Pest Megyei Hírlap, 1967. november (11. évfolyam, 258-283. szám)

1967-11-06 / 263. szám

1967. NOVEMBER 6., HÉTFŐ UECtet v/(irfap 9 SIMON LAJOS: De Másenyka igaz Megszokta már az öregember, hogy Idegenek is betérnek a présházba. A szőlő mellett hajításnyira húzódik az országút, autón, szekéren, meg gyalogosan sok ember megfordul arra. Egyik egy bögre vizet kér, másik érdeklődik, hogy van-e eladó szőlő, har­madik megáll egy kicsit megpihenni, hiszen a présház eresze alatt csak kényelmesebb elszív­ni egy cigarettát. Magam is átlépdeltem a sző­lőtőkék során, aztán köszöntem illendően, de erre fel se rezzent az öregember. — Lenne egy szál gyufája, bácsikám? — Az nincs — mondta —, csak tüzem van. — Messziről? kérdezte, miközben világhá­borús töltényből gyártott öngyújtójával lángot csiholt az arcom előtt. — Csak Pestről. — Csak? Hiszen az messze van! Az unokáin is ott lakik, de nagyon ritkán jön haza. — Egyedül csőszködik az egész szőlőben? — kérdeztem, hogy gyorsan másra tereljem a szót, mert gyanúsan megremegett az öregem­ber hangja, hetvenen túl érzékeny az ember, mint a kisgyerek. Az öreg sovány arcára halovány mosoly de­rült. — Nem vagyok én csősz, csak amolyan ma­dárriasztó. Csak a seregélyeket űzöm, hogy höss, te, höss! Éjszakára haza is mehetnék, mert akikor jön a rendes csősz, de inkább itt alszom, mert messze van nekem már a falu. Vacsorát küld az asszony... — Hát reggelit, meg ebédet? — Akkor a magam ura vagyok. — Mi volt a reggeli? — Egy Ids paprika, meg szalonna. Elég az egy magamfajta öregembernek. — Hát az ebéd? — Sült szalonna paprikával. — Hát egy kis borocskát küld-e az asszony a vacsora mellé? — Ha parancsolom neki, küld. Csak hát nem parancsolom őneki, mert nem szeretem a bolti bort. Csonkig égett a cigarettánk, de még nem szedelőzködtem. A szavunk is megrekedt, mind a ketten átöleltük a térdünket és hall­gattunk. Jó így, mindig szerettem a hallgatag öreg emberek mellett ülni, megnyugtató, mint­ha csendes patakocska partján heverészne az ember. Én erre gondoltam éppen. De ugyan mire gondolt az öregember? — Ezen az akácfán gondolkodom — mond­ta. Mikor megismertem, egyik markommal át­fogtam a derekát, most meg kövérebb, mint az én derekam. Ügy hallattam, mintha ismét megremegett Volna a szelíd öregember hangja, vidámabb témára akartam váltani, de csúful melléfog­tam. — Örömöm? — kérdéssel válaszolt kérdé­semre. — Erről ne beszéljünk, úgyis hiába. — Hátha segíthetek?! — Ha álruhás királyfi lenne, az én bánato­mon akkor sem segíthetne. Régi bánat ez, hajjaj, régi bánat ez. Volt egy szép nagy lá­nyom, Katának nevezték, aki 21 éves korában meghalt tüdőbajban. Sokáig sirattuk, bánkód­tunk, miatta, már unokám is van, mégsem gyógyult meg a sebem. És tudja-e, fiam, hogy én amolyan barkácsoló ember vagyak ? Fiatal koromban szobrokat faragtam fából, meg kő­ből, és lefestettem a napnyugtát, hogy a tanító úr is azt mondta rá: tökéletes! Ha tanultam volna, most művész lehetnék. No, vagy húsz éve, egy elkeseredett pillanatomban elhatároz­tam, hogy megfaragom az én Kata lányom szobrát. Először csali úgy, fénykép nélkül, em­lékezetből lerajzoltam. Míg dolgoztam, ott állt az asszony mögöttem, felvont szemöldökkel nézte-nézegette a készülő arcot. Mikor elké­szültem, azt mondta az asszony: „No, ez nem hasonlít a mi szegény Katánkra, nyugtassa az isten”. Megnéztem én is jól a rajzot és bizony nem Kata, hanem egy idegen, mégis ismerős lány nézett rám a képről. És amikor nem lát­ta az asszony, elmosolyodtam, hiszen felismer­tem, Mását. — Ö ki volt, bácsikám? — Egy szép leány nagy Oroszországban. Még tizenhétben ismertem meg őt. Mikor csak tehettem, kimentem hozzá a táborból, később pedig, már vöröskatona koromban, bármilyen messze is harcolt a csapatunk, hozzá tértem vissza. Nagy ínség volt akkor, de ő mindig- mindig borscsat főzött nekem, mert nagyon szerettem. — Miről beszélgettek? — Én magyal szavakra tanítottam őt, ő meg oroszra tanított engem. Nem mondtam neki, hogy szeretem, ő se mondta nekem. Tud­tuk, mind a ketten ... Elgondoltam, hogy a harcok után hazahozom, ő meg úgy gondolta, hogy a harcok után ottmarasztal engem. Megakadt a beszélgetés, mert megjött a csősz, hozta a vacsorát, juhtúrós galuskát. Volt egy üveg bor is a vacsora mellé, ezt a csősz hozta magának, unaloműzőnek. De minket is kínált, hármasban boroztunk már a félho­mályban az ecetfa alatt. Az öregembernek két pohárral is megárt, az én öregem arca is ki­tűzésedéit, nyelve is megeredt és úgy mondta nekem a történeteket, mintha a fia. vagy az unokája lettem volna. Mondta, hogy a Donnál egyedül fogott el három kémkedő kozákot, hogy kezet fogott Bugyonnijjal, hogy Szibé­riában megismerte Ligeti Károlyt. — Fehér-kézre került akkor az a falu, mi­kor visszamentem, nem volt abban egy ép házacska sem. Másáról senki sem tudott. Fél falut megölték. Mikor hazajöttem, megfarag­tam a szobrát, valahonnan talán még elő is kerül, majd egyszer megmutatom talán. Raj­zoltam egy képet is, arról a nótáról, amelyik­ben a szürke gúnár száll a folyóra, messze a hegyen túL A távolság szépít, a bor pedig nagyít, nem tudom, hogy mit tett nagy Oroszország­ban ez az öregember. Nem is írtam erről. De Másenyka igaz. Másenyka létezett, ezt bizto­san tudom. Mert ha nem lett volna, az a szür­ke gúnár nem száll a folyóra, messze a hegyen túl, az öregemberem képzeletében, immár öt­ven éve. DIADEM (Szász Endre rajza) ’SSrSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSfS/SSSSfSSSfSSSSSSfSSSSSSSSSfSSSSS/,SSSS-SfS/rSSS/SSrSY/'SSfrf///SSSS*SS/-SSSSSS/,SSSSSSSSSfSSSSSSSSSSSSSrSSSS/SSSSSSfSSSSrSrSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSfSSSSS/S/SSSSSS/SSSSSSSSSSSSS/SSSfSSfSSSfSSSSSSSSSf > « ifcor hallottam először Ifi Lenin nevét? Régen volt az elvtárs. A válasz kedélyes is, boron­gás is egyszerre. Kedélyes, ahogy a hatvanöt éves ember az idő múlásáról beszél, bo­rongás, ahogy emlékezni szo­kás. Ősz haja kilátszik a sap­kája alól, az arca kerekded, az egész ember kicsit töm­zsi alkat. Ha nem mondta volna, akkor is tudnám, hogy ipari munkás lehetett, ezt va­lami elárulja rajta. Talán a beszéde. A mozgása. Vala­mi... — Hát én sem tudnám most hirtelenjében. — Ezt ■mondja a másik öreg is és látszik, hogy közben kutat tovább az emlékezetében; tényleg hol is hallotta először Lenin nevét? Komolyan, mé­lyen gondolkodik. Nem az a könnyen oldódó, beszédes faj­ta. Az arca sima, csontos, barna férfiarc. Azt mondja; agrárproletár származású. Igen, hogyráivódik az emberre, hogy'merről jött, mit csi­nált, kicsoda. A ruházatukban azonban semmi különbség; két veterán, munkásörök, s szolgálatban vannak — Winkler Lajos és Pokorádi Mihály. A hely­szín; Gödöllő. Az idő; no­vemberi este mostanában. — Korán kezdtem én elv­társi — Winkler Lajos, a nyugdíjas lakatos sóhajt hoz­zá. — Nem könnyű ám, amit maga akar, nem könnyű visz- szaemlékezni ötven eszten­dővel ezelőttre, egy napra, vagy csak egy órára. Tudja mekkora nagy idő az? — Hát bizony nagy . idő — mondja a másik. — Kérdezze inkább azt, hogy mit jelentett számunkra Lenin. Úgy értem, azokban a régi nehéz időkben. Erre job­ban meg tudnánk válaszolni. — Valójában — igazítom ki magam —, ezt kérdezem én. Szóval azt szeretném, hogy ha elmondanák; mikor tanulták meg Lenin nevét? Mikor értették meg, hogy ő nemcsak az orosz forrada­lom, az orosz munkásság ve­zére, hanem több ennél; a magyar munkás vezére is? Mikor látták teljesen tisz­tán, hogy Lenin az egész proletariátus harcainak vezé­re? összenéznek. — 1919-ben — mondja Winkler bácsi —■, a Tanács- köztársaság idején tanultuk meg igazán Lenin nevét. Egé­szen pontosan akkor, amikor üzent Kun Bélának; amikor üdvözölte a Tanácsköztársasá­got. — Ez benne van a könyvek­ben; ez már történelem. — Magának történelem — válaszol Winkler Lajos —, de nekem, ennek az én korosz­tályomnak személyes élmény, emlék. Helyesel Pokorádi Mihály is: — Jól mondja Winkler elv­társ, ez az üzenet annak idején benne volt a Vörös Újságban. K ülönös — a Vörös Újság olvasói voltak. Az ut­cán vásárolták meg a Vörös Újságot a rikkancstól. — Figyeljen csak ide, hogy miről van itt szó — figyel­meztet Winkler bácsi. — Mondtam már ugye, hogy korán kezdtem. Ez annyit je­lent, hogy gyerekkoromban kerültem a munkásmozgalom­ba. Soroksáron éltünk, 1917- ben bekerültem Csepelre, a nagy gyárba. De még ha jobban meggondolom, nem is ezzel kezdődött. Az apám ugyanis betűszedő nyomdász volt; szervezett munkás. Job­ban tőle kaptam én az in­dítást. Es nehogy azt higy- gye; harcoltunk mi tizenki­lenc előtt is... nős harcok voltak — szól közbe Pokorádi bácsi —, úgy mondják ma; ösztönös moz­galmak. — így van — helyesel a má­sik. — Mert tudja, emléke­zem én azért sok dologra. Például 1911-re, pedig az ré­gen volt és én még nagyon gyerek voltam, mégis emlék­szem. Akkor volt a kocsisok sztrájkja. Apámmal mentünk a Haller utcán és jöttek a tüntetők. Előttem van most is, ahogy vonultak a sztrájkoló kocsisok, irdatlan nagy la­pátokat vittek a vállukon, s mi közéjük keveredtünk apám­mal. Nem sokkal később meg­érkeztek a rendőrök lovon. És én mindent láttam, ahogy megütköztek a rendőrök és a tüntetők. A sztrájkolok ezek­kel a nagy lapátokkal pisz­kálták le a rendőröket a ló­ról, amíg azok a kardlappal hadonásztak. Nekem az tet­szett, és ezt nem felejtem el soha, hogy ezek a lapátos emberek milyen bátrak vol­tak... Később aztán, mint nagyobbacska gyerek, ha meg­tudtam, hogy Pesterzsébeten vagy valahol tüntetés készül, mindjárt oda mentem és be­lekeveredtem ... Egy kis lélegzetvételnyi csend.. — En akkor falun éltem, Hévizgyörkön — mondja Po­korádi Mihály. — Akkoriban oda még nehezebben értek el a hírek. De azért megtudtuk mi, hogy mi történt Oroszor­szágban. Jöttek haza a hábo­rúból; Sápi Lajos bácsi, még ma is él, ő kapitány volt a Vörös Hadseregben. Dolgoz­tam is vele együtt... Vagy Balázs András bácsi, aki az orosz nyelvet is kitűnően megtanulta odakint. Mi ezek­től az emberektől hallottunk először Leninről, a forrada­lomról. — Szeretném, ha megérte­ne az elvtárs — mondja Winkler Lajos —, hallottuk mi már Lenin nevét 1917-ben, és még előbb is. De éppen öt­ven esztendeje, novemberben nem hiszem, hogy eszünkbe jutott volna, amikor felboro­gattuk a villamosokat.,. i szeme nevet, hogy hej, /i az is jó eset ix>lt, s úgy is emlékezik, mintha valami csínytevésről volna szó. — Az úgy volt, hogy felvi­szik a villamosok tarifáját 10 fillérrel. A csepeli ifik és a fegyvergyáriak elhatározták, hogy ezt nem engedik, illetve nem engedjük, s felborogat­juk a villamosokat. Persze valaki beköpte közülünk, mert maga el sem hiszi, hogy hány árulóval kellett megküzde- nünk... A nyomor, a küszkö­dés ... Nem mindenkinek volt ehhez ereje... No, mindegy...! Két hétig cirkál­tak körülöttünk a csendőrök, katonák, és mi vártunk.., Aztán, ahogy eUmrcolkodtak, felborítottunk 11 villamost Nevetünk mindnyájan. — Így is harcoltunk mi ak­kor. — Lenin arcképét hol látta először Winkler elvtárs? — A Vörös Újságban. A Ta­nácsköztársaság idején már többször is megjelent a ké­pe. Emlékszem 1919 május el­sejére ... De mi az, hogy em­lékszem 1919 május elsejére_ De mi az, hogy emlékszeml — Felvonultak? — Fel ám- Készítettünk egy koporsót, amelynek az egyik oldalára az volt írva: „Itt nyugszik a tőke”, a másik ol­dalára: „Itt nyugszik a kapita­lizmus.” Elvittük a Molnár­szigetre és ott eltemettük. Ezen a felvonuláson már na­gyon sok Lenin-kép volt... — Szóval ezt magyarázom én magának; ekkor már min­dent céllal csináltunk... Tu­datosan ... Ez már nem olyan volt, mint a villamos- borogatás ... Pokorádi Mihály: — Ekkor már, 1919-ben tudtuk, hogy kicsoda Lenin. Egy kis szünet után újra Winkler Lajos: — Részt vettem én 1923-ban egy sztrájkban, bekerültem a „fekete könyvbe” és kitettek a gyárból, utána több mint 10 esztendeig nem dolgozhat­tam a szakmámban. Ekkor aztán még többet jelentett nekünk Lenin neve. Valójá­ban a reményt jelentette; már van egy ország, ahol győzött a forradalom ... Van valaki, aki pontosan kimérte az utat... özbevetőleg mondom: — Ezt is megírják a történelemkönyvek, valahogy így: „A Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom, élén Le­ninnel, rendkívül nagy befo­lyást gyakorolt a nemzetközi munkásmozgalom harcaira.” — No, — mondja Winkler bácsi — mi ezt magunk érez­tük. — Persze nem voltunk mi mindnyájam, hősök — magya­rázza Pokorádi Mihály. — Ne gondolja. Nyíltan nem hangoztathattuk az elveinket, ha el akartuk tartani a csalá­dot. Azért persze tudtuk, hogy hol a helyünk. Dolgoztunk a szakszervezetben, s ahol lehe­tett ... — Mi folyton bíztunk, biza­kodtunk, készülődtünk — ve­szi át a szót Winkler Lajos, majd hozzáteszi: — és higy- gye el, nem túlzás, ha azt mondom; 25 éven át a Lenin nevével. Vaskos, kopott tárcát halász elő, s mutatja az ereklyéit. Fénykép a Vas- és Fémmun­kások Szakszervezetének ün­nepségéről, amikor felavatták a Magdolna utcai székházu­kat. A dátum: 1928. Egy má­sik kép 1930-ból való —mun­káskirándulás Leányfaluba. Majd egy igazolás a Szociál­demokrata Párttól, hogy Winkler Lajos elvégzett egy szemináriumot, még érdeke­sebb, hogy ez 1943-ból szárma­zik. Végül néhány előfizetési jegy, amelyekre már nem kapta meg a Népszavát: ugyanis bevonultak a néme­tek. Ekkortól Lenin nevéért gyil­koltak Magyarországon; mind­hiába ...! Dékiss János Csak azok olyan ösztö-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom