogad, a német szerelők irányításával helyezik el az előre elkészített alapokon. Irka-firka Szemináriumon hallottuk: Nem minden gazdasági cselekvés törvény, legfeljebb törvénybe ütköző. ★ Sokszor mindegy, hogy mit mondasz, a többiek ma jd megmagyarázzák, mit is akartál mondani. ★ Megszívlelendő cél: Értekezletekben alulmúlni a világ- színvonalat. Egy ultis vallomása: aki oszt, az nem mindig játszik. ★ Még egy ultisvallomás: Kontrázni könnyű, játszani nehéz. ★ Egyes törtetők figyelmébe: A lónaik négy lába van, mégií kiszorította a traktor. — brukner — MATT (Kertész László rajza) Balatonból a Mecsekbe Gardák az autón Mesterséges tóba telepítették a Balaton híres halfajtáját: a gardát. A Mecsekben épült 120 holdas Pécsi-tó vízében ötszáz Tihanynál kifogott gardát helyeztek el. Az átlagosan 11 dekás halak károsodás nélkül tették meg a Balaton és a Mecsek közti autóútat. A Pécsi-tó az első olyan mesterséges tava az országnak, ahol meghonosítják a gardát. A szakemberek nagy érdeklődéssel figyelik, miként alkalmazkodnak a balatoni „vendégek” új környezetükhöz: a szűkebb mozgásterülethez és a más összetételű vízhez. A garda rendkívül szapora halfajta. Ha tehát kedvező körülményeket talál a mecseki vízben, néhány év alatt elszaporodik az egész tóban. Nemcsak horgászcsemegének szánják, hanem a tóban levő raga- dozóhalak táplálékául is. Csöndes és közönyös éj \ _ , s Egy szarvas, magányos szarvas, megy az erdőn, ágak roppannak, nincsen társa, ^ olyan árva, a hold ezüst ablak. Oda néz, a holdba néz, szeme-lelke belevész, ám hiába vár, hiába remél, csöndes és közönyös az éj, osztatlan az erdő nyugalma, $ koronás fejét a szarva*, némán lehajtja. Fürtös Gusztáv
