Pest Megyei Hírlap, 1967. november (11. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-14 / 269. szám
1867. NOVEMBER 14., KEDD Állami fjondosottali (2.) Kiken múlik? A szobi felsőtagozatú állami leányintézetnek és iskolának egy régi, szép kastély, és néhány mellette felhúzott újabb épület ad szállást. Eredményeiket egy mondatban összefoglalhatjuk: egykori (régebben fiú) növendékeik zöme a felnőtt kor küszöbére érve, szakmával, vagy érettségivel rendelkezik. Az intézet igazgatójával, Kosa Mátyással és helyettesével, dr. Pónyi Bélával azonban legalább annyi szó esett beszélgetésünk során problémáikról, megoldhatatlan gondjaikról, mint az eredményekről. Először is: nincs differenciálás az intézeti állami gondozásban. Legalább három intézettípus kellene ahhoz, hogy a gyerekeket a gondozásba vétel, és egy pszichológiai szűrővizsgálat után a nekik megfelelő helyre irányíthassák: egy a könnyen, egy az úgynevezett nehezen nevelhetők számára, egy pedig a túlkorosak részére. A fővárosban már létrehoztak ilyen intézeteket, de abban, hogy ez a megyékben is megvalósulhasson — anyagiak, azaz új létesítmények hiányában — csak több megye összefogása jelentheti a megoldást. Másodszor: szerintük is gyakran meglepően enyhe döntéseket hoznak a szülőkkel szemben a gyámügyi hatóságok. Meséltek egy sorsával az intézetben nem egyedülálló lányról, akit az édesanyja és annak élettársa 11 éves korában szószerint kiárusított az albérlőjüknek, és még néhány embernek. Az anya egy évet kapott, élettársa nyolc hónapot. A két nevelőtanár többi javaslata már az általános iskolát elvégzett gyerekek sorsának további formálásához kapcsolódott. A gondozott fiatal ugyanis 18 esztendős koráig erkölcsi és anyagi támogatásban részesül akkor is, ha már kereső: utóbbi esetben hozzájárulnak költségeihez, de számon tartják azt is, mire költi a fizetését. Mielőtt rátérnénk arra, milyen lehetőségek nyílnak egy nyolc általánost elvégzett állami gondozott előtt, mutassuk be a szobi intézet egy nem is régen odakerült növendékét, a 12 éves K. I.-t. Az osztályfőnöke javaslatára került ide. Kitűnő képességű gyerek. Szenvedélyes rajzoló. Nemrég képzőművészeti úttörőtáborban volt Szentendrén, ahol állítólag ő bizonyult a legtehetségesebbnek. A nyolcadik után a fővárosi Képző és Iparművészeti Gimnáziumba szeretne jelentkezni. Szinte minden esélye megvan arra, hogy felvegyék. Pesten majd kollégista lesz. A középiskola egyúttal szakmát is ad a kezébe. Állami támogatást kap akkor is, ha felveszik a főiskolára. A legtörekvőbbek számára szinte minden út nyitva áll. Az idén 22 megyei állami gondozott került főiskolára, egyetemre, de az ő számuk mégis csekély a többséghez viszonyítva. A gimnáziumig sokan eljutnak. (Egy javaslat: amikor a gimnáziumban a „hátrányos helyzetű” tanulók segítéséről beszélnek, számítsák közéjük az állami gondozottakat!) Nem is feladat számukat növelni, hiszen az érettségi csak akkor jó cél, ha indokolt az egyetem reménye. Zömük tehát ipari tanuló lesz: a többség így szakmát szerez és ez dicséretes. Az ipari tanuló, vagy segédmunkás fiatal számára marad még a nevelőszülőnél való elhelyezés, a munkásszállás, vagy az albérlet lehetősége. A nevelőszülők azonban 15 éves fiatalt már nem szívesen fogadnak magukhoz, albérlet is ritkán van, a munkásszállások pedig a tapasztalatok szerint nem gyakorolnak jó hatást. Csak az ifjúsági otthon jelentené tehát a megoldást, lehetőleg olyan városban, ahol a szakmák sokaságának elsajátítását biztosíthatják. Nemcsak az elhelyezés nehézségei miatt lenne szükség az átmeneti otthonra. Az intézeti állami gondozottak természetesnek veszik, hogy nincs anyagi problémájuk, hogy ingyen van a lakás, a ruha, az ennivaló, hogy főznek, mosnak, takarítanak rájuk. Általában, kissé légmentesen elrekesztve élnek a világtól, az otthoni nyomasztó múlt súlyos emlékeivel. Érthető, hogy nehezen tudnak a maguk lábára állni albérletben, vagy munkásszálláson. Végül a legtöbl problémát jelentő gyerekek, például a szellemi fogyatékosok (csak a megyében több, mint 300 ilyen gondozott van). Ha képezhetőek, akkor vagy nevelőszülőhöz, vagy intézetbe kerülnek, és kisegítő iskolákban foglalkoznak velük. Akkor is megpróbálják őket nevelőszülőnél elhelyezni, ha ké- pezhetetlenek, de sokszor nem akad család, amely vállalkozna a gondozásra. Ebben az esetben nincs intézmény, amely fogadhatná őket. Az egészség- ügyi tárca sem rendelkezik megfelelő létesítménnyel, így a pomázi központ kénytelen falai között — egészséges gyerekek mellett helyet adni nekik. Az állami gyermekgondozás másik megoldatlan kérdése, hogy hová helyezzék a legnehezebben nevelhető fiatalokat, azokat, akik megszöknek a gyermekotthonból, akik otthagyják a munkahelyet, akik kisebb-nagyobb bűnügyekbe keverednek? K. L. erős, mosolygós fiatalember, 17 éves. Kiskora óta állami gondozott, szülei soha nem érdeklődtek utána. Kisegítő általános iskolát végzett Sopronban, majd egy évvel ezelőtt elhelyezték segédmunkásnak. Munkásszálláson lakott. Amikor egy társaság tagjaként kirabolták a gyári öltözőszekrényeket, négyhavi börtönre j ítélték. Büntetésének letöltése után visszakerült a pomázi át- ! meneti intézetbe. Már hetek j óta lakik az ápolt parkkal övezett, szép kastélyban — mindent megkap ingyen, akár úgy is érezheti, hogy mindez természetszerűen jár neki. Most megint megpróbálják munkába állítani. Nehéz lesz, mert a munkahelyek ilyenkor elzárkóznak. Előbb-utóbb mégis elkerül majd egy munkásszállásra. És azután? A K. L.-hez hasonló gyerekek nem sokan vannak, de ók állandóan visszatérő lakói a pomázi központnak. Számukat növeli, hogy az aszódi intézet is küld hozzájuk helyhiány miatt fiatalokat próbaidőre. — Hiányzik egy némiképp szigorított intézet, ahol az idősebbeket jobban rászoríthatnánk a munkára, és arra, hogy járuljanak hozzá a keresetükkel a saját eltartásukhoz — mondja Kovács Zoltánná, a pomázi gyermekvédő központ igazgatóhelyettese. Témánk végére értünk. Állami gondozásra ott és akkor van szükség, ahol és amikor nagy baj van egy gyerek otthoni nevelésében, környezetében. Az állami gondozás orvoslás az illető sorsára nézve — de az igazi orvoslás az otthon veszélyeztetett körülmények között élők számának csökkentése. A megelőzés gazdasági és szellemi feladat. Zömmel: szellemi. (Mert elsősorban a családon, annak erkölcsi berendezkedésén, a szülők gondolkodásán és tettein múlik, hogy az élet melyik útját járják az — utódok. Padánji Anna Autótaxin Suliiból Gödöllő Magyarországra Neuhaus am Rennsteig Suhl megyei városból rövidesen I vendég érkezik Magyarországra, mégpedig autótaxin. Az il- J lető Girbardt Kurt taxisofőr, miután hétszemélyes kocsijával eddig 180 ezer kilométert tett meg a Német Demokratikus Köztársaság határain belül, vállalata jóváhagyásával külföldi útra indul. Brünn és \ Pozsony érintésével Budapest- \ re jön. Ez azonban nem lesz végállomása, mert mielőtt hazatér, túrázni is szándékozik hazánkban. Intenzifikáljá a Barátság-kőolajvezetéket Az Országos Kőolaj és Gázipari Tröszt egyik igen jelentős beruházása lesz, jövőre a Barátság-vezeték „intenzifiká- lása”, amivel megduplázzák, vagyis évente négymillió tonnára növelik az importált óla; mennyiségét. Gödöllőn ugyanis olyan szivattyúállomást iktatnak a vezetékbe, amely erőteljesen meggyorsítja a2 olaj áramlását. Utcák a pusztán A Hortobágyon, az állami gazdaság által épített házak a csárda mellett már utcákat formálnak. Jelenleg négy utca van a Hortobágyon, de még nincs elnevezésük. A formálódó ú j község névtelen utcáin társadalmi munkával járdaépítés kezdődött. A helyi tanács adja a betonlapokat, amelyeket már kiszállítottak a pusztára. Egy film kegyetlen igazságai MÉG EGYSZEIt A „CSILLAGOSOKRÓL” Jancsó Miklós új filmje — a róla már jóelőre felröppenő híreket igazolva — kegyetlen, vagy inkább kegyetlenül kemény alkotás. Mindenekelőtt azonban Jancsó kiforrott mesteri eszközeinek újabb bravúrja. Kegyetlen film, mert vállalkozása: belevilágítani abba a kétségbeejtő folyamatba, amikor az emberi élet értéke a történelem különleges eseményei folytán szinte nullára csökken. Ez a folyamat az élet felől csak iszonyodva figyelhető. El kell ismernünk, nem tudjuk pontosan megítélni, vajon ez a sajátos képi gondol- kadástnód, amit a szavakban szinte semmivé zsugorodó mesefonállal aligha lehet érzékeltetni, alkalmas-e arra, hogy az ábrázolt szituáció leglényegesebb vonásait mutassa meg; konkrétan: hogy az alkotó elmondhat-e vele a szovjet polgárháborúról, az internacionalisták, köztük a vörösök mellé pártolt magyarok szerepéről minden fontosat. Azt azonban tudjuk és érezzük, hogy nagyon sokat és nagyon sok újat éreztet meg ez a film, elkerülve mindazt, amit már elég sokszor elmondtak erről a korról. Olyasmiről beszél, amit a Jancsó előtti mesélésmód nem tudott megfogalmazni, s ezért eleve elejtette, vagy a fogalmazás igyekezetében eltorzította. Jancsó filmje megrázó, hiteles erővel mutatja meg azt, hogy amikor a fejlődésben új törvényszerűségek követelnek maguknak utat, az egyes ember által betekinthető távlatok jelentéktelenné zsugorodnak a történelem lépteihez képest, az ember óhatatlanul eszközzé zsugorodik az események menetében. Az a kegyetlenség, amivel a légiós századok és a kozákok irtották a vörösöket, vagy még pontosabban fogalmazzunk: az embereket, szinte elviselhetetlen ellenszenvet és gyűlöletet ébreszt a nézőben. Ám a film a történelmileg nyilvánvalóan elítéltek oldalán is fel-felvil- lant egy-egy olyan érvet, amely józan gondolkodásra késztet. Ha az a történelmi küldetés, amit e polgárháború szereplői betöltötték, egészében, az utókor mérlegén és Jancsónál is, fekete-fehéren mérlegelhető is, az eseményekben szereplő emberek egyike sem ilyen egyértelműen fekete vagy fehér. A szovjet polgárháborúban a szemben álló felek alapvető társadalmi törekvései kibékíthetetlen ellentmondásban voltak egymással. A győzelem tehát nemcsak az ellenfél hatalomtól való elesését jelentette, hanem az egyik fél teljes, gyökeres megsemmisülését is. Ez százszorozta meg a harc kegyetlenségét. Míg nagy, filozófiailag megalapozott eszmékért folyt a harc, a Volga mellett, a kis falvak körüli erdőkben harcoló katonák számára ez a háború szinte már csak életmentő védekezéssé redukálódott, s nem is nagyon tudták, tetteik nyomában, mi történik. Nagyon szép film a Csillagosok, katonák, de nem köny- nyű megemészteni. Maga a tény, aminek elemzésére vállalkozott, élő szívvel szinte elfogadhatatlan. Pedig el keil fogadni, hogy a pusztulás, amely új élet talaját termékenyítette meg, az egyik embertől mindent elvett, hogy a másiknak, a sokkal többnek odaadhassa. D. J. A hajam V égtére is bekerültem a Házba. Hosszú évek után; sikerült! így, ahogy mondom; a Ház alkalmazottja lettem. Volt kollégáim, akikkel évekig együtt dolgoztunk a Részlegnél, itt van a lelki szemeim előtt, ahogy most mondják egy-egy elkésett vagy tájékozatlan telefonálónak, aki engem még mindig a Részlegnél keres: „Ugyan kérem, ő már nincs nálunk ... Nincs kérem ... Dehogy, nincs semmi baj... Ellenkezően ... Mondom; ellenkezően ... ! Bekerült a Központba... Igen, igen kérem, oda a Házba! A Ház igazán nem kis hely, nem azért mondom, de nekem elhihetik. Annak idején a Részlegnél — jól emlékszem —, minden vész a Házból érkezett; ellenőrzés, letolás ... Persze az öröm is; az igazi jutalom, kitüntetés. Mindenesetre a Ház engem nem a hatalom miatt csábított. Dehogy. Azért vágytam mindig ide, mert úgy éreztem, hogy itt vannak az igazi lehetőségek, itt érvényesíthetem a tehetségemet. Mert mi lehetett volna belőlem a Részlegnél? Talán vezető! De mikor? A mostani vezetőnek még húsz éve van a nyugdíjig. Hogyan bontakozhatott volna ki a tehetségem, s főként hogyan kamatozhatott volna ott a Részlegnél? Szóval nagy tervekkel jöttem a Házba, hogy majd most, én majd megmutatom. Az első nap borotvál- tan, frissen nyiratkozva s igazán elegánsan léptem a hivatalomba, az új helyre, ahol az osztályvezető fogadott. Talán lényeges, hogy direkt fickósra nyirattam a hajam két okból is. Hadd lássák, hogy sportos, friss, lendületes, fiatal erő vagyok, másrészt, úgy éreztem, hogy valamilyen módon azt is ki kell fejeznem; én nem tartozom ehhez a sivár, enervált beatles-nemzedékhez. A z osztályvezető semmilyen jelét nem mutatta, hogy törekvéseimből bármit is észrevett volna és ma már azt is sejtem, hogy tulajdonképpen únta az egész bemutatkozó látogatásomat, mert ha visszaidézem a sok „nézze fiam”-at, s a nem kevesebb „tudja, fiatalember”-t, amelyeket ráadásul úgy mondott, hogy közben állandóan az ablakig felnyúló faágakon szerelmeskedő verebeket nézte; arra a meggyőződésre kell jutnom, hogy én már itt, ekkor besoroltattam a Ház legalsóbb sarzsijába. Hogy miért nem vettem ezt észre mindjárt akkor? Talán azért, mert közben az osztályvezető szólt az én kétségtelen tehetségemről is, ami miatt végülis az egész felemelésem, a Házba történt „kiemelésem'’ bekövetkezett. Elég az hozzá, hogy rettenetes ambícióval kezdtem a munkához. Az első jelentésem mindjárt tele volt korszakalkotó új gondolatokkal, valójában ebben megfogalmaztam minden olyan elképzelésemet, amely a Cég előrelépését jelenthetné. Pontosan vázoltam a gyakorlati életben előforduló jelenségeket, majd magyarázatokkal egészítettem ki ezeket, végül — meggondolt mérlegelések után — megmondtam; hogyan tovább. Beadtam a jelentést az osztályvezetőnek, s égett, tüzelt az arcom; no, öreg, most megtudod, hogy tulajdonképpen ki jött ide hozzád, most aztán láthatod, hogy ez a tehetség jóval több, mint amit te valaha is remélni mertél volna! — feszülten vártam, hogy az osztályvezető olvasni kezd, előbb kissé unottan, hogy már megint fárasztják, de aztán ő is közelebb hajol a papírhoz, s olvas, olvas, miközben újra, meg újra felkiált: „Bravó”. „Bravó, fiatalember!” „Bi-avó”. Nem ez történt azonban. Az osztályvezető szó szerint, anélkül, hogy rám nézett volna, ezt mondta: — Hozott, valamit, fiam? Tegye le, fiam! — Osztályvezető elvtárs — hebegtem —, elkészítettem a jelentést, amit bizonyára tetszik emlékezni... Szóval, hogy azt a bizonyos jelentést ... Csodálkozva nézett rám: — Miféle jelentést? Egyáltalán ki mondta magának, hogy jelentéseket készítgessen ? — De osztályvezető elvtárs — tört fel belőlem —, hát azt tetszett mondani, hogy dolgozzam fel,.. Legyintett. — Ja, igen. Adja ide! — mondta, s átvette a jelentésemet. Egy darabig nézegette, méregette a súlyát, aztán a végére lapozott, s anélkül, hogy egy sort is elolvasott volna, megnézte az utolsó lapszámot, majd lemondóan újra kinézett az ablakon, s az arcán, mintha csalódás tükröződött volna, hogy a kopasz ágakon nem látja ott a szerelmeskedő verebeket: — Hosszú —, mondta vontatottan —; nagyon hosszú ez a jelentés ... Jöjjön egy hét múlva. Ekkor még mindig találtam a számára — vagy mondjam: a számomra! — mentségeket. Fáradt, mással volt elfoglalva, és így tovább ... Aztán egyszer csak rá kellett jönnöm a valóságra. Találkoztunk, s azt kérdeztem tőle: — Osztályvezető elvtárs, nem tetszik tolakodásnak venni, de mit tetszett szólni a jelentésemhez? — Mi? — kérdezte, s aztán kapcsolt. — Nagyon jó, fiatalember, csak így tovább. Közben mentek, rendületlenül mentek a jelentések; egyik, a másik után. Változás? Semmi. Az ajtóban a portás még egy esztendő múlva is igazoltatott, s miután jó ideig tanulmányozta az igazolványomat, a belépés előtt, végül rám nézett és azt mondta: „Ja, igen!” És csak ekkor mehettem. E ltelt két év, amikor rájöttem, hogy megbuktam a Házban. Nincs itt senki, akit érdekelnének az én jelentéseim. Ekkortól többet nem nyiratkoztam, nem borotválkoztam, nem öltöztem, csak arra vigyáztam, hogy megmaradjon ez az állás, amiből végülis megélek. A jelentéseket továbbra is írtam, de nem törődtem többet a sorsukkal. Esténként lejártam a klubba, s nekitámaszkodtam a pultnak, aztán ittam, iszogattam. Már a rossz alkoholista pózában tetszelegtem —, mert vigasztaljuk magunkat, akit illet; lehet ebből póz is! — amikor egyszer (éppen az osztályvezető szomszédságában szürcsölgettem a fröccsömet), belépett — s most jól tessék ide figyelni! — a Vezér. A vájt fülűbbek bizonyára tudják, hogy ez a vezérigazgató. Szóval az egész Ház, de a Részlegeknek is — a góréja. Köszöntöttem. — Ez a fiatalember például kicsoda? — kérdezte ekkor a Vezér, s félreérthetetlenül rám mutatott. Az osztályvezetőm tőle eddig soha nem látott barátságos arcot vágott: — Ez az én legtehetségesebb munkatársam — mondta. — Igen? — kérdezte a Vezér, amikor én már úgy éreztem, hogy ütött az óra, amikor végre érvényt szerezhetek az én nagy gondolatomnak. Virult az arcom és már majdnem azt hittem, hogy szót is kapok. Már-már nyitottam a szám, amikor mégis a Vezér folytatta a mondatot. — Igen? — mondta a Vezér —. hát akkor hogyan nincs annyi pénze, hogy meg- nyiratkozzon ? Lehervadtam. Ekkorára már többen is szóltak a hajam miatt, amely egyre inkább kezdett hasonlítani az ősmagyarokéra, vagy a II. Rákócziéra. amikor azon a híres festményen elhurcolták a stb.... Mégiscsak el kell mennem a borbélyhoz — gondoltam. ekkor —, ha már egyszerűen meg akarok maradni a Házban. Mert ugyan hol voltak már ekkor a nagy reformista gondolatok! Élni, csak élni ... ! N éhány nap múlva elmentem a borbélyhoz, s miután beültem a székbe, ezt mondtam neki, valami végtelen nagy érdektelenséggel! — Rövidre, uram, ahogy csak lehet! Nyírtan, frissen aztán újra beállítottam a Házba. Mentem a pulthoz, azzal a komor arccal, amikor már tényleg mindegy, s találkozók a Vezérrel. — No —, mondta — megnyirat- kozott? — Oh, igen! — Látja! — nézett rám. — Ez most már, igen. — Oh, igen! — Maga nem is képzeli, hogy milyen jól áll magának ez a rövid haj! — mondta a Vezér, s egy kicsit elgondolkodott, majd úgy tett, mintha őszintén zavarban volna: — Ne, haragudjon, hogy is hívják magát? — Én írtam — mondtam — azokat a jelentéseket a Cég megreformálásáról, én vagyok az, aki először felvetette, hogy lehetne ez a vállalat nyereséges is ... — Igen? — csodálkozott a Vezér? — Ne mondja ... ! Három nap múlva kineveztek csoportvezetőnek. Űj íróasztalt kaptam egy kis külön szobában.* Néztem, néztem magam elé, s megsimogattam a hajam. Rövid, fickós, sportos volt. Mit lehet tenni a következőkben? — kérdeztem magamtól. Nincs semmi más lehetőség, hogy felfigyeljenek rám: nullás géppel kopaszra nyira- tom magam. Igen, tükörsimára. Kitűnő ötlet! Így majd újra felfigyelnek rám. R eszkess, vén szenilis osztályvezető! — nevettem magamban — meg vannak számlálva az óráid! És elégedetten hátra dőltem a széken, majd kiszóltam a titkárságra, hogy főzzenek egy kávét... Dékiss János
