Pest Megyei Hírlap, 1967. június (11. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-04 / 130. szám

1967. JÚNIUS 4., VASÄRNAP «fern iJtíriau A hercegi udvarban déhitá^ nokon a gyertya lobogó fényé­nél csodálatosan csengő mad­rigálok szórakoztatták a fő­úri társaságot Vajon élveze­tet nyújtott-e már ekkor is a közös zenélés...? A XIV—XV. század Euró­páját lovagvárak és falvak ké­pe jellemzi, míg Olaszország­ban sokkal inkább a városi jelleg mutatkozik. Ezek kö­zül is kiemelkedik Firenze, a szobrászok, Velence, a festők, és Mantua, a zenészek városa, melyek ugyanazt a szerepet töltik be, mint az ókori Gö­rögországban Athén. Szinte minden kornak megvan a ma­ga kulturális centruma, így a XV—XVI. századé Itália. Va­lamennyi művészet itt talál támogatásra, főurak, hercegek rengeteget költenek — egy­mással versengve — udvaruk kulturális életére. 1567 májusiban, bSTtí gedűk őshazájában látja meg a napvilágot az olasz opera megteremtője, Claudio Mon­teverdi Szinte az anyatejjel szívja magába az ősi zenesze- retetet. 15 éves korában mu­tatkozik be madrigálköteté­vel, melynek nyitókórusa a „Keserű tavasz” címet viseli. Valamennyi négy vagy öt szó- lamú, és a renaissance hajna­lán már nem az emberfeletti érzéseket, hanem a természet és az ember őszinte kapcso­latát eleveníti meg. 1590-ben Mantuába, a zenekedvelő Vin­A 400 ÉVES MONTEVERDI cenzo Goncaga herceg udva­rába szegődik viola- és ének­művésznek. Több ízben elkí­séri külföldi útjára a herce­get, így jut el Magyarország­ra is, ahol az osztrák főherce­gek dunai seregéhez csatla­kozva részt vett az 1596-os tö­rökök elleni hadjáratban Esz­tergomnál és Visegrádnál Visszatérése után színpadi művek komponálásával kísér­letezik, s majd 1607-ben a hercegi udvarban bemutatják az Orpheo című, első több fel- vonásos operáját. Ebben a korban alkotómű­vészek gyakran fordulnak a klasszikus világ témáihoz, mitológiai alakokhoz. Ez még a renaissance hagyatéka, kü­lönbség mégis van. Orpheus és Euridike most már nem mitológiai hősök, hanem földi emberek, férfi és nő, gyarló­ságok és erények hordozói. A színpadi sikert újabb op^ rák követik, majd e forma a legtökéletesebben utolsó operái­ban — a „Poppea megkoroná­zásában” és a „Tankréd és Klorinda párviadalában” — teljesedik ki. Mindkettő az emberi méltóság kifejezője, éppen annak, hogy az ember bármennyi szenvedés és nyo­morúság közepette is meny­nyire naggyá és hősiessé tud válni. Monteverdi erre tanít­ja hallgatóit, éppen ezért zené­je halála után is halhatatlan. Az opera műfajának tökélete­sítésére mutat az is, hogy bár a madrigálkorszakból maradt kórusbetétek nélkülözhetetle­nek, de helyet kapnak az ön­álló áriák, duettek és hang­szeres betétek is. A barokk zene szellemének első fellángolásával találko­zunk ezekben a művekben Monumentális, szinte ünnepé­lyes zene ez. Az eddig meg­szokott harmóniákba dissza- náns akkordok keverednek, (ezért természetesen Monte- verdit rengeteget támadják), hiszen ezek lesznek az izga­lom, a tragédia kifejezőjévé. n .. ..... számos tánc­Operain kívül játék, és mad­rigál kötete maradt az utókor­nak. Mindezt az is bizonyítja, hogy hazánkban alig hang­zik el kóruskoncert Montever- di-madrigál nélkül. Szinte valamennyi európai utódja tőle tanul dramaturgiai felépítést, s csak 200 év múlva tűnik fel a nagy vetélytárs Verdi, aki az olasz operairoda­lom új határkövét teszi le. Ön kivel készítene interjút? Szabó Magdával „Legszívesebben azt ven­ném, ha Szabó Magdával ké­szítenének interjút” — írja Sóki Magdolna Szentendréről és ugyanezt kéri két általános iskolai tanár Ceglédről. Tulajdonképpen így kéne írnunk: dr. Szabó Magda. La­kásának ajtaján ez áll. Dr. Szabó Magda József Attila dí­jas író, magyar—latinszakos tanár, olyan dallamosan beszél magyarul, mint egy olasz. Kék kötött ruhát visel és meglehe­tősen sokat dohányzik. ÚJSÁGÍRÓ: Könyveit olvas­va, a sok állandó Szabó Mag- da-i jegy közül is legállan­dóbbnak stílusát, kifejezés- módját tartom. SZABÖ MAGDA: Olyanfaj­ta kifejezésmód ez, ami legkö­zelebb áll az élő beszédhez. Az az igény vezet, hogy a lehető legegyszerűbben fejezzem ki magam, a legegyszerűbb pe­dig az élőbeszéd. Stílustalan stílus. ÚJSÁGÍRÓ: Érdekelne, mi­kor és hogyaú jött rá, hogy Önnek éppen ez a kifejezés- mód felel meg legjobban? SZABÓ MAGDA: Én egész életem bér» írtam, a betűvetés megtanulása óta írok, tehát azt mondhatnám, stílusom ilyen régi... Akkor alakult ki, ami­kor írni kezdtem. ÚJSÁGÍRÓ: 1949 és 1958 között nem publikált. SZABÓ MAGDA: Ennek az időszaknak egy részét úgy tarthatjuk számon, hogy a személyi kultusz korszaka. Nem én voltam az egyetlen, aki elhallgatott. 1949-ben má­sodik verseskötetemért meg­kaptam a Baumgarten-díjat, amelyet még aznap délelőtt egy adminisztratív intézkedés visszavett tőlem. Attól kezdve nem publikáltam. Nemcsak emiatt természetesen. Nem olyan időszak volt. amelyben szerepelni kívántam volna. ÚJSÁGÍRÓ: Milyen munkái születtek ebben a korszakban? SZABÓ MAGDA: A Freskó és Az őz. a Sziget-kék és köz­ben műfordítások angolból, oroszból, franciából. ÚJSÁGÍRÓ: És közben taní­tott ... SZABÓ MAGDA: Közben tanítottam. ÚJSÁGÍRÓ: Hol? SZABÓ MAGDA: Pesten, a Szinyei Merse utcai iskolában. A Horváth Mihály téri bemu­tató gyakorlóban is. ÚJSÁGÍRÓ: A doktorátust mikor szerezte? SZABÓ MAGDA: Debrecen­ben, ötödéves egyetemistaként. Én két héttel hamarabb let­tem doktor, mint tanár. ÚJSÁGÍRÓ: 1958-ban „Ne­szek” címmel jelentek meg versei, kötetbe gyűjtve. Azóta nem publikál verseket. Ez azt jelenti, hogy nem is ír verse­ket? SZABÓ MAGDA: A versírás nem elégített ki. Az én lírai mondanivalóm csak a saját személyemre vonatkozott vol­na. Kevésnek éreztem. Rájöt­tem, jobban szeretek körbe­nézni. Azt megnézni, hogy mások mit éreznek, mit gon­dolnak. ÚJSÁGÍRÓ: Körbenézni.. 1 Ezért ír inkább regényt, mint novellát? SZABÓ MAGDA: Azért írók regényt inkább, mert szeretek sok generációt ábrázolni egy­más mellett A novella pilla­natfelvétel, a regényt jobban szeretem, mert nagyobb lehe­tőséget ad gondolataim kifej­tésére. Fejlődésében szeretem ábrázolni az embert. Érzelmek, mondtam rögtön magamnak, amikor először pillantottam meg Henry Moore szobrait. Minden vonal, min­den forma érzelemmel teli. Aztán olvastam Herbert Read rövid tanulmányában: „Ide­gesen tagolt szobrai szinte lé- legzenek elrejtett szívük ön­kéntelen ritmusával”. Meghökkentő formahűtlen­sége talán idegenül hat arra, aki először látja: furcsa, absztrahált fejek, anatómiai igazságaikból kivefkőztetett testrészek. Ez az idegesség azonban feloldódik, mire a szemlélő a tárlat végére ér. Az érzelmek ereje áttör a for­mális előítéleten. Az emberi tagok valóban meghökkentő változásokon mentek át. De miért? Azért, hogy a test anyagát, formáinak játékát felszabadítsák félrevezető élettani jelentésüktől, hogy csak a tömegek egymásközt teremtett harmóniájára fi­gyeljünk, ami a művész szá­mára oly fontos, s hogy a ma­ga nyelvén jusson szóhoz, a formákat hordozó anyag, a bronz, a kő.* Így hát a fejek, csípők, válíak, lábak kontrapontokká, erővé, lendületté, tömeggé, ér­zelmes ívvé váltak. Nem érez­ni, elsősorban tudni kell ró­luk, hogy emberek, s érezni, hogy hatalmasak, rugalmasak, harmonikusak, s majd ezen át már újra azt is fölfedezni, hogy milyen nagyszerű, biza­kodó hitvallás ez a művészet az emberről. A művész szándékát rend­kívül nehéz megvalósítani: az UNESCO székhaza elé ké­szített szobra fekvő nőalakot ábrázol. Amikor megáll az ember a Műcsarnokban ki­állított bronzmása előtt, alig­hanem elsiklik figyelme a har­mónia, az összhatás fölötti gyönyörűségében, amellett a gondolat mellett, hogy milyen lehetne még, hogyan hathatna még ugyanennyi kőtömb, ugyanekkora kőből faragott test? Nagyon érdekes Henry Moore ezzel kapcsolatos meg­jegyzése: „Az UNESCO-nak szánt alak majdnem kétszere­se az életnagyságnak és tel­jesen új problémákat vetett fel. Az egyik: hogy lehet kü­lönbséget tenni az erő és a törheg között?” Bizony, jónéhány sokra ér­demes márványtömibről tu­dunk, amelyik a szobrász érin­tése után is csak tömeg ma­radt. Henry Moore szobraiban megjelenik az erő, a lendület. a feszültség s néha a borza­lom. Az egymásba csavarodó alakzatok rafinált tudást rej­tenek, — Michelangeloéval mérhető — ám hiába tekin­getünk át a tömeget fellazító lukakon, hiába követjük az íveik, tagok elrejtőzött vonalát, a műhelytitkok rejtve marad­nak. Talán éppen ezért kime­ríthetetlen az élmény. A mű­vészet viszont a miénk. Ugyanúgy a magyaroké, mint az angoloké. Henry Moore Ugyanannyit ■ szán és mond nekünk, mint más népeknek. Honnan veszi a formáit? A természetből. Hosszú sétákon rója évtizedek óta a tenger­partokat, a hegyvidékeket, keresve azokat az érdekes formákat, melyeket a termé­szet hozott létre. A világhírű angol szobrász szegénysorból küzdötte fel magát a legna­gyobbak közé. A hétgyerme­kes család élménye mindvé­gig elkíséri. Megható anya­szobrai, családkompozíciói ebből az emlékből táplálkoz­nak. Szobrai fokozatosan be­népesítik a világot. Nemcsak a civilizáció kikövezett, körüli határolt terein. Gyakran szán­ja a természetnek azokat a for­mákat, melyeket művészeté­vel éppen onnan merített. Híres királyi párja, Skóciá­ban, Shawheadban füves domb tetején álL Barátja síremlé­két úgy állította fel, hogy a fekvő nőalak testvonalainak hullámzása megismétli a háti térben emelkedő dombok lan-* káinak lendületét. Műveinek csupán kis része, amit most a Műcsarnokban ki­állítottak. Így is nagy élmény, méltó dolog, hogy azok a ter­mek, amelyek nemrég Picasso grafikáit fogadták be, most éppen Henry Moore szobrai­nak adnak helyet Dozvald János ÚJSÁGÍRÓ: Itt álljunk meg egy pillanatra. Egyik kritiku­sa Az őz című regényének hősnőjéről a következőket ír­ta: „És Eszter újra meg újra számot vet azzal is, hogy hon­nan jött ő, minő utat tett meg. Hogy hová megy, merre tart? Ez nem jut eszébe, s aligha­nem magától nem is tudna rá­jönni arra, hogy a kérdésnek ez a második fele is fontos le­het.” Valóban. Hősei, életük egy pontján megállnak, onnan visszanéznek, s a cselekmény két síkra oszlik. Az egymásba- játszó múltra és jelenre, de végeredményben hősei mindig a múltra néznek vissza. SZABÓ MAGDA: Kritikus­sal én soha nem vitatkozom, mert a kritikus feladata, hogy kritizáljon, az íróé pedig, hogy írjon. Ami a hősök fejlődését illeti, nem látok magam ábrá­zolásában ellentmondást. Ha már „Az őznél” tartunk, nehe­zen lehet „Az őzről” a „Zsófi- ka” ismerete nélkül beszélni. Encsy Eszter alakulását a ma­ga kora formálta, Zsófikáét a mienk. Ami a munkamódszert illeti, a megállapítás helytálló, mert nézetem szerint bizonyos gondolatsor bizonyos speciális helyzetben indul el az ember­ben. ÚJSÁGÍRÓ: Az egziszten­cialisták szerint az ember csak i nagyon kiélezett pillanatok- i ban, például a halál pillana- ; tában képes felismerni saját; magát. Talán e hasonlóság: alapján rokonították első kri- > tikusal az egzisztencialisták- ! kai. Mi erről a véleménye? < SZABÓ MAGDA: Nem vet-j tem sértésnek. ÚJSÁGÍRÓ: Mi a vélemé-! nye kritikusairól? SZABÓ MAGDA: Ha az ősz- | sz.es kritikákat fejben tarta-j nám, nagyon zavarba jönnék. ! Vannak néha nagyon okos kri-; tikák, amelyek természetesen! megmaradnak bennem. De haj a kritikák között nagyon nagy! az ellentmondás, akkor nem! tudok mit kezdeni velük. Ha! viszont több kritikus mondja! már ugyanazt, akkor elgondol-! ködöm. ! ÚJSÁGÍRÓ: Hány nyelven ; jelentek meg művei? SZABÓ MAGDA: Huszonkét! nyelven. ÚJSÁGÍRÓ: Hazai viszony-ä latban is egyike a legnépsze-! rűbb íróknak. Milyen gyakran j találkozik olvasóival? SZABÓ MAGDA: Mostaná-^ ban sajnos nagyon ritkán, j Egyébként egész rendszeresen, j Nemrég a bécsi Collegium! Hungaricum-ban tartottam ! író—olvasó találkozót neme- j tül... ÚJSÁGÍRÓ: Beszélne arról,! hogyan dolgozik? SZABÓ MAGDA: Nekem is! megvan a munkatervem. Ha! ebben betegségek, vagy vala-! milyen családi tragédia nem! gátol, akkor meg is valósítom.! Egyébként egyszerre csak; egyetlen munkán tudok dől-1 gozni. Most az egyik rádiójá-: tékom harmadik részét készí-j tem elő. Mást nem csinálok j most. Aztán pihenés. Pihenés?! Az én munkámhoz az olvasás j is hozzá tartozik. Munkátian-! ság nincs. Nádas Péter ! A MAI MAGYAR DRÁMÁRÓL A z igazi nagy dráma min­dig a reális ítéletek je­gyében fogant. Most az országos érdeklődés által kí­sért drámapályázat után, va­lamint a dunántúli színházak kaposvári fesztiválja és több magyar darab bemutatása alapján konkrétebb tapaszta­latunk lehet arról: hogyan áll jelenleg a magyar dráma ügye? Számszerűleg és a témák bő­sége szempontjából, a változa­tosság terén nincs baj. Hiszen akad drámánk, amely mint H. Barta Lajos „Kiáltás”-a, a mai konfliktusok gyökerét éppen a visszamaradottságban leli meg. Van olyan drámai alkotás is, mely az abszurd módszereivel kísérletezik, mint Görgey Gá­bor Rokokó háborúja, mely­ben egy képzeletbeli imperia­lista birodalom képzeletbeli trösztvezérei, akik egyben mi­niszterek is, tönkreteszik fia­tal emberek életét. Amint eb­ből a futólagos és hiányos fel­sorolásból is kitűnik, tematika és műfaj tekintetében egy­aránt sokszínűbbé vált az utolsó esztendőben a magyar dráma. A kérdés természetesen nem pusztán mennyiségi és nem is csupán a sokoldalúságot érin­ti. A legfontosabb ennek az új magyar drámának minőségi problémája. Tagadhatatlan, hogy Örkény István „Tóthék” című komédiája, tematikai és műfaji téren is újat hozott. Drámai szituációkat és hu­mort csiholt azokból a fájdal­mas ellentmondásokból, ame­lyek nemegyszer föllépnek a társadalmi fejlődés folyamán. Honnan fakad ugyanis Örkény István darabjának humora? Onnan, hogy Örkény — még akkor is, ha a cselekményt a második világháború idejére helyezi, mivel így nagyobb hi­telességgel tudja színpadra vetíteni mai érvényű mondani­valóját — a mához szól. Két­ségtelen, hogy a termelésiben az üzemben mindenkinek al­kalmazkodnia kell az üzem ritmusához. Sokan azonban azt hiszik, hogy nincs ez más­képpen a családon belül sem. £s ha Örkény azt ábrázolja, hogy a Tóth család fronton lé­vő fiának őrnagyát látja ily módon vendégül, akkor egy­úttal azt is ábrázolja, hogy nmm egyetlen ember sem rendelheti alá mindennapi életét más embernek. H a arra gondolunk, hogy a valóságban milyen sok­szor fordul elő, hogy egyesek köré vont nimbusz, egyes emberek álnagysága és vélt hatalma milyen szolgaivá tesz másokat, akkor látjuk igazán, hogy Örkény mennyi­re valóságos húrokat penget meg. Ugyancsak a valóság félé fordulás teszi értékessé Gás­pár Margit drámáját is. Az alakok szélsőségesek. A főhős­ben, Zsapkában szinte vesze­delmes hibák sűrűsödnek ösz- sze. Mint tudományos intéz­mény vezetője, beosztottjait egymás ellen ingerli. Minden eszközt föl tud használni arra, hogy önmaga köré sajátos dicsfényt vonjon. Legjobb ba­rátjának tudományos tehetség gét kisajátítja, találmányait saját nevén adja ki és így a nagy tudós hírébe kerül. Mini denkihez van kapcsolata, is™ meri a nyüt és a titkos ajtókat, a nyilvántartott és titkos telei fonókat. Szinte virtuózként játszik, minden lehetőséggel, mert sohasem sérti meg a tör- vényt formálisan, sőt a leg­több esetben a leghumanistább főnök arcát mutatja. S vele szemben egy fiatal orvosnő áll, aki rendkívüli ügyesség­gel és okossággal leplezi le Zsapka üzelmedt. S ez a darab sem érint kisebb kérdést, mint azt, hogy a társadalmi fejlő­dés folyamán egyesek olyan helyzetbe, esetleg pozíciókba jutottak, melyek segítségével kisajátíthatják mások munká­ját, nemcsak mások tollával ékeskedhettek, hanem mások munkájával is. M ég vígjátékaink is ilyen „mítoszrobbantó” szere­pet vállalnak. Például Gyárfás Miklós Kényszerle­szállás című vígjátéka azt mu­tatja be, hogy a főhős, aki a boldogságról magányosan sze­retne megalkotni száz tézist, hogyan lesz boldoggá a való­ságban és hogyan távolodik el az elméletieskedés mítoszától. Ezzel persze nem soroltuk fel az összes érdekes drámai kí­sérleteket, pusztán néhány irányt említettünk. A régi és új mítoszok szétrobbantására való törekvést. Ebben az év­ben a közönség, az írószövet­ség, a minisztérium és a szín­házak is nagyobb figyelemmel viseltetnek a magyar dráma iránt, mint régebben. A ma­gyar dráma keresi útját és rövidesen — ha a jelekből kö­vetkeztethetünk — megleli azt, Hermann István

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom