Pest Megyei Hírlap, 1967. június (11. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-18 / 142. szám
1967. JÜNITJS 18., VASARNAP fin me erei KJCtriap » On kivel készítene interjút? Faragó Vilmossal Faragó Vilmos az Élet és Irodalom munkatársa. Kritikus és újságíró. Eljátszhatnánk a két szóval, mert így is lehet fogalmazni: kritikus újságíró. Januárban „Kicsi ország” címmel megjelent riportja nagy sajtóvitát váltott ki, s egy-egy könyvről írott kritikája is többnyire megkavarja az irodalmi éiet vizeit. Néhány hónapja újságírói és kritikusi munkája elismeréseképpen Munkaérdemrenddel tüntették ki. Két váci olvasónk kérésére, akik levelükben érdeklődnek a „Kicsi ország” című riport szerzője iránt, felkerestük Faragó Vilmost. ÚJSÁGÍRÓ: Első kérdésem egészen egyszerű: miért ír kritikát? FARAGÓ VILMOS: Most vallomást kéne tennem szép szavakkal, a kritikusi hivatásról. Holott nekem folyton az jut eszembe: hogyan jövök egyáltalán ahhoz, hogy véleményt mondjak mások írásairól? Azt hiszem, hogy valaki igazán és igazi kritikus legyen, sokkal nagyobb irodalomszeretet és elhivatottságérzés kell, mint amekkorával én dicse- kedhetem. Az igazi kritikus munkáiból mindig kiérzik, hogy meg szeretné váltani az irodalmat. Ilyen megváltó hevületet én nem érzekÜJSÁGIRÖ: És ismer olyan kritikust, akinek sorait a megváltásnak ez az igénye diktálja? FARAGÓ VILMOS: Legendák vannak. Gyulairól, Pé- terffyről, Osvátról, Ambrus Zoltánról. Különösen Gyulairól és Osvátról, akik az életüket tették fel rá, hogy magyar irodalmat teremtsenek, orientálják az irodalmat. De ha a róluk szóló történetekről le- hántjuk a legendák burkát, akkor is megmarad az a tény, hogy ezeket az embereket irodalom-megváltó indulat fűtötte. , Most alig akad írószövetségi összejövetel, amelyen ne követelnék az írók az ilyen típusú kritikust. Egyszerűbben szólva én inkább újságíró vagyok, aki kritikákat is ír. ÚJSÁGÍRÓ: Lehetséges, hogy ön nem Gyulai-típusú kritikus és nem Osvát-típusú orientálója az irodalomnak, de annyi bizonyos, hogy kritikái új hangot jelentenek a magyar irodalomkritikában. Ennek okát én abban látom, hogy ön le meri írni, hogy amit mond, az szubjektív véleménye- Ilyen kifejezéseket használ: „szeretem, nem szeretem”. Ez teljesen szokatlan, mert a magyar kritikusok többsége még mindig úgy ír kritikát, mintha egysze- mélyben minden irodalmi tudás és a marxizmus egyedüli letéteményese lenne. FARAGÓ VILMOS: Azt gondolom, hogy az én kritl-- káim nem szubjektív kritikák. Ezek a mondatok, hogy „ezt szeretem, ezt meg nem szeretem” inkább a formát, mint a tartalmat jelzik. Ha elfogadnám, hogy én szubjektív kritikát írok, akkor ez annak beismerése is lenne, hogy elfogult vagyok. A szubjektivitás egyben elfogultság. ÚJSÁGÍRÓ: Egyik kritikában le is írta, hogy Csák Gyula és Cseres Tibor iránt elfogult. Sőt, a félreértések elkerülése végett hozzá is tette, hogy ezek a szerzők az Élet és Irodalom belső munkatársai. FARAGÓ VILMOS: Leírtam. Igen. Ez is csak stílusfordulat Mert ha azt mondanám, hogy szubjektív kritikákat írok, az azt jelentené, hogy személyes szempontok alapján értékelek, hogy különbséget teszek barát és nem barát között. Az ES-ben az történik, hogy zúdul a könyvtermés és se ok, se lehetőség nincs rá, hogy szubjektív alapon válogassak e művek közük Használok ugyan személyes érzelmekre utaló stílusfordulatokat, de kritikáim — remélem — nem szubjektivisták. Én tulajdonképpen mindig megpróbálok objektív ítéleteket alkotni, de úgy, hogy ez mégis egy kritikusi személy véleménynyilvánítása legyen. Ennek érdekében teszek szubjektív kijelentéseket és használok szubjektív érzelmekre útaló stílusfordulatokat. A magyar kritika ellen évekig az volt a legsúlyosabb kifogás, hogy nem derül ki az írásokból: tetszik-e a kritikusnak a tárgyalt mű, avagy nem ’tetszik. És nem azért nem derült ez ki, mert a kritikák objektívak, hanem azért, mert álobjektívak, objektivisták voltak- Ha van valamelyes újszerűsége annak a hangnak, amelyet — mint mondja — én képviselek, akkor ez az újszerűség nagyon viszonylagos. ÜJSAGIRÓ: Miért? FARAGÓ VILMOS: Mert csak ahhoz a néhány évhez képest jelent újszerűséget, amely alatt a világos véleménynyilvánításról leszoktunk. Másrészt viszonylagos az újszerűség abban is, hogy ezt a hangot más kritikusok is képviselik, legfeljebb — mivel én hétről hétre írok — ez az olvasó tudatában koncentráltabban jelentkezik. És van egy harmadik oka is ennek a viszonylagosságnak. Ez az ok: az Élet és Irodalom hetilap-jellege és kritikáim terjedelme. ÚJSÁGÍRÓ: Ezt nem értem. FARAGÓ VILMOS: Az Élet és Irodalom rotációs hetilap és nem méltóságteljes folyóirat. Ezért ennek a lapnak kiabálnia, provokálnia kell. Az én kritikáim ezért nem méltóságteljesen terjedelmesek, tulajdonképpen publicisztikák, majdhogynem glossza- szerű írások — ennek a műfajnak erényeivel és hibáival együtt. Erénye e műfajnak a nyílt véleménynyilvánítás, a sarkított,- éles fogalmazás, hibája, hogy nem érvei elemzőén, hogy nem találják eléggé alaposnak. ÚJSÁGÍRÓ: Januárban megjelent „Kicsi ország” című 3 riportja nyomán nagy sajtóvita támadt. Az ön számára milyen tapasztalatokkal zárult ez a vita? FARAGÓ VILMOS: Ha akár csali sejtettük volna, hogy az a január elején megjelenő riport ilyen visszhangot kelt, alaposabban fogalmazott érvek apparátusát igyekeztünk volna felsorakoztatni. Erre a cikkre is érvényes az, hogy célja a vélemények sarkított kimondása, a provokálás és az izgalomkeltés volt Ezzel együtt bizonyos finomítást megtettem volna, ami semmiképp sem véleményem tompítását, csak árnyaltabb kifejtését jelentette volna. Ezt azért hangsúlyozom, mert véleményem azóta is változatlan. A vita arról győzött meg, hogy nagyon időszerű problémákról igyekeztem írni. Arról, hogy milyen a mi magyarságtudatunk és véleményem szerint milyennek kéne lennie egy korszerű, szocialista nemzettudatnak. S véleményem erről a kérdésről nemhogy változott, de meg is erősödött, mert kiderült, hogy mennyi a tisztázatlanság és. mennyi a nézetkülönbség, még a magukat marxistának valló emberek között is. ÚJSÁGÍRÓ: Darvas József a Népszabadságban megjelent vitacikkében azt írja: „Míg egyfelől erőfeszítések történnek egy új szellemű szocialista patriotizmus kiformálására, bizonyos körökben divattá válik a nemzeti „dezil- luziónizmus” hirdetése. Ebbe a sorba tartozónak érzem én az említett (Faragó cikkéről van szó) cikket.” FARAGÓ VILMOS: Véleményem szerint csak illúzióktól megfosztott nemzettudattal válhatunk egészségesebbé: Darvas József szerint ez veszély. Én úgy látom, hogy végre jön egy nemzedék, amely számára nem jelentenek semmit a rózsaszín ködös kifejezések, az álpátosz. Csak a „de- zillúzióból” lehet eljutni egy reálisabb én-tudathoz és reá- lisab helyzet-tudathoz. Egyébként — ezt a levelekben és az ankétokon megnyilvánuló eszmei zűrzavar jelzi — bár a vita formálisan lezárult, véleményem szerint, nem futotta ki magát. S ha már a Nép- szabadság átvette a vitát, el kellett volna juttatnia olyan pontig, ahol a kérdés megnyugtatóan lezárható. ÚJSÁGÍRÓ: Visszatérve a kritikához, miért szűnt meg a „könyvek a kirakatban” című rovat, amelyet ön vezetett? FARAGÓ VILMOS: Belső szerkesztési elgondolások miatt. Most tulajdonképpen ugyanabban a formában ketten csináljuk a könyvkritikát. Ezt a magam egészsége és nyugalma miatt nem is bánom, mert az embernek a sok könyvtől, betűundora támad. És nincs ennél rosszabb kritikusi pszichózis. Nádas Péter i Cs. Uhrin Tibor rajza K atica néni nemrég jött haza egy jugoszláviai turistautazásról. Ha nem róla lenne szó, napirendre térnék az utazás fölött. Ám ahhoz, hogy ezt az utazást kellőképpen méltányolni tudjuk, ismerni kell őt, aki ez idő szerint hetvennégy esztendős. Gyermekkorom kalandosnak tűnő utazásai mind őhozzá fűződtek. Nem sok alkalmam volt utazgatni, egy-két meg- állónyi szerény kirándulás is már utazásnak számított. Ha most eszembe jut, Katica néni ijedt arca bukkan fel előttem, cérnakesztyűje, melyet nyugtalanul huzigált letel, szottyadt bőrtáskája, amint aggodalmasan vándorolt egyik kezéből a másikba. Bármilyen furcsán hangzik, már akkor is öreg volt, pedig még negyvenéves sem lehetett. De ahogy gyámoltalanul álldogált a koromszagú peronon, vagy egy aprócska állomás sörösüvegekkel kirakott virágágya mellett, várakozástól elgyötört arccal, pillanatonként a jegyét keresve, izgatottan pislogva az órájára, olyan öregnek látszott, mint egy megfakult fénykép, amit a fiókban felejtenek. Holott Katica néni tevékeny volt. A családban az őrangyal szerepét töltötte be, akit minden alkalomkor elő lehetett ráncigálni: lakásfestés, para- dicsombefőzés, kelengyevarrás, gyászeset, születésnapi uzsonna, betegség, házassági évforduló és összeveszés elképzelhetetlen volt nélküle. No és az utazás! Ha elutaztunk valahova, olyan buzgalommal kísért ki, annyi hévvel intézkedett, mintha világkörüli útra indulnánk. Szűnni nem akaró gondoskodása, szorongó készülődése úgy agyonfá- rasztott mindnyájunkat, hogy mire elhelyezkedtünk a fülkében, az volt az érzésünk, legjobb lenne szépen leszállni, semmi nem történhet már velünk, ami megérné ezt az izgalmat! E mlékszem egy falun töltött nyárra, amit Katica néni felügyelete alatt töltöttünk el. Hetenként be kellett jönni a városba különféle elintézni valók miatt. Ezek a beruccanások úgy élnek bennem, hogy néha éjszaka felriadok, s Katica nénit látom szatyrával, dobozaival, spárgával átkötözött vulkánkofferjével, amint ijedten húz, vonszol magával, újra átszámolva gyerekeket és pakkokat, egyre noszogatva, sürgetve, hogy végül is egy ilyen utazás méltán versenyezhetett holmi expedíciós vállalkozás vakmerőségével, elszántságával, áldozatkészségével, nem is szólva a veszélyről... Két vonat indult a reggeli órákban. Egyik nyolc óra ötkor, a másik fél kilenckor. Ml következetesen a fél kilencessel utaztunk. Hat órakor keltünk, s egy gyorsított filmfelvétel szédítő tempójával öltözködve, hét óra után kint voltunk az állomáson, s a jegypénztár előtt ácsorogtunk, amely még csukva volt. — Katica néni, menjünk a nyolcórásival. — Nem lehet! — mondta drámai tömörséggel. — (Miért nem? — Mert elkésünk! — mondta ellentmondást nem tűrő hangon. — De hiszen már itt vagyunk! — Akkor sem lehet! Jegyváltás, beszállás, elhelyezkedés ... — sorolta izgatottan. És csakugyan, a nyolcórás vonat elpöfögött az orrunk előtt, s mi megadón várakoztunk a fél kilencesre... Ez jutott eszembe, amikor Katica néni, akit egy vicinális is lázba hozott, tengerparti útjáról számolt be. — Néhány nappal előbb ment ki az állomásra? — ugratom. D e ő komoly és méltóság- teljes marad. — Nézd, édes fiam, te azt nem érted ... Azelőtt apró szolgálatoktól függött a sorsom ... Például... hogy sikerül-e rávennem öcsit, viselje a fog- szabályozót! ... Vagy éppen akkorát sóhajtottam-e, amilyenre Antal bácsi gondolt, ha panaszkodott a feleségére ... Azért volt szükség rám, hogy a család ne érezzen lelkiisme- retfurdalást miattam. „Jaj, gondoskodni kéne szegény Katicáról!” Esetenként igénybe vettek, amiért viseltes ruhákat kaptam, használt cipőket... Ott tartottak ebéden, vacsorán s hazavihettem a tegnapról maradt rizskochot. A befőttet is nekem adták, amely már romlani kezdett, de ha ügyesen leszeded Katicám a tetejét, átfőzöd, kidunsztolod, nyugodtan, meg lehet enni. Nem szemrehányásképpen mondom, jelentette ki szomorkás mosollyal. Akkor ezt természetesnek találtam, annyira, hogy folyton attól féltem, hátha rosszul csinálok valamit, s nem vesznek többé igénybe. Mert a lelkiismeret- furdalásnak is van határa — Mihelyt az ember hibázik, senki sem érez többé lelkiis- meretfurdalást miatta. Legyintenek, s azt mondják, azon a szerencsétlen, kétbalkezes Katicán úgysem lehet segíteni! Karon fogtam. — Most magammal viszem, Katica néni... ietve félbeszakított: — Jaj, dehogyis érek rá! Tudod, hogy van az.;. A rendszeres munka megköveteli, hogy beosszam az időmet. Nincs felesleges idő! Nem lehet órákat eltölteni várakozással. — De Katica néni, hiszen most nem kell várakoznia. — Tudom, lelkem, tudom. Mióta bedolgozó vagyok a Háziipari Szövetkezetben* másképpen nézek a világba, s a világ is másképpen né* rám ... Kicsit kihúzta magát; — Most éppen gyékénykosarat fonogatok. Pipacsokat varrók ki rájuk. Képzeld csak, Afrikába is rendelteik belőle. Az lenne az igazi, ha legközelebb odautaznék! Miért ne?... — mondja, és megtapogatja fájós térdét. — S ha mégse sikerül; Hajdúszoboszlóra megyek... LÁSZLÓ IBOLYA: DÉLBEN Még ezután lesz a világ Kék csönd van égig ér Augusztus kemencéjében nem domb a domb friss rozskenyér Ezután születik a világ lesem árnyékba bújva s fűszálak félelme rem egtet nézve a lomha ősállatokat idéző útgyalúra Az ő istene eperfasátor hűsében ül ölében az ebédje kenyér szalonna paprika és hőpalackból kávé tökéletes ebédutáni béke Ha egykor isten is leül szalonnázni egy fa alá s kávét is kortyint megpihenve én mondom itt élne a földön művét élvezve nem a mennyben. Tamás Menyhért: A MESSZESÉG NAPSZÁMOSA Voltam már útkövező is, a messzeség napszámosa; térdem kő-csonkokon sajgótt, reggeltől estig hajladoztam, zsibbadt hátamat napfény marta. S ha pihenésül felemeltem fejem, láttam, a jegenyék szánakozva nézik kérdőjel-testemet a mindennap félbemaradt végtelenben, de nem törődtem velük, csak a folytatásra gondoltam. Mögöttem a földberótt út égbe nyúlva fehérlett. APÁTI MIKLÓS: IGÉZŐ Minden arcodnak roppant súlya van ott állsz az utak vége-tájárt ágak dicsérik árnyad boldogan Ívelsz ragyogsz anyásán árván KALAND A busz, mint mindig, ezúttal is tele volt Gömbölyűre tömött aktatáskát nyomott az oldalamba a mellettem álló utas, és amikor egy gödörnél nagyot zökkent a kocsi, az élőt- tem álló nagy darab férfi egyensúlyát vesztve hátralépett, éppen a lábamra. Száz kiló lehetett, úgyhogy a fájdalomtól felszisszentem. ösztönszerilen igyekeztem öt eltolni magamtól, nehogy újra a lábamra lépjen. Dühösen rám kiáltott: — Hogy merészel engem lökdösni? Ha kényelmesebben akar utazni, menjen autón, vagy helikopteren. Nem vagyok türelmes ember és most nagyon mérges lettem. Rálép a lábamra és még ő pirít rám? „Alaposan lehordom” — gondoltam. Pillantásom péklapát nagyságú tenyerére esett. Elhatároztam, taktikát változtatok és a gúny fegyverével harcolok ellene. De nem volt időm ezt a láthatatlan fegyvert igénybe venni, mert a százkilós újabb támadásával megelőzött. — Az ilyen alakok akadályozzák a szocialista közlekedés fejlődését! — mondta mély meggyőződéssel. Tátra maradt a szám. Rálépett a lábamra és ezzel én akadályozom a közlekedés színvonalának felfelé ívelését? A méregtől megjött a hangom. — Bocsásson meg, hogy a lábamra lépett — mondtam. Sajnos, nem értette meg, mit akartam ezzel mondani, mert így válaszolt: — Maga azt hiszi, hogy önkritikával elintézheti ezt az ügyet? Majd én megtáncoltatom magát! Ennek a fele se tréfa — gondoltam és elhatároztam, hogy a község első megállójánál, a postánál, leszállók és onnan gyalog teszem meg a hátralevő utat. A százkilós, aki nyilván ezt hitte, hogy előle menekülök, még hangosabban kiáltozott: — Az ilyeneket le kellene csukatni! Már utazni sem tud miattuk a tisztességes ember! — Csengessük le az autóbuszt és igazoltassuk! — mondta egy borízű hang. Közben az autóbusz a postához ért, a kocsi megállt, én az ajtóhoz vergődtem. Miközben a lépcsőre tettem a lábam, egy utas felháborodottan mondta: — Miért engedik leszállni ezt a zsebtolvajt? Gyorsan leugrottam, mert úgy éreztem, a következő megállóig könnyen veszedelmes bűnözővé fejlődnék és talán életfogytiglani alatt meg sem úsznám ezt a kalandot. Palásti László í
