Pest Megyei Hírlap, 1967. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1967-10-01 / 232. szám
1961. OKTOBER I„ VASÄEXAP resr mtcvt* KjCirlap n Molnár Gábor: BALATONI KESZEG ÉS PIRAIBA Szenvedélyes horgász ba_ fátom jobb ügyhöz méltó buzgalommal markolja üvegszálas horgászbotját a siófoki mólónál. Suhogva indul botja zsinórján a halak számára rendkívül ízletesen szervírozott gilisztás horog. — Fogott már valamit? — «sálingei egy fiatal női hang. Enyhe mordul ás a felelet Növekszik körülöttünk a kíváncsiak gyűrűje és a ráérősebbek ' letelepednek. Felgördülnek a hozzáértők, amikor a buktató nagyhirtelen alámerülését látják. Barátom óriási lendülettel „bevág” és a népes társaság felett körbeutazik, a — tízde- kás „pirosszámyú” keszeg. Ezisszenés, mordulás. Hamar elfogynak a kíváncsiak. A ke* «zeg lekerül a horogról, s mi pirulunk. — Hát — kap el a derű — nehezen kerülne ki itt egy vacs órára való. » Ül előttünk a vízen a buktató. Lágyan. Semmitől sem íavarva. Mi meg odakinn, a kövön. — Nos, neked talán tekintélyesebb zsákmányod akadt az Amazonasnál? — néz barátom szemrehányóan. Tud brazíliai gyűjtőutazásaimról, állítólag bele is lapozott már egyik-másik könyvembe. A haltartó hálóban pihenő „pirosszárnyú” kicsi keszegre gondolok és eszembe jut egy sokkal nagyobb hal. — Az Amazonas menti Ca- rarassu-m öcs arak szomszédságában kikötve — kezdem — a bronzvörös, hárommázsás súlyt is elérő piraibák- ra „vadásztam”. Gyerekkori könnyedség, vígság kapott el akkor is, mint mikor pajtásaimmal, nyári vakáció idején beleénekeltünk a bakonyi erdőalj alkony!, szarvas- bogárzűgásos csöndességébe. — Hurkot hurokra vetve kötöm a nyolccentis görbü- letű, araszos és vastag horog- szárra az indiánfonta erős ruruazsineget, kétméteres eresztéket hagyva a rőzse- ág-„buktató” alatt. Ráhúzom az óriási horogra a mat- rincha csalit. Az araszos horog szinte teljesen eltűnik a matrincha tömegében. A zsinór végét magam után húzva egy méter magas, bóbitás urucuri-pálma tövéhez tekerem. Idehaza a harminckilós, horogra került harcsával is nehéz elbánni, hát még a tízszerte súlyosabb piraibá- vaL — Vízbe vetem a horgot Tovalibeg a rőzseág, viszi a sodrás a csöppet sem köznapi buktatót, eresztékén a csalit. Feszül a kiengedett zsineg, amelyet most már csak a pálma töve tart Hír télén áUjujkj^ a messze, benn úszó rőzseág. Íjhúrként váj a homokija a pálmatőről visszavezető zsineg, amelyet megmarkolok. Húzás vág vissza, és vad erővel kitépi ujjaim közül. Odabenn — ki tudja hány méter mélységben, harminc evezőhúzásra a homokos parttól — küzd a bronzvörös hal. Szabadulni szeretne, de az indiánfonta curuazsineg miatt nem lehetséges. — Kifárasztom — határozom el — és elborít a piruló izgalom. Ezt az óriási erejű halat? Felvág a sárga vízben a piraiba sötét bronza, majd alábukik. Semmiképp nem eresztem el a pi- raibát. Rövidebbre kell fognom a zsineget — Futva igyekszem a pálmához. Odatérdelve, válla- mat a barna, fiatal törzsnek vetve, vonom kifelé a zsineget Óriási erő ránt, ellenkezik húzásommal. Vállam, markom keményen horzsoiódik. A zsineg, ha nem feszülnék vál- lammal a törzsnek, arcra rántana. Rázkódik, zörög felettem a zöld pálmabóbita. A törzs állja a küzdelmet, a horog, s a zsineg is. Vérezhet a bronzvörös halragadozó és a többiek — akár a tengeri cápák sebesült fajibéli jükme — rácsaphatnak. Sietnem kell — Húzva a zsineget vonszolom a zsákmányt a homok, s csónakom irányába. Vizes már az Amazonasból kikerülő zsineg, közben béle-belerezdül a vaderejú rántásokba a pálmabóbita. Vállam véresre zúzva, hamarosan több méter zsineg gyűlik össze a pólmatörzs tövénél. Fogást fogás követ Már csónak- közeiben ver, csapdos a bronzvörösét mindinikább bemutató halóriás. — Most — mérem a távolságot — tíz méterre lehet csónakomtól. Félórája küzdőm vele? Lehet Vizesen csurgó a homokkal elegyes curua - fonás, és ez jói hűsíti tenyerem, ujjaim égését A bronzvörös had deréktájon öles, körméretű farok- csapásai, amelyekkel maga körül a vizet tajtékossá veri, félelmetesék. Nagyot rántok a fonáson, rövidítve a hal, meg az urucuri páimatörzs közti távolságot Rögzítem a zsinórt, s a felig homokra húzott csónakhoz futok. Közvetlen. közelből mindennél vadabbnak tűnik a horogra került csapdosó haL Hatalmas példány, óriás a piraibák közt is. Nem csoda, hogy a többiek elöl másodperc töredéke alatt elmarta a matrin- chai-csalit Elejtéséhez nem vágóvas, szigony, vagy fejsze kell, megfelelőbb a Winchester. Előszedem a puskát. Az evezőpadra állok, öt lépésre csapdoshat a csónakvégtől a küzdő, Időnként egész tömegével a viz fiilé emelkedő haL A lövés belezúg az Amazon asra boruló csöndességbe. Az ólom a hal szeme táján csapódhatott be, a piraiba lassú pörgéssel veri a vizet. — Mint súlyos, nehezen, engedő tüsköt, vonom kifelé a hatalmas halat majd mögéje, az Amazomasba lépek, és félcombig vízben állva, gördítem kifelé — minden erőmet beleadva — a csúszós fo- gású piraibát. Bőre nyálkiásan érdes, nem annyira csúszós, mint a harcsáé. Pikkelyzete némiképp hasonló a süllőéhez. Hasatája világosabb, mint bronzvörös hátarésze. — Végre a homokra segítem a zsákmányt: már tudom, a közelben, tanyázó indián halászoknak adom... — Hát ez, és ott így esett — mondja barátom, és nézi a visszavezető, múltbaérő ,szálat”, a hálóban lévő tíz- dekás „vörösszámyú” keszeget. — De vigasztaló, hogy ez az apró „vörösszámyú” keszeg „hozta ide” a piraxbás horgászkalandot. Szedelőzködünk. A magányos, árva kis keszeget visszadobja a vízbe. Lépéseink a part felé kopognak, az emlékeket idéző köveken. — Hát pajtás — mondom — én egyetlen „paptetúérí” sem cserélném él a legszebb, hárommázsás piraibát. — Miért? — Megmondom. A „papte- tű” balatoni hal, a piraiba pedig, és legyen bár három - mázsás, odaátra való, idegen világbéli... LIGETI VILMA: Szervusz, mama u jpesti hídfő, autóbuszmegálló. Napsugarakat és vízszagot kerget a ta- § vaszi szét A hajógyári Duna- ^ágon szikrázó fehéren, ringatnak a télen átfestett hajók. S Vasárnapok kora délutáni, | idillikus csöndje hárfázik a ^tavaszi levegőben. ^ Bár megzavarná egy autóbusz — sóhajtom magamban ^ hálátlanul és tekintetem a me- i nyecskésen ringó hajókról az í Árpád út napfényes lejtőjére fordítom. ^ Ekkor vettem észre későbbi első gyermekemet, aki mit |sem törődve a gyéren, de még- % iscsak közlekedő villamosok- ^ kai, leszaladt a járdáról, hogy § megnézze, jön-e már az autó- ^ busz. Egy kisebb és egy na- ^gyobb fiú futott utána. | — Gyerekek! Tessék visz|szajönni — szóltam rájuk. $ v— Tudunk mi vigyázni — § kiáltott vissza hetykén a kis- § lány, de azért mindhárman ^felléptek az úttestrőL $ — Testvérek vagytok? — ^ kezdtem a barátkozást.' § — Kell is nekem ilyen testbér — legyintett a kislány ug- ^ ratósan a nagyobhik fiú felé. ^— Csak ott lakik a házban és § egy iskolába járunk... Ö ötö- ^ dikbe, én a negyedikbe, az § öcsém az elsőbe. Még kis tacsb®... ^ A becsületsértő bemutatást ^ vadóc lökdösődés követte: azután egymás szavába vágva kö- ^zóiték, melyikük milyen tanuló és hogy az autóbusz, pont, be pont az orruk előtt ment bl. Pedig sietniük kellene, fcmert a kislány szerepel az i Autójavítók kul tárházában. A § Piroska és a farkasban. s 5 — Látszik, hogy ki vagyok ^festve? — szárnyalt boldogan b kérdés az élet királylányáénak üde ajkairól. S Már rég lenyalta a festéket. ^ — Nagyon is látszik — mosolyogtam elismerően. ^ — ö a főszereplő, a Pirosba — ragyogott a szőke ötödi- ^ kés nyilvánvaló és titkolt sze- ^ retemmel. ^ A lejtő tetején felkéklett a é lomha autóbusz, de eddigre már sokan gyűltek össze. A nagy beszélgetésbe észre sem vettük. Mindenki rohant, helyezkedett — Szánjatok fel elől — kiáltottam a gyerekeknek, de a csacsik utánam szaladtak. E gy pillanattal később, az autóbuszjelenés ajtót csattogtatva, benzingőzt fújva tova száguldott és mi lemaradtunk. Csak mi négyen. — No ez ügyes volt — nevettünk össze. — Most él fogtok késni. — Annyi baj... Nélkülem úgyse kezdik — hetvenkedett loknit rázva a kislány. Kicsit habozva, mert ugyebár a nevelés.. { — így szóltam: — Okosabb lett volna, ha mind az első ajtóhoz futunk és elől széliünk feL Mintha a gyermekeim lennétek... — Jaj, mért nem tetszett előbb mondani... Milyen jó lett volna — kiáltozták. — Én ezennel a néni gyereke vagyok — kacagott szájjal, szemmel a kislány, és egyet perdült maga körül. — Én is... Én is.;. — harsogták a fiúk. És kezdődött a játék. Születéskor a gyerek nevet kap, tehát gyermekeim nevet választottak maguknak. Engem, a szülőanyjukat meg se kérdeztek. Lányom Piroska lett és iránta érzett hódolatból, nagy fiam Farkasra keresztelte magát. — Tessék mondani... ugye van ilyen fiúnév? ... Kisebb fiam, a másik kettő csúfolódása ellenére, örömrepesve ragaszkodott a Béla névhez. Tudj isten, mi hősit talált benne? ... — Én Béla, Béla, azért is Béla vagyok ... — Csend legyen, ne kiabáljatok! Jön az autóbusz!... Add a kezed, Béla... Piroska és Farkas, vigyázzatok, ne maradjatok le... És családunk némi tolakodás után ezúttal feljutott. Megkapaszkodtam egy fogantyúban. a három gyerek belém és egymásba. Együtt döccentünk előre, hátra, és titkos jeleiket váltva, remekül mulattunk, hogy a kalauz bácsi igazán, elhiszi, hogy mi igazán... r E s egyszerre, mint annyiszor, most is teljes élességgel, színével, levegőjével — felvillant bennem egy bizonyos húsz év előtti jelenet, az a másik fiú... Az a másik, akivel épp így tavasz időben találkoztam az újpesti hídon. Lilás-szürke volt az ég, piszkos-barna a Duna vize és csípős szél fújt... Előttem bandukolt. Mezítláb, térde körül rongyokat lobogtató nadrágban. Ment, ment lehajtott fővel és szutykos kezét végighuzigálta a híd vas- rúdjain. Tíz-tizenkét éves lehetett. Szivszonongató, szomorú kép volt a rongyos gyerek a szélben, a lilás ég alatt, az elhagyott hídon. Mikor utolértem — siettem, hogy utolérjem — meg akartam simogatni. Hirtelen hátrahőkölt, és két vézna karját védekezőn maga elé emelte. Nagy fekete szeméből vad félelem tört felém. Aztán futásnak eredt és meztelen talpa csattogott a híd talpfáin, mint apró pofonok ... Rettenetesen fájtak, hiába tudtam, hogy nem engem illetnek. A társadalmat, mélyben egy angyalföldi gyerek nem is vár mást, csak gonoszságot, ütlegeket a felnőttektől, a világtól... — A következő állomáson leszálltunk — kiáltott Piroska és kihúzta karját karomból. — Nyugalom, nyugalom, van még idő — nyomultunk az ajtó felé. Tizenhárom háznál szálltam le gyermekeimmel (majd a következő autóbusszal tovább megyek) és siettünk az autójavító üveges csarnokához. A bejáratnál a gyerekek izgatott-vidáman elköszöntek és berobogtak. Bélám hirtelen hátra fordította ragyogó, szemtelen arcocskáját és kezét kirángatva Farkas kezéből, visszaintett: — Szervusz, mama..: BALETT (Kotroczó felv.) CSUKA ZOLTÁN: Szeptember a Var dar partján Odalenn a Vardar tündöklő csillagokat lobogtat, két partján száguld és nyüzsög a fiatat élet. Fenn a hegyen az új temető is fehér kiáltás, a földdel felesel és a magasba tekint. Itten ért hatvanhatodik szeptemberem, hatvanhat forrás zubogtatja vérét az ereimben, hatvanhat rohanó búvópatak, hatvanhat évem: Forró kavicsokként új igék görögnek a számban, csípősek és égetők, akár a makedótti ételek, egy rejtelmesen fiatal, ősrégi nép megújult lírájának igéi. Ízlelem őket és tapintom, nyelvemmel és elmémmel s magyar szavakban szülöm újra őket, hogy népem is megismerje belső értelmüket. Különös ez a nép, vad lángolás és ellágyulás, a halál fiai és az élet tanítómesterei ők, érdemes tőlük tanulni földjük kérge alatt sötét évszázadok dübörögnek, néha hegyeket és városokat emelgetnek, mint a lelkiismeret. S a Vardar két partján egyre kavarog, szüntelenül lobog a megújult élet reggeltől estig emberfolyam árad a Kőhídon, értelmetlennek látszó értelem, céltalan cél, örök folyamat, akár a test lázas vérkeringése. De ahogy verseiket olvasod, tudod: egy nép évszázadokat áthidaló értelme igazgatja, akár a csillagokat. APATI MIKLÓS; Ajándék Karó-törzsű akácok árnya ítéli testem új magányra. Vibrál egy illat, úszik fennen: önnön-magával teljesebben. Tűnő, sekély a vizek arca, nem fér az arcom másik arcba. Görgeti testem hármas árnyék: karó-magányom új ajándék. 'Lyyyyyyrsssyyyysysyssssyysssssyysyssssysssssssssssssssssssssysssssssssssssssssssyyyyy£
