Pest Megyei Hírlap, 1967. december (11. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-21 / 301. szám

^K/ú'Hap 1967. DECEMBER 21., CSÜTÖRTÖK Budakalászi hétköznapok Kapun kívül, • Mackó bácsi egyre türelmetlenebbül várja a Mád vevőket. Ki-kíhajol a rácson, igyekszik minél nagyobb feltűnést kelteni. Pedig egyébként is szembeötlik, hiszen alighanem a legnagyobb játék az áru­házban. A gyerekek szívesen. lehorgonyoznak mellette — erőszakkal megállítva a továbbiszkoló szülőt —, hátha a szeretet ünnepén viszontláthatják Mackó bácsit. A szülő azonban a mackóra, majd az árcédulára mered és restel­kedve ismeri be, hogy bizony, a szeretetnek is vannak ha­tárai. És elvonszolja onnan a gyereket, hiába rúgkapál, mert hiszen egy szülő a szeretetnél is erősebb VfSfSSSSfSS*S*Sf**S****fSSSSSS*SSSS*SSSSSSSfSSSSSSSSSSS*SSSSSS*fSSSSSSSSSSS*SSSSS/SSSSJ. oerenaezeseiDen, epuietei- $ ben, terveinek perspektívájá- ^ ban gyorsan modernizálódó ^ nagyüzem a Lenfonó és Szö- § vőipari Vállalat budakalászi ^gyáregysége. A termelés mel- ^ lett rengeteg helyi, periféri- ^ kusnak tűnő, és bizony nem ^annyira nagyipari szintre uta- 5 ló egyéni és csoportproblémá- Sj val kell foglalkozniuk. A gyárba s ^ a budakalásziakon kívül zöm- ^ mel Tahiból, Dunabagdányból, ^ Pomázíól, Szentendréről jár- ^ nak be dolgozói, ma szám sze- ^ rint mintegy 180ű=an. A fel­szabadulás előtfmajd’ minden ^ szövödebeli családnak volt va- ^ lamennyi földje, ahol epret, ^ málnát, virágot, cseresznyét, ^ vagy barackot termesztettek. ^ Az üzemnél előre tudott ese- ^ meny volt, hogy amikor el- > jött a gyümölcsszezon, az em- ^ berek egyszerűen kiléptek a ^ gyárból: olyankor a gépek bi­zonyos része állt. Csodálkozó ^kérdésemre, hogy meg lehetett ^csinálni ezt egy kapitalistánál ^— azt felelték: Klinger Hen­drik tulajdonosnak így is kifi­zetődött az egész, mivel az it- ^ teni, félig paraszti munkás- ^ gárdának sokkal kevesebbet í; fizetett a textiliparban akkor | általános bérnél. § Amikor megalakulok a kör- íj nyék termelőszövetkezetei, ^szakcsoportjai, új formái szü- v lettek a gyárbeli munkások­nál a második jövedelmet biz­tosító kertészkedésnek. Egy ré­szük felesben vállalt földet a szakcsoportoktól: csak Buda- kalászon — mint mondták — 20 hold epret művelnek így, ami nem kevés. Másoknak — egy öt évvel ezelőtti felmérés szerint az üzembeli dolgozók kétharmadának — kétszáz, négyszáz négyszögöl saját kert­je van. Egyesek meg napszám­ába' szegődnek. A gyáriak me­zőgazdasági tevékenységéhez tartozik még, hogy aratás ide­jén — a rendelet értelmében — el is kellett engedni aratni azokat, akik ezt kérik. A kertészeti munka legna­gyobb része márciusra, április-. ra, májusra jut. A szedéskor] aztán az üzembeli dolgozók egy része este kosarakba, re­Akcióban a járható utakért Pest megyében az utak csú­szóssága és az óriási utasfor­galom télen sok gondot okoz. A budapest—telki bekötő úton például naponta 15 ezer ember utazik, többen mint a balatoni autósztrádán. A fővárosi autó­buszokkal naponta 22 ezer megyei ember közlekedik. A téli felkészülés kezdetén, végre, több évi vitára tettek pontot. Eldöntötték, hogy a fővárosba vezető utak közül melyik tartozik a KPM és me­lyik a megye hatáskörébe, il­letve, egy-egy útnál hol kez­dődik a megyehatár. A megyé­hez tartozó úthálózat 35 szá­zalékát és 165 kilométer hosz- szúságban a kanyarok karban­tartását a KPM végzi. A 2800 autóbuszmegálló közül a fővá­ros belterületén lévők takarí­tása a Köztisztasági Hivatal feladata. Végleg eldőlt, hogy a peremközségek kék busz meg­állóit a helyi tanácsoknak kell gondozniuk. Az új szovjet és lengyel gé­pek segítségével eredménye­sebb a hóeltakarítás. A 21 mo­toros egy óra alatt 200 kilomé­teres szakaszt lát el. Utánuk jár a hóeltakarító. Tavaly 39, idén már 53 működik a me­gyében. Újítás, hogy a hóel­takarító-gépek nem egyma- gukban, hanem konvojban dolgoznak, így az utat teljes szélességében letisztítják. Ah­hoz azonban, hogy eredménye­sen dolgozzanak, a gépjármű­vezetőknek is hozzá kell járul­niuk. Az új sószórókat külön­leges fény- és hangjelzéssel látták el. Aki akadályozza őket a helyszínen megbírsá­golható. Ha a gondos felkészülés el­lenére is probléma adódik, a KPM hóügyeletén a 189—496- os telefonszámon lehet jelen­teni, ahol URH-kocsik várnak bevetésre. Korcsolyáznak a Balatonon Hamisítatlan téli kép fogad­ja a Ealaton decemberi vendé­geit: a kisvízű öblökben, a strandok előtti részeken fel­tűntek a korcsolyázók. Az északi parton számukra na­gyon kedvezően állt be a tó. A hullámokat korbácsoló sze­leket felfogták a hegyek és az aránylag nyugodt állapotban befagyott víz ideális jégpályát kínál a fiataloknak. A déli parton már több helyen össze­torlódtak a jégtáblák, de még így is bőven akad korcsolyá­zásra alkalmas jégfelület. Készülődnek az első útra a jégvitorlázók is. Bár a tó tá­volabbi pontjain még nem eléggé erős a jég, arra számí­tanak, hogy néhány nap múl­va már megbírja a jégvitorlá­sokat. Balatonfüreden 8—10 téli „járművet” készítenek elő az első idei futamokra. PORTAS A hivatalba naponta járok, sőt néha naponta többször is. Az előcsarnokban jobb oldalt kis sárga fogantyú van a falon, a szellőztető be­rendezés szabályozója, két oldalt a főlépcső mellett egy-egy kerek ablak, ahol bees;k a fény a sárgára festett falak közé, a mozaik kockás padlózatra. Tetszenek látni, hogy jól ismerem a hivatalt. A bejárattól rögtön balra van a kivilágított portásfülke. Ahogy a benn­fentes emberek teszik, kalaplengetve köszön­tőm a portást, már csaknem keresztnevén szó­lítom, csupán azért nem, mert nem tudom a keresztnevét. Na, de nem a név a lényeg. Nap mint nap látjuk egymást, tudatunk egyre mé­lyebbre vésve őrzi a másik arcvonásait. Szó­val lengetem a kalapomat, ő pedig visszakö­szön, vagy ha épp lefoglalják az alázatos ügy­felek, egy rövid pillantással nyugtázza, begy megyek az emeletre. Felsétálok a főlépcsőn, jövök-megyek a folyosókon, a vezérigazgató szobájától a személyzeti előadóéig minder ütt megfordulok, végzem a dolgomat. A minap egy olyan hivatalnok várt rám va­lamilyen ügyben, akivel még nem találkoztam, s nem tudtam hol a szobája. Annyit tudtam: földszint 10. Merre van a földszint 10? — léptem a por­táshoz. Kissé meglepődött, szemében a sajnálat szikráját láttam, tanakodott magában, hogy tudomásul vegye-e a kérdésemet, aztán, mert nem mozdultam, rántott egyet a vállán és rámförmedt. — Kit keresünk ett? — kérdezte és rámvil­lantotta szemüvegét a fülke lámpájának fé­nyében. Mondtam, hogy kit. — Na, foglal­junk csak helyet ott, balra, a váróteremben. — Csak a folyosót mutassa meg, már vár... — Maga azt tegye, amit mondtam, mordult rám, és hatalmas nyilvántartó tömbjébe kezd­te bevezetni ákombákom betűivel, hogy ki ke­res, kicsodát és mennyi az idő. Elindultam a főlépcső felé, ahogy máskor. Mintha nem is én lennék az, aki nap, mint nap kalaplengetve felsétál ezen a lépcsőn, olyan hangon rivallt rám. — Azt mondtam, hogy ott, balra!... Nem ért az elvtárs? — A könyvelésre ... — Tessék várni! — A vezérigazgatóhoz megyek — vágtam ki magamat, és meglódultam a főlépcsőn. — Megállni! Nem érti, hogy üljön le a vá­róteremben?! — De kérem —, hápogtam az elképedéstől. Én itt minden nap ... — Láttam, kár folytat­nom. Valami fura dolog történt. 