Pest Megyei Hírlap, 1967. december (11. évfolyam, 284-308. szám)
1967-12-16 / 297. szám
4 wkKMop 1967. DECEMBER 16., SZOMBAT Rontás van rajtuk egyszfo A szoba hideg, és a falakon a keresztek, szentképek árulkodnak a lakók meggyőződéséről. Az egyiken lengyel feliratú kép: Szűz Mária, gyermekével. Az alakok élettelenek, a karon ülő Jézus és Mária arcán nem a természet, az anyaság, az ártatlan gyermekkor örömei látszanak, hanem mes- sianisztikus gondok, giccses szomorúság — mindkettőjük vállán a világ terhe. A gyermek sem játékot tart a kezében, hanem uralkodói jogart, Mária pedig az uralkodói „országalmával” van elfoglalva. Az ikonok és a keresztek mozdulatlanok, a bibliabéli megboldogultak szemmel látható egykedvűséggel nézik a földiek vergődését. — Pedig ebben a házban sokszor „kívánták” a mennyeiek beavatkozását — de még az Ür földi helytartója, a helyi plébános is „ellenük fordult” —, nem akadályozta meg, hogy a család szemefénye, a tizennyolc éves Anna, Balázs Sáncomé legyen. Mert ez a házasság — erről beszélnek már napok óta a falúban — a sűrű fohászok, az átkozódások, az akadékoskodások, a gáncsoskodásck ellenére is megköttetett. Pedig Anna szülei még csodatevő füvekkel, füstöléssel, böjtöléssel fe megpróbálkoztak, hogy „el- tévelyedett” leányuk fejéből kiűzzék a „rontást”. — Kórházba is került emiatt a lány, az anyja fizette a kezelési költséget, s ahogy a faluban beszélik: a büntetést is. — Mert rontás van a mi lányunkon — mondja a nagyanya. — Valamit csináltak vele. Meghitnotizálták. így mondja, hit-notizálták, s azt gyanítja, valaki csúnyán visz- szaélt a hit-tel. Mert hit-nek van ehhez köze, hiszen ki tudja, mi történik leikeinkkel. ,,— Biztosan csináltak valamit vele — toldja meg a negyvenkét éves édesanya. — Különben miért lett volna úgy oda azért a fiúért a lányom. Képzelje el, á múltkor is, amikor találkoztak az utcán, a lányom kiszakította magát barátnői karjából, és odaszaladt á Balázs fiúhoz. Itt rontásnak kell lenni. — Hitnotizálták szegényt — igazítja ki a lányát az öregasszony. — Lehetetlen, hogy ne tudnának valamit tenni ez ellen. Fel kell jelentenünk őket. Ugye, fiatalember, maga aka- tonaságtór jött? Ugye, utánanéz a Balázs Sándor ügyeinek. * ugye, lehet ez ellen még, fellebbezni? Ugye, megsemmi-' *ítlk a házasságot? A fiú, Balázs Sándor, most tölti tényleges katonai idejét. Kimentette bajtársát a nulla- fokos Duna-vízből, s jutalom- szabadságra hazajött. Amióta megtudta, hogy Anna igent mondott — ezt sem neki mondta. az utóbbi időben már nem találkozhattak —, csak a szabadságot várta és az esküvőt. Éjszaka taxival jött haza Pestről. (Sietett, úgy látszik, benne is volt valami abból a rontásból.) — Nem akarta elkésni az alkalmas pillanatot, mert a pillanat valóban nagyon alkalmas volt. A leány édesapja egy távoli kőfejtésen dolgozik, az anyja pedig éppen pénteken utazott el, hogy tanácsot kérjen lánya „rontása” ügyében, és kékvizet szerezzen — valami csodakútról, ha még be nem fagyott az is — fájós lábára. Akik ellenzik a házasságot, nincsenek otthon. Pénteken háromnegyed kilenckor azután be is került a helyi anyakönyvbe az idei tizennyolcadik bejegyzés, délután pedig az egyház is szentesítette a frigyet. — Amikor a tanácsért szaladgáló asszony hazatért: a szomszédok alig titkolt kárörömmel újságolták neki a legfrissebb „híreket”. — Nem értem, itt rontásnak kell lennie... — Hitnotizálták ... De miért nem akarták, hogy a lány Balázsné legyen? Hiszen a fiatalok már évek óta ismerik és szeretik egymást? — Szereztünk mi komoly gondolkodású vőlegényt a lányunknak, nem is egyet — de hem kellett neki. Éppen ehhez a ... szóval mégis ehhez ment. — És, hogy kijátszottak bennünket. Te magasságos úristen az égben! Tűröd híveid szenvedéseit? Kitérek a katolikus vallásból is, mert cserbenhagyott a pap. Neki tudnia kellett volna .. . Mégis összeadta őket. Te nagy ég ... Jaj, jaj, jaj... Görcsös sírás, hisztériás kitörések. A két öreg — a negyvenkét éves anya is vénnek látszik — egymás szavába vágva esdekelnek az égiek segedelméért, s abban reménykednek, hogy ha ők nem, legalább az újságíró megmondja, mitévők legyenek? — Nyugodjanak bele. — Soha! Édes, szép, gyönyörű lányom, hogy tehettél ilyet velünk? Hogy hagyhattál cserben bennünket? Pedig a lány csak erre készült. De amikor betöltötte a tizennyolcadik életévét, és gyámhatósági engedély nélkül is férjhez mehetett — a vőlegény már nem volt „szabod ember”, mert közben bevonult katonának. De a menyasszony megvárta a decembert. Most boldog. Nem érzi, hogy cserbenhagyta volna az anyját. Nem is beszél a kálváriáról — az egynapos asszonynak kisebb gondja is nagyobb annál, mint, hogy a gyötrelmes emlékeket eleve- nítgesse. Azt is alig akarja megmondani, miért „ellenezték” neki a férjét. — A vagyon ... — tudja... amiatt. A vagyon viszont — úgy látszik — nem érdekelte a fiatalokat. Rontás van rajtuk. — Meghitnotizálták őket. A falakon mozdulatlanok a képek, a keresztek is úgy állnak, ahogy megigazították őket a nagytakarítás előtt. Csak a két asszony, a negyvenkét esztendős és a hetvennégy éves reménykedik, hogy" hátha még nem veszett el minden, hátha még történik valami... Néhány öregasz- szomy tartja bennük a lelket, • • • hordja a híreket, a pletykákat. Ök talán még azt is elmondják, hogy az egész falu erről beszél, az egész falu a fiataloknak ad igazat. A fiatalokat pedig inkább az nyugtalanítja, hogy a férj szabadsága egy hét múlva lejár. Rontás van rajtuk ... Az ipari nagyhatalmak „klubjában” a legifjabb tag; egy évtized, az 1950—1960 közötti tíz esztendő állította ki számára a tagsági igazolványt, s nem érdemtelenül. Az aranyévtized, ahogyan ezt az időszakot Japánban emlegetik, az ipari fellendülés logikus következményeként mint exportálót is a nagyok közé állította: a világ mind több országa, s mind nagyobb mértékben ismerkedett meg a kiváló minőségű, s kedvező árú japán termékekkel. A Világgazdasági Kérdések sorozat új kötetének szerzője valóban elemzésre érett témakört választott a távol-keleti ország gazdaságának feldolgozásával. Igaz, a könyv első része nem kapcsolódik szorosan ehhez: a múlt század közepétől indított áttekintés, márcsak a mű adta korlátok miatt is, érthetően elnagyolt, csak a legfőbbek felsorolására szorítkozó. Annál inkább kárpótlást ad e csekély veszteségekért a könyv nagyobb része. A szerző gondos munióival, nagy részletességgel dolgozta fel a kínálkozó anyagot. Áttekinthetően rajzolja meg a gazdasági fellendülés eredőit és hatását, Japán belső piacának és exportpiacainak összefüggéseit, a termelési költségek s ezzel az árak kedvező alakulásának feltételeit, sőt, jut ereje arra is, hogy magismertesse az olvasót a jaZEBEGÉNY A tízezredik! A Zebegényben négy hónappal ezelőtt megnyitott Szőnyi István emlékmúzeumot pénteken tekintette meg a tízezredik látogató: Pozsonyi Sándorné, az egri dohánygyár munkásnője, aki a zebegényi SZOT- üdülőben tölti szabadságát. Pozsonyinét Dániel Kornél festőművész egyik alkotásával ajándékozták meg. pán ipar sajátos módszereivel — a bedolgozó rendszertől a vállalatvezetésig —, s ezzel sok hasznos, számunkra is kamatoztatható tapasztalatot kínál. Külön erénye a kötetnek, hogy adatai-tényei frissek, s ezzel nagymértékben elősegíti az összehasonlíthatóságot sok területen. A világgazdaság módszeres hazai felmérésének nyeresége dr. Bíró Klára okos, mértéktartó kötete. Olyan országra irányítja a figyelmet, ahonnét nem kell röstellni a pozitív tapasztalatok, szervezési-termelési módszerek átvételét. (Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó) Az ember mindig tanul valamit. Például, hogy a köz- gazdasági kategóriák szoros összefüggésben lehetnek a zenélés technikájával. Lehetnek, ha hagyják... S ezt a zongoristát hagyják — játszani. Kinézésre egy pálya- tévesztett kintornás, akit eléggé el nem ítélhető módon a társadalom és a kor kizökkentett régi művészetének gyakorlásából és most az új kornak új módon kénytelen áldozni. Hegyes orra időnként olyan közel kerül a billentyűkhöz, amint mély és művészi átéléssel belehajol a rémült révület akkordjaiba, hogy az ember azt véli: tizenegy ujjal játszik. Igen: játszik és énekel is. Énekhangja mellett zongorázni tudása bocsánatos bűnnek tűnik, olyannak, amelyet az ember visz- szasír és egyszerűen nem is érti, miért nem tetszhetett egymagában a zongora hangja, mígnem megérti: mert nem tetszett, lám ez a büntetés érte. Repertoárja kétségkívül gazdag és elnyűhetetlen. Nyű- hetetlennek kell mondani, mert legalább fél évszázada nyekergik ezeket a számokat, gajdoló, síró, öreg részegek, akik e melódiákban a két- krajcáros vizeszsömle-fiatál- ságukat nyáladzzák vissza. És gazdagnak is, mert csak félóránként ismétli meg öket.„ És fél óra, az nagy idő, Elemér! — bár ő tíz pere szöveggel énekli. Veri a zongorát, mintha haragudna rá, énekel, mintha ránk, vendégekre is haragudna, s hogy ebben kétely se érjen bennünket, a szemeit is forgatja. Tömpe, a letűnt világot gyászoló ujjai ott szédelegnek a billentyűkön csodálatos precizitással keresve meg mindig azt a hangot, amely még „tercnek" sem jó. A feje, mint valami oklevél, fekete tábla, rajta aranybetűs szöveg: „Zenedíj”. S alább kisebb betűkkel, hogy zenedíjat már a „zenekezdés előtt” negyed órával felszámolnak a tisztes vendégnek ebben a tisztes presszóban. Ha bemegyek az üzletbe és bóvlit adnak, jogom van felháborodni, itt még nem, is adják a bóvlit, már fizetni kell érte, és csak fel sem háborodhatom, hiszen ez már az új mechanizmus szellemében történt, hogy a kedves vendég elandalogjon és jól érezze magát. ... Mondja nekem ezt az „üzemegység” lelkes és kövér vezetője. Nesze neked, új mechanizmus. Nézem a zongoristát, aki nem szőke, mert kopasz, nem sápadt, mert SZTK-alapon kvarcoltatni jár és főleg nem sovány, mert piszkos és ügyetlen ujjai jóvoltából napi nyolcvanast vág zsebre és a műértő közönség jóvoltából italra egy fillért sem költ. Hm: új mechanizmus? Dehogy: ujj-mechanizmus! Igen, így függnek össze a közgazdasági kategóriák a művészetekkel ... „Lesz maga juszt is az enyém, csak az enyém ...” Az ég áldja magát, zongorista, legyen a magáé, csak a magáé, és vigye ... És viszi is, a nyolcvanast, az ujj- mechanizmusával, állítólag az új mechanizmus szellemében ... (m. o.) Fürtös Gusztáv: MegmentŐm és gyilkosom Gyönyörű, majd fájdalmas átváltozásod, hogy boldogít, vagy késel, fantázia! Te rossz, de jó is: szivárványos dália, vérvevő ostor, fájdalomketrec, kívánalmaim nevelője, lehetőségek színtombolása, délibábos orvos, béke-ölű tündér, néha rosszkedvű, versz, átkozol: haszontalanul pusztulok, mint fölgyújtott ház, taposott vetés, széttépett vázlat: ami lehetnék, nem a szándék: teljesedés fia, CjßßßäUM •fiMsMs E zt a sztoryt átadhatnám valami olasz filmesnek. Az ő asztaluk ez, a pikantéria miatt is meg... És olcsón is kihozhatnák, sok szereplő sem kell hozzá. Erzsiké, a presszós felszolgáló, az üzemvezető, a főtechnológus, az adminisztratív vezető és végül, de n mi utolsó sorban a gépkocsivezető. E négy vezető beosztású férfiú együtt járt a vidéki telephelyről a központba, gyakran és rendszeresen. Értekezletekre. Utána pedig — nos itt kapcsolódik be Erzsiké — kis en- csem-bencsem lazításokra. Amely ügyködés általában Erzsiké munkahelyén a Pintyőke presszóban szokott kezdődni —, s folytatódott tovább másutt. Néha hajnalig. Ügyannyira, hogy az ottmaradt feleségek hazatérő férjük fáradtsága láttán már petícióval akartak a magas központhoz fordulni: az értekezletek, félő, tönkre teszik éltük párját. M ár közel jártak a centenáris üléshez a Pintyőkében, amikor felfedezték Erzsikét, a csodálatost, a jó alakút, a gyönyörűt, a NÖ-t, aki éppen a közeli múltban került ide. Meglátni és megkívánni pillanat tört részének műve volt. Éppen Hosszú, az adminisztráció főnöke beszélt: — Én azt is meg akartam mondani, hogy a ... — ekkor látta meg ő. — Na, miért nem mon... — most pillantotta meg Széles, a főtechnológus. Nagy azért nem jutott szóhoz, mert már az imént észrevette Erzsikét, A Tüneményt. — Az életem adnám... — nyögte Nagy. Ez 17 óra 08 perckor történt. A cselekmény ezután már szédítő gyorsasággal, szinte megállíthatatlanul pergett. 20 óra 49 perckor már tudta Nagy, hogy az életére ez ügyben nincs szükség. Egy jóféle porszívó is megteszi. Erzsiké ugyanis ezt suttogta, amikor összetalálkoztak az asztaluktól kettővel arrébb: — ... és ne értsen félre, én nem vagyok olyan, én csak azért, mert maga annyira... — Tetszem... ? — segítette ki. az izgatott Nagy, — ... igen ... és nem azért, de hát úgy szokás, valami ajándék, akármi, nem az érték, de hát akkor nekem minek hozzon azt, ami nem kell, igaz, hát akkor... — ... hát akkor... — suttogta Nagy. — ... akkor, akkor jó ... — bic- centgette Erzsiké. agy tudta, hogy mivel tartozik a Nö-nek önmagának; gavallér mivoltának, s valamelyest a pletykától is tartott. A legközelebbi alkalommal, az értekezlet szünetében — amikor a jutalmat már felvette — bizonyos pénzösszeget nyújtott át a negyedik vezető állású férfiúnak, Karakánnak, ennek a keménykötésű, de meglehetősen csóró fiatalembernek. Férfias eskütevés után Karakán elhajtott. Megvette a legalkalmato- sabbnak látszó porszívót. Irány a Pintyőke. Erzsiké láttán leesett az álla, s persze a tantusz is. Ám Erzsiké javára váljék: Karakán most már remekül megértette Nagyot, s pillanatig sem hitte, hogy túlbecsüli ezt a nőt. Partion: NÖ-t. M ásnap férjét meglátva Nagyné megdöbbent. Kétségbesett. — Hát mondd, érdemes ezért a kis külön jutalomért tönkretenni magad? — Nem a jutalomért dolgozom, tudod, fiacskám, hogy nekem becsületből is ki kell tenni magamért. — Te mindig kiteszel magadért. — De most különösen — mondta kissé fellengzősen Nagy. K arakán kocsija a presszóval szemben levő oldalon parkírozott. A kocsi tehát pihent. Karakán nem. Fel, s le sétált. Égett a füle és néha-néha csámcsogott. Erzsikére gondolt — ezt talán felesleges is mondani. Benn a presszóban négyen ülték körül az asztalt. Nagy, Hosszú, és Széles, valamint egy háztartási romegmentöm és gyilkosom, fantázia. botgép: tizenegynéhány művelet. Nagyon praktikus. A gépet Széles időnként szeretettel megsimogatta. Erzsiké hangja rajongó volt: — Oh, elvtársak, líraim, uraim ... Hát igazán ... — Magáért mindent — ezt úgy mondta Széles, mintha nem egy kis üzem főtechnológusa lenne, hanem spanyol grand. Még annak idején. Záróra előtt a férfiak közösen cipelték a kocsihoz a praktikus masinát, s mivel Erzsiké tetszését ugyancsak megnyerte, Nagy és Hosszú Kettecskén indult, Széles pedig várt. Karakánnak még mindig égett a füle. É s sorra került Hosszú is. A pad- lókefélőt azonban nem hozta be magával. Csak a márkát közölte. Erzsikével. És kacsintott hozzád Erzsiké ábrándos volt; — Oh, istenem, milyen nagyszerű ... Hamarosan teljesen gépesítem a háztartást... Már csak egy mosógép és ... — kis várakozó szünet — és igazán, hát nem nagyszerű? Várjanak meg, hazaugrom a kocsival, ne legyen feltűnő... Már egészen otthonosan szállt be. Karakán izgett-mozgott. — Erzsiké én .;. nekem maga .. i — Kicsikém, igazán édes fiú, de nem pocsékolhatom el magam ... Mit képzel... — mondta és gyöngyözve nevetett hozzá. Karakánnak ismét égni kezdett a füle, mint fentebb is már. De nagyot nyelt és hallgatott. Csak visszafelé szólt ismét: — És ha én is hoznék egy... egy porszívót..; ? — Az már van ... Mosógépet... Nem bánom, kis hibásat, zománchibásat, de persze különben teljesen jót, na igazán nem bánom... De honnan lenne magának ahhoz pénze... Csórikám . f. — és persze nevetett Karakán bosszút forralt. Útnak indult. Felsírtak a kerekek. A parkírozó helyen lezárta a kocsit. És ment. Cégtáblákat négezetett. És közben gondolkodott. R övid napok múltán valami szerviz ügyében Karakán egyedül ment a központba. Délutánra érkezett és egyenesen a presszóhoz hajtott. Gyurkó Géza — Megjött, Csórikám — huneutko- dott Erzsiké. — Méghozzá mosógépestül — vágta ki a rezet kevélyen a fiú. A lánynak elkerekedett a szeme: — De kedves Karakán, csak nem? — De bizony. — Futok és megnézem. — Korai még. Nincs a kocsiban, épp azt akartam kérdezni, hová és mikor? — Záróra utánra, mindjárt hozzám. Karakán búcsút intett s már tűnt is tova. Kikereste a számára legmegfelelőbb üzletet. Szemrevételezte a mosógépeket. S kiválasztotta a legszebbet. Azt bizony, a leghibátlanabbat. Papírokat írt alá, blankettákat töltött ki. S mint valami menyasszonynak valót, úgy emelte a kocsiba. A lány még este, a lakásban sem akart hinni a szemének. — Hát igazán — ezt mondogatta — hát igazán ... de igazán .;. Vacsorával kínálta a fiút, s minden mással. Még a legcsodálatosabb éjszakának is vége szakad egyszer. Ennek is. A fiú útjára ment. Csengetésig heverészett a lány. Az ajtóban két markos férfiú. Egyikük borízű hangon tette fel az indiszkrétnek tűnő kérdést: — Készen vannak kis nadsád? Erzsiké arcán enyhe pír szaladt át. — Na, de igazán! — Mert akkor elvisszük. — Engemet? — Heheh, vinnénk magát is, de most előbb a mosógépet. Mint szélütött ment utánuk, s mert hogy azok borravalóért tartották kérges markukat, adott egy tízest. — Aztán, ha végeztünk, vihetjük magát is ... hehehe ... A kapu előtt nagy kocsi állt. Az oldalára pingálva a szöveg. NE FÁRADJON! A KÖLCSÖNZÖTT GÉPEKET ELSZÁLLÍTJUK! TÖLÜNK KÖLCSÖNÖZZÖN. Szántó István Krajczár Imre A közgazdász könyvespolca . DR. BÍRÓ KLÁRA: P P MN A MÁSODIK VILÁGHÁBORÚ OTAN
