Pest Megyei Hírlap, 1967. május (11. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-25 / 121. szám
4 gt^nrhp 1967. MÁJUS 25., CSÜTÖRTÖK KÖNYVESPOLC CESAR—CZERNY : A Farkasodú alkonya „Imi7 lakodalmas“ a párksi múmiáiban Népművészetünk, népi hagyományaink filmen sok különcködő lakói díszítik ..— Minden a legtökéletesebb rendben, vezérezredes úr — mondta és felemelte borospoharát: — Igyunk akciónk sikerére! — Olbricht tábornok az órájára pillantott. Néhány perc múlva tizenkettő. Ha minden az eredeti tervek szerint történik, körülbelül egy óra múlva felrobban a főhadiszálláson az időzített bomba/’ Cesar—Czemyi: A Farkas- odú alkonya című könyvének két tragikus sorsú szereplője között folyt le ez a beszélgetés a német nagyvezérkar berlini székházában 1944. július 20-án, amikor mái' min- flen oldalról recsegett-ropo- gott a fasiszta német birodalom épülete. A német katonai vezetők a sorozatos balsikerek okául Hitler dilettantizmusát rótták fel. De nemcsak a katonai kudarcok feletti elkeseredésük, hanem személyes sérelmeik is hozzájárultak Hitler-ellenességükhöz, mert a führer a vereséget szenvedett tábornokokat és tiszteket rendszerint pellengérre állította és megbüntette, ha ugyan árulónak nem bélyegezte. így született a határozat: Hitlert meg kell ölni. A határozatot az akkor már összeesküvőkké csoportosult ellenzéki tábornokok hozták. Különös összetételű Összeesküvés volt ez. Zömét a Wehrmacht tábornokai és magas rangú tisztjei alkották, de sértett, Hitler ellen bosszút esküdött nácik is csatlakoztak hozzájuk, ugyanakkor náciellenes tőkések, Sőt bizonyos ellenzéki, baloldali körök is támogatták. Az összeesküvés részletes tervet dolgozott ki a hatalom- átvételre: a terv lényege az volt, hogy a sikeres merénylet után a zűrzavart felhasználva, a hadsereg átveszi a hatalmat, majd katonai diktatúrát hoznak létre, amely a háború befejezéséhez szükséges lépéseket megteszi. 1944. július 20-án Hitler főhadiszállásán, a Rastenburg melletti, remekül álcázott, „Farkasodú”-ban a haditanács aznapi ülésén bomba robbant. A bombát gróf Stauffenberg ezredes, vezérkari tiszt, az egyik leglelkesebb összeesküvő vitte be a tanácskozásra. SUmffenbergnek a robbanás előtti utolsó pillanatokban, sikerült elmenekülnie a „Farkasod«”- bői. A detonáció ereje szétvetette az épületet és töb- bé-kevésbé súlyosan megsebesítette a bent tartózkodó magas rangú tiszteket. Néhányan szörnyethaltak. Azonban, akinek a bombát szánták, Hitler, könnyű sérülésekkel megúszta a merényletet. Berlinben a nagyvezérkar épületében, a Bendlerstrassén, összegyűlt összeesküvők izgatottan várták a híreket az eseményről. De sokáig hiába várták. Később ellentmondó értesülések érkeztek: egyik szerint a merénylet sikerült, másik szerint nem. Tétovázásukkal elvesztegették a cselekvéshez szükséges időt, s csak akkor kezdtek az akció végrehajtásához, amikor a fasiszták már összeszedték magukat. A kudarc teljes volt és a nácizmus diadalünnepet ült a vezér sikeres megmenekülése alkalmából. De a hitleri bosz- szú sem maradt el. Parádés színjátékot rendeztek az ösz- szeesküvők elítélésére. S Hitler még a náciktól megszokott vadállati kegyetlenséget is felülmúlva kiírtatta valamennyi kézre került összeesküvőt, családtagjaikat sem kiméivé. Elbukott a tömegek bevonása nélkül elképzelt puccskísérlet, el kellett buknia. Mégis a merénylet és az összeesküvés a hitleri Németország vereségének biztos jele volt: az agónia kezdete, a náci fenevad pusztulásának előhírnöke. Cesar—Czerny, a két csehszlovák író „A Farkasodú alkonya” című rendkívül érdekes regényében a tények és adatok ismeretében szinte percről-percre feldolgozta az akció menetét. Az izgalmas, szörnyűségekben bővelkedő história annál megrázóbb, mert igaz.. s A könyv a Zrínyi Katonai Kiadó népszerű Reflektor sorozatában jelent meg. H. G. A nemzetközi gyermekrajz-kiáliítás „vándorútra kelt...“ Nagy sikerrel zárult az Országos Béketanács nemzetközi gyermekrajz-kiállííása. A tárlat anyagát húsz ország 5 —16 éves gyermekeinek 600 rajzából és festményéből állították össze. A gyűjtemény most vidékre indul. Legközelebb Kapuvárott, majd Sopronban gyönyörködhetnek a „művészpalánták” alkotásaiban. GESZT Arany János emlékmúzeum A Hazafias Népfront geszti elnökségének javaslatára eredeti formájában helyreállítják a Tisza-grófok egykori kastélyának udvarán azt a házat. amelyben annak idején Arany János mint házitanító élt. Elhatározták, hogy összegyűjtik a költőre vonatkozó emlékeket és azokból állandó kiállítást rendeznek. nyírtura Gólyaliűség Fél évszázad nyarait töltötte a Szabolcs-Szatmár megyei Nyírtura község halárában egy gólyapár. Minden évben szinte óramű • pontossággal, április elsején érkeztek haza vándorújukról. Az idei hazatérésük az utolsó volt. Egyikük néhány nappal ezelőtt elpusztult. A párja azóta nem repült a tóra. Etlen- szomjan álldogált a fészekben, míg végül kimúlt. Átszállás nélkül Becsből a Balatonhoz Átszállás nélkül utazhatnak május 28-tól kezdve a bécsiek a Balatonhoz: minden vasárnap Budapesten át közvetlen kocsi szállítja az utasokat a magyar tengerhez. Június közepétől szeptember közepéig egyébként harmadik vonatpárt is beállítanak az osztrák és a magyar főváros között. Ez a járat reggel indul Bécsből és este tér vissza Budapestről. Banovich Tamás filmrendezőnek az elmúlt másfél évtizedben végzett munkája muzeális értékű. Több mint ötven olyan filmet készített a magyar nép kihalóban lévő szokásairól, hagyományairól, amelyet ma már semmiféleképpen nem lehetne megörökíteni. Ugyanis lassan „elmen- i nek” azok az öregek, akik a családban nagyapáiktól, nagyanyáiktól tanulták, örökölték az ősi szokásokat, különböző ritka mesterségeket, valamint táncjátékot és nótát, amelyekkel örömüket, bánatukat, s a szerelmet fejezték ki. Amikor a rendező minden idejét a néprajzgyűjtésnek szentelte — Ecseren, Ráckevén, Pilisszentlászlón, Kalocsán, Palócföldön, Ormánságban — nem gondolta, milyen nagy jelentősége lesz ennek később, hiszen az itt élő nép életmódjának és társadalmi helyzetének átalakulása 1 közben a fiatalok nem őrzik meg az öregek szokásait. A modern divat, az egyetemes haj- és ruhaviselet, az új társadalmi ünnepségek hódolói lesznek, s csak néha-néha emlékeznek arra: milyen jól érezte magát nagyanyja a fonóban, hogyan kérték meg ángyika kezét a szalagoskalapú vőfélyek, s hitetlenkedve kérdezik: milyen is volt az? A különböző tájjellegű népszokásokat, tíz-tizenöt perces színes filmekben dolgozta fel Banovich Tamás. Ezek a filmek bejárták a világot. Mindenhol őszinte csodálattal nézték meg és általuk bizonyos tájékozódást szereztek arról, hogyan élt Európa szívében az egyszerű magyar ember. A kritikusok a világ minden táján nagy elismeréssel szóltak valamennyi alkotásról. Nemrégen az UNESCO kérte, hogy Banovich Tamás negyvennyolc filmjét európai katalógusba vehesse. Maga a rendező így szól röviden munkájáról: — Fiatal koromban szenvedélyes falukutató voltam. Sokat időztem hazánk különböző tájain, a mesésen szép ruhákban járó népek között Megismertem életüket, szokásaikat. Az örömöt, bánatot magas művészi igénnyel tudták játékaikban, dalaikban, mindennapos életükben megörökíteni. Ez nemcsak meghatott, hanem egyben meg is határozta további munkámat. Még 1952-ben forgattam az „Ecseri lakodalmas”-t, amelynek mondanivalóját úgy az eszkimók hazájában, mint a pápuák földjén megértették. Ezt a filmet most a párizsi múzeum szeretné megvásárolni és archiválni mint egy nemzet népszokásának különlegességét. Az „Ecseri lako- dalmas”-t követte az „Este a fonóban” című kisfiún. Nem hiszem, hogy ezt a filmet ma már gond nélkül meg tudnánk csinálni. Hol vannak a kedves, játékosan dévajkodó öregek, hol van a fonóhelyiség, a rokka? Legfeljebb a Fel- szabadulás téri Bizományi Áruházban lehet kapni rokkát, amellyel most a modern lakászobáikat Sok időt töltöttem el kutatással, amíg a „Cigánytánc” elkészült. Ennek motívumait többnyire szintén Pest megyében gyűjtöttem. Ez is sikeres film lett, hiszen például huszonnégy nyugati ország is megvásárolta. A „Madárijesztő”, valamint a „Ballada egy lányról” című film is bejárta Dél-Amerikát és a fjordok hazáját. A „Cigánytánc" Rómában nagydíjat kapott a bemutatás után. A népi hagyományokról, népművészetről szóló ötven kisíilmből született meg végül is az „Életre táncoltatott lány” című nagyfilm. Most már igazán örülök, hogy legalább ezeken a körülbelül száztízezer méter hosz- szúságot kitevő filmeken sikerült az utókor számára rögzíteni apáink művészetét. Sehol a világon nincsenek így összegyűjtve a kihaló nemzedék hagyományai. Legújabb filmemben, amelynek forgatásával most készültem el, a mai fiatalok szokásait, dal- és táncjátékait örökítettem. meg. András Ida Este a fonóban 0 Pólóméban minden este együtt ült az asztaltársaság. Már abbahagyták a romit, a biliárddákókat is helyrerakták. Ezek voltak az est legkellemesebb percei. Ernő bácsi, vagy ahogy maguk között hívták: Münchausen Ernő mesélt. Nyugdíjas volt az öreg, bár még nagyon fiatalos, Igaz, nem strapálta magát életében. Egyébként is pénzbeszedő Tolt a Villamossági Műveknél. Ült is valami keveset egy kisebb stikliért, de ezt mindenki elfelejtette, elnézte neki, *z valahogy bele is fért kalandos életébe. Sőt a filozófusabb lelkek azt tartották, hogy ez természetének egyenes következménye volt. Nagyokat hazudott az öreg? Vagy igazat mondott? Mindenesetre vele született intelligenciája, csodálatos fantáziája és nagyszerű humorérzéke volt. Jó kis építőelemek az emberek szórakoztatására, különösen, ha naiv, mindenre szomjas fiatalság a szájtáti hallgató. Ernő bácsi is élvezte a helyzetet, de natúr ember volt, mentes minden ripacshajlamtól, ezért természetes egyszerűséggel adta elő történeteit. F iatal koromban imádtam a kártyát, különösen a pókert. Es mindég veszítettem. Egyszer nyertem csupán, akkor anyám hozta a szerencsét. Reggel kezdtük a játékot a kaszinóban, amely a disznókereskedők és egyéb tekergők tanyája volt. Délután kettőkor már egy fillérem sem volt és tartoztam fűnek-fának. Szomorúan mentem haza, anyám nyakába borultam, s elsírtam, hogy milyen szerencsétlen ember vagyok. Anyám is könnyezett. Amíg beszéltem és ő vígasztalt, éreztem, hogy szegénykém, nyakáról a vastag aranylánc, családi ereklyénk, valahogy a kezemben maradt, valószínű kikapcsolódott. Rohantam, mint az őrült a zálogházba, szép pénzt kaptam rá, aztán vissza a káftyaterembe! Lapot kértem, rögtön az első partiban pókerem volt. Három nap és három éjjel játszottunk. Keveset ettünk, keveset aludtunk, ott, felváltva a székeken. Volt már ezer pengőm is, volt hogy blöfföltem, mert ismét üres volt a zsebem. De a disznőkereskedők tele voltak dohánnyal. Aztán a harmadik hajnalon ismét rárr.mo- solygott a szerencse, hatszáz pengő volt a zsebemben. Mondtam nekik, hogy engem tejért küldött el az édesanyám és most már nem maradhatok, mert otthon sírnak a kicsik. Azt vágták a képembe, hogy ezért a pénzért akár két tehenet is vehetek. Kimentem a piacra, ragyogó reggel volt. Vettem két libát, öten voltunk testvérek, mit számított ott egy liba. Vettem külön még két hatalmas libamájat is. Odaszóltam egv ott lebzselő trógernak, vigye haza az egészet, mondja anyámnak, I.ogy a legjobb fia küldi. Mentem a zaciba, a nap erősen sütött már, nehéz volt rajtam a nagykabát. Bizony tél volt, hogy elkezdtük a pókert és közben rámtavaszodott A nagykabát meg itt csüng rajtam. A zaciban nem akartak hinni a szemüknek. Az öreg Schwartz azt mondta, hogy még ilyen nem volt a praxisában. Három nap múlva kiváltani egy ilyen finom, értékes portékát. Hogy ne csalódjanak bennem, otthagytam, pusztán kényelemből a nagykabátot. Otthon anyám könnyezett, rendkívül meg volt hatódva a két libától, csak az elveszített láncát nem tudta feledni. Szótlanul, földresütött szemmel nyújtottam neki, egy százpengőst is adtam hozzá. Megdöbbenve nézett rám, de értelmes, aranyszívű asszony volt, azonnal értette a dolgot. — Póker? — kérdezte. Intettem a fejemmel. — Javulj meg, kisfiam — emelte rám bánatos szemét. — Nincs már nekem arra időm, jó anyám — mormogtam és utána két napot aludtam. A libából az öcskösök egy csontot sem hagytak. ! őst mesélek néktek valamit a női hiúságról. Arról, hogy a nő minden helyzetben nő marad és hiú. Az I Abbáziába jártam minden délben feketézni. Úgy ebédidőtájt oda járt egy csúnyácska, középkorú nő, öt leánykájával ebédelni. Ök ugyan azt mondták, jó hangosan a pincérnek, hogy mindenki hallja, reggelizni jöttek. Szégyelltek, hogy ebédjük mindössze egy csésze kakaó és egy szelet kuglóf. Bár mindenki tudta róluk, legfőbb a pincér, hogy ez nem igaz, hogy ez az ebédjük, de senki sem nevetett, nem is szólt, miért ne hagynánk meg egymás -hitét. Egyszer, amikor fizettem, véletlenül leejtettem egy két- pengőst a kőre. A pénz csengő hangjára a nagyobbik kislány odaugrott és felvette azt. Ránéztem és azt mondtam, legyen a tiéd, kislányom. Megörült, odarohant édesanyjához és súgott neki valamit. Az aszony is boldog volt, bár elpirult. A további hatást nem vártam meg, restelltem magam. Akkoriban jól