3 már tudtam is, mi. Amikor hozzáléptcm és megszólítot­tam, egyszerre bekerültem szűkre szabott ha­talmi körébe. Azzal, hogy kérdeztem, viszo­nyunk közönséges ügyfél—portás viszonnyá vált. Kiszolgáltattam magamat, ö pedig most könyörtelenül ledarál a portási formaságok gépies mechanizmusán. Jó ideig vártam a vá­rószobában!, mukkanni se merve, a sorsra bíz­va szerencsémet, hogy mind ez ideig ki nem ismert portási ügymenetében hamarosan ak­tuális téma leszek. Ha akkor nem szólok hozzá, nyugodtan jár- hatok-kelhetek az épületben, s ő legföljebb sapkáját biccentve visszaköszön. Ahogy azóta is, ha kalaplengetve elhaladok előtte fel a főlépcsőn. D. J. keszekbe rakja a gyümölcsöt, hajnalban elszállítja Pestre, eladja a kofáknak a Garain, vagy a Lehel téri piacon, és ügy áll be reggel a gépek mel­lé, fáradtan. Mások szabadsá­got kérnek. Ha nem kapják meg, betegállományba men­nek. Az üzemi mérleg: megnövekedett hiányzások, ki­mutatható termeléscsökkenés. A tervet teljesíteni kell, ilyen­kor tehát megemelik a rend­kívüli túlórakeretet. Sokféleképp fogadják a bri­gádokon belül ezt a többiek, akiknek túlórázási lehetőségét ugyan növeli, de tervteljesíté­sét általában mégis csökkenti munkatársaik mezőgazdasági tevékenysége. Egyes csopor­tokban , zúgolódnak, máshol megértést mutatnak, és olyan is van, hogy besegítenek a ker­tészkedésbe. — Volt, aki 1864—65-ben, amikor nagyon jól ment az eper, e,gy saját és három fe­lesben vállalt holdon évi 80 ezret keresett. Ez persze sok munkát, több százezer eper­palántát jelentett az egész családjának — mondja De- hurta István lakatos, akit azért tudtam kifaggatni, mi­vel „befürdött” a kertészke­désbe. Azok ugyanis, akik megkeresik, ha nem is a 80 ezret, de a tízezreket, nem szí­veden beszélnek. Amikor három évvel ezelőtt egy munkatársával a budaka­lászi szakcsoporttól kétezer négyszögöl epret vállalt el fe­lesbe, még nem értett semmit a kertészethez. Az öntözést a csoport biztosította — „ha ad­ta volna rendesen” —, a pa­lántákat pedig ők. Aztán ki­derült, hogy abban a földben azelőtt kukorica termett, és tele volt kártevővel. Három évig ölték bele a pénzt és a munkát, de alig kerestek rajta valamit. Dehurta István most mégis vett Szentendrén 500 négyszög­öl földet: azon kezdi élőről az eperrel való foglalkozást. — Hiába: 8,50 az órabérem, erre jön esetleg havonta egy vasárnap túlórában, meg a nyereségrészesedés, és a textil­jutalék — ez kevés, mert előbb-utóbb építkezni akarok! Akinek meg háza van, az be akarja rendezni. Ha berendez­te, talán kocsit szeretne vásá­rolni: egymást fiadzzák s.7. igények. És az emberek, ez a valóság, hajlandók egy máso­dik műszakot teljesíteni, hogy utolérjék vágyaikat. Pomáz, Szentendre eredeti­leg szerb, Dunabogdány, Buda­kalász pedig sváb település volt. A nyelv bizonyos mér­tékig még a gyárban is él. A nemzetiségek régebben itt nem ismertek el­lentétet, — legfeljebb a kocs­mai összezördüléseket számít­hatjuk oda, dehát a kivágja versengés a magyar falvak között sem volt ritka. A nemzetiségi folklórt fi­gyelembe kell vennie még egy ilyen, majdnem kétezres lét­számmal dolgozó, modern nagyüzemnek is. A műveze­tők pontosan tudják, milyen szabadságolással számoljanak a szerb húsvétkor, karácsony­kor. Kultúrházukban már meg­szokottak az Anna-napi búcsú, és a szerb vízkereszt tambura- zenével átszőtt ünnepségei, amelyekre messzi vidékekről is eljönnek a magyarországi dél­szláv nemzetiségűek... Amikor néhány évvel ezelőtt megindult a Ny.ugat-Németor- szágban élő rokonok látogatá­sa, itt is voltak olyanok, akik kinnmaradtak egy-két hóna­pig. és elszegődtek bármilyen nehéz munkára. Ha szakmun­kások voltak és el tudtak he­lyezkedni a mesterségükben akkor anyagilag még jobban jártak. Az ingyenes lakás és ellátás mellett sokan „össze­vertek” egy használt kocsira valót, hogy aztán a feszített tempójú kinti munkában meg­fáradva érkezzenek haza úi szerzeményükkel. A gazdasági csoda országáról szóló élmény- beszámolóik sok politikai vi­tára adtak alkalmat az. ebéd­szünetekben. * „Élménybeszámoló“ azonban beszélgetésem egy Nyugat-Németországból 12 évi ottlét után Magyarországra, Budakalászra és ebbe a gyárba visszatért munkással. Slezák János festő és má­zoló most 57 éves. Ö mondja, hogy Budakalász németsége annak idején 90 százalékig belekeveredetett a Volksbund szervezeteibe. Körülbelül any- nyit aztán ki is telepítettek, de abba a 90 százalékba már ő is beleesett, pedig csak a helyi temetkezési egyletnek volt a tagja — a katonaság alól is felmenették. Feleségé­vel és kislányukkal ültek fel a vonatra 1946-ban. Kint az el­ső években néha azt mondo­gatta a családjának: Nekünk — mármint Slezákéknak — most van a háború. Ugyanis többször ettek fűből főzött fő­zeléket. A gazdasági csoda számukra is hozott egy lakást. Emellett évente ezer márkát tudták összegyűjteni, de azt is csak a legnagyobb takarékossággal. Évenként ostromolta a ber­lini követséget, hogy haza sze­retne jönni. 1958-ban aztán erre lehetőség nyílt. Meg is érkeztek, ő, a felesége, meg a kint született gyerek — a na­gyobbik időközben férjhez ment. Egy rokona lakásába költöztek vissza, mivel régi házukat annak idején meg­kapta egy magyar család. Azoktól is dolgozik valaki a gyárban. Az első időkben csak köszöntek egymásnak a talál­kozásnál-, később már elbe­szélgettek. Miért jött haza? Kint ezt az­zal indokolta, hogy magyar. Nekem emlékeiről beszélt, ar­ról, hogy apja Óbudán dolgo­zott, a Hajógyárban. Rengeteg gyereke volt, tizen vagy há­nyán ülték körül az asztalt. Meg: lehet, hogy az orvosok­nak, ügyvédeknek jobban megy kint, de ő ott is, meg itt is „csak” egy mázoló. Hát ak- j kor inkább itt legyen az ... Padányi Anna Álkohol Már több mint egy hónapja, hogy a rendőrökkel és a pénz­ügyőrökkel közös eíienörző körutat tettünk. Bögrekocsmá­kat leptünk meg Abonyban, g néhány zugborkereskedő ho­rogra is akadt, akiknél szár­mazási igazolvány nélküli sze­szes italt, vagy poharazó ven­dégeket találtunk. A nevük is napvilágot látott az újságban. A többi között az abonyi Kiss Mihályé, aki vékonypénzű ember ugyan, de mint megír­ta in, bögrekocsmájához halál­eset szálai is fűződtek már. Ezzel a példával akartam alá­támasztani a rendőrség és pénzügyőrök ellenőrzéseinek fontosságát, s cikkem végén az alkoholizmus elleni harcra hi­vatkoztam. Aztán nem sokkal később a televízióban, a Kék fény egyik adásában az alkoholizmusról láthattak riportokat a nézők. Többek között két fiatalkorú­ról, aki a szentesi kocsmában berúgva gonosz kötekedesi kedvében, mert más nem akadt, két tehetetlen öregem­bert vert halálra. Vajon felszámolták-e ezután azt a szentesi kocsmát, ahon­nan ez a két gyilkos elindult? És vajon mikor fogják felszá­molni azokat a kocsmákat, amelyek emberhez nem méltó civilizálatlanságukkal állandó melegágyai a bűnözésnek, ahol minden tartásából kivetkőzött ember otthon érezheti magát. Mert van ilyen kocsma, nem­csak vidéken, Budapesten is. Tudom, mint mindenki, aki az alkoholizmus problémájához felelősséggel nyúl, hogy kétol­dalú probléma ez. Hiszen az alkoholfogyasztás önmagában nem azonos a bűnözéssel, sem az alkoholizmussal. Milliókat költ a világ — velünk együtt — a jó borok propagálására és milliárdokat az italra. S való­ban a vendéglők és az ottho­nok asztalai szegényednének, ha eltűnne máról holnapra életünkből a zamatos bor, a hűsítő sör. A legfőbb gondunkat talán az okozza, hogy a szeszfo­gyasztás következményeiben nem az alkohol ördögével, ha­nem az emberi személyiség ör­dögével találjuk magunkat szembe. Kocsmák százai szolgálják a primitív időtöltést, a tisztáta­lan és faragatlan emberi kap­csolatok virágzását. Mennyire fonák dolog az is, hogy akik e kétes ügy szolgálatában kere­sik kenyerüket, legtöbbször ra­gyogóan megélnek. Nyilván jobban, mint a zugbormérésért lefülelt, 218 forint nyugdíjjal támogatott Kiss Mihály bácsi. Mindaddig, míg ez így van, a Kiss Mihályók lefülelése csu­pán pénzügyőri probléma, a érdemében semmi köze az al­koholizmus elleni harchoz. Amikor az alkoholizmus elleni harcra hivatkoztam, féligazsá­got mondtam. Helyesbítő gon­dolataimat azért írtam le, mert úgy érzem, hivatásom erre kö­telez. Oozvald EV VEGE A DCM-BEN A váci Dunai Cement és j Mészműben a silóba került a B40 000. tonna cement és ez- I zel a gyár teljesítette éves tervét. Az év hátralevő ré­szében várhatóan mintegy 20 000 tonna többletcementet gyártanak és ezzel a gyár megkétszerezi a jubileumi ver­senyben vállalt cementmeny- nyiséget. A kimagasló ered­ményekben döntő szerepük van a szocialista munkabri­gádoknak. Igen: az, középszerű, s itt az ideje, hogy ezzel a ténnyel szembenézzek, hogy letörjem önmagámban önmagam gőgjét, személyem nagyszerűségét ille­tően. Olvasom ugyanis, hogy most éppen Franciaországban,, legutóbb Jugoszláviában keres­ték és találták meg azt az em­berkét, aki éppen a megfelelő milliomodik kerek számnak született ahhoz, hogy neve és személye egy életen keresztül ismertté váljék. Én, ha jól emlékszem, nyolc­millió felett és kilencmillión, innen születtem. Jellemző, hogy még a százezret sem tu­dom! Én még nem voltam soha a milliomodik vásárlátogató, a két- avagy hárommilliomodik tv-előfizető, engem még senki nem ismert meg képernyőről, amint szerényen átveszem a két mázsa pétisót, mert én vet­tem meg a tízmilliomodik má­zsát, nem én voltam az év tíz­ezredik házasságkötője és ti­zenegyezredik válófele se: en­gem még senki soha ilyen al­kalomból nem köszöntött sem négyszemközt, sem a nagy nyilvánosság előtt. Mi van abban érdekes, hogy én voltam a• 8 879 342. magyar ember, aki frászt kapott az óvóhelyen és a pokolba kíván­ta a háborút? Mi abban az említésre méltó, hogy én ott voltam a kilencmillió nem tu­dom hányadikként, aki hozzá­fogott annak az építéséhez, amit szocializmusnak hívnak és a kilencmillió nem tudom hányadik, akinek egykor min­den és most semmi se jó... Hol jegyzik azt fel, hogy én, innen a tízmilliomodikon, de túl a kilencediken, rendszere­sen. szidtam és csináltam a bürokráciát, hogy gyermeket nemzettem — természetesen középszerű apának középsze­rűen tízmilliomodíkon inneni gyermeke lehet csak —, hogy nevettem és sírtam, hogy köny­veket olvastam és a televíziót meg az új magyar drámái pocskondiáztam? Sehol. Középszerű ember vagyok, t ahogy magam és szerencsém ismerem, meghalni se kerek „számadik”-nak fogok, hanem csak úgy a többi között és ter­mészetesen emléktáblám sem lesz, csak ennyi a fejfámon: élt ... évet. (A pontozott rész utólag kitöltendő!) Hát igen, ez az én osztályrészem, mert nem lettem kerek szám ... Ezen töprengtem mély re­zignáltsággal szívemben, ami­kor a feleségem rámförmedt, hogy azt mondja: — Már százszor megmond­tam neked, hogy ... Ma sem tudja, miért lettem olyan boldog. Végre valami kerek szám: századszor! Hogy hol van ez a milliótól? Ugyan kérem, százszor is megmond­tam már, hogy középszerű ember kevéssel is beéri.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom