Pest Megyei Hírlap, 1967. december (11. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-17 / 298. szám

1967. DECEMBER 17., VASARNAP :T/6'l*ífiP 5 Nyugdíjasok köszöntése Hémgyörkön A hévfzgyörkj Dózsa György Termelőszövetkezet új köz­ponti épülete kicsinek bizonyult a napokban. Ben­sőséges hangulatú ünnepsé­get rendezett a szövetkezet vezetősége a gazdaság nyug­díjasai részére. Hajdú And­rás, a termelőszövetkezet el­nöke üdvözölte a megjelent nyolcvan nyugdíjast Ezt kö­vetően pénzjutalmakat, ga­bonautalványokat adott át a tisztességes és nehéz paraszti munkában megöregedett ter­melőszövetkezeti tagoknak. Az ünnepség második ré­szében a helyi általános is­kola tanúiéi műsorral kö­szöntötték a vendégeket, majd pedig Tímár Máté, József Attila-díjas író olvasta fel Mihály bácsi című novellá­ját Biztató ígéretek 3 kérdés olajkályha-ügyben Vidéki rokonok megbízásá­ból olajkályhát akartam vásá­rolni a fővárosban. Mintha idegen égitestről kerültem vol­na az áruház műszaki osztá­lyára, az elárusító nem éppen udvariasan tájékoztatott: „Hol él maga, ember. Naponta akár ezer kályhát is el tudnék adni, ha lenne. De nincs.” Az igen gyorsan fejlődő la­káskultúra ma már tömegfo­gyasztási cikké léptette elő ezt a higiénikus, a lakás hő­mérsékletét jól szabályozó, korszerű fűtőberendezést De nem lehet kapni! Elhatároz­tam, utánajárok hát, miért nincsen olajkályha. Lássuk az illetékesek nyi­latkozatát. Csűri István, a Belkereskedelmi Miniszté­rium vas-műszaki főosztályá­nak vezetője ezeket mondta: — Egyik régi hiánycikkünk az olajkályha. Az igények ug­rásszerűen növekednek, a ke­A tízezredik Kedves ünnepséget tartot­tak Zebegényben, a Szőnyi István Emlékmúzeumban. A négy hónapja nyitva tartó múzeumban a tízezredik lá­togatót, Pozsonyi Sándornét, az Egri Dohánygyár dolgozó­ját köszöntötték. Dániel Kornél festőművész, a múzeum igazgatója saját alkotásával ajándékozta meg a jubiláns látogatót Előrelátó a Mechanikai Művek Zavartalon ellátás Házhoz szállítás, kérésre reskedelem évek óta nem tud­ja ezeket kielégíteni. De hoz- zátehetem, eddig még sohasem a gyártó cég, a Mechanikai Művek hibájából. Hol fűtőolaj nem volt elegen­dő, s emiatt korlátozták a gyártást, hol meg a kályha előállításához szükséges finom­lemez hiánya fékezte a terme­lést Az idén az eredeti ter­vek szerint 35 ezer olajkály­ha került volna piacra, ez­zel szemben a Mechanikai Mű­vek jóvoltából mintegy 60 ezer korszerű olajfűtő berendezést értékesíthetünk. A Szekszárdi Vasipari Vállalat szintén gyárt olajkályhát kisebb mennyiség­ben, ott azonban baj van ami­nőséggel. Sátor János, a Mechani­kai Művek igazgatója eze­ket mondja: — összesen 60 ezer olaj­kályhát készítünk az idén a különféle korszerű típusokból. Tavaly mindössze 25 ezret gyártottunk, a termelés tehát egy esztendő alatt több mint megkétszereződött. Jövőre ha­sonló terveink vannak: az idei 60 ezer darabbal szemben 140—150 ezer olajkályha gyártására készültünk fel. Szeretnénk végre folyamato­san kielégíteni a lakosság nö­vekvő igényeit. Eddig 120 ezer darab olajkályha szállítására kaptunk rendelést. Attól tar­tok, hogy a kereskedelem most is óvatos a megrendeléssel, s ezért készültünk fel a 140—150 ezer darabra. — Az idei tervet és a terven felüli vállalást egyaránt telj •- sí tjük