futott a csikó, mindennap leejtettem egy ezüstpénzt. Később beosztották az ügyeletet és mindig más kislány ugrott szolgálatkészen felemelni a pénzt. Beszélgettem is néhány szót velük, kedvesek voltak, tiszták, értelmesek. S olyan jól állt mindannyiójuk hajában az egyforma színű kék, fehér, vagy rózsaszínű masni. Az édesanyjuk is igyekezett szegénységét tisztasággal és néhány bizsuval eltakarni. Egy részeges, link színész hagyta ott őket, sanyarú sorsuk volt Élveztem a játékot és elhatároztam, hogy amíg jól megy sorom, így segítem ezt a családot. Egy hónap múlva odajött hozzám az asszony és megkérdezte, mit akarok' én őtőle. Zavarba jöttem, szótlan maradtam, ö zavartalanul folytatta. Ismeri ő a cukros bácsikat — mondotta, ezt a trükköt is jól ismeri, amikor a gátlástalan férfi a gyermekeknél hízelgi be magát, hogy azután a kiszolgáltatott anya szívéhez jusson. Felszólított, hogy erről a tervemről mondjak le, mert ő semmilyen trükk, de még erőszak árán sem lesz az enyém. Míg beszélt, néztem a nőt, szegényke, nagyon elfony- nyadt volt. önkéntelenül kiszaladt a számon: „Enyém? De hisz óikkor én Nó-bel-díjat kapnék, asszonyom! Egyébként is teljesen félreértett...” Szavaim késszúrásként érhették. Arca eltorzult, aztán fejét lehajtva sírni kezdett, bizonytalan léptekkel a helyére ment. Talán ez volt szegénykének utolsó nagy próbálkozása a férfival. Többé nem mentem az Abbáziába. H udjátok, az egyházi férfiakkal mindig bajom volt. A papokkal szóba se álltam, de az öreg Kulcsár, az egyház adóbeszedője, barátom volt. Jön egyszer hozzám a pénzért — mondom sam-sem! És soha többé nem lesz a számukra. Ilyen marhaságokra többé nem adok pénzt. Akkor nem fognak eltemetni — mondja a barátom. Dehogynem, az élők nem hagyják a holtakat, csak egymást marják. Aztán mondja a vén szivar, hogy tulajdonképpen neki sincs pénze, adjak már valamennyit kölcsön, ha az adót nem fizetem. — Menj a feleségemhez, kérjél tőle egy húszast, a fele tiéd szerdáig. Én nem beszélek vele, így hát nekem nem adna. Tíz perc múlva hozza a pénzt, apróba. Odaadom neki a tíz pengőt, zsebre teszi. — Meg sem számolod? — kérdezem tőle. — Minek? — nevet a képembe. — Úgysem adom meg. Szerdán kérem tőle a pénzt, néz rám, mintha nem értené az egészet. — Talán nem emlékszel?— ordítom dühösen. — De, mintha ma lett volna, úgy emlékszem, de szerda pontosan éjfélig tart, tehát légy türelemmel — válaszolta atyai hangon. Aztán indignálódva, kissé szomorúan hozzáfűzte még: — Hallottad, hogy az öreg Szalai, az egyházközösség leggazdagabb embere, ma reggel meghalt? A legjobb hitelezőm volt az öreg, ötven pengős kölcsönöket adott. Templomépítésre százat, ami szintén az én zsebembe folyt. És pont most nem tartoztam neki egy vassal sem, amikor meghalt. Milyen szerencsétlen flótás is vagyok én! Ö tt tartott Ernő bácsi a mesével, amikor odajött a góré. — Záróra, fizetni! — szólt az urakhoz. Azután a cigányokhoz fordult — Osztozkodni, Berci! Szedelőcködtek, Ernő bácsi is búcsúzott. — Volt egy feketém, egy pohár szódám... — szeme megakadt egyik bóbiskoló hallgatóján és hozzátette még: — És Milácsik úrnak este hét órakor volt egy hangos szava. Mindenki nevetett, mert mindenki tudta, hogy Milácsik úr dadog, s emiatt ritkán beszél, akkor is halkan. Suha Andor
