Pest Megyei Hírlap, 1967. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-06 / 210. szám

w^/&Hap 1967. SZEPTEMBER 6., SZERDA Varsói kulturális napok Budapesten Zbyszko Siemaszk, neves j a két város között meglévő lengyel fotóművész kiállításé- ■ hagyományos barátság to­vábbmélyítése. Szeptember nak megnyitásával, amelyet a Fészek Klubban rendeztek, tegnap megkezdődtek Buda­pesten a gazdag eseménysoro­zatot ígérő varsói kulturális napok. A Varsóban tavasszal megtartott „magyar hét” vi­szonzásaként 'került sor a varsói kulturális napok meg­rendezésére, amelynek célja egyébként Varsó hónapja. A lerombolt és poraiból fel- emelkedett hősi város har­caira és újjászületésére em­lékezik szeptemberben a len­gyel nép. Ebből az alkalomból a Lengyel Kultúra budapesti irodája is gazdag programot állított össze. Strandruha — jövőre Pellerin - csípőnadrág - állítható vállpánt Milyen lesz a jövő évi für­dőruhadivat? — erről számolt be a szakembereknek és a ke­reskedelemnek az OKISZ La­boratóriuma és a Divatáru Nagykereskedelmi Vállalat. A bemutatón a bikinitől a strandruháig, gyermek és férfi fürdőruhákig sok mindent lát­hattunk. Különösen tetszett a derűs színösszeállítás és a nagy választék. Jövőre divat lesz a strandköpeny mellett és helyette a pellerin. Fiatal lá­nyok hordhatják majd az egy­színű és igen sokszor mintás, elöl cipzáras csípdnadrágokat. Nagy sikere volt a részvevők körében a szabályozható váll­pánté fürdőruhának. Szeret­nénk az üzletekben is talál­kozni a több részes, praktikus strandösszeállításokkal. Nem minden tetszett a be­mutatón: a gyermekfürdöru- hák és napozók egytől' «eilig esetlenek voltak és zártak, így nem töltötték be azt a funk­ciót, hogy a gyermeket minél több nap és levegő érje. Azt is hiányoltuk, hogy alig lát­tunk olyan modellt, amelyet a középkorúak és középsúlyúak is felvehetnének. Ha a látott fürdőruhákat, összeállításokat megrendeli a kereskedelem, nem tudja eladni, mert azo­kat a vásárlók többsége test­alkatánál fogva nem veheti meg. Elsősorban tehát a ter­vezőknek kellene arra gondol­niuk, hogy nemcsak bakfisok és tinédzserek hordanak für­dőruhákat. Remélem visszajövök még... Az Expressz színes zakból álló nemzetközi rát könnyű megtalálni tonföldváron, a műút mentén. Az volt a cél, hogy a szovjet fahá- | ről, a nyelvtanulás fontossá- • tábo- í gáról és a protekcióról is... j Bala- j Valentyin hajómérnök ép- j pen most adott fel egy táv­mondatot kisfiának, Igornak, és magyar fiatalok mégis- ; aki először megy iskolába. Az merjék egymás életét, mun- ■ ogyesszai flottánál szolgál: — káját s erősödjenek a testvér- | Dolgozunk magyar portálda- városok barátságának szálai. | rukkal és elégedettek va- Három szovjet fiatallal ta- I gyünk a minőségével. Isme- lálkozom az úton. Közben i rem a Tisza-tengerjárót is. megérkeznek a többiek, akik hajókiránduláson voltak és a faliújsághoz tódulnak. A karikatúrák, úgy látszik telibe találtak, mert kacagva lök- dösik egymást, hogy hozzáfér­jenek. Az egyik magyar csoport vezetője, Simon János, el­mondja, hogy a jól végzett KISZ-immka jutalma a tábor. Négy testvérváros: Budapest —Moszkva, Szeged—Ogyessza, Pécs—Lvov, Dunaújváros és Kommunarszk fiataljai is­merkednek itt egymással. Ti­zenkét napot töltenek együtt. Pest megyei fiatalokat kere­sek. Mausz Péter és Végh György most is együtt van Valentyin Pritulszkijjal és Nyikolaj Dobrovolszkijjal. A négy fiatal szüntelenül talál témát. A műszaki dolgokon kívül beszéltek már a lakáskérdés­Légből kapott történetek KIFUTÓN — START ELŐTT — ODAFENN A földön A repülőtéri tranzithotel ét­termében két méter magas szudáni utas hadonászik. Né­gyen körbeállják, kérdezik, de ő csak beszél, mutogat. Nyelve — valamelyik törzsnél lehet otthonos — mindenki számára érthetetlen, azaz ... Egy szó mégsem; Beafsteak! Beaf- steak! — minden ötödik sza­va. Ekkorra körülbelül nyolc pincér áll körülötte. Az egyik­nek fantasztikus ötlete tá­mad: „Gyerekek! A szájára mutat, és azt mondja: Beaf­steak! Valószínűleg enni akar egy adaggal.” Ezen felbuzdul­va heten hétfslé rohannak, magára hagyva a rekedten kiabáló utast. Egy alacsonyabb pincér marad mellette. Mo­tyog: Lehetetlen! Hiszen most evett egy adagot. Még ott is hagyott belőle ... Az utas köz­ben újból felhördül, karjait égnek lendítve, s változatla­nul ezt érteni: Bifsztek! S máris hozzák. A pincér összeszedi nyelvtudását, s közli: — Please! Ragyogó arccal nyújtja a véres, nyers, gőzölgő bifszte- ket. Szudáni barátunk meg­látja, pillanatokig dermedten áll, rámered a tányérra, fel­ragyog a szeme, — és olyan ordításba kezd, hogy mindenki hanyatt-homlok menekül. Ö kihúzza magát, — félelmete­sen atlétikus — felkap egy poharat, s rekedten elsuttogja: — Bifsztek ... És rázza, rázza a poharat, lila arccal mutogat a szájára: — Biiiiiiifsztek! S elhúzza kezét a torka előtt. Mindenki rémülten hátrál a falig. Várják a kést. Az egyik remegő pincér végre feltalálja magát, és közli: — Please! A sötétbőrű utas elindul fe­léje, ő „please, please!” fel­kiáltásokkal rémülten hátrál. Az amúgy is ébenfekete arc elsötétül. A pincér utolsó ere­jét összeszedve a mosdóra mutat. Ö berohan, majd fél perc múlva kijöt, leteszi a po­harat, és derűs arccal távo­zik. Egy percnyi döbbent csend után eszmélnek: — Gyerekek! — mondja az egyik — vizet ivott. — Azt hiszem, torkán akadt a bifsztek... A levegőben Indul a gép. A középső ka­binban remegő utas. Tipikus „pánik pók”. Tekintete riad­tan ugrál. Görcsösen becsa­tolja magát, remeg. Testén fe­szül Ikarosz félelme az első felszállás előtt. (Mit szólna, ha erre emlékeztetnénk?) Kérdi a stewardesst: — Te-te-tessék mondani, ez... ez gurul is? — Igen. — Azután — felmutat — megy oda is? — Igen. Fel fogunk szállni — uram. — És te-tessék mondani, mennyi az átlagsebes... sége ennek a repülőnek? — Hatszázötven kilométer óránként. — És mi mi van, ha leáll az ... az egyik ha-ha-ha ... — Min tetszik nevetni? — Mondom, ha-ha-hajtómű! — Ja, hajtómű? Semmi, öt­ven kilométert veszítünk a se­bességből. — És ha kettő? — Akkor százat. Rémülten magába mélyed, majd váratlanul felderül. — Hiszen ez csodálatos! Ha le­áll mind a négy, még mindig négyszázötven kilométer ma­rad. — Természetesen, uram ... Félig fent, félig lent Nem mindig lehet tiszta szívből nevetni. Van amikor öt perc után megkeseredik a szánk íze. No, azért nevetünk tovább!... Amszterdam felé repülünk. Onnan közvetlen csatlakozás van New Yorkba. Idős nénike ül az első osztá­lyú kabinban. Ráncos szoknya, kendő, gyűrött, napcserzette arcocska, ölében kis kosár, majdnem meseszerű az egész. Egy ideig. Azután előveszi a kis bics­kát, hagymát, szalonnát. A stewardess rémülten rohan a hidegtállal... Parancsoljon! Bonka! Szalámi, barack!... — Hagyjon lelkem! Jó ez a kis hazai! A hagymaillat kezdi átjárni a kabint. A többi utas néz, cso­dálkozik, aztán mindenki el­mosolyodik. A néni oly ara­nyos, hogy nem lehet rá ha­ragudni. Egyszerre odaszól a stewardessnek: — Gyűjjön má’ lelkem, hadd mutatok va­lamit! — Tessék parancsolni! — Dehogy parancsolok én má’! Gyűjjön, nézze e! Gyűrött fényképet húz elő, rajta tipikus „amerikai gent­leman”. Széles nyakkendő, pa­namakalap, háttérben kocsi. — Ki ez? — kérdi a stewar­dess. — A férjem — feleli a néni nemes egyszerűséggel. A kis­asszony csuklani kezd. — KI­CSODA?! — Mondom én! A férjem. — Hogyhogy? — Tudja lelkem, 36-ba ki­hajózott, osztán farmer lett. Dolgozott az mindig. 'Most meg elküldte a repülőjegyet, hogy én is kimennék hozzá!... A stewardess magához tér. — Node néni! A férje ... Leg­alább egy kis rúzst, vagy pú­dert!... Hát mit fog szólni a férje?!... — Bánom én! Kapjon meg, ahogy otthagyott!... A többiek felnevettek, a nénike végigmérte őket, elfor­dult, és utolérhetetlen szép büszkén kinézett az ablakon a felhőkre. (arató) Sok országot bejártam már Japántól Szíriáig,- Bulgáriáig, s remélem, visszajövök még Magyar- országra is. Nyikolaj, a nagy Kolja, ahogy itt hívják — s rá is szolgál erre a névre, mert jól megtermett fiatalember — 1964-ben már járt Magyar- országon. — Hogy mennyire tetszett az ország, azt bizonyítja, hogy megint itt vagyok. Már akkor meglepett s most méginkább, hogy itt mennyi személyautó van. A mi fiataljaink a beszélge­tésekből úgy látják, hogy a Szovjetunióban jobb a kezdő szakember helyzete; külön érdekvédelmi szervük van és lakáshoz is könnyebben jut­nak. Mausz Péter, az Ipari Sze­relvénygyár fiatal mérnöke jól látja a két ifjúsági szer­vezet különbségét: — Az a tapasztalatunk, hogy a Komszomol szerve­zettebb, mint a KISZ-ünk. Végh György, a Csepel Autógyár mérnöke szól köz­be: — A Komszomol társa­dalmi bíróságainak komoly tekintélye van a fiatalok kö­rében és ez a fő nevelési esz­közük. Beszélgetésünk közben top­pan be Colos, azaz Leonyid Koloszov, az örökké vidám, hosszú fiú. Kommunarszkból jött és dunaújvárosiakkal is­merkedett. — Megbeszéltük — mondja —, hogy még az idén' ismét ta- llákozunk. Egy magyar cso­port jön Kommunarszkba, a forradalom ünnepségeire és a mieink is megismerkednek Dunaújvárossal... Szabadfoglalkozás van, a fiatalok énekelnek. A dal­lam már ismert, s lefordítva, mindenki a saját nyelvén énekli a szöveget. Ez a nóta, néha körbejár... — s rámutatnak mindig valaki­re. Colos — kiáltanak. Colos kihúzza magát s kezdi: Az a szeep, az a szeep ... S. J. Gyógynövényszüret j Baiaton-parton Balatonakaliban, a keszthe­lyi Agrártudományi Főiskola és a Kertészeti Kutató Intézet kísérleti telepén megkezdték a gyógynövények begyűjtését. Éz a vidék az utóbbi évtize­dekben a hazai gyógynövény­termesztés központja lett. A magyar tenger közelsége ugyanis olyan nagy biológiai értéktöbbletet ad a gyógynö­vényeknek. Közvetlenül a boltokba A Komáromi Állami Gaz­daság — a tejipari vállalattal kötött szerződés értelmében közvetlenül a boltokba szállít­ja a tbc-mentes tejet. Komá­rom, valamint a vele szom­szédos Szőny és Almásfüzitő tejboltjai, közintézményei, na­ponta 3200 liter tejet kapnak ily módon. KOMPLEXUSOK Olasz filmvlgjáték Az olasz filmgyártás kedvelt és népszerű formája a rövid történetek megfilmesítése. Ez­úttal Ismét egy ilyen, három epizódból álló olasz filmet mu­tattak be filmszínházaink. A 3, egymástól különálló történet­nek gátlásos emberek a hősei. A döntő nap főalakja Quiri- no, a félszeg tisztviselő, aki magában vérmes terveket sző a szép és kívánatos Gabriellá­val, de tétovasága gyávasága következtében még azt a nagy pillanatot is elmulasztja, ami­Ugo Tognazzi és Liana Orfei a Attilia férje című epizódban kor Gabriella lesz a kezdemé­nyező. Az Attilia férje című törté­net hőse az óriás erejű, egy­ügyű, de halálosan féltékeny betörő, Rossi. A csendőrök eszén ugyan túljár, de a félté- kenységi csapdába bambán besétál. A börtönbe mégis megdicsőült mosollyal vonul: a felesége nem csalta meg. Pedig ha tudná, hogy az asz- szony és a szép csendőr mi­alatt azt számolgatják, hány évre csukhatják le, együtt bontják meg a hitvesi ágyat. A három történet közül a legsikeresebb A nagyfogú. Hő­se Guglielmo, a megnyerő hangú, több nyelven beszélő, művelt és tájékozott tv-be- mondó-jelölt, akinek csak egyetlen hibája van: lófoga. Hiába bizonyul a legrátermet­tebbnek, a zsűri minden áron kívül akarja tudni a televízió kapuján. Guglielmo azonban nem érez gátlást szépséghibá­ja miatt, s végül is eléri a cél­ját. Tempós rendezés — Dino Risi és Franco Rossi munkája —, és három kitűnő színészi alakítás — Nino Manfredi, Vgo Tognazzi és Alberto Sor­úi — fémjelzi ezt a nem túl nagy igényű, de mindenképpen szórakoztató olasz filmet. p. p. Kiszlajosz I< is Lajos, nyugalmazott magyar nyelv- és irodalom, valamint la­tin tanár, lakása előszobájában a tükör előtt állt és indulás előtt még egy utolsó pillantást vetett nyak­kendőjére. Negyvenegy éves, aktív ta­nári pályafutása alatt, mindenkori di­ákjai emiatt éppen elégszer űztek csú­fot belőle. Irdatlanul nagy volt ugyan­is a nyakkendőgomb, s ez abból eredt, hogy Kis tanár úr, mindig olcsó, vastag anyagból készült nyakkendőt vásárolt. Másik elválaszthatatlan tulajdonsága — már-már valószínűtlen pöszesége — is kapcsolatban volt a pedagógusok soha sem magas fizetésével, ugyanis fogai korán kihullottak, s arra nem tellett pénze, hogy megcsináltassa a pótlást. Ahogy a nyakkendőt rendben talál­ta, elindult útjára, abba a gimnázium­ba, ahol majd fél évszázadig tanított. Az idő azonban szokatlan volt, mert reggel fél nyolc helyett, most este ha­tot mutatott az óra. öt éve nyugdíjaz­ták, ezalatt nem is tanított sehol, de most két napja megkérték, hogy néhány hónapig helyettesítse egy szülési sza­badságon levő kolléganőjét. Szívesen vállalta a megbízást, bár félt, az esti iskola számára szokatlan légkörétől Tegnap tartotta első óráját, magyar irodalom volt a soron, Balassi Bálintról beszélt nagy élvezettel. Közben itt-ott felcsattant a nevetés, de ezt még szíve­sen is vette, mert az ö óráin mindig nevettek a diákok. E lőször a képek miatt. Kis tanár úr ugyanis kifejezetten irtózott a fer­dén elhelyezett képektől. Azelőtt is az volt az első dolga, hogy ha bement egy osztályba, megigazította azokat a kereteket, melyek szerinte nem lógtak teljesen függőlegesen. Diákjai persze éltek is ezzel az alkalommal, mely mindig elvett néhány percet a feleltetésből: óra előtt szép gondosan kibillentették helyükből a képeket, így a tanár úrnak mindig akadt dolga. Tegnap is, ahogy bement az osztály­ba — elfogult volt, hiszen öt éve nem volt osztálykönyv a kezében —, de a bemutatkozás után nyomban a képeket vette gondozásba, s ez most több időt vett igénybe, mint régen, mert hát o lá­tása állandóan romlott. A diákok (nem­csak hogy nem kamaszok, ráadásul még férfiak, nők vegyesen) csendben figyel­ték, s ez visszaadta önbizalmát. A ne­vetés azonban nem váratott magára so­káig, ugyanis a következőkkel kezdte az előadást: „Moszt pedig Balasszi Bá­lint verszeiveí iszmerkedünk ...” Még nem volt harmincéves, amikor már ráragasztották csúfnevét, minden­ki Kiszlajosznak hívta. Pöszeségéről legendák jártak, s ő hamar belefáradt a reménytelen tiltakozásba. 1951 április 4-én, amikor a gimnázium tanári kara a felszabadulásról emlékezett meg, az igazgató a múlt rendszert illusztráló példának használta fel Kiszlajoszt, mondván: „Lám, elvtársak, ez a kolle­gánk a Horthy-rezsim alatt sohasem jutott odáig, hogy megcsináltassa foga­it.” Ahogy azonban egyre több év telt el a népi demokráciából, már a taná­rok is kezdték rossz szemmel nézni ezt a fogyatékosságát, mondván, hogy most már van SZTK, lenne módja a pótlásra, ö azonban hiába szánta rá magát, nem tudta megszokni azt, hogy idegen anyag legyen az állkapcsai között. kárhogy is kinevették, Kis tanár úr úgy könyvelte el az első órát, hogy sikeres volt. Most azonban, hogy a második órára igyekezett, nagy zavarban volt. Nyelvtan követke­zett a tanterv szerint, és éppen az ösz- szetett mondat szórendje a soros anyag. És ez volt a nagy zavar oka, mert hát Kiszlajosz nem akart, illetve nem is tu­dott volna a kialakult oktatási mód­szerén változtatni. Ezt az anyagrészt ugyanis évtizedek óta szemléletes módszerrel tanította, méghozzá a követ­kezőképpen: Kihívott néhány diákot a tábla elé, és beosztotta őket: „Te leszel A‘ az alany, te az állítmány, a jelző, a pont, a kérdőjel...” Ahogy változott a szükséges szórend, úgy cseréltek helyet a szemléltetőeszközként felhasznált diá­kok. Es ez most baj. Mert az esti isko­lára meglett, komoly emberek járnak, hát velük ezt nem lehet megcsinálni, hogy is lehetne egy kétgyermekes ma­mát kinevezni, mondjuk, kérdőjelnek? Teljesen tanácstalan volt még akkor is, amikor belépett az osztályba. Hatal­mas csend a teremben, ez ismerős is volt neki, meg gyanús is, akkor ilyen az osztály, ha valami nagy disznóságra készül. Pillantása a képekre vetődött, hát mindegyik úgy ki volt forgatva a helyéről, ahogy csak lehet. Odalépett az elsőhöz, majd a másodikhoz és sorra megigazította mindegyiket. Aztán leült asztalához, de ekkor észrevette, hogy az első sorban ülő két férfi (az egyik tömött fekete bajuszt viselt!) éppen olyan óriási bogot kötött nyakkendőjé­re, mint amilyet ő visel. Erre elfutotta a méreg. — Disznószág! Hát szohaszem javul­nak már meg! e ami ezután következett, attól telt be igazán a pohár. Valahonnan a második pádból felkelt, egy már őszülő hajú asszony, s valamit dadogott, ilyesképpen: „Ne tesszék mér-, geszkedni...” Kiszlajosz megállt a tábla előtt és annyira a semmibe nézett, hogy hirte­len elcsendesedett a nevetés. Már azon volt, hogy otthagy mindent, kirohan az osztályból és bejelenti az igazgatónak, hogy nem vállalja, de ekkor rájött ar­ra, hogy végeredményben ezek is diá­kok, éppen olyan diákok, mint akiket negyven évig tanított. Kihúzta magát, előre/ lépett és hangosan így szólt, bár nagy volt a csend: — Csendet kérek! Folytasszuk az órát! Jöjjön ki maga, maga és maga, igen asszonyom, ön, ott a mászodik pádból... — aztán széles mozdulatok­kal kiosztotta a szerepeket. Az őszülő asszony lessz a kérdőjel — döntötte el. Benedek B. István D

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom