Pest Megyei Hírlap, 1967. június (11. évfolyam, 127-152. szám)

1967-06-11 / 136. szám

A leopárd üldözte majmok sebességével fu­tunk a HÉV után. Előttem trappoinak ők. öten, gyorslábú csikók, mögöttük magam, az időszűkétől hajtva, mert tudom, hogy negy­ven perc a következő vonatig. A zöld kocsik könnyed vigyorral gurulnak el az orrunk előtt. Néhány méteren múlt, néhány másod­percen, Mint az életben a legtöbb minden. Fújnak. Zihálok. Tizenöt év különbség ad okot rá. — Fordulna fel, biztos az a fiatal volt. — Az találja örömét benne. A Józsi bácsi megvárt volna ... — Hja. ha mindenki olyan volna ... Talán, hogy bírtam velük az iramot — a kék karikákat a szemem előtt csak én lá­tom —, talán valami más, felém fordítja őket: — Lecsúszott maga is. — A nyugdíjba még belefér... Vigyorognak. Cigarettát nyújtanak. öt megtermett fickó. Sorra lekezelnek ve­lem. Erős a szorításuk, szemébe néznek az embernek, öltözékük elüt a hétköznaptól. — Hová készültek? — Be, Pestre. — Minek ? — Csak úgy. Strabancolni. Fél hat múlt. Zsong a fejem: egész nap a Csepel Autógyárban. Emberek, számok, gon­dok. Gyaloglás a gyáregységek között A munkám. Anyagfelvétel a riporthoz — mond­ják az újságíró-iskolán. Reggel nyolctó: ötig. Irigylem a srácokat. „Strabancolni.” Menni, ahová eszükbe jut. — Nem itt lakik, ugye? — Nem. A gyárban voltam. — Jobb is. Megpenészedne. — Nem látom magukon a peneszfolto- kat... Kezdjük érteni egymás nyelvét Hátunk mögött a József Attila lakótelep csúnyácskán „modern” épületdobozai. Itt lakik Hosszú, meg István. Hajas egy megállóval túl. Gyár­telepen, Fóka benn Szigetszentmiklóson, s ott — Bunkó is. Megüt a goromba becenév. Bun­kó?! Hatalmas fickó, szőke haját fakóra szíttá a nap, bőrét mélybarnára sötétítette. Szeplős arcán az erős emberek gyerekes vigyora. — Nem érzi... szóval furcsának, hogy Bunkónak hívják? — ök adták — bök a többiekre. — Azt mondták, te paraszt vagy. Bunkó. Rajtam ma­radt. Zavartan elhallgat, a körme alatti leülepe­dett olajat piszkot kapirgálja: — Tulajdonképpen csak a fateromék pa­rasztok, én már, tetszik tudni, szakmát ta­nultam ... — Parasztnak lenni nem szakma? Mosolyog, szégyenlősen, mint akit ugrat­nak: — Ne tessék már viccelni... I Hosszú a vezér. Egy éve szakmunkás. Mo­torszerelő. A 208-asban volt ipari tanuló, itt maradt a gyárban. Egyéniség, ha nem ösztö­nösen alakulna ki, akkor is övé kellene, hogy legyen a vezérség. — Apám próbakocsis volt. de sokat szívott az öreg, s letették. Két hétig hentergett a sárban. A bánat — mondta. Frászt. Jó ziccer volt a piához. Csak nem hagyja ki. Nyíltan, röstelkedés nélkül beszél. Tudnak mindent egymásról, nincs takargatndvaiójuk. Barátok. — Egyért becsülöm az öreget: nem csinál semmiből titkot. Úgy él, ahogy él. Nem a te­nyerét mutatja, ha a kézfejére kíváncsiak. Ezért nem vitte sokra. Tudja, milyen tagok varrnak?! Az ember eldobja magát. Csak egy példát. Ha nem hiszi el nekem, kérdezze meg a motorgyárban... — megmondja a ne­vet —, mert az költözött a helyére, ide a telepre. Amikor először bement a fürdőszobá­ba, azt hitte, nincs csempe, olyan kosz volt. Az ajtókon alul kiszedve a deszka. Ne kell­jen a gyerekeknek nyitogatni, ott bújkáltak ki-be. És ilyesmi. Ez magánügy, igaz? Azám, de a tag, akié volt a lakás, most is itt van a gyárban, 21 ember a keze alatt. Még ez sem a lényeg. Hanem pont ez a tag kapja el az egyik srácot, hogy így, meg úgy, ő nem tűri, hogy ekkora tolla (haja) legyen, azonnal vá­gassa le, holnap reggelre úgy jelentkezzen, mert a szocialista munkaerkölcs... Hát, nem kellene az ilyen képét végigsmirglizni, hány bőre lehet?! így volt. Hajas? A fiú, gombafejével, bólint. Vakít a fehér inge, tiszta rajta minden, cipője is villog. Haja tényleg ntfgy, de ápolt, fésült. És — jól áll neki. Ugyanis ő uolt az, akit a tolláért el­kapott a főnöke ... — Megmondtam Hajasnak/ szétvágom a fejed, ha csinálsz valamit. Elmentem a KISZ- titkárhoz, mondtam, mi van. Húzza a vállát, te ne hülyéskedj, mondja', ezzel nem foglal­kozhat a KISZ. Hát kicsoda? Mi köze bárki­nek a hajamhoz? A gályámhoz, bármihez? A munkámhoz, ahhoz igen! Hajassal soha sem­mi baj nem volt, akkor mit szórakozik vele? Köp egyet, látszik, újraéli az egészet Mér­ges. — Végül, persze, Hajasnak maradt a tolla. Bosszúból, hogy nem esett hasra előtte, rá­osztott egy rohadt munkát Ki tudja azt bi­zonyítani, hogy ezért osztotta rá? Hajas kiszúrt vele. Megcsinálta. Úgy, hogy a meós- nak is elállt a füle. Vigyorognak. Hajas nagy volt, s ez az egész olyan klassz. Egy kis bors.., Fóka kerek képéről kaphatta nevét Nyílt- tekintetű fiú, kerek arca parasztősök típus­jegyeit örökíti: — Például írtunk egy levelet, hogy a ki­lences kapunál is álljon meg minden vonat Be, a központba. Aláírtuk vagy negyvenen. Megmagyaráztuk, hogy százan meg százan vannak, akiknek ez jókora gyaloglás: bejönni a főkapun, s hátra, a pokolba. Jött is egy nagyon udvarias levél. Hogy minden megál­lás negyven forintba kerülne. Ezt, a népgaz­dasági érdekekre való tekintettel, nem en­gedheti meg a vállalat magának, ezért kéré­sünket legnagyobb sajnálatukra ... Hallotta volna, amit mondtak a tagok!? Nehogy azt higgye, rögtön a rendszert kezdik szidni az emberek. Más a rendszer és megint más a fafejűek. Csakhogy a rendszer emberesei ül­tet ide is, meg oda is. Ahová ültették őket, ott ők a — rendszer. És ha rossz helyre ül­tették őket? Ha rossz embereket ültettek oda? Negyven forintért elkenni ennyi ember szá- jaízét keserűre! Hát, nem? Ilyen szegény len­ne az ország?! Negyven forintot nem er meg ennyi melós? Akartam, hogy írunk egy leve­let, amibe beleírjuk, hogy honnét vehetnék el ezeket a negyven forintosat... Azt mondták, hogy észnél Legyek. Ez a baj. Amikor valami kiésit melegebb lesz, rögtön dideregni kezde­nek tőle. Érti? Ami meleg, attól vacognak. Ha nincs igazam — mondtam —, akkor hali­juk ... Erre azt felelték, hogy én még túl fia­tal vagyok ahhoz, hogy értsem a dolgokat Hát mit kell ezen annyira érteni? Olvasok én is újságot, tudom, hogy ráfizet az állam a közlekedésre, Csakhogy kérdés, vajon itt, a negyven forintnál, mi a nagyobb ráfizetés...? — A másik. Dolgozik ott egy szocialista bri­gád, nem is akármilyen, háromszoros. Őszin­tén szólva, bemennék én is, ha bevennének. De hát ez messzi dolog, mert azért azok tényleg tudnak. Na. jó. Jön a szakmanyveze­tő, hogy túlórázni kell. Már megint? — kér­dezi az egyik tag. Mi az, hogy már megint — emeli fel a hangját a góré. Az. hogy már negy­ven órám van — feleli. Nyújtani kezdtem a tapsifülem, saccoltam, hogy itt mindjárt bal­hé lesz. Lett is. A góré: Hogyan értelmezzem ezt? A tag: Úgy. hogy én nem maradok. Erre már a többiek is kezdtek szimatot fogni. Pillanatok alatt állt a balhé. Maradni, nem maradni. Elrohant a góré. A tagot a méreg majd szétrepesztette, fogadkozott, hogy az egészet jelenti a szakszervezetben, mert ez törvénytelen, satöbbi. És mi lett? Megagitál­ták, hogy szocialista brigádtag, ne csináljon ügyet belőle, majd a többiek elvégzik a me­lóját, s így tovább. Na, látja: hát, ha valaki szocialista brigádtag, akkor ennek fejében fogja be a száját? Szerintem az ellenkezője! Mindig azokra raknak, akikre a legkönnyebb. Vannak, akik azt hiszik, hogy az öntudat va­lami aprópénz. Meg is mondtam KlSZ-gyű- lésen, ugyanis tag vagyok. Azt felelték, hogy igazam van. Csak azt nem tették hozzá, hogy mehetek az igazammal... Jön a villamos. A fiúk kérdően néznek rám, Hosszú meg is kérdi: — Siet? Ülünk tovább. Most már úgysem mennek be Pestre — strabancolni... Bunkó lassan, halkan, látszik, ötük közül ő szólhat a legkevesebbet: — Tessék elhinni, hogy biztos bennünk is sok hiba van, de azért... Csak esetlegesként említem például, hogy —, mert én is tag va­gyok a KISZ-be’, még az ipariskolába be­léptem — az ismerősöm beszélgetett valaki­vel. azután megkérdeztem, hogy ki volt ez? Azt mondja, a gyári titkár, mármint a KISZ-be’. Jó. Azután nemsokára gyűlésünk volt. ott van megint valaki. Azt mondják, ez az új titkár. Azután hallottam, hogy ő se’ maradt. Hosszú közbeszól, a mindent tudók fölé­nyével : — Két év alatt négy volt. Bunkó őszintén: — Ezt nem is tudtam. Szóval csak esetle­gesként említettem, hogy tudniillik, ez valami nem jó dolog. Otthon a fateromék azt hajto­gatják. hogy vezetőnek lenni nem nyugdíjas állás, ilyenkor én legszívesebben felboríta­nám az asztalt, mert tudom, hogy nekik ez a rendszer nem fekszik egészen, ugyanis a fa­tertól elvették a fuvarengedélyt, vagyishogy nem is volt neki, s figyelmeztetést kapott. Engem is eleget maceráinak a KISZ miatt... Hirtelen elhallgat, őszinte tanácstalanság­gal. mint akit indulatai elragadtak, s nem is tudja, hol hagyta abba. Mint minden bízony- nyal máskor is, Hosszú segít neki: — A titkárokról beszéltél. — Ja — kap ösztönösen a homlokához — szóval sorolják nekem, hogy a járásban is már a hányadik ilyen meg olyan vezető van... És ezért gondoltam én a gyárra is, hogy az ilyen cserélgetések ... Tetszik tudni, én lakatos vagyok, de biztosan tudom, hogy legalább tíz év kell, amíg az is leszek Szó­val, míg az öregebbek befogadnak. Mert közben még a katonaság is ott van ... Tehát egy vezető ember se’ jön bele egyik napról a másikra, nem olyan szaladj munka az, annyifelé gondolkozni, meg dirigálni... Meg tudnám ölelni, annyi esetlen, termé­szetes báj és szemérmesség van benne, kollé­gista éveim jutnak eszembe, a „fényes szel­lők” évei, negyvenhét negyvennyolc, s azok a parasztgyerekek ... Hirtelen méreg fog el, Hosszúhoz fordulok: — Nagyon szerencsétlen ez a Bunkó név! Nem érti, hogyan kerül a csizma az asztal­ra. Persze, nem láthat a fejembe, honnét is tudná, hogy húsz esztendőt ugrottam visz- sza ... ? — A ... ez csak olyan hülyeség... minden­kinek van valami neve... Van egy csomó srác, akivel együtt jártunk a nasiba (ti. az iparitanuló-intézetbe), de nem is tudom a rendes nevüket... Bunkó zavarában feszeng. Róla beszélni? Elhallgatunk. Egy pillanatra mintha közénk tolakodna az a tizenöt-tizenhat esztendő. Bennem furcsa rezonanciákat kelt a Bun­kó... Bennük? Mindenkinek van valami neve... István csöndes, 0 „kültag” ezekben az ügyekben, most érettségiző diák. Néhány sza­vas beleszólásai azonban azt sejtetik, hogy ismert dolgok előtte: nyilván egymás között beszélgetnek ilyesmiről. Hosszú most mintha belelátna a fejembe: — Sokat szövegelünk mi egymás között ilyesmiről. Mert megint csak egy példát mondok. Lakik itt a telep mellett, az egyik vityillóban, egy öreg házaspár. Mindernd is­meri széles környéken őket. Enyhén szólva állandóan hulla részegek. Sokszor négykéz­láb másznak az úton. Az asszony húzkodja a férfit, az meg az asszonyt Persze, kétfelé. Jönnek műszakváltáskor a tagok a gyárból. Nézik. Fél óráig is. Jó cirkusz. Biztatják őket, meg röhögnek. Na jó, tényleg nem épületes látvány, de tudja, kik vihognak a szerencsét­leneken? Akik döngetik a gyárban a mellü­ket hogy ők így meg úgy... Egyszer az öreg­asszony csúnyán elesett, vérzett Akkor jöt­tünk arra. Felszedtem, hogy legalább egv fa alá ültessem, mert addig feküdt a porban. Tudja, mit mondtak a mellettem elmenők? — Megszokta az apja mellett... Furcsán elcsuklik a hangja, mint aki két­ségbeesetten sírást gyűr vissza. Bármennyire egyéniség, vezér: kamasz. Szive van. — Rendben, ivott az öregem. Iszik most is. Sajnos. Azon a két heten kívül, amit említet­tem, azért soha nem hentergett, soha bot­rányt nem csinált. Egyszer-egyszer énekelge­tett. Jó, van, aki ezt se’ szereti, És az, aki demizsonnal viszi haza a bort, lesz.opja ma­gát, hétfőn marékszámra szedi a gvóevszert, persze, kint. a klozettban, hogv a többiek ne lássák, az rendes fiú! Az klassz. Feláll a pádról, gesztikulál: — Jött egy új tag. Másnap hallom az öl­tözőben, hogy felőlem érdeklődik, ki is va­gyok? Erre art feleli neki az egyik öreg sza­ki. hogy hát nem ismered? Annak a részeges- — s mondja az apám nevét — ... -nek a fia. És tudja, mi lett volna, ha szólok? Ilyen szemtelen, olyan szemtelen, huligán, ha­sonló ... Mert ezt értik, hajaj... Inkább hallgattam. Már nem gesztikulál, de állva marad: — Maga ugyan idősebb, de azért nagyjá­ból tudja, mi van: szitok, átok, így, ti ilye­nek, úgy, ti olyanok. Hát nem? Mondok vala­mit. Szó volt az egyik gyűlésen arról, hogy a fiatalok példaképei, meg ilyesmi. Nos, van nálunk a gyáregységben egy öreglány. (Nyel­ve hirtelen megbénul, azután — egész idő alatt most az egyszer kizökkenve magabiztos­ságából — bocsánatot dadog és javít: egy kö­zépkorú nő, aki nem ment férjhez.) Párttit­kár. Biztos kiröhögtek volna, még ott, a gyű­lésen is, ha azt mondom, hogy ő a példaké­pem. Mert az egy ember! Lelke, szive, ener­giája, másokért, másokért. Nem azzal kezdi' ám — mert hányán vannak, akik azzal kez­dik —, hogy így a szocializmus, meg úgy a szocializmus. Nem szónokol. Beszélget. Érti? Úgy beszélget, ahogy mi itt beszélgetünk. Tud mindenkiről mindent. Elment például, s végiglátogatta az egész tagságát. Odahaza, a lakáson. És ilyesmi, egy csomó dolog Látja, az ilyen ember előttem valaki. Aki nem pa­pol. hanem először maga csinálja. Mert azért van ám. aki döngeti a mellét, hogy ö ekkora kommunista, meg akkora kommunista, azután annyi köze van neki az egészhez, hogy a kellő rubrikában ott szerepeljen a párttag­sága. — Otthon persze ilyesmiről nem sok szó esik. Inkább csak magunk között. Valahogy jól összejöttünk mi — mutat a többiekre. — Nem vagyunk olyan vadulósok, mint mások, de olyanok se’, hogy mindenre... Valahol a kettő között. Ránkesteledik. A jövő-menő szerelvények öntik, majd már csak csurgatják magúikból az embertömeget. Sokan laknak itt, a gyár lakó­telepén, igaz, sokuknak semmi köze a gyár­hoz, a gyári gondokhoz. Lakó, s nem több. A fiúk köszöngetnek, két fiatal kislány elő­ször nem sok hajlandóságot árul el,^ hogy továbbmenjen, de azután — magam úgv te­szek, mintha nem venném észre — a fiúk szemvillanásait megértve, lassan, kedvetlenül, továbbállnak. Köröttünk eldobált cigaretta végek töme­ge, a zakókra rákerül az orkán — csak Hosszúnak van most divatos fehér ballonja —. este van. A gyárat, csalóka látszatként, karnyújtásnyira hozza a mind sűrűbb alkony. Alkalmazottainak létszáma már kilencezer körül van. 1970-ig újabb két és fél ezer— háromezer munkavállalóra lesz szükség, zöm­mel elsősorban a fiatalok jöhetnek számítás­ba. A hétszázmillió forintot meghaladó re­konstrukció gépek, berendezések, épületek frontvonalát rendezi újjá, ám e frontvonal legfontosabb alkotói a — harcosok! Jelenleg a gyárban dolgozó, s koruknál fogva számí­tásba jöhető fiatalok fele sem tagja még az ifjúsági szövetségnek. Nem tag például — Hajas sem. — Őszintén szólva, nem sok kedvem volt az egészhez. A vasiban elég langyosan ment ez az egész munka, s valahogy úgy van. hogy vagy tánc és más semmi, vagy csak szeminá­rium és más semmi. Szóval a végletek. Hosszú már agitált, hozzájuk be is lépnék, hozzánk azonban ... Szóval nem túl vonzó, ahogy ezt szokás mondani. Azért belépni, hogy fizessem a tagdíjat... csinálni meg semmit? Hát akkor nem jobb kívül maradni az egészből? Hosszú megint az, aki közbeszól: — Ne langyoskodj, mondtam már! Hajas elbizonytalankodik: — Tulajdonképp nem is tudom ... ismerem például a szerszámgyárból azt a brigádot.., az a villanymozdonyos ... na, hogy is... — Kandó Kálmán ... — Igen, igen,. koszi. Úgy hívják a brigá­dot. Szóval ők igen, ha sikerülne beszállni egy ilyenbe, az egészen más, ott értelmét látja az, aki akar valamit..., de úgy akar­ni, hogy csak én akarjak, mások meg ezért bolondnak nézzenek ... Például volt egy ko­moly meló, jó néhány kocsiba Perkins-motort építettek be, úgy ment külföldre, s ezzel fia­talokat bíztak meg. Erről az egész gyárban dumáltak ... beszéltek. Szóval, ilyesmibe ér­demes, ahol valamit felmutathat, produkál­hat ... Hosszú megint nevel: — A tetőnél kezdené, mi? Jófajta kőműves lenne az ilyen ... Hajas felkapja a fejét, a többiek enyhe kárörömmel heherésznek. Hajas adja a sértet­tet: — Rámszálltál? Hosszú a fejére ver: — Te süket! , Fókával és Bunkóval ülünk fönn, a majd­nem teljesen üres kocsiban. Egy megállóra is felszáll nak, ott van a zsebükben a bérlet — Odalett a program. Rámnéznek. Fóka felel: — Nem baj. Beszélgettünk. Úgyis csak az lett volna belőle Pesten is. Jártunk volna az utcán, dumálva. Sokat beszélünk. Visszük olykor a ricsajládát (ti. a táskarádiót) is. Tudja, hányszor böktek ránk, mutattak Ha­jasra, meg a rádió ... Pedig nem szoktuk bömböltetni. Csak úgy, hogy mi halljuk. Hát mi ebben a bűn? Rövid pillanatok, két megálló közöttt Csi­korognak a kerekek. Fóka kezet nyújt, lép kifelé. Bunkó egy pillanatra hátramaiad, s odahajol: — Ne tessék hinni, hogy nekem rosszul­esik a Bunkó. Jó haverok ezek ... És lelép a már újra gurulni kezdő zöld kocsiról. U. i.: A legutolsó, 1966-os hivatalos adatok szerint Bunkó és a többiek — az 1948. 1949, 1950-ben születettek — korcsoportja 514 471 főt számlál...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom