Pest Megyei Hírlap, 1967. május (11. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-11 / 109. szám

Vasbeton kellene. Mihez öregasszony v< láda mellől elvette a baltát, meg lóbálta csontos, de erősfogású kézé­"%/CíHaii 196". MÁJUS 11., CSt)TÖRTÖK |-pT- r,. | közvetlenül a I tg) net I szezon, a nyitás előtt a Balaton mellett, Füred környékén, amikor a víz — bár egy pár bátor már belemerészkedik — még túl hideg a strandolás­hoz, időt hagy arra, hogy be­járjuk a környéket, megismer­kedjünk régi és új nevezetes­ségeivel. Néhány év óta nem jártam erre. Ami legelőször szembe- ötlik és megörvendeztet: az azóta felépült új épületeknek nem a mennyisége, hanem a minősége. A mennyiség rela­tív dolog: a román, jugosz­láv, spanyol tengerparton — ne átitassuk magunkat, — sok­kal többet építkeznek. Viszont színvonalban, koncepcióban, igényességben, úgy vélem, nem kell szégyenkeznünk itt a Balaton északi partján. Az új Füred, ha ilyen nagyvo­nalúan építik tovább, mél­tán csatlakozik majd a ré­gihez, amelyet még azok a je­les honfitársaink építettek a múlt században, akik, mond­hatni, elsőnek fedezték fel az egész ország számára a Balatont. Szép régi templo­mához, Jókai és Blaha Lujza villájához, az árnyas part­menti sétányokhoz száz év stílusváltásait átugorva, tér- mészetes közvetlenséggel kap- i csolódnak az üvegből, beton­ból, acélból konstruált szigorú hasábok, vagy lágy áram­vonalak. Néhány magánvil­láról nyugati prospektusok jutnak eszembe. Irigység nél­kül szemlélem e Balaton mel­lékén is megvalósult egyéni álmokat; a tájat, a települést gazdagítják — nem úgy, mint néhány más üdülőhely siral­mas vityillói, a különböző „megspórolta-lak”-ok, melyek, néha, úgy érzem, amennyire gyarapodást jelentenek az egyén számára, máshol, ízlés­ben, mentalitásban legalább annyira szegényítenek is... A mai tihanyi, füredi építkezési elvek kímélik és befogadták a táj népi építészetét. Nádte­tőt, helyi kőzetet alkalmaznak gazdagon, néhol nem tudjuk meghúzni a határvonalat az átalakított parasztházak és a modern villák között; bár több helyen látnak ilyesmit is. Aztán itt vannak a műem­lékek: a mai fantázia itt is alkotott. A tihanyi apátság múzeuma újonnan feltárt pincével gazdagodott: világí­tástechnikai bravúr a száza­dos boltívek alatt! A nagy­vázsonyi, Hunyadiról elne­vezett torony kolosszus re­konstruált árkában víz sötét zöldje csillog. A tihanyi ki­kötő előtti parkban íves héj­szerkezet rejti a postát. A jö­vőnek építkezünk, szűkkeblű- aégtől mentesen, európai igé nyekkel. S $ 5 1 Levél Füredről \ l J////////y///////////////////////////////////////////////////////////////////////> toknál, stb. De kérdés, le­het-e azt is fennhangon szidni, ha lent nem mennek jól a dol­gok? Néhány példát | arra, hogy mire gon­dolok. Ti­hanyban, ugye, nem kis orszá­gos erőfeszítés árán megépült egy új szálló és a motelsor. Étterem, teniszpálya, mini­golf, üzletek halmaza, kikötő egészíti ki ezt az üdülőegysé­get. De mit szóljunk ahhoz, hogy tőszomszédságában elha­nyagolt grundot találunk? Nagyvázsonyban nehéz millió­kért rekonstruálták a Hunya­di-tornyot és környékét, köz­tük igen sok népi műemléket. A torony elé parkot terveztek. A rekonstrukció, mondom, milliókba került — a park gondozása csak ezreseket igé­nyelne. Mégsem csinálja senki. Nem érzékeltetem tovább pél­dákkal azt a képletet, amelyet így fogalmaztam meg magam­nak: ha központi beruházásból megépül két fényes új létesít­mény — nagy a valószínűsége, hogy a közöttük levő utcával már senki sem fog törődni. A füredi állomással szemben mo­dem, többszintes társasházat és egy, szintén a felszabadulás óta épült, szép, árkádos borpa­lackozót találunk. Amikor el­indul innen a busz, az állomás előtti, gazzal benőtt grund mellett vagy két méter magas­ra kavarodik a por, a piszok. A csopaki hegyekben az álta­lában gondozott gyümölcsö­sök, szőlők között néhol elva­dult parcellák éktelenkednek. Jó lenne a piszokkal szemben egyszer már ugyanolyan álta­lánosan felvenni a harcot, mint ahogy annak idején a tudatlanság ellen. —----———------: ahol lakom, A szállodában. | az alkal­mazottak jómodorúak, kedvesek, sze­mélytelenek. Olyanok, mint amilyennek a személyzetnek mindenütt lennie kellene: nem ridegek, szolgálatkészek, de nem is bizalmaskodnak. Csak ... Képtelen vagyok tő­lük információt kapni menet­rendügyekben, mint ahogy máshol sem tudnak felvilágo­sítást adni a közlekedésről. Az , autóbuszmegállók sok helyen nincsenek kijelölve. A kifüg­gesztett menetrend pontatlan, és az idegen számára érthe­tetlen. A tihanyi motel mellet­ti hajóállomáson megkérde­zem, mikor megy hajó Füred­re. A jegyárus sajnálkozik, hogy csak hetek múluÉfnndul a járat, s az autóbuszt ajánlja, melyre órákat kell várni. Eszébe sem jut tudatni, misze­rint 20 percre innen, a másik hajóállomásról hamarabb ér­nék célho» Szinte mindenütt visszatérő jelenség a tájéko­zatlanság. Azzal kezdtem: mindazt, amit ezen a vidéken építenek nagyvonalúan, európai színvo­nalon teszik. így folytattam: jó lenne lendíteni egyet az időn — az ember még több új dolgot szeretne látni. De ahhoz, hogy újabb előrelépé­seknek legyünk tanúi, nem­csak több beruházás szüksé­ges, de több precizitás, gon­dosság, élelmesség, több tisz­taságigény is. Ehhez pedig idő, sok-sok hétköznapi erőfeszítés kell, és az is, hogy változtas­sunk néhány eléggé általános tulajdonságunkon. Lám, ilyen gondolatokat juttat az ember eszébe, egy néhány napos belföldi kirán­dulás.-------------------j persze, meg­l A Balaton | koronázza —----------------- mindazt, a mi szép, és elfelejteti azt, ami nem tetszik. Kiülsz a napsütéstől meleg sziklákra, s egyszerre más dimenziók közé kerülsz: talán ez a pihenés titka? Másképp érzékeled itt a teret; először úgy hiszed, szin­te meghasadt, pedig csak na­gyobb szeletet kap belőle a tekintet, mint ahogy megszok­tad. S ettől mintha az idő is másképpen mérődne. Szóval, kifordulunk a hétköznapi mértékegységből; világunk ki­tárul, gondolkozásunk is. Ez a titka a Balatonnak, amiért visszajárunk hozzá? Vagy más? Mindegy, — tegyen minket elégedetté, hogy ez a csodaszép táj először kap majd magához valóban, vi­lágszínvonalon méltó környe­zetet. Padányi Anna Két új szociális otthon a fővárosban Az elkövetkező években két újabb szociális otthon épül a budapesti egyedül élő öre­geknek. Az egyiket Rákoske­resztúron, a volt Vigyázó- ka.stély mögötti részen he­lyezik el, ennek építését már a jövő évben meg akarják kezdeni, s a tervek szerint 1970-ben adják át; a másik, hasonló nagyságú otthon he­lyét Budatétényben, a Jókai Mór utcában jelölték ki. Rádiódráma készül a „Csendes Donéból A hangjátékok történetében egyedülálló vállalkozást készí­tenek elő a magyar rádió stú­dióiban: megkezdődtek a Solo- hov: Csendes Don című művé­ből készült dráma felvételei. A regény rádiódráma változatát 15 részletben mutatják be. A drámát augusztustól kezdve sugározzák. Ötven éve, májusban 1917 május 11-én reggel hiába szólt a tatabányai bá­nyasziréna, a VIII. és IX. ak­na munkásai nem vették fel a munkát. A bányaművek ka­tonai parancsnoksága utasí­tást adott a munka felvételé­re és rögtönítélő eljárással fenyegette a munkásokat. En­nek ellenére a sztrájk hama­rosan kiterjedt az egész bá­nyavidékre; Tatabányára, Do­rogra. Tokodra és a csolnoki bányákra. Elkeseredésre bőven volt ok. A háború harmadik évé­ben a nyomor, a szenvedés fokozódott. A bányákban 12 órára emelték a munkaidőt. Az élelemellátás akadozott, még a kiszabott, amúgy is ki­csiny élelemadagot sem tud­ták kiadni — a szabadpiaci ár pedig megfizethetetlen volt. A katonai parancsnokok ön­kényének kiszolgáltatott mun­kásság élet- és munkaviszo­nyai tűrhetetlenné váltak. Ekkor érkezett meg az első orosz forradalom híre. A saj­Foto: Kotroczó tó, beleértve még a jobboldali kormányhű lapokat is, nagy hangon adta tovább a hírt. Arra számítottak, hogy a tö­megek az orosz események­től az antant hatalmak gyen­gülésére következtetnek, és ez ismét felszítja a háborús lel­kesedést. De nem ez történt. A tömegek a forradalomtól a zsarnokság megdöntésének lehetőségét, a jobb, szabadabb életet és főleg a békét, a béke kivívását várták. Megindult a szervezkedés. Olyan dolgozók, akik azelőtt távot álltak a -szakszervezeti mozgalomtól, vagy akiknek szervezeteit a háború alatt feloszlatták, sorra alakították meg szervezeteiket. így a MÁV és a vasúti gépgyár dol­gozói, a gyári tisztviselők és mérnökök, a közalkalmazot­tak, a dohánygyári munká­sok, a villamosvasutak dol­gozói — és nem utolsósorban a bányászok. A háború kitö­rése után először ünnepelték hatalmas tömegek a május 1- ét. Nemcsak Budapesten, ha­nem a pécsi, salgótarjáni és tatabányai bányavidékeken, az ipari centrumokban, sőt a régi forradalmi földmunkás vidékeken is leállt a munka. Hatalmas tüntetések zajlottak le Győrben, Mosonmagyar­óváron, Kiskunhalason és az ország sok más városában, ahol a tömegek az orosz pro­letariátust éltették. Május 2-án pedig egyórás általános figyelmeztető sztrájk zajlott le az általános titkos válasz­tójogért és a békéért. Az első nagy sztrájk a ta­tabányai bányavidéken rob­bant ki. Ezért a kormányzat elrettentő példát akart sta­tuálni. Már május 12-én ka­tonai rögtönítélő bíróság szállt ki. A sztrájk szervezőit letartóztatták és közülük ötöt halálra ítéltek. További 517 bányászt fogtak perbe, köz­tük 5 bányászasszonyt is, akik egy sztrájktörőt megdobáltak. De az elrettentő szigor sem tudta már leszerelni az elke­seredés szülte tömegmozgal­makat. Így röviddel a bá­nyász-sztrájk után, május 29- én tört ki egy hatalmas mér­vű vasutas-sztrájk, amelyben a vasutasok tízezrei vettek részt, és 9 napon át gátolták a katonai szállítmányok és ka­tonavonatok továbbítását. így indítoitta el a forradal­mi erjedést hazánkban is az orosz forradalom példája, melynek félévszázados év­fordulójára emlékezünk az idén. Szem ere Vera---------------j sürgetne, s ^ i Az ember | mint minden- ^---------------- hol, itt is sze- ^ retné előrehozni ezt a jövőt: ^ több szállodát kívánna, to- ^ rony magasakat, mert csak i úgy kifizetődő itt a beruhá- > zás. Szeretné már rekonst- S ruálva, s borozónak, kisven- S déglőnek kihasználva látni a ^ régi szölőspincék közül a leg- ^ szebbeket. (Bebizonyosodott, ^ amit könnyen meg lehetett ^ volna jósolni előre: Külföldi ^ és belföldi vendég egyaránt ^ viszolyog az irdatlan nagy ét- ^ teremcsannokoktól. Ezek- > be itt a Balaton mellett is ^ most — különböző elosztá- $ sokkal — próbálnak inti- ^ mebb hangulatot varázsolni. ^ Utólag!) Szeretném üdülővé § átalakítva látni az egykori | sokholdas szőlőbirtokosnak a ^ táj fölé terpeszkedő, most & gyakorta elhanyagolt, újkori kastélyait. Dehát nemcsak a í háborúhoz, a békéhez ts pénz, § pénz, pénz kell. És nemcsak pénz. Munka, ^ sok munka. Az eredménye- ^ kért a hétköznapok fáradozá- i sával is meg kell fizetni. i A munka Tihany környé- ^ kén szinte saját emlékmű-1 veit alkotta meg — épületek- | ben. S e színvonal, a nagy éré- í nyék mellett, csak kirívóbbá S válnak a kis hibák. A kritikus dolga nem köny- ^ nyű, mert azt — kiváltképpen ■T— ........l----------------m----------n—rtr-r—r—,-----rrr-r-r—ry-rnrrtrm<wmw*tmjminmrnwnMmm\-\-iiíK<iKi.:i............................. a z új gazdasági mechanizmus évek óta tartó előkészületei so- ^ rán — már megszoktuk, hogy S mindenki fennhangon szóvá i teheti, ha „fent” csinálnak * Valamit rosszul, ha kedvezőt- ^ len döntést hoznak a minisz- ^ tériumokban, ha szarvashibát ^ követnek el központi vállala- J A bársonyszék M ártuska meghalt, s most már senki sem akarta továbbra- is kerülgetni a bársonyszéket. Amíg Márt&ka élt, nem volt mit tenni. Ö renBelkezett a házzal, övé volt benne minden, a három szoba, a bú­torok, még az ágynemű is. Bele­egyező szava nélkül nem kerülhe­tett odébb a falon egy kép, nem volt szabad megcserélni a székeket a testes ovál-asztal körül, s ahhoz is engedélye kellett, ha nagytaka­rítást akartak csapni. Mártuska má- nikus görccsel ragaszkodott minden­hez, amit hetven év alatt megszokott a háznál. Itt született, a belső szo­bában, itt nevelkedett fel, innét te­mette el anyját, apját, bátyját és húgát, itt siratta el a vőlegényét, in­nét nézte, hogyan halnak ki mellő­le azok, akikkel iskolába és temp­lomba járt, akikkel a boltban tré- cselt, litániákon bűnbocsánatért imádkozott, s végül maga is megadó sóhajjal elindult utánuk. > A temetés utáni napon Rózsi, aki­nek örökségként minden a nyakába szakadt, behívta a középső szobába a két lányt, s tudtukra adta, hogy vége a kaszárnyaéletnek. Itt többé nincs parancs. Eddig én is albérlő voltam, rokon létemre, mostantól kezdve ti is főbérőlk vagytok, ide­gen létetekre, mondta, s foghíjjas szájával torz mosolyt futtatott vé­gig az arcán. A két lány csodálkoz­va nézte Rózsikét, mert azt eddig is tudták, hogy kicsit bolond, de ilyen nagylelkűségre mégsem számí­tottak. Álszent képpel bólogattak hát a bejelentésre, de hinni csak ak­kor kezdtek benne, amikor Rózsika közölte, hogy a fejenkénti három­száz forint helyett mostantól kezdve csak száz-száz forintot fizetnek. Végtére is, a lakbér több nem lehet — szögezte le, s elégedetten huppant bele a bársonyszékbe. A lányok megdöbbenten nézték. A bársonyszékbe ... Ott állt a sarokban, öblösen, komoran sötét karfáival, kopott, kék bársonyával, s most ült benne valaki. Mártuska soha, senkit nem engedett a köze­lébe. Annak ott kell lenni — mond­ta mindig, s ideges mozdulatokkal hessegetett el bárkit, aki a közelébe ment. Még Rózsikét is, nemhogy őket. Rózsika most a bársonyszékben ült, elégedetten himbálta flórharis- nyás, pipaszárrá aszott lábát, újra és újra kimutatta fogakat csak itt-ott őrző, vértelen ínyét, s apró szemé­vel sűrűn pislogott. Vége a kaszár­nyaéletnek — mondta újra, mint aki önmagával is el kell, hogy hitesse ezt. Éppen eleget nyelt ő Mártuská- tól. Harminc esztendje éltek egy fe­dél alatt, bár kölcsönösén nem szen­vedhették egymást. Mártuska, a birtokon belüliek fölényével élezte ki hatalmát, jogát Rózsika fölött, s Rózsika a befogadott alázatával tűrt. Olykor fallázadt, de lázadásá­ból nem futott többre, mint Már­tuska nem látta nyelvöltögetésre, s apró, kutyasíráshoz hasonlító vak- kantásokra. Rózsikét többször ke­zelték idegszanatóriumban, s ilyen­kor Mártuska egyszer meglátogatta. Nem többször. Ha két hónapig volt benn, ha egy esztendeig. Egyszer meglátogatta, vitt neki egy cipősdo- bozban aprósüteményt, megsímogat- ta durvaszálú haját, mosolygott rá, azután elment. A két lány elnézést kért, nekik dolgozni kell menni, s otthagyták a bársonyszékben Rózsikét. A gyárba menet többen is megkérdezték, igaz-e, hogy az a félbolond Rózsika örökölt mindent — kisvárosban tíz perc alatt megteszi útját a hír — s a lányok igenlő válaszára a fejü­ket rázták. Micsoda szerencse. Egy ilyen házzal mihez kezdhetne az ér­telmesebb ember! De Rózsika ... A sors is mindig annak ad, akinek nem nő tás kezd az a fél­R ózsi ka ült még egy ideig a bár­sonyszékben, majd kikukucs­kált az ablakon, a lányok elmen­tek-e. Amikor meggyőződött róla, hogy igen, a konyhába ment, a fás­oen, s lassú léptekkel visszament a szobába. Letette a baltát, odament a szekrényhez, kikereste az össze- gombostűzött csomagolópapírral le­fedett esküvői ruhát, ledobálta ma­gáról a fekete hacukát, s kapkodó mozdulatokkal belebújt a fehér tüli- és csipkehalomba. A tükör elé ment, eligazgatta a ruha redőit, s mint aki belekarol valakibe, ,úgy emelte meg a jobb kezét. A bár­sonyszékhez érve megállt, felemel­te az asztalról a baltát, s mint aki valami varázsmozdulatot hajt végre, mélyen meghajolt. Felegyenesedve furcsa, vinnyogó hangot hallatott, s meglendült kezében a balta. A karfán friss, barnás vágást ej­tett a balta éle, de a fa még csak nem is reccsent. Rózsika csodálkoz­va nézte, nem értette, miért nem roskad össze az egész alkotmány a balta érintése alatt, s most már gyors egymásutánban emelte feje fölé a fényes fémdarabot, hogy új­ra és újra lesújtson vele. Dühében, hogy nem jut semmire, csak éppen karcolja a sötétre pácolódott fát, a támla és az ülőke bársonyának esett. Puha, puffanó hangokat adott a balta, ahogy belemélyedt a kitö­mött részekbe, s amikor visszafelé húzta, reccsenve szakította tovább a vágásnál a bársonyt. Néhány peje elmúltával már foszlott rongyok je­lezték a nemrég még összefüggő bársonyhuzatot, s Rózsika elégedett vihogásokkal csapott le újra és újra. Harminc év keserűsége, dühe zú­dult most a szerencsétlen bársony­székre, s a balta Rózsika kezében arkangyalok pallosává lépett elő, ziháló, ki-kihagyó lélegzése pedig római légiók diadalittas ordításává. Ügy érezte, hogy amit tesz, azt már régen meg kellett volna tennie, s az eszelősök gépies, elképesztően gyors mozdulataival emelte — ej­tette a baltát. C sak akkor roskadt le a földre, amikor a szék csupasz váza állt előtte, minden mást lefosztott róla. Ült a szőnyegen, keze még mindig görcsösen markolta a balta nyelét, másik kezével felemelt, majd visszaejtett egy-egy kék bársony- darabkát, morzsolgatta őket, áhita- tos mosollyal emelte a szeme elé, majd gyűlölködve lökte félre. Így ült ott, míg csak sötétedni nem kezdett. A lányok érkezésének zaja sem riasztotta fel, csak amikor a villany fénye csillant, kezdett hüp- pögve, mind jobban kétségbeesve sírni. A két lány visszahökölt a küszö­bön, értetlenül nézték a szőnyegen kuporgó, mind görcsösebben zoko­gó öregasszonyt, aki maga mellé ej­tette már a bálát, s hajából bár- sónydarabkák álltak ki. Körülötte is tele volt kék foszlányokkal min­den, s a szék váza üres tátogással próbált magyarázatot adni, mi is történhetett. Pénzt kereshetett — gondolta a két lány, vagy valami mást. És nem talált. Leveleket, fényképet, régi titkok magyarázatát. Felemelték a szőnyegről Rózsikét, s lefektették. Könnyein is átütött szeme eszelős fénye. Feküdt ruhástól az ágyon, mozdulatlanul. Tekintetét a mehy- nyezet egyetlen pontjára szegezte, mert ott látta Mártuska arcát. Ezen az arcon a harminc évig látott ri­deg gőg helyén most döbbenet és kétségbeesés ült. Mártuska arca onnét, a mennyezetről a bársony­szék romjait nézte, s Rózsika itt lenn, az ágyon a lányok megszokta kurta vinnyogások helvett teli száj­jal, harsányan nevetm kezdett. Mészáros Ottó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom