Pest Megyei Hírlap, 1967. augusztus (11. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-06 / 184. szám
1967. AUGUSZTUS 6., VASÄRVAP 5 Í1LKONVTOL- HflJNflUG Ifödősnek tűnik a vidék a portól, a sűrűn párás levegőtől. v Alig látni valamit a bíbor naplementéből. Ilyen az augusztusi alkonyat. Ezekben a füllesztő, napzáró percekben kelt útra az újságíró és a fotoriporter, hogy keresse, s lehetőleg meg is találja milyen az élet, mi minden történik napnyugtától érkezésig. Naplemente vanhét. Szép mi? Ci reg-öreg sm- ^ bér toporog, forgolódik a mo- nori utcasarki telek kerítése mögött. Annyira is kíváncsi az ember, hogyan bírja valaki, ennyi évvei a vállán. — Nem tudok én nyugodni, ilyen voltam mindig. Mikor másnak dolgoztam, akkor így mondták ha kifelé bandukoltam: „Itt jön kél emberem.” Trimsi Imrét olyannak tartották, aki kettővel felér... Most se tudok üldögélni. Pedig tudja-e, hány éves vagyok? NyolcBajlódok. a szőlővel, szépen mutatkozik, ron is értelme. Kutyát sem ér az ember ha már nem látják hasznát. S ássa csak tovább a porló földet. A nap már lemenőben. Otthonfuvar M intha olasz neorealista filmet látnék peregni. A két lovas kocsira felpakolva minden, öreg bútortól, a lavórig. Lassan kocog a fogat az éjfél után vagyunk. S amikor megállunk néhány szót váltani, hogy megtudjuk az uticélt, szembetaláljuk magunkat a jelentések és statisztikák elevenjével. A fiatalember családostul, lavórostul, s előbb-utóbb szívestől is itthagyja szülővidékét, s a dabasi műúton Erzsébet felé igyekszik. Apja a kocsis. Igyekezniük kell, mert csak reggel hatig járhat ló a fő közlekedési úton. Addigra tán meg is érkeznek. Egy családdal több a nagy rengetegben. A lovak kicsit fáradtan, mégis türelmetlenül rázzák magukat. Nem kell sokáig várni. Reccsenve-kop- panva picit kondulva indul a fuvar. Mintha magát búcsúztatná a menet, ahol groteszk módon a lavór valamiféle furcsa lélekharang. Tiltott strand? A fényszóró megvillan a szemeken. Lassítunk az út mentén. Csupa gyerekember áll itt a sötétben. Odalenn a csatorna derékig érő vízzel. — Micsoda strand ez itt? Jót nevetnek, s csak úgy dobálják magukat a vízbe, hadd lássa a fényképész is, s ha tudja, csináljon képet róla. — Nem hideg a kései fürdő? S nem rejt bajt a víz? — Bírjuk ezt. Félni nem kell tőle, mert igen kicsike. Máshová úgysem mehetnénk a közelben. Nagy zsivaly, újrázás kíséri a loccsanó hasasokat, s még nagyobb üdvrivalgás, hogy mindez vasárnap nyomtatásban is megjelenik az újságban. — Ki ne Íragy ja belőle — kiált a sötétből az egyik — hogy itt van a hartyányi hentes fia is! Ügy látszik nem félnek a szülői szigortól. Én mégis furcsa-bizonytalanul éreztem magam. Még flyen kis vízben sem nehéz elveszni. Mindez Űjhartyán határában történt, este tíz körül. Kelebia felé... A laposan benne járunk az éjfélben. A szép szál kukoricák, közt hajtva fel sem tűnik, észbe sem ötlik, hogy afféle szellemóra ez, amikor keresni illene titokzatosat. Itt- ott nyúl ugrik keresztül az úton, s egy-egy kószáló macska surran. Aztán mégis valami furcsa történik. Éles vörös apró fények röppennek az ég felé, mint valamilyen misztikus tűzijáték. Dübörgés, prüsz- kölés — zakatolás. Még néhány méter és néhány hang, s megoldódott a rejtély. A kiskunlacházi vasútállomásról gördült ki a személyvonat hosszú szerelvénye. A sorompóőr egy pár mozdulattal megnyitja az utat, aztán kinéz az ablakon a Göncöl- szekeres éjszakába. — Mikor a legnehezebb az éjszakai szolgálat? — Mindenki másként van vele. Nekem úgy 11 felé ragad a szemem. Jó hogy Itt nem unatkozhatunk. Jön, megy személy, teher... A mostani Kelebia felé zakatol el. Az első kocsiban egymást átölelve, az ablakban csókolózik egy fiatal pár. A többi fülkékben bóbiskoló, alvó kábult emberek. Szabadszombatos időben péntek éjjel már hazafelé viszi őket a vonat. Többnyire a föld fiai, akik messzire mennek a kenyérért. Építőmunkások» Alkonyattájt kezdik a műszakot, s tizenkét órán keresztül hajlonganak a dagasztókádak fölött és a forró kemencék mellett. Forró? Nem is kifejezés. 350 fok melegben pirulnak odabenn a kenyerek, s az előtérben, ahol Melczer Sándor meg Ozsvát János pékek dolgoznak „csak” 55—60 fok van, ök persze — mint mondják — megszokták már a kegyetlen forróeá- got, a mostani 40 napos kánikulát föl sem veszik. Éjszakánként #1—32 mázsa kenyeret sütnek, s mire a boltok kinyitnak, valamennyi üzletben kapható munkájuk „gyümölcse”. Utolsó forduló- Lmos, pislákoló szemmel áll a téren a MÁVAUT-busz. Egy A perce még zúgott a motorja. Az idő egy óra 4ö perc. A nyíló vezetőfülke ajtón át köszömtjük az éjszakai szolgálattevőt. — Ráckeve—Lacháza—reptér ezen a vonalon járok. Ez volt az utolsó forduló. Itt lakom, jobban mondva ide nősültem. — S mit szól az ifiaszony a kései hazatéréshez? — Ezt már megszokta, de zokon veszi, ha távolabbra megyek, mondjuk különjárattal. A múltkor úgy adódott, hogy elküldték kettes kocsiszemlére s három napig nem tudtam hazajönni. Már a rendőrséggel kerestetett. — S ha szabad ideje akad? — Vadászok. Hajnali négyre már a Duna mellett leszek. Indulunk. vadkacsáznú A A esszire világít a ráckevei /TI tamácsháza tornya. Még messzebb ellát innét az alkalmi tüzőr. Kovács János, a 62 esztendős nyugdíjas vízimolnár, mostanában ebben a bagolyvárban tölti az éjszakáit. Virrasztja a falut, kémleli a határt, ellenőrzi, nem lobbant-e valamerre lángra a szalma. El-elnézi a torony alatti Dunát, gondosan szemügyre veszi az utcákon sétáló járókelőket. Alkonyattól virradatig jó néhányszor körbejárja a vasrácsos folyosót. Éjfélkor csendesedik el a falu, s amíg úgy 3 óra tájt meg nem indul az állomás felé igyekvők hada, jócskán jut ideje az elmélkedésre. Vissza is idézi a múltat, vízimolnárságát. Mostani hivatala csendes, nem kivan különösebb szakértelmet, és szerencsére eseménytelen is. Június közepe óta őrködik a toronyban, de még nem kellett a tűzoltókat riasztania. Rövidesen véget ér a strázsá- lás, ismét lakat kerül a kevi torony ajtajára. ■^tjfélre jár. A kábító meleg- JCj ben álmosan hunyorognak a csillagok, alig-alig enyhül a hőség. Dánszentmiklós határában azonban friss esőszag árad a Micsurin Termelőszövetkezet almáskertjéből. Ömlik, zuhog a fákra a jótevő csapadék. — Eső — mondja Székely István elnök, aki éppen ellenőrző körútját járja. — Felhő nélküli — teszi hozzá —, nálunk nem okozhat kárt az aszály! Csakugyan nem, mert éjjel- nappal dolgoznak az öntöző- berendezések. Napközben 15 ezer liter víz tör elő percenként a szórófejekből, éjszaka csak az almáskertet locsolják, de ehhez is nagy mennyiségű v’z fogy el. Huszonnégy ember váltogatja egymást, kezeli a gépeket, irányítja a csapadék útját. Jócskán jut víz a szomjas növényekre s ha a nap fölkel, új váltás áll az öntözőgépek mellé. Harmatban Itajnalra minden, harmatban úszik. Honnan kerül elő ebben n a nagy szárazságban? A fűben átázik a cipő, vizes lesz a nadrág szára, de menni kell, mert éled a határ, s ritkán hair lőtt madárhangok jelzik a napkeltét. Gombostűnyi harmatgyöngyszemek villódznak az illatos pompás rószaszirmokon. Szombat hajnal nagy nap a rózsái színes birodalmában. A Fővárosi Kertészet Békásmegyerét rendezte meg a-eózsakiálütását;: részben az itteni,^részben, t,. tahitátfalui kert rózsatöveiről válogatva. Nem érzelgősség, nem is túlfűtött fantázia: azt hiszen minden ember szíve elszorul etgy kicsit, ha végignéz a sok csodás rózsatön. Még feltörnek, pattannak a bimbók, de ezer mef ezer hatalmas viráglabda már aléltan lóg a tüskés ágakon Pörköli a nap, s érzi, hogy már „üzen az ősz”. S nincs-e ebber valami természetes melankólia, valami életigenlő szomorúság? ' Itt járt a nyár. Alighanem marad még néhány hétig. De már hullanak, hullanak a falevelek. Irta: Súlyán Fái és Tóth György. Fényképezte: Gábor Viktor