Pest Megyei Hírlap, 1967. április (11. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-30 / 101. szám
4 1967. ÁPRILIS 30., VASÁRNAP Éljen a szocializmust építő magyar nép! Május 3—6. A magyar szakszervezetek XXI. kongresszusa Május 3—6. között Budapesten, az Építők Székházának nagytermében tartják soron következő, XXI. kongresszusukat a magyar szak- szervezetek. A nagy jelentőségű tanácskozás napirendjén — a SZOT legutóbi ülésén elfogadott javaslat szerint a következő témák szerepelnek majd: O A Szakszervezetek Országos Tanácsának beszámolója a XX. kongresszus óta végzett munkáról, valamint a magyar szakszervezetek soron következő feladatai. Előadó: Gáspár Sándor, a SZOT főtitkára. O A Szakszervezetek Országos Tanácsa számvizsgáló bizottságának jelentése. Előadó: Somogyi Miklós, a szám- vizsgáló bizottság elnöke. O A magyar szakszervezetek alapszabályának módosítása. Előadó: Gál László, a SZOT titkára. O A Szakszervezetek Országos Tanácsának és számvizsgáló bizottságának megválasztása. A kongresszuson a csaknem hárommillió szervezett dolgozót 607 küldött képviseli, továbbá mintegy 450 meghívott vendég vesz részt a tanácskozáson. A kongresszus hazai részvevőn kívül csaknem ötven ország dolgozóinak és öt nemzetközi szervezetnek — a Szakszervezeti Világszövetségnek, az össz-afrikai Szakszervezeti Szövetségnek, a Latin-amerikai Egység Kongresszusának, az Arab Szakszervezetek Nemzetközi Szövetségének és a Nemzetközi Munkaügyi Szervezetnek — a képviselői kaptak meghívást a tanácskozásra. Első magyar csomagolási verseny A hazai csomagolástechnika színvonalának növelésére, a magyar áruk világpiaci versenyképességének a fokozására és a hazai fogyasztói igények jobb kielégítésére országos versenyt indít az Anyagmozgatási és Csomagolási Intézet. Szeptemberben tartják az első hazai csomagolási versenyt. AVATAS HOLNAP A HÁZ ÉS GAZDÁI Növekedett a mezőgazdasági árutermelés Emelkedett a szövetkezeti tagok jövedelme Tovább erősödtek a közös gazdaságé TANÁCSELNÖKÖK ÉRTEKEZLETE Tegnap délelőtt tartották az új tanácsi ciklusban első értekezletüket a megyei tanácson a járási és a városi tanácselnökök. Elöljáróban Varga Ferenc megyei tanácselnök mutatta be a végrehajtó bizottság új tagjait, majd dr. Pénzes János elnökhelyettes számolt be a termelőszövetkezetek múlt esztendei gazdálkodásáról. Bevezetőjében megállapította: a megye közös gazdaságai az elmúlt évben elfogadható ütemben fejlődtek, általában javult a vezetés színvonala, a tsz-ek többsége megérett a vállalatszerű gazdálkodásra. Javult a tagok munkafegyelme, az előző évinél A SZOT MŰVÉSZETI DÍJASAI A SZOT székházában szombaton ünnepélyesen átadták a Szakszervezetek Országos Tanácsának 1967. évi művészeti díjait. A SZOT 1967. évi művészeti díját kapták: Soós Zoltán költő, Moldova György író, az Irodalmi Színpad együttese és Szendrő József, az Irodalmi Színpad igazgatója, Berek Katalin színművésznő, Szatmári Antal, Pálinkás József és Révész László — a „Fáklyavivők” című hanglemezsorozat szerkesztői munkaközössége, Katona Agnes zongoraművésznő, Antal Imre zongoraművész, Kollányi Ágoston filmrendező, Kocsis András szobrászművész és Balogh Jenő festőművész. többen kapcsolódtak be a közös munkába, s ennek eredményeként a jövedelem is gyarapodott. Figyelemre méltó teljesítmény, hogy tavaly tíz százalékkal növekedett a közös gazdaságok termelési értéke, ugyanakkor az anyagi jellegű költségek csak nyolc százalékkal emelkedtek. 1966-ban kiszélesedett a mellék-, illetőleg a segédüzemági tevékenység. A szentendrei járásban közel 70 százalékkal, a budai járásban több mint 40 százalékkal volt magasabb, mint 1965-ben. A termelőszövetkezetek tiszta vagyona 15 százalékkal gyarapodott. 1965-ben is meghaladta már megyénkben az országos átlagot az egy tagra jutó átlagjövedelem, tavaly ez az összeg 13 234 forintot tett ki. Kiemelkedően jól alakult ez a szám a szentendrei járásban, ahol elérte a 23 000 forintot. A budai járásban és a gödöllői járásban 16 000 forint felett, a ráckevei járásban 15 896 forintot keresett átlagosan egy- egy tag. Ezzel szemben kedvezőtlenül alakult a tagok átlagjövedelme a váci, a szobi és a monori járásban, valamint Nagykőrös városban. Ki itt belépsz, hozd el magaddal Piros zászlónak a reményt. Ki itt kimégysz, vidd diadallal A mély hitet, vidd szerteszét... Juhász Gyula Nyugatra szélesen nyiló völgylapály. Északra és keletre szelíd hajlattal vonuló szőlőhegy. A kettő között a falu. Veresegyház. Fél évezrednél is öregebb, halmazos település, széles főutcával. Déli részén új lakóházak sora. Nyugati szélén a Folyás-patak rétjei zöldellnek, öt és fél ezer ember otthona e táj. Emeletes háza mindössze kettő. Az egyik irodaháznak épült. A másikat holnap avatják. Második otthonává minden veresegyházi embernek, mindazoknak, akik szeretik és igénylik a kultúra kincseit. Akik szórakozni és művelődni egyaránt eljárnak majd ebbe a fehér falú, csupa üveg épületbe. Öt esztendeig épült. Papíron kétmillió-nyolcszázezer forintba került. Arról a millióról azonban nincs hivatalos írás, amit társadalmi munkában adtak hozzá a veresegyházi emberek. Jószerivel mindenki részelt belőle valamennyit. firejéhez, idejéhez képest. A megye is. Három- százezer forinttal járult hozzá. Kellett már nagyon, öt éve bontották le a régit. Csak j egyetlen, L. alakú fala ma- j radt meg. Arra tervezte az új, emeletes épületet Ligeti j Tamás, a LAKOTERV mér- ! nőké. Az avatásra várják őt is. Mint mindenkit, akinek szívügye volt, hogy felépüljön a ház. Állok kapujában, figyelem az erre járó emberek arcát. Lassúbbodnak a léptek, aztán megtorpan a láb. íratlan törvény lett Veresegyházon, hogy meg kell állni — ha csak rövid időre is — a ház előtt. Rácsodálkozni, mintha most látnák először, pedig a két kezükkel ásták alapjait, rakták fel tégláit, építették csatornáját. Mégis. Más volt csinálni és megint más dolog nézni. A karokban még ott zsibong a munka fáradtsága. A derekakat is jóleső érzés kiegyenesíteni. így a látvány is más, mint amikor csak alulról felfelé pislogattak az emelkedő falakra. Különösen az olyan öregeknek, mint amilyen Hományi Frigyes. A nyolcvanadik születésnapját is itt ünnepelte. Pedig nagyon várta otthon a család azon a vasárnapon. Kétszer is szalajtották érte az unokát: jöjjön már nagyapó, elhül a tyúkleves, de ő mind a kétszer azt üzente vissza az unokával: itt még kötelezettségem van, majd megyek, ha végeztem ... Azzal megkereste a tanácselnököt, mert éppen befejezte a számára kijelölt munkát. Kérdezte: most hova álljak? Az elnök szabódott, küldte volna haza, de az öreg megmakacsolta magát: fiam, olyan helyre állíts, ahol dolgozni lehet... S ment a legnehezebb munkahelyre, csatornát ásni és ásta mindaddig, míg csak a válláig nem süly- lyedt a maga mélyítette gödörben. Két markos legénynek kellett kihúznia, annyira belefáradt ... Kővári György gondnok idézi a történetet, Pásztor Béla tanácselnök fjedig szaporán bólogat rá: így volt, így igaz. — Regényt lehetne írni abból a nagy összefogásból — emlékezik az elnök —, amelynek nyomán felépült e ház. Neveket ne kérdezzen, estig sem érnék végére a felsorolásnak. Beszéljünk inkább csak úgy az építőkről, mint a falu lakóiról. A tömegszervezetektől az iskolásokig, a bejáróktól a termelőszövetkezeti csoport tagjaiig mindenki részt vállalt ebből a munkából. Ingyen, szívességből, egy kicsit a maga hasznára. Igaz, hosszú ideig tartott, de azért elérkeztünk eddig a napig is... Az elnök — huszonkilenc j éves. Másfél esztendeje áll a • A Pest megyei Hírlap alapító tagja Ez nem titulus, ez tény. Mintahogy ak is tény, hogy azokban a tizenegy évvel ezelőtti, zűrzavaros novemberi napokban elsők között jelentkezett munkára a garázsban. Vidéken lakott, s gyalog rótta a kilométereket nap, nap után. „A munka legalább elfoglalt. Mit csináltam volna otthon? A dekkolást nem nahem találták ki” — így válaszolt, ha faggattam: nem félt? Talán félt is, hiszen akkoriban gyakran rálőttek a kommunista újságírók gépkocsijára. Ha reggel elindult, sosem lehetett biztos abban, hogy este még hazatér. Mégis elindult. Mindennap. Személyi igazolványa szerint Bulfán Fábiánnak hívják. Gépkocsivezető. Az új kollégák már csak Bulinak ismerik. Talán nem is tudják, hogy ez nem ragadványnév, hanem törökös matrikulájának becézett változata. Tíz éve járjuk együtt a megyét —, ha szabad így mondanom. Mert én igencsak eltévednék nélküle. Behunyt szemmel ismer minden eldugott tanyát, települést, erdei ösvényt, Szittyóűrbőtöl—Ganádpusztáig. Ahol egyszer megfordult, négy év múlva is odatalál. Csak a felsőgödi tanácsháza fogott ki rajta egyszer. A dolog így esett: Tíz p>erce keringtünk már a váci országút és a vasútvonal között, a tanácsházát keresve — hiába. Családi házak, kiskertek között forgolódtunk, élőlény sehol. Az egyik utcában végre két mamókát láttunk a kerekeskútnál. Jócskán meghaladták fejenként a ban- tam-súlyt, de még a mázsát is talán. Fekete kendőjükben úgy károgtak a kút körül, mint kit öreg tollászkodó varjú. Buli Moszkvicsával megstur- colta a kutat, s fél méterre a mamókáktól megállt. — Jó napot, menyecskék! — üdvözölte őket hódító mosoly- lyal. — Megmondanák, merre van a tanácsháza? Igyekeztem olyan kicsire összehúzni magam, amennyire bírtam. Ha soha, most aztán rlküldik valahova —, gondol- tf i — a menyecskéért! Tévedtem. A két mamóka kacéran megriszálta magát, s még fogatlan ínyük is kivillant a boldogságtól: — Mennyik csak tova, igényest egy darabig, osztán ha a sárga háznál balra fordul, magától is megláttya! — válaszolt a fürgébb észjárású. — Csókolom a kezüket, szépasszonyok! — hálálkodott Buli, s a mamókák olvatag pillantásai tüzében elhajtottunk. Elhajtottunk mi olyan úton is, amire azt mondták, istenkísértés. Ügy kétméternyi keskeny szekérút volt, jobboldalán hosszan tátongó szakadék. Megfordulni lehetetlen, visz- szafelé rükvercben jöhetünk. Buli szeme az útra — útsa?! — tapadt, s fogai között iszonyú hamisan fütyörészett. Ebből tudtam, hogy ideges. Igyekeztem férfiasán viselkedni, s én is rázendítettem. Vegyeskarra fújtuk, észre sem vettük, amikor az út végétért... Ennyit arról, hogy milyen vezető. S hogy milyen ember? ... Másfél órai kínlódás után kiiövök a tanácsházáról. Jegyzettömbömben egyetlen vérszegény zsákmánnyal” nyitom ki a kocsi ajtaját. Buli a zajra fel rezzen, s tétován kap a volán után. „Aludt” - szögezem le irigyen, gondolatban. „Amíg én itt a megbízott elnökkel küszködtem, ő nyugodtan alszik. Jó neki. Reggel kihozza a kocsit a garázsból, este visszaviszi. Amint kiszállok, szunyókál. És ezért még napidíjat is kap. Én pedig másfél óráig nyúzom az emberemet, hogy mi újság errefelé, semmi, lakik-e a faluban érdekes ember, senki, s a végén megtudom, hogy cédulaházat építenek az idei kofából.” Hátradőlök az ülésen, s felsóhajtok: — Gyerünk tovább. Kicsit piszmog a slusszkulcscsal, s a világért se nézne rám, amikor megszólal: — Azt mondják, van itt egy amerikai házaspár, féléve jöttek haza. Harminc évvel ezelőtt cselédek voltak a falu leggazdagabb parasztjánál. Valami ólfélében laktak, a hátsó udvarban. Most meg házat akarnak építeni a főtéren. Harminc évig erről álmodtak. Hiába magyarázza nekik a tanács, hogy nem lehet, mert a távlati tervben művelődési ház, meg vendéglátó kombinát épül oda, fű- höz-fához futkosnak panaszukkal. Már a képviselőnél is jártak. Még pénzt is ígértek a tanácstitkárnak, ha elintézi, s nem értették, miért haragudott meg rájuk. — Honnan tudja mindezt? Egyesbe teszi a sebességváltót, s a kocsi puhán elindul: — Hát... Sok mindent beszélnek az emberek ... Még azt is mesélik, hogy azért jöttek haza most. mert az unokájuk tíz hónapja elesett Vietnamban. Árva gyerek volt, ők nevelték. . — Hova megy, ember? Forduljon vissza azonnal! Meg kell őket keresnünk! — Azt lehet. Itt laknak, a következő saroknál. Szeme sarkából felém sandít, s iszonyú hamisan fütyö- részni kezd. Ebből tudom, hogy elégedett... Ez a másik eset 57-ben történt. Levelet kaptunk, hogy a pilisi hegyekben angróban megy a zugmészégetés. Iparengedély, biztonsági berendezés nélkül. Kollégámmal elhatároztuk, hogy utána nézünk. Kajakos fiú volt, valaha birkózó, azt mondta, nem kell nekünk rendőr, elegen leszünk mi ketten, meg a Buli. El is mentünk, oda is értünk a levélben megjelölt tisztáshoz, ahonnan eldugott ösvényen, gyalog jutottunk az első kemencéhez, öt-hat rossz arcú, fenyegető külsejű férfi fogadott kettőnket. Éppen meszet égettek. A tárgyalás rövid volt és nem épületes. A mészégetők bicskát vettek elő, s gyűrűbe fogtak bennünket. Ebben a pillanatban megjelent a Buli: — A százados elvtárs türelmetlen, nem vár tovább a pisztolyjelzésre, megkezdik az átfésülést — közölte éneklő hangsúllyal, mint aki útközben sokszor ismételt üzenetet továbbít. A bicskák lehanyatlottak, az emberek tétovázni kezdtek. Buli széles vállával szétlök- döste őket, s maga után húzott bennünket. Mire azok felocsúdtak, már sebesen robogtunk lefelé a hegyoldalon. — Hogy jutott ez eszébe Buli? Nem félt? Vállat vont. Na és, ha félt? A dekkolást nem neki találták ki • • • Nyíri Éva falu élén. Előtte a művelődési ház igazgatója volt. — Tudja, olyan ló nélküli huszár... — mondja nevetve. — Amikor kineveztek, már bontották a régit, ez pedig... — mutat körül a gazda örömével — még csak a képzeletünkben élt. A kérdés akaratlan: — Miért kellett akkor mégis igazgató? Eltűnődik. — Igaz, művelődési házunk nem volt, de azért a falu nem mondott le a kulturálódásról. Nagy itt az igény már hosszú esztendők óta... — jelenti ki alig titkolt büszkeséggel. — A népi tánccsoport, vannak vagy negyvenen, ez idő alatt szerzett aranyérmet. Az énekkarunk ezüstkoszorús együttes. Az iskola épületeiben próbáltunk, akár csak a fúvószenekar. A félszáz tagú irodalmi szakkör a presszóban tartotta összejöveteleit. Ismeretterjesztő előadásokra megint csak oz iskolát vettük igénybe. így volt ez egészen tegnapig. — És holnaptól? Nem küld válaszért az új igazgatóhoz, maga kalauzol végig az új épületen, maga ismerteti a falu kulturális terveit. — A négyszáz személyes színházteremben rendszeresen szeretnénk színházi előadásokat. A két zeneterem hamar megtelik muzsikus diákokkal. A könyvtárunk végre méltó otthont kap. Az előadóteremben az ismeretterjesztésen kívül helye lesz a klubnak is. Ajtaja egybenyitható az állandóan működő presszóval. És itt lesz a televízió is. Ide költözik a párt- és a KlSZ-szer- vezet és szakköri szobát kap az MHS ... Olyan alapossággal számol be mindenről, mintha még mindig csak kultúrigazgató lenne. Amikor mondom, mosolyog. — Nincs benne semmi rendkívüli. Szeretem a művészeteket, azon belül is elsősorban a színházat, az irodalmat. Színésznek készültem. A főiskolán három rostavizsgán átjutottam, de a negyedik nem sikerült. Biztosan nem lettem volna jó színész. De azért az irodalomról, a színházról nem mondtam le. Elvégeztem a kétéves színjátszó-rendező tanfolyamot. — És a tanácselnökség? — Sokkal nehezebb, mint ahogy gondoltam. Egy kicsit mindenhez érteni kell. A tervezéstől a kivitelezésig. De legfőképpen az emberekhez. És ez a legnehezebb. Talán, majd túljutottam a negyedi X-en... Ha már nagyon embert megismertem. Akk sem biztos, hogy mindenkin tudom a nyelvét. Pedig az nagyon kell. Anélkül nehezen boldogul az ember ... Hogy holnap felavatják házat, egy kicsit vagy talán nem is kicsit az ő érdeme is Nem tőle tudom, a munkásoktól, a falu lakói tói: hány napja, hete, éjszaka ja ment rá az építkezésre. H< kellett, beállt a munkások sorába, ha kellett, építőanyagot fuvarozott vagy anyag után talpalt. Mindenhol ott volt ahol lendíteni kellett az épít kezés ütemén: szebbé, otthonosabbá lehetett varázsolni már felépült ház valamelyik termét. Mondom, amit az emberektől hallottam, a szavamba vág s más érv híján neveket sorol — Másokról írjon! Vá Károlyról, a KISZ-titkárról Backó Magdolna kertészről Ács Bandi technikumi haliga tóról. Deák József esztergályosról. Kiss Józsefről, Újvár Andrásról, a termelőszövetkezeti csoport tagjairól. Fekete Mihály traktorcsról. És a töb biekről. övék az érdem. Vág még pontosabban fogalmazva az egész falué. Prukner Pál