december 10-ig. Így meg ebben az évben üzembe helyez­hetjük az olajkályha gyártásá­ra létesített második konve- yorsort és futószalagot, amely­ről — a már működő szalaghoz hasonlóan — 4 percenként ke­rül le egy késztermék. © Vajon kapnák majd elég fűtőanyagot az olajkály- ha-tulajdonosok? — ezt kér­deztük Bandi Józseftől, az Or­szágos Kőolaj- és Földgázipari Tröszt gazdasági vezérigazga­tó-helyettesétől. — 150—160 ezer olajkályha működik az országban. Ennek többszörösét is zavartalanul elláthatjuk megfelelő mennyiségű és minőségű fűtőanyaggal. Az olajkályha-tulajdomosok lé­nyegében olyan gázolajat vá­sárolnak, amilyent a mezőgaz­dasági erőgépek üzemeltetésé­re is használnak. Mivel a mezőgazdaság mint fő fogyasz­tó tavasszal, nyáron és ősszel jelentkezik igényével, a lakos­ság téli szükségleteinek kielé­gítése gazdaságilag előnyös számunkra. Mellesleg az ÁFOR már Budapesten kívül több vi­déki városban is megállapo­dott az AKÖV-vel, és kérésre házhoz szállítják a fűtőanya­got Ez a házhoz szállítási ak­ció arányosan bővül majd a használatban levő olajkályhák számának gyarapodásával. K. J. FELKESZHAZ AKCIO CEGLEDEN IS A ceglédi pártbizottság kez­deményezésére a város gazda­sági és társadalmi életének vezetői, köztük több vállalat képviselői is, a minap Budaör­sön jártak. A helyszínen tájé­kozódtak a Mechanikai Mű­vek dolgozóinak félkészház la­kásépítő akciójáról. Megtekin­tették a már befejezés előtt álló épületeket, és részletesen érdeklődtek az akció feltéte­leiről. A látottak alapján meg­erősödött a ceglédieknek az az elhatározása, hogy hasonló la­kásépítő akciót indítanak, mi­után meggyőződtek róla, hogy a lakásépíttetők számára nagy előnyt, jelentős anyagi kedvez­ményt jelent, ha maguk Is részt vesznek az építésben. „EMLÉKEZZ, PROLETÁR...!“ Sallai Imre hetvenedik születésnapjára „A fasiszta diktatúra ké­szenlétbe állította a köitelet és a hóhért. A statáriumrende­let módot ad a hatalomnak, hogy mindenki ellen, akire a kommunista mozgalomban való részvétel rábizonyul, statáriális eljárást folytas­son le __ Nem szabad il­l úziót táplálni. A fasiszta dik­tatúra azonnal alkalmazni fogja a statáriumot, amikor meg lesz hozzá az ürügye (mint ahogy Biatorbágy csak ürügy volt a statárium meghirdeté­sére), amikor a tömegeket a sajtó, egyház, rádió propa­gandájával hipnotizálni le­het a KMP elleni pogromhad­járatra. Az aikasztófa tehát készen­létben áll” A régi, sárgult, foszladozó papírlapról szinte izzanak a szenvedélytől fűtött sorok. Aki írta, jól tudta: a bitó­fát elsősorban neki ácsolják, a statárium ürügyét az életé­re törők eszeltek ki. De azt is tudta: mindent tehet, csak azt nem, hogy meghátráljon, hogy feladja a küzdelmet, hogy meghúzódjon valami biztonságos zugban, s várja az idő múlását. Ha ezt teszi, egész életét, önmagát tagadja meg. Ha vál­lalja, s vívja tovább a harcot, — tapasztalt, hivatásos forra­dalmár volt — előre látta: sorsa beteljesül. Nem szá­molt könyörülettel, az ellen­ségtől nem remélt embersé­get Cikke — a párt illegális lapjában jelent meg — maga a bizonyság erre. Az első volt, akire a statá­riumot alkalmazták. Reggel fél kilenckor állították a vár­bírók elé, délután fél háromé­kor már ítéletet hirdették, s két óra múlva a Horthy-rend- szer hatalmasai úgy hitték: Magyarországon meghalt a kommunista párt, mert Sallai Imre és harcostársa: Fürst Sándor halott. Ügy ítélték el mindkettőjüket, hogy ellenük sem írásbeli, sem szóbeli, sem tárgyi bizonyíték nem volt. Még a bírósági tudósítók sem tudtak több indokolást összetá­kolni, csupán ennyit: „a bi­zonyosság a körülményekben van...” A bizonyság a körülmények­ben volt... S kell-e több bi­zonyság, mint amennyit a kor — éppen harmincöt esztende­je — maga produkált? A Horthy-rendszer — ter­mészetéből következik — nem tudott és nem is akart változtatni az ország rettene­tes helyzetén. Pokoli hata­lomféltésben minden eszközé­vel, erejével a forradalmi munkásmozgalom, a kommu­nisták ellen fordult Elég volt egyetlen szó, elég volt egy besúgó, s akire rásütői­tek: kommunista, elkészülhe­tett a börtönre, a kínzásra. S a mozgalom mégis élt, erősö­dött, megjelenítette illegális lapját dolgozott, 1919 óta akkor először, a párt első nyomdája. S mert kevésnek tűnt a börtön, mert hatásta­lannak látszott megannyi erőszak-intézkedés, ürügyként felhasználták a biatorhágyi tragédiát kihirdették a sta­táriumot Sallai Imre és Fürst Sándor vol az első két áldozat Sallai, a szervező, a forradalmár, Szabó Ervin tanítványa, Kor­vin Ottó barátja, a Tanácsköz­társaság felelős tisztségviselő­je. Sallai Imre, a húszas évek elejének egyszerű bécsi párt­munkása, később a moszkvai Marx—Engels Intézet csendes szavú könyvtárosa, korának egyik legképzettebb, magyar marxistája. Sallai Imre, aki a párt hívó szavára felcserélte a tudomány hajlékát az ille­galitás ezernyi veszélyével, az elméleti munkát egy üldö­zött párt — a kommunisták pártja — gyakorlati szerve­zésével. Hazájában, szülőföldjén — ezernyi ellenség között. 1932 júliusában fogták el. Akkor — hazatérése óta — négy éve már az illegális KMP egyik vezetője volt. Két hé­ten át gyötörték. Egy nap alatt elítélték és kivégezték. Meghalt; írott műveket, em­lékezetes beszédet nem ha­gyott örökül az utókorra. Az emlékmű, amely , megőrizte nevét, munkáját, cselekedeteit, amelyben ma is tovább él: maga a párt. Ha élne, most lenne hetven esztendős Sallai Imre. L. L. v NEM KELI FELA NAP M int tetszenek tudni, az élet egy nagy aréna, az egész élet egy nagy verekedés. Egészen precízen: az élet nagy és kis verekedések lánco­lata, amelyek azután, az évek során egyvégtében tartó hatalmas küzdelem­mé válnak. És ez a küzdelem eletele- münkké, nélkülözhetetlen közegünk­ké. Olvastam valahol (több dolgoza- tocskában is), hogy a civilizáció ener- válttá, korccsá tesz bennünket, em­bereket. Állítólag hamarabb hullik a hajunk, potyog a fogunk. És totyako- sodunk. Remegősebb az inunk, mint ősapánk ina volt. Szerintem alapjaiban és elveiben téves megállapítások ezek. Az aláb­biakban szeretném a tisztelt szerzők figyelmét felhívni tévedéseikre. (És talán még némi bizonyítékkal is szolgálhatok.) Mindenekelőtt szeret­ném kijelenteni, hogy a hajunk azért hullik, mert abba többen is beleka­paszkodnak. Nők, férfiak, rokonok, barátok, ellenfelek vegyesen. A fo­gunkat pedig kiverik, azért potyog. Es sokat ugrálunk a villamosra: le és fel. Az inunk előbb-utóbb megsokell- ja ezt megmakacsolja magát, ké­sőbb elbizonytalankodik, mert nem tudja kiszámítani, hogy a gazdája mit akar. A tisztelt szerzők figyelmét a to­vábbiakban még a következőkre sze­retném felhívni: R endben ván, ma az állatainkkal nem megyünk ölre, könnyén agyoncsapjuk őket a villamos áram segítségévek Az is igaz, hogy ue- gyeket naphosszat csak néhány meg­átalkodott fickó mászik, ne Európá­ban. És konfekcionáltuk az életünket, ez is szentigaz. Mindent készen ka­punk a pénzünkért. Fűzfasípot is már alig-alig faragunk néhányan. De, kérem szépen, itt vagyunk mi, emberek, egymás véresszemű ellen­felei, akik verekszünk egymással, amíg erőnkből futja, éjjel-nappal. Tessék megmondani, hogy akkor mi hogyan enerválódnánk. Hiszen iz­maink kőkemények, lelkünk harcban edzett, bátor és hős. És az sem ja­vít a helyzeten, hogy amikor én ve­rekszem Kováccsal, neki szurkol húsz embertársa és nekem is szurkol húsz embertársam. A szurkolók igaz, csak lazsálnak, de ez az erőgyűjtés idősza­ka. Mert kisvártatva a szurkoló em­bertársak is hajbakapnak. És akkor, természetesen rövid időre, tán csak fertály órácskára belőlem és Kovács­ból is szurkoló lesz. Aztán én össze­verekszem új partneremmel Kiss- sel, és Kovács is új partnerével Nagy- gyal. Tetszenek már érteni a játék fortélyait? Mert ebben a meglehető­sen zajos és hosszantartó karnevál­ban mi verekedő partnerek időnként elveszítjük egymást és talán soha­sem találjuk meg. De keresünk és találunk újat. Es bennünket is új em­berek találnak meg. Ütjük, vágjuk, dagasztjuk egymás képét. Időnként nagyot rúgunk a másik szívébe, be­letaposunk a leikébe, mert ez a leg­kedvesebb játékunk. ekem hihetnek szerzőtársak, én végigverekedtem az egész életet. Nem a háborúról, még csak nem is az ellenforradalomról beszélek! Eze­ket nem hánytorgatom. A napi, + a megszokott kis ökölvívásaimról be­szélek, szóval a verekedésről. Vere­kedtem először magamért. Később csa­ládot alapítottam, de sajnos ezt időn­ként elfelejtettem, és még akkor is nyílt sisakkal verekedtem. Egy alka­lommal azonban a harcban mély ütést szenvedtem, a bíró azonnal ki­számolt Amikor magamhoz tértem, ott álltam az utcán, tapogattam a zsebemet, nem volt benne kenyér. Pedig az ájulásom előtt még volt. Hazamentem és a család kórusban mondta, hogy az ő zsebükben sincs kenyér, az asztalon sincs, a kony- hakredencben sincs. A fűszeresnél volt, de nem adott, mert a zsebünk­ben pénz sem volt Akkor döbbentem rá, hogy én töb­bé nem ugrálhatok, mert én többé nem vagyok Ficek János! Én, mi már Ficekék vagyunk. És most, illetve bármikor nem Ficek Jánost rúgják ki az utcára, hanem az egész Ficek családot. Szóval jobb lesz, ha csukva tartom a szám, mondtam magamnak. És meg kellett állapítanom, hogy imádott családom teher a vállamon, amolyan lelki púp. Szóval, ha ezen­túl baj ér, ha ezentúl valaki fölemeli az öklét rám, hallgatnom kell, fut­nom kell, és behúnyt szemmel kell elmennem, minden aljasság mellett? Természetesen nem ezt tettem. Nem tudtam sarkaimból kifordulni, nem tudtam a lelkemet megerősza­kolni. Csak szélcsendes időkben vol­tam okos, amúgy rendszerint őrült. De a gáncsaim, bevallhatom önök­nek, cselesebbek lettek. Mondhatom elég jó nevem lett az arénában. Még­is, most, hogy túl vagyok életem delén, egy kissé ellustultam, egy-két ökölcsapás után abbahagyom a har­cot, futni hagyom az ürgéket. Sőt, néha ki is kerülöm a konfliktusokat. Azért, néha még álmomban is halla­ni vélem a trombitaszót, vérem meg­mozdul, ismét vígan megyek a csa­tába. Nemrég történt, hogy egy reggel nem kelt fel a nap. No, gondoltam, ha neki lehet, nekem is. Ma én is elkerülök mindent, kikerülöm az el­lenfeleimet, az ügyeket, az életet. Mindenkire mosolyogni fogok, simo­gatni, szépeket mondani... H ideg volt a kávé, azt mondtam, hogy finom és forró. Lelöktek a villamosról, isten bizony nem károm­kodtam. Kovács szaki kezében meg­láttam a kalapácsomat, jót nevettem és azt mondtam, hogy már régen ne­ki akartam adni. Tíz órakor hivattak az irodára, ahol a főpénztáros a következőket közölte velem. — Ficek szaki, maga egy okos fic­kó. Egészen jó az újítása. Mondja, ezt egyedül találta ki? Jó, jó, értem. — mondta még, holott nem is vála­szoltam eleddig. Azután hozzátette még: — Mindenesetre ezer forintot nem tudunk adni érte. Bár ennyire javasolták, kétszázat le kellett von­nom belőle. Tudja, hogy van ... ? — Tudom ... Megértettem a főpénztárost. Mert tudom, hogy így, karácsony tájékán, mindenki jót akar tenni a másikkal. Q is. Elvégre nem dobálhatja az ál­lam pénzét, nem Csáky szalmája az. Igaz, egy emberrel, egy családdal jót tett volna, ha nem fogja le azt a két­száz forintot, de ml lenne akkor a tízmillióval, akik nem újíthatnak? Most a főpénztáros szépen szétosztja közöttük a kétszáz forintot, jól jön az karácsonyra az embereknek. — Szép, fehér karácsonyunk lesz — mondtam vigyorogva az udvaron egy fiatal nőnek. De ő félreértette és azt mondta, hogy egy piszok alak vagyok. És vegyem tudomásul, hogy ő az udvaron nem ismerkedik. De ilyen vén huligánokkal még a szo­bában sem. D élután kézbevettem az üzemi híradónkat. Ügyes kis újság, néhány szemfüles éhenkórász ripor­ter csinálja, beleadnak apait, anyait. .Az én újításomat is megírták. A ve­zércikk helyén fejtegette valamelyik firkász a lényegét. Megemlítették név szerint, hogy az újításomat ki vizsgálta felül, ki véleményezte, szakmailag ki ellenőrizte, ki java­solta a bevezetését és végül a zsűri névsorát is leírták, a zsűriét, amely végül is az egészet jóváhagyta. A főpénztáros neve is ott volt a cikk végén, abból az alkalomból, hogy ő fizette ki az újítási díjat. Az én ne­vem sehol. Már nem volt hely. Nem is érdemeltem volna meg, hogy ki­írjanak. Ilyen kis piti ügyben, mi­nek az a sok név. Elég az, ha ók ott vannak. Csengett a telefon, ismét hivattak az irodára. — A pénzt csak 68-ban tudjuk fo­lyósítani, Ficek kartárs. Az idei keret már kimerült — mondta a főpénztá­ros. Kedves fickó, még bocsánatot is kért. Mancika, a főpénztáros balke­ze utánam jött és bizalmasan meg­súgta a következőket. — Viszont, ő, a főpénztáros kar­társ már kétezret felmarkolt a kasz- szából, mert ő is benne volt a maga újítását elbíráló zsűriben. Ezért nem jutott magának pénz. Rosszak az em­berek, Ficek szaki. — Családos ember, szegény. Kell nekik a dohány, jön a karácsony, Mancika — mormogtam és hazamen­tem. M ásnap felkelt a nap. Korán kelt és én vele együtt keltem. Azonnal felgyűrtem karomon az ingemet. Ma harc lesz. Nagyszerű csatákban fo­gok részt venni, gondoltam és a gon­dolattól füttyre csücsörödött az aj­kam. Mint tetszenek tudni, az élet. Es ebben egyetlen napon sem sza­bad hendikeppel indulni. Sulu Andor < t

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom