Pest Megyei Hírlap, 1967. május (11. évfolyam, 102-126. szám)

1967-05-14 / 112. szám

rt* » NEcrei ’^Mívlap 196L MÁJUS 14., VASÁRNAP Művész és felelősség Egyre többször fordul elő ; velem, hogy ankétokon, vi- < tákon úgynevezett izgalmas , művekkel találkozom: a né- i zők, akik leülnek egy rö- 1 vid beszélgetésre, neon arról- < számolnak be, mennyire tét- ' szett nekik a regény vagy a i film, hanem többnyire szén- | vedélyesen vitatkoznak a mű­vel, és így nem is annyira , a tetszés—nem tetszés állás- pontjai csapnak össze, hanem , több történik ennél: a mű ' magatartását, értelmezhetősé- ‘ gét, figyelmeztető vagy fel­ébresztő gesztusát boncolgat- , ják — és innen teszik fel ( kérdéseiket. Ezek a ' művek - tehát egy „kerülőúton” lesz- . nek sikerré: a gondolatok vi- ' táján, az elfogadás problé- máin áttörve. Ezt a vitát ki- J váltó, felrázó hatást olykor l jelentősebb sikernek érzem, mint amikor az író kezét : rázzák és lelkesednek egy- ; ,egy regény-film érdekes for- ■ dulataiért, de aztán a tegnapi ( focimeccsről kezdenek beszél- , ni. Ilyen vitákban gazdag siker volt az utóbbi időben a \ Hideg napok (Kovács And- , rás filmje), Thurzó Gábor , A szent című regénye és a belőle készült darab (Az ör­dög ügyvédje), H. Bartha La- i jós Kiáltás című dokumen- . tűm játéka, és az Utószezon 1 című Fábri-film, de szatíri- i kus hangjánál, kísérletező i formai megoldásánál fogva i ide sorolnám az ugyancsak i vitákat kavaró Moldova-re- 1 gényt, a Gumikutyát is, mely i nemcsak a gazdaságirányítás ! reformjának gondját elemzi, i hanem áz átalakulás félté- < teleit megteremtő emberek ■ pszichológiai-etikai készülő- i dését is — bár ezt a görbe 1 tükör segítségével teszi. 1 Am, ha leszögezzük, hogy ' itt egy 1 újfajta sikertípussal állunk szemben,-] ehhez azt is hozzá kell ten- i nünk, hogy csaknem mind- ■ egyik mű etikai-erkölcsi prob- - lómát bogoz, a felelősség út­jait vizsgálja és a társadal­mi lelkiismeret formálását tűzi ki céljául. A vitákat aztán éppen ez a kegyetlen őszinteségre törekvő, ítélke- < zést követelő magatartása ! robbantja ki: az olvasókat, 1 nézőket is ráébreszti a na- l gyobb összefüggésekben, or- < szágos gondokban való gon- 1 dolkozás felelősségére. H. 1 Bartha egy gyilkosság társa- f dalmi összetevőit keresi visz- f sza, Kovács András az egyéni s felelősség elaltatásának, a bel- i sö felmentés logikájának szer- t kezeiét kutatja az újvidéki j mészárlás eseményeinek fel- 1 kutatásában, az Utószezon a < lelkiismeret jelenségét köze- 1 líti meg, Thurzó a tehetet- s lenség felelősségét elemzi — j más és más oldalról, más és 1 más művészi eszközökkel, sőt 1 művészi nívón, de ugyanaz s a nagy kérdés jelentkezik i ezekben a művekben. Ezek a 1 művek mai életünk egyik z legfontosabb kérdését talál- ; gesztusa ezekben a művekben harmonikus egységre talált egy, új valóság-mozzanat felelős-^ ségteljes felfedezésével. Művészeink érzik, hogy e, két probléma — az alkotó fe­lelőssége közönségéért, és a jövő förmálódásáért — össze­tartozik: ebben látom a jelen­legi művészi sikerek legfonto­sabb közös jellemzőjét. Ez a művészi magtartás segítette vi­lágra ezeket a sikeres alkotá­sokat. A kérdés mégis mintha kevesebb 6Úlyt, jelentőséget kapna a kritikai-művészi köz­életben: az utóbbi két-három évben — tehát amikor az új alkotások ezekkel az alkotói gondokkal jelentkeztek — a kritika mintha szégyenlősen kitérne a probléma elvi-etikai, vagy művészetpali.tikai elem­zése elől. Mintha a kritikus úgy érezné, hogy a művész társadalmi felelősségéről szól­ni dogmatikus ízű lenne, s nem veszi észre, hogy ez a húr zódozás csupán annak a jelen­ségnek egyik tünete, mely a felelősség vállalását általában sem tartja kényelmes dolog­nak. Bár a művészet társa­dalmi hivatásáról szóló Elmér leti Munkaközösségi dokumen­tumban, valamint IX. párt- kongressszus művészetekkel foglalkozó vi tálban többször is felmerült a probléma, a kritir kai közélet lassabban ébred a kérdés fontosságára, s nem érez rá arra a sajátságra, hogy itt mai művészi fejlődésünk egyik döntően új jelenségéra és a továbbhaladás egyik alap? vető kérdésér® van szó. Hol van itt a probléma? — kérdezhetnék, hiszen egy sor jó mű született, kialakuló- ban van egy új művészi mai gatartás — legfeljebb a kritika maradt le erről a fejlődésről —; de ez a művekhez képest, mégiscsak másodlagos szemi pont. A kérdezőnek sok tekini tetben igaza van, a dolog mégi sem ilyen egyszerű. A probléi ma másik oldala ugjranis ügy fest, hogy e jelentős előretör rés' mellett, nem alakult W megfelelő, áramlatot teremtő közhangulat. Egy ilyen új műi vészi törekvésnek csak akkor van hordereje, kifutása, távla» ta. sőt áttörési lehetősége, ha egy széles irodai mi-művészi derékhad mélyíti el az általa kialakított hídfőállást, ha aj élcsoport előrefutó ékjét tá­mogatni tudja az összfejlődés, a művészi közhangulat, aj áramlatot alakító közízlés. Vagyis: a művész felelőssége elképzelhetetlen a művészt közélet felelőssége nélkül: ezt a közéleti hangulatot, belső „pezsgést’ kellene tovább élesztenünk, hogy ez a most jelentkező új és életképes irányzat valóságos művészi szintézishez, a művészi felelős­ség reneszánszához vezethes­sen. Almási Miklós JciA. 5 IliiVc hciucaucu sgyikük sem ad egyértelmű „használati utasítást”, hanem a nézőre bízza, hogy maga találja meg a megoldást — ezért e művek hatása csak vitákban, szenvedélyes gon­dolatcserékben forrja ki ma­gát. Ezzel az új művészi jelen­séggel azonban felmerül egy másik, ma még keveset elem­zett probléma is: o művész társadalmi felelőssége. Ez a gond ebben az összefüggés­ben azt jelenti, hogy a mű­vész felelős közönségéért, az Dlvasók-nézők emberi formá­lódásáért, világnézeti hori­zontjuk tágulásáért, sőt ízlésük és gondolkozásuk ala­kulásáért. Akkor is, ha a mai ember világképét a mű­vészetek csak részben formál­ják: hiszen az elsődleges formálóerő maga a társadal­mi gyakorlat, az élet, mely­ben helytállnak, küzdenek, örülnek, vagy szomorúak. Az a József Attila-i mondat, hogy „én egész népemet fogom, nem ' középiskolás fokon ta­nítani” — minden igaz mű­vész vezérlője. Mit jelent mindez a művé­szi gyakorlatban? Azt, hogy a művésznek gyakran szem­be kell néznie azzal, hogy mit szeretnének olvasni-lát- ni a nézők, mert publiku­mát rá kell vezetni az új összefüggések, szokatlan, né­ha furcsának tűnő össze­függések átélésére, társadal­mi konfliktusok meglátására és a felelősség súlyának — olykor cseppet sem kellemes — átélésére. Sőt: nemcsak ilyen „elméleti" kapcsolatot kell kiépítenie közönségével, hanem mindezt egy lebilin­cselő, és vonzó műben kell a nézők-olvasók műélvezeté­nek, élményének tárgyává tennie. Ez a művészi fele­lősség tehát több rétegű: egy­aránt jelenti az illúziókkal való leszámolást, a régi íz­lésnormák és romantikus for­dulatok lassú-türelmes átépí­tését, és a valóság magas mű­vészi hatásfokú felfedezését. De hol van itt a felelősség mozzanata? Dtt, hogy ebben a munkában i művésznek legtöbbször fe­lér foltokat kell meghódítania, is itt az összpolitikai fejlődés ittekintésének, a közéleti jár- asságnak éppúgy részévé kell /álnia alkotómunkájának, mint i közönség befogadóképessé­gét, fogékonyságát, érdeklődé­ért érzékelő képességének. A nűvész nemcsak kérdéseket esz fel, hanem jelzi, olvasó­éból „provokálja” a válaszo­dat is. Tehát nem felelőtlenül ;sak kérdez, hanem a közvé- emény formálójaként befolyá- ol is, és ennyiben részese a övő társadalmi-emberi formá- ásának is. A Húsz óra, vagy a Hideg napok azért jelentettek szintézist, mert ez a sokoldalú nűvészá felelősség volt az al- totómunka kerete: a felfede- és értékeit az emelte, hogy i7 í'ii ízlé.Qnnrmák alakításának A mikor jó huszonöt esz­tendővel ezelőtt Bencze lenő vállalati könyvelő és fe­lesége, született Márkus Pi- "oska házasságot kötöttek, örökölték Márkus nagyma- nától a zugligeti családi há­tukat. Ebben a házban született és lőtt fel az első gyerek is, az romáron tizenkilenc éves i. gylánnyá cseperedett IIon- ta. A fiú egyetemista, a lány tavaly végezte el az élelmi­ig-éri pari technikumot. Ami­óta a gyerekek felnőttek, a mama is dolgozik, statisztikus egy óbudai vállalatnál. A kis család békés és ki­egyensúlyozott élete a múlt év elején megváltozott: a ma­ma tisztán száznegyvenezer forintot nyert a lottón, annak a ké* szelvénynek egyikével, amelyet hetenként kitöltött, bízván a szerencséjében, mint ctllliy 1 ő VliVci.il- IliCtOVÍiV. — Naív lélek vagy, Piros­kám, ha azt hiszed, hogy pont neked lesz majd ötös talála­tod — mondta nem is egy­szer Bencze a feleségének. — Nem vagyok olyan nagy­igényű és telhetetlen sem va­gyok. Én megelégszem négye3 találatai is — felelte és ami­kor kifizették a száznegyven- ezer forintot, valóban nagyon elégedett is volt. Eleinte egészen jól indult a tervezés. Különösen az csi- gázta föl a családot, hogy nyáron, a szünidőben, a ma­ma pénzt és fáradságot nem kímélve, meglepetésként mind a négyük számára há-> romhetes külföldi IBUSZ- utazást szervezett a Dalmát tengerpartokra. S zerfelett elégedetten, vi­dáman és napsütötte barnán érkezett haza a csa­lád kis otthonába. — Nem ismerünk rád, Pi­roska — mondták a kartárs­nők a hivatalban, és nem győzték dicsérni, hogy meny­nyire megfiatalította a lottó­nyeremény, meg a nyaralás. De nemcsak ennyit mondtak Miért tetszik és miért nem? Picasso grafikája Sylvia és Dániel megálltak az utolsó teremben és egy­másra néztek. Mindketten azt várták, hogy azonos gon­dolatokat és érzelmeket válta­nak majd ki belőlük Picasso itt kiállított grafikai művei, de soha még ellentétesebb arckifejezéssel nem állt szemben két szerelmes. — Olyan csalódott képet Vágsz — mondta Dániel. — Te meg olyat, mintha felfedezted volna a bölcsek kövét, — mondta Sylvia. — Bizony, felfedeztem, — lelkesedett Dániel. — Én többet vártam, — húzta el ajkát Sylvia. — En meg többet kaptam attól a kiállítástól, mint amennyit vártam — válaszol­ta nevetve Dániel. — Hol itt az a híres avant- garde, amelyet annyian tá­madtak és annyian védtek? Ezek a lapok tisztes kísér­letek valami formaújításra ■— semmi más. És hol itt az egység, amely kialakítja egy- egy művész senkivel össze nem téveszthető profilját? — méltatlankodott Sylvia. Leültek egy padra és körül­néztek a teremben. — Azt hiszem nem értet­ted meg Picassót, — mondta Dániel. — Talán túl buta vagyok hozzá ... jegyezte meg epé­sen Sylvia. — Nem vagy buta, csak megfertőzte az agyadat az a Sok érv és ellenérv, amit Pi- cassóról hallottál és kialakí­tottál róla elveket, anélkül, hogy egyetlen festményét, vagy rajzát láttad volna ere­detiben. — Láttam reprodukciókat. — Éppen ez a kiállítás bi­zonyítja, mennyire képtelen egy reprodukció , közvetíteni az eredeti alkotást. A repro­dukcióban nem több és keve­sebb vész el, mint a kép hangulata... És e sajátos hangulat nélkül nem lehet tiszta képet alkotni Picassó- ról. — De most már látom az eredeti rajzokat, mégsem iga­zolják a várakozásomat... — Válaszolta Sylvia. — Nem igazolják . .. ezt mondod? Ez éppen azt bizo­nyítja, hogy elfogultan jöttél ide és nem tudtad tiszta szem­énél nézni a rajzokat. A mű­vészet nem arra való, hogy igazoljon bármit is. — Te tiszta szemmel néz­ted? — Azt hiszem, igen, — lel­kesedett Dániel és felfedeztem azt, amiért a világ rajong Pi- cassóért és amit a reproduk­ciók alapján én sem tudtam felfedezni... — Na és miben áll a te fel­fedezésed? — nézett Sylvia hunyorogva Dánielre. — Ez bonyolult dolog, ösz- szefügg korunkkal, a művé­szettel és azon belül festészet­tel és grafikával... — De azért leszel olyan kedves ugye és elmagyará­zod nekem a rossz szeműnek és az elfogultnak? — mondta gúnyosan Sylvia. — Hogyne, nagyon szíve­sen — vette át a hangsúlyt Dániel, de aztán elkomolyo­dott. — Nézd ... absztrakt fes­tők védelmében szokták el­mondani, szerintem a szno­bok, hogy ö, mármint az absztrakt festő, így, abszt­raktnak látja a világot. Ez nem igaz. Az absztrakt festő is ugyanúgy látja a világot, mint te vagy én. A különbség csupán abban rej­lik és ez nagyon lényeges különbség, hogy ki hogyan értékeli a világot. Az emberek között és így a festők között is vannak opti­misták és anarchisták, van­nak pesszimisták, lelkesedők, katasztrofisták, megalkuvók és realisták ... Ezzel azt aka­rom mondani, hogy ezek a különböző, persze nem min­dig szigorúan elhatárolható életfelfogások kifejeződnek a festészetben a papíron, vagy a vásznon is. — És Picasso esetében? — Picasso világfelfogása és azt hiszem minden formai és mesterségbeli újdonságon túl­menően, ez a lényeg, egy­szerre harmóniában és disz­harmóniában áll korunkkal, helyesebben szemben áll mindazzal, ami a mi vilá­gunkban rossz és képviseli azt, ami jó. — Ezt én nem fedeztem fel. — Nézzük meg ismét né­hány rajzát — mondta Dá­niel és felállt. Ismét körülsétáltak a ter­mekben és megálltak egy-egy kép előtt. — Az európai ember a m korunkban — folytatta Dá niel — hajlik a pesszimiz musra és nem ok nélkül Iszonyatos háborúk után a atombombák háborús veszély és konkrét háborúk árnyé kában élünk. Európa felet benzingőz lebeg és az embe rek úgy érzik, végérvényeset beszorultak a városok kalic kaiba. Ezek a tények nert sugallnak éppen kelleme gondolatokat. — És mit tesz ebben a hely zetben Picasso? — vágott köz be Sylvia. — Az emberiség na gyobb gyönyörűségére kétfejt nőket fest! — Azt is fest. De fogalmaz zunk pontosabban. Picasst nem az „emberiség gyönyö rűségére” fest, hanem csal a kiválasztottak gyönyörűsé gére, hiszen köztudott, hog\ a világ lakóinak kétharmai része éhezik, tehát nemhogy képet, de betűt sem látót még és nem is ez a legföbl gondja. — És ez Picasso szempont jából, miért lényeges? — Azért, mert ez a zsenid lis festő látja, hogy végső el lentmondásokkal terhes ko runk képletesen szólva: meg alkotta a kétfejű torzszülöt teket. De azért nagy művés: Picasso, mert ennél a felfe dezésnél nem áll meg. Eb ben a szörnyűségekben bő­velkedő korban alkot egy já­tékossággal, humorral, vidám Sággal, tréfával és gúnnyá teli világot. Nézd meg, ké­peinek többségéből árad a: irónia. És nagyon szereti a: életet. Bikaviadalok, ölelke­zések, kentaurok, nimfák faunok, minotaurusok, bacchu- sok népesítik be ezt a vilá­got, azok az élvezetek é: mesék, amelyekre a nagyvá­rosi életbe szorított embe 1 annyira vágyik. — Be kell vallanom — mondta Sylvia, hogy mind­ezt én is éreztem. De mién szükségesek ehhez a világ­látáshoz a kusza vonalak él torz formák? — Azért, mert Picasso nem felelőtlen ember. Miközben minden érzékével ízleli os élet gyönyörűségeit, ott érzi ólálkodni azokat a szörnyűsé­geket is, amelyeket kitermeli ez a század. Nem festhet úgy mint Raffaello. Sylvia elgondolkodott, dt nem szólt egy szót sem. Ami­kor később elváltak és Dá­niel villamosra ült, ő vissza­ment, hogy megnézze újra s kiállítást. Nádas Péter Ötödször Magyarországon a Mojszejev Táncegyüttes Harminc évvel ezelőtt egy fiatal orosz balettmester ma­ga köré gyűjtötte azokat a lel­kes ifjú táncosokat, akik ér­deklődtek művészi tervei iránt, s velük együtt hozzálá­tott a népi táncok tanulmá­nyozásához. Neve: Igor Moj- ßzejev. Mojszejev járt Ukrajnában, Belorussziában, Tádzsikisztán­ban, a Volga-vidéken, az Ural hegyei között, Szibériában, a Kaukázusban és a Krim-fél- pzigeten. Hol vasúton-, hol ko­csin, máskor lovagolt, sőt gya­logosan is nekivágott a távol eső falvakba vezető utaknak. Leghitelesebb forrásainál is­merkedett meg a népi tánc­művészettel. A falusi ünnepsé­geken és klubestéken találko­zott a tehetséges népi tánco­sokkal; gyűjtötte a tapasztala­tokat és ismereteket „A nép­művészet nyitotta meg előttem hivatásom útját" — mondja. Az együttes eredetileg 35 táncosból állt Sokan közülük öntevékeny művészegyüttesek­től jöttek. A Mojszejev-együt- tesnek jelenleg száz tagja van, S csaknem valamennyien elvé­gezték a táncművészeti isko­lát A fiatalok átveszik az idő­sebb nemzedékektől az együt­tes hagyományait: a népi tán­cokban érvényre jutó kifogás­talan stílusérzéket, az előadás páratlan könnyedségét, elsa­játítják a rendkívüli összeszo­kottságot amelynek alapján a táncosok csoportját valóban együttesnek lehet nevezni. A műsorban a népi táncok mellett — több mint nyolcvan ilyennel dicsekedhetnek — akadnak olyan számok is, amelyek teljes tematikai cik­lusokat alkotnak. A „Képek a múltból” a for­radalom előtti Oroszország életét bemutató szatirikus je­lenetekből áll. Legsikerültebb közülük a „Moszkva környéki Ura" és a „Vasárnap”. A „Ké­pek a szovjet életből” legje­lentősebb száma a „Partizá­nok": a Nagy Honvédő Hábo­rú történetének egyik dicsősé­ges fejezetét mutatja be. A táncosok műsort szerkesz­tettek a kollektíva utazásairól. Óriási földgömböt állítottak a színpad közepére, s azon meg­jelölték az együttes csaknem harminc év alatt megtett út­ját A távolság azóta tovább nőtt: az együttes most fejezte be negyedik föld körüli útját. Magyarországon az együttes 1946 elején járt először. A most következő vendégjáték már az ötödik lesz. A Mojszejev-együttest nem­régiben a Szovjetunió Akadé­miai Népi Együttesének címé­vel tüntették ki. Ezt a címet a Szovjetunióban csak a legkitű­nőbb és legkiforrottabb szín­házi és zenei kollektíváknak adományozzák. Igor Mojszeje- vet is nagy kitüntetés érte az idén: az „Ut a tánchoz” című műsoráért Lenin-díjjal jutal­mazták.

Next

/
Oldalképek
Tartalom