Pest Megyei Hírlap, 1967. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1967-09-16 / 219. szám

/ ^Mírlap 1967. SZEPTEMBER 16., SZOMBAT A NYÁRTÓL (Kotroczó István felvétele) A ceglédi „minimirelit“ példájára Mióta megnyílt a ceglédi Aranysas bisztróban a mirelit- étterem, nemcsak a városban, hanem szinte országszerte hí­re szállt. Nem csoda, hisz a pesti grillsütők és kürtőska- lács készítők után ez a hely az, ahol a vendég maga vá­laszthatja ki a hűtőpult reke­szeiből, amit fogyasztani sze­retne — és szeme láttára me­legítik, tálalják a kedvére va­ló eledelt. Tervezik, hogy a szokásos ételek mellett a Mi­relit Vállalat legújabb készít­ményeiből is kóstolót adnak, azokat is bemutatják. A ceglédi példára ilyen ét­terem létesítésére jelentett be igényt a Bábolnai Állami Gazdaság, és felvetődött már a gondolat, hogy a balatoni campingek közül is „mirelite- sítenek” néhányat. Budapes­ten szintén tervezik egy min­taétterem megnyitását. „VIHAROS ALKONYAT — hetvenszer a megyében Maria Lvovna: Ladomerszki Margit ii levél ä tanár úrhoz. Űj művészegyüttes kezdi meg működését szeptember végén Pest megyében. Leo- nyid Rachmanov: Viharos al­konyat című háromfelvoná- sos színművét mutatják be Ladomerszki Margit fősze­replésével. A darabot Földeák Róbert rendezte. Az ünnepé­lyes díszbemutatót szeptem­ber 29-én este hatórai kez­dettel Veres egyházon tartják. Ezt követően mintegy het­ven alkalommal játsszák majd Rachmanov színmű­vét Pest megye városaiban és községeiben. Minden elő­adást ünnepélyes keretek között, a Nagy Októberi Szo­cialista Forradalom ötvene­dik évfordulójára emlékezve, rendeznek meg. Ezerkétszáz hektár új erdőt telepítenek a Kis-Balaton melletti lápvidéken Az eredményes kísérletek után a következő években folytatják a Balaton nyugati partjainál a Kis-Balaton szomszédságában elterülő, nagykiterjedésű lápvidék fá­sítását. A hajdan kietlen láp­vidéken. még az idén 80 hek­táron ültetik el a nyárfacse­metéket, 1975-ig pedig együt­tesen 1200 hektárnyi nyárfa- erdőt telepítenek ezen a vi­déken. A hatalmas erdő meg­változtatja a Balaton nyugati vidékének képét, s egyben vé­dőövezetül is szolgál a kis- balatoni rezervátumnak. ,Diplomás film4 A Nemzetközi Tudományos Filmszövetség Montrealban megrendezett 21. kongresszusa és tudományos filmfesztiválja diplomával tüntette ki a vi­lágkiállításon bemutatott nép­szerű tudománjros kisfilmeket: Kollányi Ágoston—Vancsa La­jos „Örök megújulás”, Dévé­nyi László—Vancsa Lajos „Uj fény — laser”, valamint Somló Tamás „Fejezetek az emberi agyról” című alkotását. Huszonkét országból több mint 280 idegenforgalmi újságíró - író érkezik a FIJET-kongresszusra Zsebszinház Budapesten Budapest legújabb — legki­sebb színházát, a mikroszkóp színpadot pénteken mutatta be a sajtó képviselőinek Komlós János igazgató. A „zsebszín­ház” a Nagymező utcában, a Rátkai Márton színészklubban kapott helyet. Tenyérnyi szín­padát, 150 látogatót befogadó nézőterét a klub helyiségeiből választották le. A mikroszkóp színpad művészi mondanivalói a szatirikus alaphangra épül­nek majd, s hetente négyszer, csütörtöktől vasárnapig tart előadást. Társulata csupán hattagú: Gordon Zsuzsa, Soós Edit, Agárdi Ilona, Harkányi Endre, Gera Zoltán és Hável László. Nyitás október 13-án, pénteken. Szeptember 16-tól 24-ig ren­dezik meg a nemzetközi ide­genforgalmi újságírók és írók szövetsége 12. kongresszusát, amely egyben a nemzetközi idegenforgalmi év kimagasló eseményének ígérkezik. Huszonkét országból több mint 230 újságíró érkezett, il­letve érkezik. Jöttek vendégek Európa szinte valamennyi országából és tengerentúli országból. A FIJET-kongresszus, amely Sió­fokon ülésezik majd, többna­pos tanácskozáson elemzi, ho­gyan készíthetik fel az újság­írók a turistákat külföldi uta­zásokra, hogy azok valóban az egyes országok legszebb látnivalóit keressék fel. Vizs­gálják azt is, mit tehet a saj­tó a turizmus fejlesztéséért. A kongresszus hivatalos ak­tusait követően a részvevők egyhetes út során ismerked­nek meg a legszebb magyar tájakkal, tanulmányozzák a magyar népművészetet és a magyar zenét. Mint kuriózum­mal, a magyar gasztronómiá­val is megismerkednek, s en­nek egyik érdekes eseménye: vacsora egy Rákóczi korában összeállított étrend a receptek alapján. 'WSSSWSSSSSfSSfSS/S///SSySSSSSSSS/SSSfSSSfSS/fSSSSSSSSSS*SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSrr 'J isztelt tanár úr! | Most, hogy nyolcadik általános iskolás apa lettem, & engedje meg, hogy Önhöz forduljak azzal a szerény ke- & réssel, hogy higgyen nekem, Én ugyan nem nőttem ki minden kacatomat a nyár folyamán, nem is szoktam le a| dohányzásról és nős ember lévén, szerelmes sem vol.am, | de tessék elhinni, hogy nagyon sokat javultam. Jót tett | nekem is a két hónap, megkomolyodtam, jelentősen ke- ^ ményedett a fejem lágya, egyszóval úgy érzem, méltó § leszek arra, hogy az általános iskola nyolcadik osztályában ^ szülő legyek., , | Tisztelt tanár úr, mint Ön is tudja, ha nem is mona- ^ ja, azok a büdös kölykök végeredményben helyettünk jár-is nak iskolába, mert mint egyik humorista kollégám írta, azért, mert nekik van idejük, hát csináljanak valamit. Egyébként a kölykökért én vagyok a felelős természete­sen, voltaképpen csak helyettem ül a padban, helyettem nem tud semmit, illetőleg nekem köszönhető, ha tudok valamit a nevében, illetőleg ő az én nevemben, r-rgy érzem, a nyári vakáció elmélyítette bennem azt LJ a felelősséget, amely nélkül elképzelhetetlen a gaz­dasági mechanizmus hajnalán egy nyolcadikos szülő, akarom mondani, egy nyolcadikosnak a szülője. Hogy igazoljam ezt, elmondom, nem fogom egyszer se’ a gyerek előtt mondani, hogy „pikkel rá a tanár”, azt sem fogom a gyereknek mondani, hogy: „ne törődj vele, mit fecseg az osztályfőnököd, hisz’ csak azért mondja, mert megfi­zetik”. Sőt azt sem mondom, majd, hogy feljelentem önt, tisztelt tanár úr, aki nyilván csak azért írt be az én egyet­len, aranyos, jó gyerekemnek, mert nem küldtem a nyá­ron egy lapot... Jtt ígérhetem meg — igazolván, hogy milyen fejlődé­sen mentem át a vakáció ideje alatt —, mondom, itt ígérhetem meg, hogy gyermekem igyekszik méltóképpen képviselni majd az órákon, ott lesz nála az én ellenőrző könyvem, tessék csak neki nekem nyugodtan beírni, majd én megpofozom magam, meghallgatom a gyerek intel­meit, az ő rossz magaviseletéért való én felelősségemet il­letően, s igyekszem is majd javítani magamon. Nos, per­sze, azt beláthatja, hogy nehéz egy felnőtt embert egyik óráról a másikra megnevelni, hibáit kijavítani, tudását alaposan gyarapítani. Éppen ezért gyermekem tudatlan­ságát, magaviseletét ne tévessze össze az enyémmel, őt tessék szíveskedni békén hagyni, mert ö csak helyettem van ott. T essék engem megbírálni, tanár úr, én a nyáron meg­komolyodtam, rajtam fog a bírálat. . Ha nem, hát istenem, nem... Annyi baj legyen. Nem én ülök ott a maga óráján, tanár úr... S egyáltalán, hogy jön maga ahhoz, hogy engem, mint szülőt egrecíroztasson ... Mi? Majd megteszem a kellő lépéseket a feletteseinél, mert mégiscsak felháborító, hogy a maguk iskolájában az apák vétkét másodíziglen a gyerekekben büntetik. Az a szektáns (vagy szektás?) világ elmúlt ám... Szóval, jó lesz vigyázni... Üdvözlettel: Gyurkó Géza •/wsrssssssssssssmmmsssmm-ssssssssssssfSfrsssssssssfSfssssssssssssM'ssM Régészek a paradicsomban Fél órája bolyong a három férfi a földeken. Egyszer csak gyanakvó hangon egy asszony odakiált: — Halló, ne lopják azt a paradicsomot! Az idegenek összemosolyog­nak. Kisebb gondjuk is na­gyobb, mint a paradicsom. Igencsak elcsodálkoznék ez az Szentendrei ősz A * tázott cipőmben caplattam Szentendre utcáin. Jóleső bi­zsergés járt át, amint hátamat az esőnek feszítve ballag­tam. Jártam máskor is itt, vonzott a kisváros sajátos hangu­lata, ódon utcái, harmóniája a tájjal. Valami mégis hiányzott. Csak most, a szitáló egyhangú zizegés közben értettem meg, mi volt az. összehúztam magamon a ballont, a szél ellen védekezve, meghajolva vágtam neki a jól Ismert útvonalnak. Néztem az embereket, akik ugyanolyan tartással, mégis a vasárnapi öl­tözet, az otthon biztonságával lépkedtek. Talán a szomszédba, egy kis beszélgetésre, vagy a presszóba egy kávé mellé, de az is lehet, hogy csak úgy, az eső, a felázott föld szaga, a nedves utcakövek kedvéért. E gy kislány jött szemben, fagylalttal a kezében. Miniatűr dac. A házak arcukat, szemüket fürdették, Szentendre nedves leheletű volt. Fáztam. Mégis jólesett menni, beszip­pantani az esőszagot, hátamban érezni űző ütéseit. Szűk siká­toron kapaszkodtam felfelé, hirtelen magány tört rám. Mint­ha nem is itthon, a XX. században volnék. Középkor. Válla­mon éreztem a tunika redőzését,' fejemet már nem áztatta az eső, turbán védte. A kis utca lefolyócsatornává változott, a lezúduló víz a kövek közt félve nőtt füvet öntözte. Száguldó idő süvített fejem fölött. Egy kis csiga, ottfelejtett almadara­bot evett sietve. Néztem Szentendrét fölülről. Tetők absztrakt, mégis oly összerendezett halmaza, csillogó pára övezte kémé­nyek, s mindez megfoghatatlannak, álomszerűnek tűnt. Uj- jaimmal segítettem egy arcomon csurgó, földre igyekvő víz­cseppnek. Elképzeltem a tetők alatt élő emberek életét. Ma­gam előtt láttam, amint betakarják lábukat, a biztonság me­legségével tekintenek ki az egyre erősebben csapkodó esőre, kezükbe vesznek egy könyvet, vagy a már készülő ebéd miatt néznek ki a konyhába. Házukon a felirat: műemlék. Azt hi­szem, már nem is tudják, nem foglalkoznak vele. Megszokták. A turistákat is, akik a rossz idő ellenére a templomba kérnek bebocsátást. Vállukon hátizsák, ajkukon idegen szó. Vajon ér- zik-e az alázatos megilletődöttséget, amit én, vagy csak furcsa kuriózum számukra mindez. Az egyik ház kerítéséről szőlőindák hajolnak ki a girbe­gurba utcácskára, leveleiken apró gyémántokként szikráz­nak a fennakadt- esőcseppek, áttetszővé téve a levelek élet­zöldjét, a pillantást a finom erezetre vonva. Kapualjba húzó­dom. Ódon, komor egyedüllét, vastag falak vesznek körül. J’ehér boltív fejem fölött, kis pók szövi rajta rendíthetetle­nül az idő hálóját. Fiatalok csoportja halad el magányzúgom előtt, gitárral, halkan énekelve. L épteim alatt siklik ismét az utca, életre kel a kövek fénylő feketéje. A víz megszínesíti a házfalakat, az em­berek arcát, mossa, csak mossa a nyár felhalmozódott porát. Lüktető légzés, a felfrissült bőr énekére igazítom szívem do­bogását. Felveszek egy kavicsot, a napsütés pompáját őrzi szi­várványszíneiben. Az étteremben sokan vannak. A főtéri szökőkút, a régi, ékszerdoboz épületek levegője után disszonáns, de természe­tes a jókedvű, éhes, embersereg, divatos ruhájában, ősz előli menekülésével. Igazuk van. És mégis ... Az előcsarnokban két elázott farmeres fiatal. Egy fiú, meg egy lány. Lángost esznek. Valószínűtlenül keskeny, sötét utcában járok, ahol fel- rémlenek a rég múlt idők, a szem pedig gyilkos árnyakat vetít a kapualjak mélyeire. Bőréig, vizes, kísértetszőrcsomó suhan el mellettem. Egy elkergetett kiskutya. Aztán a hídon állva nézem a vakító fehér új házakat. Kü­lönös ellentét a kis patak piszkos, zavaros vizével. A palacsintasütő előtt sokan ácsorognak. Nem bánják, ha a nyakukba hullik ez a véget nem érő, lankadatlan eső. Eső, eső, eső. Nincs köd, de ízét a szájpadlásomon érzem. Szakál­las férfi ballag fejét lehajtva. Hóna alatt állvány. Festő. Ta­lán ugyanazt gondoljuk... Szentendre most igazán önmaga. A napfénylobogós idegenforgalmi készültség alól előbukkant magánélete, hétköznapjainak szépsége. A presszóban telt ház van. Csak úgy, kabátosán, halkan duruzsolva ülnek a szentendreiek, és a betévedt idege­nek. Igen, itt egyszerre érzem magam otthon, s megfoghatat­lanul idegennek. Külföldön sem, és soha más városokban nem éreztem ezt ilyen szorongatóan. Furcsává, önmagam előtt is ismeretlenné teszi mozdulataimat, ki nem mondott szavaimat. Legtöbben a televíziót nézik, Ivanhoe. Sok a gyerek. Lábukat felhúzva, elmerültek a kaland, a mese óceánjában, amit nem is a képernyő; saját képzeletük hoz létre. A bejáratnál néhány hangosabb férfi. Üjságot olvas. Ügy képzelem, időtlen idők óta. A falakon szentendrei festők képei. Legtöbbje nyáron ké­szülhetett. Kipillantok az utcára. Szürke nedvesség. A képek színes foltjai, újra az utca borongása. Szentendre. Az utcák, az emberek, a kovácsolt vasból készült Gyógy­szertár, Kultúrotthon feliratok, az ázott úttest, gyerekek ne­vetése, csurgó víz, háztetők, tócsára ereszkedő sárga levél, és a kanyargós utak, lehajló fűzfa bánata, botladozó macskakö­vek, a megráncosodott moziplakát, emléktáblák, a vadgyü- mölcs vöröse, összehajló ereszek, templomok, festmények... ősz. Szentendre. Varga Vera asszony, ha közelebbről látná, miben mesterkednek. A földet vallatják, ásójukkal rétegen­ként hámozzák, és értéktelen szemétnek látszó cserépdara­bokat bányásznak elő. A 4-es főút mentén, a fővá­ros felé haladva, amint Ceg- lédbercelt elhagyja az utas, közvetlenül az út mentén földemelkedést talál. Szélesí­tik itt az úttestet, a munkát dózerek végzik. Kezelőik je­lezték: talán érdemes lenne széjjelnézni a régészeknek, a nyomok azt mutatják. Dinnyés István, a Nemzeti Múzeum régészgyakornoka két társával nyomban a hely­színen termett, és mint kide­rült, nem hiába. Valamikor magas kultúrájú nép telephe­lye volt ezen a részen. Dunán­túlon és Erdélyben Róma volt az úr, a közbeeső területen pedig barbár törzsek éltek, ezen a részen a szarmaták. Állattenyésztéssel, földműve­léssel foglalkoztak és csereke- j reskedelmet folytattak a ró­maiakkal. Mi bizonyítja ezt? A megtalált leletek. Az őr­lökődarab a gabonatermesztés- ről tanúskodik, a terra szigil- láta darabjai pedig a római fazekasmesterek kezemunká- járól. A téglavörös színű, isza­polt agyagból készült edény „receptje” ma már ismeretlen a kerámikusok előtt. Előke­rült egy csontkorcsolya darab is. Marhalábszárból készült, kilyukasztották és állati béllel vagy növények rostjaival erő- sítgették a lábra. Jeges teleken ezzel közlekedtek. Simára csi­szolódott talpa ezt mutatja. A telep egyharmadát kutat­ták át. A többi feltárásához pénz és régész kellene. Szerencsés fickó Produkcióinak ötmilliomo­dik látogatóját üdvözölte pén­teken az Állami Bábszínház. Gombócz Sándor a Szentend­rei úti Körösi Csorna Sándor általános iskola második osz­tályos tanulója a színház igaz­gatójától Szilágyi Dezsőtől, egy bábut kapott ajándékba. Ki ez? Valamelyik ősöd? Nem. A beat-zenész unokaöcsém ... (Komádi karikatúrája)

Next

/
Oldalképek
Tartalom