Pest Megyei Hírlap, 1967. június (11. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-25 / 148. szám

1967. JÜNIUS 25„ VASÁRNAP "z<c/CtvIaD » rizt ideges emberek isme- ■t-J rik, ezt az idegességet, a szavakkal való játékot — nem is szójáték, az megint más, annak, ha rossz is van, meg­van a mentsége, hogy valami rejtetit elmésséget akar mon­dani, célja van, mulattatni szeretne. Arra az ideges szó- ficamításra gondolok, ami hasonlít bizonyos ideges, szó­rakozott mozdulathoz, mikor el akarjuk terelni a figyel­münket, vagy koncentrálni — ujjropqpiatás, dobolás az asz­talon, fülcimparángatás, áll— huzogatás (mintha szakállat simogatnánk). Az emberekkel, sokféle em­berrel érintkező, folytonosan beszédre, szavakra utalt vá­rosi emberben — hát még, ha mesterségénél fogva is sza­vakkal dolgozik szegény! — válhatxk ideges kényszerré ez a szavakl<al való bábrálás. Közöttünk, szavakkal dol­gozók, Írók és beszélők kö­zött, ebből a szempontból két­féle fajtát különböztetek meg: éspedig olyant, aki szin­tén így van ezzel a dologgal, mint én, és olyant, aki leta­gadja, Ipoffy így van vele. Én mqst őszintén be fogom va Ir­tani, ' hölgy vagyok vele. B evallóm neked is, ifjú hi­vő, aki a villamoson, mi­közben tiszteletteljes pillantá­sod elárulja, mire gondolsz: arra gondolsz, hogy én most biztosan hallatlan remekmű­vek alapját építem magam­ban, vagy verset komponálok — nos hát, bevallom neked, hogy az elsiető cégtáblákat nézem, és mindegyiken elol­vasom a feliratot, de fordítva, hogy mi jön k-i belőle. És százszor rájöttem már, hogy „takarék” az visszafelé „kéra- kat”, ami pontosan „kiraloat”- nak hangzik. És őrült örömöm volt, mikor hetekig való visz- szafelé-olvasás után ilyen fel­fedezésekre bukkantam, hogy „szerda”, az visszafelé „ad- resz” és szeretni” az vissza­felé „interese”, és „kelet”, az visszafelé „telek”, és „ingo- vány”, az „nyávogni”, ki sem mondhatom, mennyire iri­gyeltem költőtársamat, Babits Mihályt, aki rájött, hogy „erőszakos”, az visszafelé „sok a szőre”, és „római fővezér”, az „rézevő fia, Mór”. n bevallom, hogy én min­É vj dem. szót, ami eszméle­tembe kerül, mielőtt felhasz­nálnám, előbb megszagolom, feldobom, leejtem, kifordítom — játszom vele, mint macska az egérrel, csak azután ka­pom be. Az én rokonom volt, aki az elemi iskolában ezt a csodálatos dolgot kitalálta, hogy aszongya: „egy telendő, két telendő, tisztelendő”. Én bevallom, nem bánom, legyek csak én hülye, a többieknek joguk van letagadni —, hogy amikor a szénkereskedő fel­jön, és előadást tart nekem, komoly családapának a közel­gő télről és a kokszról, hogy én közben ezt ismételgetem magamban görcsösen: „én ko­hók, te koksz, ő kok”. És mi­kor egy rezgő szakállú mi­niszterrel beszéltem egyszer, és ő azt mondta: „mérvadó", én magamban azt kérdeztem tőle: „mér ne volna vadó", és mikor azt mondta: „ám mér­legeljen”, azt felelte neki az én lelkem Htokban: „ám jó, mér ne legeljek”?, valamint jó hitvesemnek, aki csitított, hogy ne mérgelődjek, annyit feleltem bensőmben: „mér ne gelödjek”? Én bevallom, ha ezt a szót hallom, hogy „szelámlik”. ak­kor én villámlást látok, mert mennydörög és szelámlik. Én bevallom, sok évvel ez­előtt, amikor aszal a híres ve­zérrel, Prenk Bib Dadával azok a megrendítő dolgok vol­tak az újságban, én megáll­tam az utca közepén, s mi­előtt érdemben foglalkoztam volna a tragédia európai je­lentőségével, előbb gyorsan elmondtam magamban a kö­vetkező verset: Édes lányom. Bib Doda, Én is úgy bibtem doda, Még tizenhatéves koromba. tételes marad nekem. Ha ris- nya — de nem ris. M ert nekem a szó, azonkí­vül, amit jelent, érzéki gyönyörűség is, külön, önálló életű zengése nyelvnek, száj­nak, fognak, toroknak — szó momna nemcsak keserű gúny, de ízes élvezet is, amit Hamlet felel Horátiónak. — Mit olvas felséged? — Szó, szó, szó ... S rögtön észreveszem, hogy így is lehetne értelmezni pél­dául, más kiejtéssel: — Hogy van felséged? — Na, szó, szó, szó. Én tudom például, hogy „naplemente”, ez csak szép magyar szó. De nekem olaszo­san ejtve is tetszik, hangsúly- lyal az utolsó előtti szótagon, jgy, „naple-mente!”, vagy franciásan: „néplömant”, Ne­kem ez a szó, hogy „tanítani”, mindig négerül fog hangzani, és az a szó: „hajlam”, mindig zsidóul, így: „chajlam”. Én, ha egy angol regényben tizenegy borostyánfésűről van szó, pil­lanatig se felejtem el, hogy ezt magyarul kell olvasni, így „eleven embercomb”. És „ha­risnya”, ez a szó mindig fel­— 80 esztendeje, 1887. június 24-én született Karinthy Frigyes, századunk egyik legsokoldalúbb alkotója, humorista, költő, író, műfordító. Ebből az alkalomból közöljük fenti kar­colatot. Révész Napsugár rajza Örkény és a groteszk __________________ felfedezése (vagy újrafelfedezése?) az i Örkény István | év irodalmi eseménye. És ebben az ■---------------------------- eseményben nemcsak az a csodálatra méltó, hogy egy író ötvenen túl találta meg izgalmas, eredeti és egyéni hangját, hanem elgondolkodtató az is: mit hozott idén megjelent két novellas kötetével. A könyvnapra megjelent novellagyűjteményéről szeret­nék beszélni. „Nászutasok a légypapíron”. A cím már önma­gában is meghökkentő. Ilyet már láttunk: nászutasok a Ri­viérán, nászutasok Soroksáron... de ilyet: „Nászutasok a légypapíron” ? A légypapír a szoba közepén lóg, s a rákent kulimászba beleragadnak a legyek. Nagy találmány. Örkénynél ezúttal nem a legyek, hanem olyan nászutasok ragadtak a légypapír­ra, akik nem mentek nászúira, mert mézesheteiket otthon töltik. És beleragadnak. „Buta véletlen” — írja Örkény és mi már előre tudjuk, hogy ez nem buta véletlen. Be is bizonyít­ja anélkül, hogy bizonyítaná. (Nem téves a mondat, Örkényt csak axiómákkal lehet magyarázni.). A légypapíron függő szerelmesek összevesznek és vége is ezzel a mézesheteknek. Beleragadtak a légypapírba. Hiába mondja a novella utolsó soraival az ifjú feleség: „Azt mondtuk, ez a házasság nem olyan lesz, mint a többi. Mi nem fogunk unatkozni, kifogyni a szóból, elfásulni, veszekedni, gyűlölködni, elválni... Én még nagyot akarok nevetni és két vagy három szép gyereket akarok és zenei iskolába akarom őket íratni. Légy szíves, te­lefonálj taxiért”.--------------------------------- hogy a férj, képes-e kihúzni lábát | Nem tudjuk meg, I a kulimászból telefonálni taxiért,--------------------------------- de valami különös, bizarr, egy c seppnyi szomorúsággal vegyített képet kapunk — tulajdon­képpen egy közhelyről. Közhely? Igen. Örkény kivételes te­hetsége abban áll, hogy mindazt, amit mindenki tud, a há­zaságról, a munkáról, a halálról, a fasizmusról, a szenvedés­ről és az örömről, azt ő annyiban tudja még jobban, hogy el­hagy minden feleslegeset, néhány mondat marad csupán, de ez a néhány mondat az általánosan ismerthez, a közhelyhez képest olyan szögbe állítja, ahogy még nem láttuk soha. Örkény igazi formája: az egyperces novella. Módszere: a groteszk. De mi az egyperces novella? Hogyan alakul ki ez a novellaforma? Ha kialakulásának feltételein gondolkodom, nekem egy szobrász munkája jut eszembe. A szobrász vesz egy darab követ és addig üti, amíg szobor lesz belőle. Csak azt kell tudni, hogy hová üssön? Meg azt kell tudni, hogy. mekkorát. S ha mindezt tudja a szobrász, akkor masterművet alkot. Örkény hasonló módszerrel dolgozik. Veszi a témát, el­távolít minden felesleget. Néhány mondat marad, s ez a né­hány mondat gyakran mesterművé sikeredik.----------——---------------- egy hosszabb írást (nevezzük kis­I De közöl a kötet | regénynek) is. Az írás hossza nem-------------------------------- mond ellent Örkény esztétikájának. I tt sincs semmi felesleges. Meglepően nincs. De míg az egy­perces novellákban statikus figurákkal és gondolati közhe­lyekkel dolgozik, betartva egyébkéftt a groteszk ábrázolási mód műfaji szabályait, a „Tóték” című kisregényében felrúg­ja a szabályokat és a hagyományos realista ábrázolásmódot, képes szintézisbe hozni a groteszk elemekkeL A kisregényben Örkény túllép önmagán. Miben? Abban, hogy Örkény az egyperces novellákban megho-.j nosította a magyar irodalomtól eddig idegenek tartott gro­teszk ábrázolásmódot. De képes volt arra is, hogy egy újabb; lépéssel visszayúljon ismét a magyar irodalom realista ha­gyományaihoz, ötvözve azt azzal, amit felfedezett számunkra —, a groteszkkel. S felfedezésével új rendszerbe áll a világ. Nem túl bombasztikus megfogalmazás ez? Azt hiszem, nem. Számos kelet-európai írót ismerek és tisztelek, aki (mivel' náluk ennek hagyományai vannak) Örkény előtt felfedezték, hogy koruk emberének szüksége van a groteszkre. Azért van szüksége, mert valahogy, ha másként nem megy, a jóízű, mégis kissé kesernyés nevetéssel védekezni lehet még a világ naponta zúduló szörnyűségei ellen. Ez a védekezés teremti az irodalomban az abszurd és groteszk szituációkat Mintha az irodalom túl akarna licitálni az életen. De Örkény megérezte, hogy ez kevés. A védekezésnek ez a módja, mintha leegysze­rűsítené, képletté zsugorítaná az irodalmat. Eddig csak egyet­len példát láttam arra, hogy valaki túl tudjon lépni a gro­teszk, abszurd szituációk statikusságán. Ez az író a cseh Bo- humil Hrabal. Most Örkény is csatlakozott, s új kötetében vi­lágirodalmi szintre érkezett. N. P. N em siettem. Csak a bélyegeimmel törőd­tem. Szabad időmben az utcákat jártam, az üzletekben kerestem érdekes bélyegritka­ságokat. így a szerelemre nemigen, maradt időm. Osztálytársaim közül azonban már majdnem mindenki volt szerelmes. Ekkor világossá vált számomra, tovább nem szabad késlekednem. Először is, mert már kényel­metlen, másodszor, mert lassan már nem ma­rad lány nekem. Elhatároztam tehát, sürgősen szerelmes le­szek valakibe. De kibe? Igaz, a suliba sok szép lány járt. Hosszú habozás után kiválasz­tottam Ljusza Tyimeninát. Bizonyítékokat hoztam fel ellene és mellette. Ellene csak egyetlen érvem akadt: Ljuszát nem lehetett szépnek mondani. Lába hosszú és arca min­dig piroslott. Mellette viszont sok érv szólt: először is a szomszéd udvarban lakott, má­sodszor ugyancsak hetedikes volt. Mindezen kívül Ljusza a távolugrás iskolai bajnoka és a legfontosabb: még senki sem szereteti bele. Sietnem kellett tehát. De mivel kezdjem? Hogyan mondjam el neki? G enykához, legjobb barátomhoz fordultam tanácsért, aki fülig beleszeretett már a kövér Zsánnába. Odamentem hozzá és azt mondtam: — Genyka, én szerelmes vagyok! — Kibe? — érdeklődött Genyka. — Ljusza Tyimenyinába. — Aha ... Az volt az a lány, aki újévkor zavalt az ünnepségen. Egy olyan hosszú ... ten egyszerű. írjál neki levelet és hívd mó­lba. — És, ha nem akar jönni? —■ dadogtam félve. — Miért ne? — Genyka szeme tele lett ra­vaszsággal. — Ki ne akarna moziba menni Ingyen? — Ingyen? — Ej, te... Természetesen meg kell venned előre a jegyeket. Egy zacskó cukorkát is, a szünetben pedig hívd limonádét inni. — És a mozi után? — Hazakíséred, és a kapuban megcsókolod. — Megcsókoljam? — ennek hallatára min­den erőm elhagyott. — Miért, mit képzeltél? — vert vállon Genyka néhányszor. — Világos — mondtam mindenre elszán­tan. — Köszönöm! M ilyen szép is az élet, amíg nem szerelmes az ember. Most levelet kell írnom, mozi­jegyet vennem. Cukorka, limonádé és mind­ennek tetejébe még megcsókolni... Titokban reménykedtem, hogy addig nem jutok el. Legjobb lenne, ha Ljusza egyáltalán nem jön­ne el a moziba. Vagy ne is írjak netci? Azt nem! Már késő visszavonulni. Este bezárkóztam a szobámba. Egyik válto­zat készült a másik után. Az első levél így kezdődött: „Ljusza! Mikor a nap tüzes arany­korongja ráül a hideg csúcsokra...” A máso­dik: „Olyan vagyok, mint egy csillag. Ha be­lenézné] a lelkembe!” Ezeket a változatokat összetéptem, és a levél végleges formája ez lett: „Szeretlek! Gyere ma öt órára a mozi­hoz. Moziba megyünk. Sz. L.” (Ez Sztyepán Lebegyevet jelent.) Másnap tanítás után oda­adtam a levelet Ljuszának. Fél ötkor már a mozi széles bejáratánál álltam. Az előcsarnok tele volt lármás embe­rekkel és én ebben a lármában reményked­tem, hogy szerelmem ... nem jön el. Mire azonban az óra kismutatója pontosan a cifra ötöshöz ért és Ljusza még mindig nem jött, kétségbeestem. Már jobb lett, volna, ha eljön. De Ljusza nem érkezett. Az óra húsz perccel túlhaladta az ötöt és én izgatottan járkáltam a mozi előtt. Csak fél hatkor bal­lagtam szomorúan haza... — Na, mi volt? — kérdezte Genyka a kö­vetkező ' nap. — Nem jött — keseregtem. — És te szomorkodsz? A lemondás a férfi természetéhez tartozik. Meg kell, hogy ma­gyarázza! — mondta Genyka határozottan. — Tanítás után beszélsz vele. Ha akarod, elkí­sérlek. — Nem. Jobb lesz egyedi _ M e gmondok neki mindent, határoztam el. Hadd tudja meg újból, hogy szeretem. Néhány óra múlva, mikor megláttam Ljuszát, oda akartam menni hozzá. De Ljusza átment a másik oldalra, amikor észrevett, hozzám pe­dig odafutott a barátnője. — Te vagy az Sz. L.? — kérdezte ravaszul. — Itt a leveled Ljuszától! Odanyomott a kezembe egy borítékot és el­futott. Szörnyen vert a szívem. Levél Tőle! Biztosan megmagyarázza, miért nem jött. Ta­lán bocsánatot kér. Vagy máskor akar talál­kozni. Lehet, azt írja: ő is szeret engem? A sarokba húzódtam. Remegve nyitottam ki a borítékot. Benne, nagy papíron, gyönyörű betűkkel mindössze ennyi volt: „Hülye vagy!” Aláírás nélkül. Magam sem tudom, miért, visszafutottam az iskolába. Leültem a he­lyemre. Ezek az alattomos, lelketlen nők! — sóhajtottam, majd a zsebkésemmel nagyon nehezen belevéstem a padba: „Ljusza+Sztyo- pa=szerelem!” Lassan felengedett a szomorúság. Még nem tudtam, hogy ezzel befejeződött a gyermek­kor és elkezdődött életem új, eddig még is­meretlen része. (Fordította: Révész Mária) IgYÓNI GÉZA: Arckép helyett Pirulva vallom, hogy a hátam Nem görnyedt, s mellem nem zihá’ Bár sok telet keresztülfáztam, Nem csetlem-botlom nyavalyásán, S a váltam sem költői váll. Keserű, sok nagy vonaglásom, Emberharc, bánatok szele Megérzik pár forró Íráson —, Büszkére termett arcvonásom Gúnyos gőggel dacolt vele. Szemem se beszél poétáruL Nem divatos költők szeme. Semmi mélán el nem bámul, Könnyet tüntetve el nem árul —, Merész, szikrázó, fekete. Harcokra, öklözd harcokra Apám e testet adta rám. De a lelkem halk rímek bokra, Zengeni kezd kis sírásokra. Poéta, szent volt az anyám. ötven esztendeje, 1917. június 25-én halt meg Gyónj Géza. Az első világháború gyöt- reknes éveit, a harctéren szenvedő katonák érzésvilágát, háborúellenességét nagyhatású versekben örökítette meg. „Arckép helyett” című költeményét 1909-ben közölték.

Next

/
Oldalképek
Tartalom