Pest Megyei Hírlap, 1967. július (11. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-02 / 154. szám

1967. JULIUS 2., VASÄRNAP rta » «fECie» N^irlap «» Csendes öröm MOLNÁR JÓZSEF TÁRLATA A levegő sűrű a sok ember­től. Nehezem akar véget érni a hivatalos megnyitó és az ezt követő kalauzolás. Ezernyi gratuláló, hódoló és auto­gramkérő jön-megy, szólítja a fiatal festőt Molnár József festőművész a Csók-galériá­ban rendezett kiállítása a helyszín. A művekről — ellentétben a szokással — most ne a kritikus vagy az új­ságíró beszéljen, hanem a mű­vész. — Nálunk, Magyarországon egy kicsit zsákutcába jutott a festészet Megújulásának lehe­tünk most tanúi, s akarunk részesei lenni. A legjobb ma­gyar hagyományokhoz kap­csolódva, azt folytatva, de új, intenzív kifejezések elsajátí­tásával próbáljuk a mai em­ber életérzését vászonra vinni. — S ez sikerült Molnár Jó­zsefnek is? — Legjobb képeimben már megvalósult valami. Gondo­lok itt a nagyméretű, sötétben villogó narancs-, citromsárga színekkel operáló szüreti fel­vonulásra. Az általam nagyon kedvelt „élettartalom” az élet­öröm egy motívumához nyú­lik vissza a kép. Színössz­hangja a hazai festészet szín­beli melegségével akar hatást kelteni. Ugyanakkor úgy gon­dolom, hogy ebben a szőnyeg- szerű mintaformálás érvénye- $ , sült — újdonságként. S bár $ VIHAR BÉLA: Inkább síkban komponált. ^ mégis, ha elnézem, érzem. ^ hogy van mélysége. S ha más ^ is így ítéli meg: érzelmi táv- lata van. § Sokan dekorativitással vél- nek megoldani mindent. Mól- | nár Józsefre ez nem jellem- ^ ző. Ha felfedezzük, csak a drá- $ mai mozgalmasság társaságé- ^ ban, ennek mindig adott a va- ^ lóság hűbb dimenziója is. A ^ konstrukció sem elvont. Pél- ^ dánaik vehetjük a nagyterem ^ egyik nagyobb méretű, Fo- ^ lyam című képét. Kemény- ^ fekete, éles fehér vonalak já- ^ téka utánozhatatlan hangula- tot és mozgalmasságot ad a s műnek. Impresszionista hatá­sokkal átszőtt alkotás. A művészé a szó, de azért hadd jegyezzük meg, igaza van a tárlatvezetőnek: „Művészete mentes a hivalko­dástól, de megtorpanás, újra­kezdés, elcsitulás, és láthatat­lan fogcsikorgatás avatja em­berré, meghatóan rokonszen­vessé”. A vívódás — többek között a megkövesedett régi­vel, a mesterek tekintélyével és a kor szavával, lépten-myo- mon felfedezhető. — Mindez meglehetősen ne­héz további feladatot is je­lent Amellett, hogy egy bi­zonyos szintézisre törekszem, bizony csak útközben vagyok, keresem a végső megoldást, amely egyéniséget — régit és újat — megpróbál szerencsé­sen összeötvözni. — Gyakran ismétlődik egy- egy téma. Mi az oka? — Amikor nem találom meg az igazit, de azt érzem, van benne olyan, amit nem akarok elveszíteni, azt több variációban próbálom. A leg­sikerültebbeknek azokat a munkákat találom, amelyek­ben közvetlen egyéni élmény tükröződik. Ilyen a gyertya- gyújtás, a lóitatás és a teme­tőkép. Java gyermekikori él­mény. Amikor nem volt még mindenütt ilyen a karácsony­fa, mint a mostani. Amikor a muskátlit öltöztettük fel. Az­óta én mindig áhítattal bámu­lom a fenyőt. Nagyon kell vi­gyáznom arra, hogy továbbra is ez legyen a forrás, az élte­tő — a rengeteg élmény. A főiskolára is ezt hoztam ma­gammal. Ez kezdetben jelen­tős sikereket hozott. Csak az ötvenes években nem sikerült magamat kivonni az ábrázo­lás egyfajta szűk értelmezése alól. Ez okozta azt a válságot, amelyből szeretnék kijutni — soha el nem szakítva a gyö­keret, amely szülőföldemhez köt, a Mátra vidékéhez. — Merre jár szívesen? — Duna, Balaton, szóval víz, víz mindenütt. Mindig érzem a tavak, a folyók pihentető erejét. Vágy, szükséglet — megnyugvás egyszerre... A vázlatoktól a kész, mégis folytatást kívánó képekig, min­denütt úgy érzi az ember, hogy a művész legfőbb célja hangulatot, atmoszférát meg­ragadni. s tolmácsolni. Jó né­hány alkotásban sikerült ez — művészi fokon. Mindezt úgy, ahogy a már idézett kiállítási kalauz írja erről a törékeny fiatalemberről: „Nem kiált a vihar szívéből, nem kíván köz­vetlenül fordítani a sorsom embersége mégis nagyszerű dologra kötelezi: a csendes öröm, a ritka áhítat átadásá­ra... $ AZ ÍRÓI LÁTÁS sok vo­^ natkozásában egészen olyan, ^akár a gyermeki: gyanútlan, § kapkodó, szemlélődésre ítélte­tett. A dolgok még nem bir- ^ tokolhatóak, csak körüljárha­tok. Később, minduntalan be- 1 leütközve a valóságos világ $ valóságos ellentmondásaiba, a $ naivitás elröppen, mint zajra a 5 madár. Észreveszi, hogy a vi- ^ lág — még a saját, külön, ^egyéni világ is, borzasztóan ^ nagy, nincs helye ebben a ^ roppant tágasságban. Így kez- ^ dódnek talán a konfliktusok, ^ a gyermeké is, az íróé is. | A BIBLIA ClMÜ ELBE­^ SZÉLES ezt a folyamatot rau- ^ tatja be. Története nem több, ^ nem kevesebb, mint az egy ^novellától elvárható: Szidikét, ^ a vidékről felkerült és cse- § lédkedésbe csöppent kislányt § megvádolják munkaadói, hogy $ ellopta néhány holmijukat, s § a kislány hazautazik falujá- $ ba. Természetessége, őseinek ^ évszázadokon át beidegződött § alázatossága ideig-óráig meg- ^ tartja közöttük, de a nagyma- |ma, aki a család eddigi me- § chanizmusában (érzése sze- $ rinit) jól ellátta a neki kisza- !; bott munkát, nem tudja elvi- § selni, hogy fölöslegessé vált, ^ hogy egy ilyen kis csitri is ^ alkalmas arra a munkára, ^ amire ő. Szidike voltaképpen ^ CSak Iron'll <;v(^mKé* A Tóth György Dicséret A te dicséretedre születik a vers. Csontod liliomhegedűjéből a vér édes éneke száll hozzám, csobogó muzsikával, a szervezet hajszálhúrjain. Hallom sejtjeid dalát, az erek dobbanó énekét, a ráfelelő ritmust, a mosoly és mozdulat szent törvényeit. Tőled jöttem, asszony! test, és hozzád térek vissza; szerelmed ősmeleg tűzhelyéhez, hazámhoz. — Emelj fel tenyered fészkébe. Áldj meg önmagaddal engem,.. Az őzszelídség szőke kenyeréből ajándékozz meg. vele kerül szembe. A ^ család — apa, anya — közöm- J,’ § bössége kedvező kiima a " 5 nagymama kicsírázó gyű! öle - § tének. Szidikét csak a legif- ^ jabb, Till Gyuri próbálja § megmenteni. Talán jobb is, 5 hogy nem sikerül. ^ Erre a legfőbb szálra — | Szidike fénykép élességgel ex- § ponált sorsára — fűzi fel az $ író mondanivalóját. Sohasem ^direkt módon: a gondosan ki- § munkált jellemek nem látvá- ^ nyos pózokban tetszelegve ^ hordozzák az írói szándékot. ^ Cselekedeteikben a legfőbb ^ rugó a spontaneitás, senkit | sem tudunk mesterkéltsége S miatt valószerűtlennek tarta- 5 ni. Furcsa és sajátos módon ^minden szereplő őszinte. ^ Az igazi őszin tétlen ség a i körülményekben van. A Till- 8 szülők a felszabaduláskor § még „csak” kommunisták. § őszintén és hittel azok. Cél- | jük ugyanaz, ami a fiatal, sa- ^ ját magát is most teremtő új Stársadalomé: megvalósítani a A BIBLIA Nádas Péter első kötete proletariátus diktatúráját, minden előző társadalomtól különböző új rendet; a több­ség hatalomrajuttatását. A fel- szabadulás utáni néhány év a felszínre dobja őket: hatal­mas villát kapnák a Fogaske­rekű tájékán, olyan hatalma­sat, hogy nem egykönnyen ta­lálnak magukra. Tragikus helyzet: a szabadság birodal­mának felépítésére hivatottak érzéketlenül, közömbösen, va­kon mennek el a személyes, egyéni életükben adódó, ott is előbukkanó problémák mel­lett. Hiába mondják Szidiké- nek, hogy családtaggá fogad­ták: Szidike cseléddé degradá­lódik, ők maguk pedig hiva­talnokokká. A KÖTET MÁSIK ELBE­SZÉLÉSE, A pince, már keve­sebbet markol. A körülmé­nyek sem annyira kiélezettek, a társadalom már nem várja, hogy mindenki a hatalom bir­tokosának érezze magát, füg­getlenül attól a „mellékes” körülménytől, hogy milyen a valóságos hedyzete. Széli Kálmánról, a rángató­zó vállú fényképészsegédről — ha nem irtóznánk az eleve irodalmi kategóriáktól — nyugodtan elmondhatnánk, hogy „periférikus alak”. Az igazság azonban ennél sokkal bonyolultabb. A kívülrekedt- ség inkább csak alkatából adódik: igazi, az író szemér­mességébe burkolt tragédiája ott van, ahol az alkati megha­tározottság, a kívülrekedtség állapota saját ellentétébe csap át: Széli Kálmán erején felül beleépült ebbe a számára ide­gen világba. Rendelkezik mindazon dologi objektumok­kal, amelyek szükségességét nem látjuk érdemesnek bizo­nyítani: van otthona, van szeretője, van állása, sőt, meg­takarított pénze is. Van, van, van ... Egy különös véletlen folytán azonban hősünk egy százforintoshoz jut, s ez — il­letve az általa feltárulkozó le­hetőségek — összes meglevő dolgait ellene fordítják. Ott­hona csupán egy albérlet, sze­relmi kapcsolatáról kiderül, hogy csak az ösztönök kielé­gülését célozza s az Is. hogy. partnere sem vár többet az ügytől, állása csupán annyit jelent számáTa, hogy kuporga- tási szenvedélyét kielégíten­dő. fizetéssel szolgáljon. MEGFORMÁLÁSÁT TE­KINTVE, A pince higiéniku- sabb, szabatosabb nyelvezetű, mint a Biblia. Széli Kálmán­ról, mint az író is hangsú­lyozza, egy pillanatig sem sza­bad feltételeznünk, hogy va­lóságos, emberi alak lenne. Szinte bekezdésenként meg­csap bennünket a laboratóriu­mi levegő józanságot sugalló tisztasága, az analitikusság igénye, a főhős személyiségé­nek hideg, tárgyias, pontos vizsgálata. Noha tudjuk, hogy ez is csak írói lelemény dol­ga, hiszünk a mutatványban. Az irodalmi hős a szemünk láttára töltődik meg emberi tartalmakkal, tanúi leszünk különös metamorfózisának: az irodalmi hős elveszti papír­kliséit, önálló, sajátos szubsz­tanciává válik. Így győz meg bennünket az író: hőse nem az. ami. És tapsolhatunk: a mutatvány pompásan sike­rült! Ha az előbb társadalmon kí­vüliségről beszéltünk, akkor most szólnunk kell arról is, amire Nádas Péter figyelmez­tet: a társadalmon kívüliség társadalmi veszélyességéről. A szocialista társadalom sem ké­pes elszámolni a széllkálmá- nokkal, még a legpontosabb statisztikák segítségével sem. AKARATLANUL IS MÉSZ- SZÍRÉ KALANDOZTUNK. Már-mér elfeledkeztünk meg­emlékezni arról, hogy fiatal író első könyvéről meditálunk, és hogy e könyvben mindössze két elbeszélést találunk. Elfe­ledkeztünk, a szokásos nyo­mozást megejtsük: kitől mit tanult az író. Szóba kellett volna hoznunk képeinek szí­nességét, megjelenítő erejének árnyalt gazdagságát, a szer­kesztés biztonságát, s egyálta­lán: írói. készségét. Hogy ezt nem kellett bizonygatni, az is bizonyíték. — iga,zi író köny­vét tartja kezében az olvasó Apáti Miklós magát, hogy ezúttal nemcsak egy jó sportolóval, de minta­szerű életet élő EMBER-rel találkozott, s ekkor eszébe ju­tott az egyik könyvkiadó pályázati hirdetménye, amely ép­pen egy ilyen sportoló életéről szóló regényt kér, hogy a fiataloknak példaképet állíthasson. Már el is határozta, hogy megírja a könyvet, amelynek Bernét lesz a hőse. Nagy név, bunyós, micsoda jó történetei lehetnek, okvetlenül meg kell írni — határozta el, s ahogy Bernét felöltözve megje­lent az ajtóban, fordított is a beszélgetésen, s elmondta, mit ü kéme tőle. udja —, magyarázta lelkesen — a pályázatnak az a leglényegesebb pontja, hogy bebizonyítsuk: egy spor­toló akkor sem elveszett ember, ha pályafutása vé­gére is ér, s hiszen ott a munkája, a családja, s ráadásul kí­séri az a rengeteg élmény, amelyeket a versenyeken élt át. — Borzasztóan elégedett volt magával, ahogy kimondta ezt a hosszú mondatot. Bemát nem válaszolt azonnal, de lát­szott rajta, hogy tetszik neki az ötlet. Felajánlotta, hogy menjenek fel a lakására. Otthon már ráér, s ott nyugodtan beszélgethetnek. — Iszunk majd egy jó kávét — mondta Bemát, ahogy leszálltak a villamosról. — Kiváló kávét főz a feleségem. — A mondatból csak az utolsó szót hallotta, mert teljesen le­foglalta készülő könyve címlapjának tervezése. Ebben az időben Z. szerelmes volt. A lány érzéseit még nem ismerte, így a legtisztább és legnyugodtabb állapot­ban járkált azóta, hogy pár napja találkoztak. Tulajdonkép­pen ilyenkor egyfolytában szerelmes az ember. Persze, ha a vágyak egy élő alanyban jelentkeznek, a lehetőség még job­ban fokozza ezt az érzést, a beteljesülésig, vagy a vissza­utasításig, ami teljesen egyre megy. Most azonban, hogy munkája akadt, a szerelem némileg háttérbe szorult, s az, hogy Bemát felesége feltűnően csinos fiatalasszony, csak azért jegyezte meg magában, hogy lm majd róla is ír a könyvben, jellemezni tudja. Az asszony nyitott ajtót. Bemát nemcsak büszke volt rá, de nagyon szerethette is, ez nyil­vánvalóan látszott viselkedéséből. \ A lakás kedves volt. A nagyszobában először a vitri­neket nézték meg. Itt kaptak helyet az érmék, a fényképe­ket és újságkivágásokat pedig külön dobozban őrizték. Az asszony kiment a konyhába kávét főzni. Z. lelkesedése való­di volt. A műsor utolsó számaként, megjelent Bernét kisfia, egy ötéves apróság, aki bemutatott két bukfencet, sőt még kézenállni is tudott. Z. a látottakból-azt jegyezte fel, hogy a híres sportoló gyereke is valószínűleg sportoló lesz. „A pél­da a legjobb nevelőeszköz” (Makarenko) írta még be ezt az idézetet a jegyzetfüzetébe. őzben azonban megérkezett a kávé. Valóban jó volt. Z. ismét megnézte az asszonyt, de még csak nem is ta­lálgatta korát. Egy pillanatra találkozott a tekintetük, ez egy tapasztalt férfinak elég lett volna ahhoz, hogy felis­merje benne a legbiztosabb jeladást, Z. azonban csak azt érezte; megkönnyebbül, amint becsukódott az asszony mö­gött az ajtó. — Leviszem a gyereket sétálni — szólt előtte. Kiitták a kávét, aztán Bemát mesélni kezdett. Már a kezdet is gyönyörű volt. Piszkos angyalföldi bérház, nyolc testvér, nyomor, a papa tüntetni jár, ők pedig naphosszat játszanak a grundon. A grundot azóta persze beépítették, modern lakóház emelkedik rajta. Z. szorgalmasan jegyzett, amikor pedig Bemát azt kezdte mesélni, hogy egyszer átúsz­ták a Dunát és úgy szöktek be a Margitszigetre, már reme­gett a kezében a ceruza a boldogságtól. Gyorsan szaladt az idő. Kilenc órakor Z. udvariasan felállt és elköszönt, előtte azonban megbeszélték, hogy két napra rá ismét feljön, s ak­kor folytatják. Másnap már mindenkinek mesélte, hogy könyvet ír. Percnyi pontossággal jelent meg a következő találko­zón. Most csak Bemát volt otthon, ő főzte a kávét, s Z. már egészen otthonosan helyezkedett el az íróasztal előtti fotelben. — Hol hagytuk abba? — kérdezte Bemát. — Átúsztatok a Dunát — emlékeztette Z. most következő résznek nagy fontosságot tulajdoní­tott, mert az a másik fiú, akivel együtt érték el a Szigetet, vitte később Bemátot az első edzésre. Per­sze, előtte összeverekedtek, majd egy életre szóló barátsá­got kötöttek. Egy órai mesélés után, már kicsit fárasztotta Z-t a dolog, de ekkor szerencsére megjött az asszony a gye­rekkel. Egy pillanatra leült közéjük. Z. most sem vett észre semmi különöset az asszony viselkedésében. Volt azonban egy megmagyarázhatatlan érzése arról, hogy itt valami nem lehet rendben. Az asszony szűk pulóvert viselt és olyan hal­kan beszélt, hogy alig lehetett érteni a szavát. Ütban hazafelé Z. egy pillanatig elképzelte azt a moz­dulatot, ahogy a nő leveszi pulóverjét. A kép azonban itt váltott és a vetkőző nő arca kicserélődött. Még mindig nem beszélt Z. azzal a lánnyal, akibe napok óta szerelmes volt, t most elhatározta, hogy holnap felhívja telefonon. Jól haladtak a munkában. Járt a gyárban is, ahol Ber­nét dolgozott, mert fontos szerepet szánt ennek könyvé­ben. Azt akarta bizonyítani, hogy — milyen pofonegyszerű is az egész, örült a felismerésnek — a sportoló pályafutása végén majd a munkájában találja meg ismét önmagát. A lá­tottak ezt bizonyították. A művezető csak a legjobbakat mondta Bernátról, s hasonlóan beszéltek munkatársai is. Ha van némi tapasztalata, akkor már itt abbahagyja az egészet. Honnan is tudhatta volna, hogy éppen az ilyen egyszerű felis­merésekben kell a legjobban kételkednünk. A történet el­mesélése közben azért érték meglepetések. Kiderült, hogy ez az asszony Bernét második felesége, a gyerek sem az övé, ebből azonban azt a következtetést vonta le, hogy an­nál rendesebb a nő, hiszen szemmel láthatóan ragaszkodott férje kisfiához. Az élettárs szerepének fontossága! — fi­gyelmeztette magát a jegyzetfüzetében. Szerencsére válóper nem bonyolította az ügyet, az első asszony meghalt, szép, könnyes jelenet lesz majd a temetéséből. zután tudta meg Z., hogy az a lány, akibe szerelmes volt, hallani sem akar róla. Ez meglepetésként érte. A hideg válaszból már sejtette az igazságot, szerelme azonban mégis eltartott volna egy-két napig, ha rögtön ez­után nem találkozik Bemát feleségével. Egy órásüzlet kira­kata előtt állt, amikor meglátták egymást. Szép nyárvégi este volt, éppen találkozásuk pillanatában gyulladtak ki az utcai lámpák. Egymás mellett mentek a híd félé, közben Z. U alig-alig szólt. Kifogástalan alakú nő, Z. nem nézte húsz­évesnél többnek. — Fiatalon ment férjhez? — kérdezte. — Igen — válaszolta az asszony. — Tizenhat éves vol­tam, de két év múlva elváltunk. Ez új volt Z. előtt, s tulajdonképpen az történt, hogy is­mét a sablonok vették át az irányító szerepét. Az „elvált asszony”. Már megint egy olyan fogalom, amelyről nem kellett sokat beszélni. — Miért váltak el? — folytatta a kérdezősltödést. — Fiatal voltam, férjem meg unalmas, mindig csak otthon ültünk. — Most azonban végre boldog — irta tovább könyvét Z. Az asszony tagadó válasza annyira meglepte, hogy nem is vette komolyan. Ha igaz, amit ez a nő mond, akkor a köny­véről alkotott minden elképzelése hamis. Az pedig lehetet­len. A hídhoz értek. Z. arrafelé fordult, az asszony azonban megállt és ajánlotta, sétáljanak a Duna-parton. így hát irányt változtatott és lementek a lépcsőkön, ezen az útsza­kaszon azonban már tudta, hogy a nő felajánlotta magát. Ettől megijedt. Mivel ez volt az első ilyen esete, ösztönösen tiltakozott a következmények ellen. A megcsalás fogalma most szó szerint élt benne, összebarátkozott Bernáttal, aki megbízik benne, s ő most itt ül a feleségével a híd alatt. Egyikük sem szól. Z. úgy helyezkedik el, hogy meglegyen közöttük a távolság, de az asszony, mintha hozzásimulna? A két érzés küzdött benne, persze az utóbbi győzött. Az asz- szony erőtlenül dőlt neki, s ekkor már csak a birtoklás vá­gya uralkodott. Most értette meg az asszony korábbi pillan­tásait, mégis, legalább fél órát ültek egymás mellett szót­lanul, míg végre beszélni kezdett. Egy lényeges mondata volt; utálja férjét, s csak azért ment hozzá, mert lakása van. Ekkor feltűnt A SPORTOLÖ másik arca. Az az arc, amit a szorítóban összevernek, s a kiütött fogak, meg a vé­res ing, amit a közönség a sportcsarnokban természetesnek fogad, legfeljebb sajnálkozik, de ennek az asszonynak éjjel csókolnia kell. Ekkor már átkarolta. „Öngyilkos akartam lenni”. Ez volt az a pillanat, amikor megcsókolta. Tulajdon­képpen mi történhet ezután? A hely semmi körülmények között nem volt alkalmas, felettük, a hídon, dübörögtek a villamosok, s egyébként is sokan jártak errefelé. De ha egy szobában vannak és ágyban, akkor sem történhetett volna több, mert a leglényegesebbet Z. már meglcapta: s ez az a tudat volt, hogy az asszony bármikor az övé lehet. Éppen abban a pillanatban, amikor ez végigfutott Z. gondolataiban, egyszer csak hátulról rugdosni kezdték a fe­jét. ösztönösen arra nézett, így a következő rúgás az arcát érte, Ekkor védekezőén felemelte kezét. Mindez egy pilla­natig tarthatott. Bernét állt ott, felette a lépcsőn, s az asz- szony sikoltozott. Z. nem értett semmit, csak félt. Bernát érthetetlen szavakat üvöltött. A következő pillanatban két ember került valahonnan elő, s azok lefogták. Bemát kiál­tozott, de erősen tartották. Az asszony eltűnt. Z. orrából ömlött a vér. Bernát felesége nevét ismételgette. Z.-nek ek­kor eszébe jutott, hogy az asszony öngyilkosságról beszélt, erre kirángatta Bemátot őrzői kezéből, aki már nem tö­rődött vele, futásnak indult felfelé a lépcsőn a híd felé. Z. vérző arccal állt a két ember előtt. — Maga marha! — támadtak rá egyszerre. — Itt ősz- szeverik, s akkor kiszabadítja őt. motyogott valamit, de szabaditól olyan dühösek voltak, hogy kis híján ők is nekimentek. Ekkor levette ballonkabátját, s abba törülte véres arcát. Fájdalmat nem érzett, mert annyira nem értette a történ­teket. Lement a vízhez, s lemosta magáról a vért. Tudta, hagy hosszú, nagyon hosszú éjszaka áll előtte. Elkövetett valamit, maga sem tudta még, hogy mit, de az biztos, hogy most életének egy új szakaszába ért. Ez volt férfivé válásá­nak pillanata.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom