Pest Megyei Hírlap, 1967. november (11. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-18 / 273. szám
1967. NOVEMBER 18., SZÓMBA® qfeSODCMffiBl LENINNEL - ÉS LENIN-RENDDEL... 0 városban élt néhány ember, akiket halálra ítéltek. Volt közöttük orvos, kocsmáros, sofőr, újságíró, ügyvéd és ki tudja még milyen szakma, de tény, hogy a halálraítéltek között mind képviselve volt. Ezek az emberek részt vettek a Nagy Tűz oltásában és a Nagy Tűz eloltása után úgy döntöttek, hogy többé nem menetelnek farral az életnek. Ügy gondolták, ennyit megérdemel az élet, és ennyit megérdemelnek ők. Az orvos úgy döntött, hogy a továbbiakban is gyógyítani fogja az embereket, de tegnap is épp olyan jól, mint ma. A sofőr, hogy többé nem dicséri az igazgatóját, ha az éjfélig kártyázik, azután részegen ő viszi haza. Mindegyik úgy döntött, hogy ha esznek, akkor nem tesznek úgy, mintha az első áldozás szent ostyáját vennék magukhoz és ha isznak, nem csinálnak úgy, mintha szent misét celebrálnának. Egyikőjük se bújik a padlásra nevetni, s egyikőjük sem bújik a pincék mélyére inni. Es az elvtársakat elvtársaknak, az urakat uraknak szólítják. Es természetesen Jucit Jucinak, Sanyit pedig Sanyinak — mások előtt is. Valljuk be, botor elképzelések voltak ezek, és az ilyesmik hamar szemet szúrnak a kisvárosban. „Mfféle bogarak ezek? Honnét bújtak elő?” — Kérdezgették néhányan, akik a Nagy Tűzkor éppen az igazak álmát aludták és ezt a nagy bűnüket sohasem bocsátották meg a tűzoltóknak. Akadt olyan ember is, aki e néhány figura mellé állt. Mert naivak az emberek és azt hiszik, hogy abban valami különös dolog van, ha a nyomda igazgatója együtt ül a nőgyógyásszal és az ügyvédi munkaközösség elnökével a kávéház kerthelyiségében. És mit csinálnak? Ülnek, isszák a jó öreg tüzes borokat és hallgatják az andalító cigányzenét. Az ár- gyélusát! Ezek ám a bátor fickók. A Cinkotai doktor úr és Dió elvtárs, az igazgató, meg az ügyvédek kapitánya, Bakk Gyuri bácsi. a gy évig minden este ott ültek a kertben, amikor is halálra ítélték őket, azok, akik a Nagy Tűzkor aludtak. A tárgyaláson a védőügyvédek elmondták, hogy dr. Cinkotai, igaz, nyíltan a nép szeme láttára evett és ivott, de a kórházban rend van és a gyermek- halandóságot a nullára csökkentette. Igaz, a sofőr is nagyon szerette a hasát, de ötszázezer kilométert tett meg baleset nélkül. És igaz, az újságíró is, az ügyvéd is... A vádlottak nem éltek az utolsó szó jogával. A tárgyalás "szünetében átugrottak Szántofférné kocsmájába, ahol éppen friss sört csapoltak. Megettek egy zónát, rá egy krigli kemény habú pincehideg sört és meglehetősen nyugodtan hallgatták a verdiktet. — Halál — mondta a főálmos. Semmilyen megjegyzés nem hangzott el. csupán az ügyvédek kapitánya mormogta a bajsza alatt. — Ez a város maga a Szodoma. Bakk Gyuri bácsit egyébként életre ítélték. Meghagyták magnak, mint a kínai császárt. Kell azért egy megbízható ügyvéd a városban, ha el is ment az esze és az emberek előtt eszik meg iszik. Egy embert elkergettek a városból. Lehet, hogy a kocsmáros volt, vagy a nyomdaigazgató, az is lehet, hogy valamelyik pincér, vagy egy tekergő újságíró. Az utóbbira gyanakodtak, mert az a tárgyaláson az egyik élemedett korú bírónak azt mondta: „Hazudni tetszik”. Pontosan senki sem tudta, mert olyan nagy volt a tumultus akkor a zárosban is és a tárgyalóteremben is. Annyit azonban mindenki tudni vélt, hogy az elkergetett embert még arra is ítélték futás közben mind gyakrabban nézzen vissza a városra, hogy ne feledje, itt, ebben a városban született, itt érett férfivá, itt dolgozott, itt volt boldog. Lelkére kötötték a fickónak ezt és még sok minden mást, hogy állandóan fájjon a szíve a vágytól és a bútól. Ahová érkezett (azonnal megállapította) jó kis hely volt. Másnap reggel kiment a piacra, és eladta eszét, szívét és munkaerejét. Jó vásárt csapott. Cserében mosolyoghatott és a feketére azt mondhatta, hogy fekete és a fehérre azt, hogy fehér. Csendes boldogságban elszállt egy évtized. Azért a honfiúi bú időnként szűn marta őt. És a nosztalgia tíz év után sem hagyta nyugton, vágya sohasem csillapult. Egy szép napon felkerekedett és hazatért Szodomába. A szállóban senki sem ismerte fel őt, ott már mindenki fiatal volt. Kipakolt, lefürdött, tiszta fehérneműbe bújt, könnyű ruhát öltött és elindult a Fő utcán. Elcsodálkozott. Milyen piszkos lett ez a város! És milyen kopottak a házak. Lúdbőrösek, fáznak és mállik rajtuk a vakolat. A nyitott kapuk alatt a sok piszkos kuka ásítozik, a Fő utca közepén egy hatalmas erődítmény előtt megtorpant. Vasbeton erődítmény, félig a földbe süllyesztve. Lapos tető, 50 centis falak, benne lőrések, illetve ablakok, de lőrések is lehetnének. — Illemhely, ötszázezerért építette a város — mondja egy selyp nénike, aki alkalmasint az épületet vigyázza és már nyújtja is a kulcsot az idegen felé. Jovábbmegy. Az emberek szépek, kedvesek és vidámak. És mindenki fiatal. Igaz is, aki akkor tízéves volt, most húsz, és aki akkor tizenöt, az ma huszonöt. Emiatt a lányokat sem ismerte.' Betért egy m presszóba, aztán gyorsan továbbállt. Szantof- fernénál, a régi kocsmában viszont mindenki öreg volt. Ismerős, de öreg. És rögtön, amikor belépett, megdöbbentő dolog történt. A belépők egyszerre felkapták a fejüket, fanfárok harsonáztak, hárfák zengtek, csodálatos égi hangok szálltak a piszkos kis kocsmában. És mindenki a belépő feje fölé nézett. Csodálattal, áhítattal. Igen, kétségtelenül a belépő feje fölött egy vakító glória lebegett. A belépő ezt nem látta, de a többiek mind megesküdtek rá, hogy ott van. — Mi bajotok? — kérdezte és rendelt mindenkinek egy fröccsöt. — Nem ismertek rám? — és nevetett, amiről mindenki azonnal ráismert. Nevetett, tekintetével megsimogatta áz emberek arcát. Pedig azok igen csak elcsúfultak. Göndör fekete és szőke hajak helyén sápadt, zsíros, kopasz fejek. Az egykor sima arcokon ránc és Balázs Tibin ugyanaz a zakó, amiben tíz évvel ezelőtt búcsúzott tőle. De akkor Tibi ősz volt. Fiatal és ősz. Most öreg és fekete. Érdekes. És pocakok és nagy fenekek és rojtos kézelők és karikás szemek és ... Vajon ő is ilyen? Vajon ő is ennyire megöregedett, elparlagiasodott? — Hogyan haltak meg a többiek? — kérdezte, hogy elterelje a figyelmét a megdöbbentő felfedezéstől. A kérdést azonnal megértették. — Doktor Cinkotai öngyilkos lett. Erre ítélték —, mondta egy keszeg, lengyel műstoppoló, aki úgy tudott inni, hogy az ádámcsutkája meg sem mozdult. — A sofőr nekiment a fának. Kocsija és ő porrá zúzódott... — itt tartott a keszeg, amikor beesett az ajtón Bakk Gyuri bácsi, az ügyvédek kapitánya. Tökrészeg volt és kölni- szagú, ő is vonszolta bal lábát, nemrég törte a bokáját. A vásott kölykök az utcájukat almacsutkákkal szórták tele. — Hát itt vagy, komám? Mégis visszajöttél? Tudtam, egyszer visszajössz. A mi fajtánk visszajár —, mondta és egy cuppanós csókot nyomott a vándor arcára. Aztán széket hozott, ráállt, megtapogatta a feje körül világító glóriát, beleharapott és annyit mondott: — Valódi. Az biz az. Látod, látjátok? — fordult a kocsma közönségéhez, olyan hangsúllyal, mint egy református püspök. — Hát az álmosok, a hétalvók? — kérdezte a visszatért. — Amikor mi elfogytunk és meghaltunk, akkor egymás torkának estek, mert az ilyen álmos embereknek ez az állattanuk — mondta az öreg ügyvéd. Ekkor a kocsma mennyezetén ismét meglódult a lámpa, Latorczay Bea, a primadonna lépett be. Húsz éve primadonna már szegény e városban. Borízű hangján egy nagyfröccsöt kért és csak úgy állva magába döntötte, aztán elejtette a poharat és egyet sikított. |h, Te?... Te itt? — odaszaladt és vörösre csókolta a rég nem látott arcot Nem telt már szegénynek csókálló rúzsra és minek is, kinek is az a rúzs? — Szabó bácsi, a kocsmáros meghalt. Gyomorrák ... — rfíbndta az egyik újságíró. — Öt erre ítélték — heherészett az ügyvédek kapitánya, mert közben ismét feltöltötte magában a nívót. — A nyomda igazgatóját börtönbe dugták, mert a múlt időt összekeverte a jelen idővel, az egy tét a két tével. — Ezt Vadász Jenő mondta, akinek huszonhat funkciója volt. A huszonhetediket ő sem számolta, pedig azt szerette a legjobban. Május elsején és máskor is ő állt a mikrofon előtt és ő üdvözölte szép, basszus hangján, név szerint a felvonuló vállalatokat. Egyébként a nyomdaigazgató édes öccse volt, de Vadász elvtársnak szólította az öccsét és úgy beszélt róla, hogy senki se tudja, örül-e az esetnek, vagy bánkódik miatta? Nézte a beszélő arcokat és mgg legjobban Szantofferné, a kocsmáros tetszett neki, akinek vasfogai éppen olyan vidáman ragyogtak, mint annak idején. Most az is megszólalt: — Rudikám, nem haragszik, de tartozik 10 korsó sörömmel. Tudja, akkor a tárgyalás napján elfelejtett fizetni. Nem tudott válaszolni, mert nyílt az ajtó, s belépett a hétalvók egyike. A vándort azonnal felismerte. Hiszen annakelőtte ő is bírája volt. Kért egy üveg sört és csak úgy pohár nélkül, üvegből itta az italt. Aztán odalépett a társasághoz. — Szervusztok. Hát, te? Nős vagy már? — a kérdezett nem válaszolt, amaz tovább folytat!^ — Elvettem egy isteni nőt, minden hálám és szerelmem az övé. Kivette kezemből a poharat. A szembenálló csöndesen megkérdezte: — És az üveget-benne hagyta? — Mindenki derült. F áradt volt már. Szeretett volna elbúcsúzni. Felemelte a poharát, hogy kiigya a borát. A pohár üres volt. Amíg kint járt a kocsma udvarán, alkalmasint valamelyik honfitársa kiitta belőle a nedűt. „Még mindig lopnak. És most már alkoholt is lopnak” — állapította meg magában. Ekkor felébredt és végérvényesen tudomásul vette, hogy itthon van újra itthon Szodomában. Suha Andor A Nagy Októberi Szocialista Forradalom 50. évfordulója alkalmából Lenin-renddel kitüntetett magyar internacionalisták sorában olvashattuk j Kis Lajos, egykori dandárkomisszár, ma tsz-nyugdíjas — nevét... Az ő életének egyik, fél évszázaddal ezelőtti epi- i zódját eleveníti fel ez a néhány sor. Szürke fedelű, egyszerű füzet fekszik előttem az asztalon. Lapjai sűrűn teleírva nagy, ide- oda düledező, szarkaláb betűkkel. Az írás azt mutatja: aki ezeket a sorokat a lapokra rótta, ritkán, vagy már nagyon régen fogott kezébe utoljára tollat... Kis Lajosnak, a Nagy Októberi Szocialista Forradalom egyik magyar harcosának, a Frunze -hadseregcsoport egyik politikai biztosának naplója ez a füzet. A visszaemlékezésekből írt napló régi, forradalmi harcok története, azoknak a csatáknak, bátor tetteknek a története, amelyekben fegyverrel a kézben soksok ezer magyarral együtt e napló írója is részt vett. Olvasni a nagy forradalomról — mindez önmagában is nagyszerű dolog: de a nagy forradalomban részt vett magyar katonák, magyar bolsevikok tetteinek megismerése az egyik hős résztvevő szájából még inkább nagyszerű. Amikor Kis elvtársnál jártunk és megkértük, beszéljen régi emlékeiről, az öreg felállt, a szekrényhez lépett és elővette ezt a füzetet. — Ez az én naplóm, ebbe írok le emlékezetből mindent, ami történt. Még nincs egészen befejezve... Találkozásunkat Leninnel még nem írtam bele. Talán nem is tudnám úgy leírni, ahogyan történt, s ahogyan szeretném. Most elmondom, de a naplómat is odaadom. Ha elolvasták, küldjék vissza nekem... így került hozzám a napló. S azt a történetet, amelyet Kis elvtárs akkor elmondott — meghajolva az öreg internacionalista emlékezése előtt — megpróbálom most papírra vetni. Kis Lajos, a fiatal dandárkomisszár, a bolsevik párt tagja, 1919-ben, a párt VIII. kongresszusán találkozott Vlagyimir lljics Leninnel... A bolsevikok nehéz harc közepette készültek fel a párt VIII. kongresszusára. Az intervenciós erők és a fehér banditák Szovjet-Oroszország földjét tiporták és a fiatal Vörös Hadsereg kemény harcokat vívott ellenük. Egy győzelmes ütközet után gyűltek össze a magyar divízió kommunistái, hogy megválasszák küldöttüket a kongresszusra. A határozat egyhangú volt: Kis Lajos dandárkomisszárt választották meg. Rajta kívül még hatan mentek küldöttek a kongresszusra más magyar egységektől. Kis Lajos komisszár — Vá- nya Siskin matróz kíséretében — elindult Moszkvába. Az út hosszú volt és a két barát sokat beszélgetett egymással. A harcokról, a győztes csaták egy-egy epizódjáról, a harcoló katonákról... Beszélgettek s egyszer valamelyikük kimondta : — Lenin ... A komisszár — Kis Lajos — addig még nem látta Lenint, de szerette és az ő nevével az ajkán rohamozott előre az ellenség golyózáporában és az ő nevével győztek a katonák a véres csatákban ... — Most látjuk Lenint! — mondta akkor Siskin matróz. — És meglátod komisszár elvtárs, beszélgetünk vele ... Másnap megérkeztek Moszkvába. A pályaudvarról egyenesen a Kremlbe vitték őket. A kongresszus a volt képviselőház nagytermében ülésezett. A terembe vezető folyosó végén megálltak a többiek mellett. Erős kézszorítással köszöntötték egymást a küldöttek. Hamar megindult a beszélgetés az „ismeretlen — ismerős” testvérekkel. Ekkor lépett ki a folyosóra Lenin. Sötét ruhában, egyszerűen. A küldöttek egyik beszélgető csoportjához lépett és megkérdezte őket: — Honnan jöttek, elvtársak? A küldöttek körülvették Lenint. Kis Lajos komisszár is ott volt a körben, de távolabb Lenintől. Akkor még nem tudott elég jól oroszul, de azért figyelt minden szóra. S egy- szercsak Ványa Siskin hangját hallotta: — A kongresszusi küldöttek között magyar katonák is vannak, Lenin elvtárs... — Hol vannak? — kérdezte Lenin. — Szeretnék megismerkedni velük. És Kis Lajos dandárkomisz- szár egy perc múlva szemtől szemben állt Vlagyimir Iljicscsel. Lenin kezet nyújtott. Erős, határozott volt a kézszorítása és olyan tiszta, nyílt tekintete volt, mint senki másnak. A magyar divízió állapotáról, harcairól érdeklődött. Minden érdekelte, a leg apróbb részletekig: az ellátás, a ruházat, a fegyverzet, a katonák hangulata ... Azután egyszercsak ' nem kérdezett többet. Egy másodpercre maga elé nézett, majd újra Kis komisszárra. Amikor újra megszólalt, nagyon komolyan csengett a hangja: — Jól figyeljen a kongresz- szuson Kis elvtárs — mondotta. — Amit itt tanul, azt jól hasznosítsa majd, ha visszatér hazájába, Magyarországra, S ha visszatér, ott is olyan szívvel, olyan bátran harcoljon, mint most itt Szovjet- Oroszországban a forradalom győzelméért... Azután megkezdődött a párt 1919. évi VIII. kongresszusa. A 403 küldött között ott volt Kis Lajos dandárkomisszár is. Hallotta Lenint beszélni, örömtől dobbanó szívvel hallotta annak a táviratnak a szövegét, amelyet Lenin a kongresszus nevében a Magyar Tanácsköztársaság kormányának küldött szikratávírón. És látta, hogy a kongresszus végén — amikor a küldöttek előtt a moszkvai helyőrség katonái díszmenetben elvonultak — Lenin tapssal köszöntötte a díszmenet százhúsz főnyi, fegyelmezett, dobbanó léptű magyar katonacsoportját. Eddig a történet. — Nagyon boldog voltam akkor — mondta Kis elvtárs, és ráncos arcán az emlékezés öröme villant fel. Olyan fény volt ez, mint amilyen akkor lehetett szemében, amikor Lenin elvtárssal a Kreml folyosóján beszélgetett, s amikor' — fél évszázad múltán —• mellére tűzték a Lemn-ren- det. Dér Ferenc Dalolj velünk — az öregek klubjában Dalolj velünk címmel társas összejövetelt rendez a szentendrei művelődési ház a nyugdíjasoknak. Az egy hónapja alakult nyugdíjasklub második rendezvénye már ez, amikor fehér asztal mellett felelevenítik régi emlékeiket. A kötetlen műsorban a nézők „diktálják” a tréfákat és a dalokat, s aztán együtt énekel mindenki. A legnagyobb sikere a városban ennek a klubnak van, máris százötven taggal rendelkezik. A havonta egyszer megrendezett vidám esten kívül odajárnak az idősebbek sakkozni, kártyázni, tévézni, kinek mihez van kedve. A művelődési otthon vezetői felkarolják az idősebbeket és megértik gondjaikat: 20-án például „Az öregkor egészségügye” címmel ismeretterjesztő előadást tartanak, amelyre természetesen szívesen látnak a klub tagjain kívül minden érdeklődőt. December elején találkozót rendeznek a város vezetőivel, ahol elmondhatják panaszaikat, véleményüket és megismerhetik a város gondjait, nehézségeit és az elért eredményeket. V 4' NOVEMBERI NAPSÜTÉS Foto: Szigetfű
