Pest Megyei Hírlap, 1967. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)

1967-08-06 / 184. szám

1967. AUGUSZTUS 6., VASÄRVAP 5 Í1LKONVTOL- HflJNflUG Ifödősnek tűnik a vidék a portól, a sűrűn párás levegőtől. v Alig látni valamit a bíbor naplementéből. Ilyen az augusztusi alkonyat. Ezekben a füllesztő, napzáró percekben kelt útra az újságíró és a fotoriporter, hogy keresse, s lehető­leg meg is találja milyen az élet, mi minden történik nap­nyugtától érkezésig. Naplemente vanhét. Szép mi? Ci reg-öreg sm- ^ bér toporog, forgolódik a mo- nori utcasarki te­lek kerítése mö­gött. Annyira is kíváncsi az ember, hogyan bírja va­laki, ennyi évvei a vállán. — Nem tudok én nyugodni, ilyen voltam mindig. Mikor másnak dolgoztam, akkor így mondták ha kifelé bandukol­tam: „Itt jön kél emberem.” Trimsi Imrét olyannak tartották, aki ket­tővel felér... Most se tudok ül­dögélni. Pedig tudja-e, hány éves vagyok? Nyolc­Bajlódok. a szőlő­vel, szépen mu­tatkozik, ron is értelme. Kutyát sem ér az ember ha már nem látják hasz­nát. S ássa csak to­vább a porló föl­det. A nap már lemenőben. Otthonfuvar M intha olasz neorealista fil­met látnék peregni. A két lovas kocsira felpakolva min­den, öreg bútortól, a lavórig. Lassan kocog a fogat az éj­fél után vagyunk. S amikor megállunk né­hány szót váltani, hogy meg­tudjuk az uticélt, szembeta­láljuk magunkat a jelentések és statisztikák elevenjével. A fiatalember családostul, lavó­rostul, s előbb-utóbb szívestől is itthagyja szülővidékét, s a dabasi műúton Erzsébet felé igyekszik. Apja a kocsis. Igyekezniük kell, mert csak reggel hatig járhat ló a fő közlekedési úton. Addigra tán meg is érkeznek. Egy családdal több a nagy rengetegben. A lovak kicsit fáradtan, mégis türelmetlenül rázzák magukat. Nem kell sokáig várni. Reccsenve-kop- panva picit kondulva indul a fuvar. Mintha magát búcsúz­tatná a menet, ahol groteszk módon a lavór valamiféle fur­csa lélekharang. Tiltott strand? A fényszóró megvillan a szemeken. Lassítunk az út mentén. Csupa gyerekember áll itt a sötétben. Odalenn a csatorna derékig érő vízzel. — Micsoda strand ez itt? Jót nevetnek, s csak úgy do­bálják magukat a vízbe, hadd lássa a fényképész is, s ha tudja, csináljon képet róla. — Nem hideg a kései für­dő? S nem rejt bajt a víz? — Bírjuk ezt. Félni nem kell tőle, mert igen kicsike. Máshová úgysem mehetnénk a közelben. Nagy zsivaly, újrázás kísé­ri a loccsanó hasasokat, s még nagyobb üdvrivalgás, hogy mindez vasárnap nyomtatás­ban is megjelenik az újság­ban. — Ki ne Íragy ja belőle — kiált a sötétből az egyik — hogy itt van a hartyányi hen­tes fia is! Ügy látszik nem félnek a szülői szigortól. Én mégis fur­csa-bizonytalanul éreztem ma­gam. Még flyen kis vízben sem nehéz elveszni. Mindez Űjhartyán határá­ban történt, este tíz körül. Kelebia felé... A laposan benne járunk az éjfélben. A szép szál ku­koricák, közt hajtva fel sem tűnik, észbe sem ötlik, hogy afféle szellemóra ez, amikor keresni illene titokzatosat. Itt- ott nyúl ugrik keresztül az úton, s egy-egy kószáló macs­ka surran. Aztán mégis vala­mi furcsa történik. Éles vörös apró fények röppennek az ég felé, mint valamilyen miszti­kus tűzijáték. Dübörgés, prüsz- kölés — zakatolás. Még néhány méter és né­hány hang, s megoldódott a rejtély. A kiskunlacházi vasút­állomásról gördült ki a sze­mélyvonat hosszú szerelvénye. A sorompóőr egy pár mozdu­lattal megnyitja az utat, aztán kinéz az ablakon a Göncöl- szekeres éjszakába. — Mikor a legnehezebb az éjszakai szolgálat? — Mindenki másként van vele. Nekem úgy 11 felé ra­gad a szemem. Jó hogy Itt nem unatkozhatunk. Jön, megy személy, teher... A mostani Kelebia felé za­katol el. Az első kocsiban egymást átölelve, az ablak­ban csókolózik egy fiatal pár. A többi fülkékben bóbiskoló, alvó kábult emberek. Szabad­szombatos időben péntek éj­jel már hazafelé viszi őket a vonat. Többnyire a föld fiai, akik messzire mennek a ke­nyérért. Építőmunkások» Alkonyattájt kezdik a műszakot, s tizenkét órán keresztül hajlonganak a dagasztókádak fölött és a forró kemencék mel­lett. Forró? Nem is kifejezés. 350 fok melegben pirulnak oda­benn a kenyerek, s az előtérben, ahol Melczer Sándor meg Ozsvát János pékek dolgoznak „csak” 55—60 fok van, ök per­sze — mint mondják — megszokták már a kegyetlen forróeá- got, a mostani 40 napos kánikulát föl sem veszik. Éjszakán­ként #1—32 mázsa kenyeret sütnek, s mire a boltok kinyit­nak, valamennyi üzletben kapható munkájuk „gyümölcse”. Utolsó forduló- Lmos, pislákoló szemmel áll a téren a MÁVAUT-busz. Egy A perce még zúgott a motorja. Az idő egy óra 4ö perc. A nyíló vezetőfülke ajtón át köszömtjük az éjszakai szolgálatte­vőt. — Ráckeve—Lacháza—reptér ezen a vonalon járok. Ez volt az utolsó forduló. Itt lakom, jobban mondva ide nősültem. — S mit szól az ifiaszony a kései hazatéréshez? — Ezt már megszokta, de zokon veszi, ha távolabbra megyek, mondjuk különjárattal. A múltkor úgy adódott, hogy elküldték kettes kocsiszemlére s három napig nem tudtam ha­zajönni. Már a rendőrséggel kerestetett. — S ha szabad ideje akad? — Vadászok. Hajnali négyre már a Duna mellett leszek. In­dulunk. vadkacsáznú A A esszire világít a ráckevei /TI tamácsháza tornya. Még messzebb ellát innét az alkal­mi tüzőr. Kovács János, a 62 esztendős nyugdíjas vízimol­nár, mostanában ebben a ba­golyvárban tölti az éjszakáit. Virrasztja a falut, kémleli a határt, ellenőrzi, nem lob­bant-e valamerre lángra a szalma. El-elnézi a torony alatti Dunát, gondosan szem­ügyre veszi az utcákon sétáló járókelőket. Alkonyattól vir­radatig jó néhányszor körbe­járja a vasrácsos folyosót. Éj­félkor csendesedik el a falu, s amíg úgy 3 óra tájt meg nem indul az állomás felé igyekvők hada, jócskán jut ideje az el­mélkedésre. Vissza is idézi a múltat, vízimolnárságát. Mos­tani hivatala csendes, nem ki­van különösebb szakértelmet, és szerencsére eseménytelen is. Június közepe óta őrködik a toronyban, de még nem kel­lett a tűzoltókat riasztania. Rövidesen véget ér a strázsá- lás, ismét lakat kerül a kevi torony ajtajára. ■^tjfélre jár. A kábító meleg- JCj ben álmosan hunyorog­nak a csillagok, alig-alig eny­hül a hőség. Dánszentmiklós határában azonban friss eső­szag árad a Micsurin Terme­lőszövetkezet almáskertjéből. Ömlik, zuhog a fákra a jóte­vő csapadék. — Eső — mondja Székely István elnök, aki éppen ellen­őrző körútját járja. — Felhő nélküli — teszi hoz­zá —, nálunk nem okozhat kárt az aszály! Csakugyan nem, mert éjjel- nappal dolgoznak az öntöző- berendezések. Napközben 15 ezer liter víz tör elő percen­ként a szórófejekből, éjszaka csak az almáskertet locsolják, de ehhez is nagy mennyiségű v’z fogy el. Huszonnégy ember váltogatja egymást, kezeli a gépeket, irányítja a csapadék útját. Jócskán jut víz a szom­jas növényekre s ha a nap föl­kel, új váltás áll az öntöző­gépek mellé. Harmatban Itajnalra minden, harmatban úszik. Honnan kerül elő ebben n a nagy szárazságban? A fűben átázik a cipő, vizes lesz a nadrág szára, de menni kell, mert éled a határ, s ritkán hair lőtt madárhangok jelzik a napkeltét. Gombostűnyi harmatgyöngyszemek villódznak az illatos pompás rószaszirmokon. Szombat hajnal nagy nap a rózsái színes birodalmában. A Fővárosi Kertészet Békásmegyerét rendezte meg a-eózsakiálütását;: részben az itteni,^részben, t,. tahitátfalui kert rózsatöveiről válogatva. Nem érzelgősség, nem is túlfűtött fantázia: azt hiszen minden ember szíve elszorul etgy kicsit, ha végignéz a sok cso­dás rózsatön. Még feltörnek, pattannak a bimbók, de ezer mef ezer hatalmas viráglabda már aléltan lóg a tüskés ágakon Pörköli a nap, s érzi, hogy már „üzen az ősz”. S nincs-e ebber valami természetes melankólia, valami életigenlő szomorú­ság? ' Itt járt a nyár. Alighanem marad még néhány hétig. De már hullanak, hullanak a falevelek. Irta: Súlyán Fái és Tóth György. Fényképezte: Gábor Viktor

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom