Pest Megyei Hírlap, 1967. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1967-02-05 / 31. szám
1967. FEBRUAR 5., VASÄRNAP í*t-s* m ECtn ip^fap 9 KÉMÉNY DEZSŐ: A H I D Az állandó alapmoraj------------------------ ba bele-bel eszakító sorozatok, a gránátok tompa durranása, az aknák süvítése már nem zavarta a pincelakók álmát. Az ember sokmindenhez hozzászokik. De az a hajnal — talán azért, mert nagyon hosszúra nyúlt a pincenapok szennyes és sötét folyosója, és nagyon szerek tünk volna már végére jutni — az a hajnal talpra állított mindenkit. Az ódon ház boltozott pincéje nyögött; furcsa, surlódó nesz, száraz csikorgás áradt a falakból, mély dübörgő hang jött a föld alól s érkezett a levegőből. A rácsos lécajtók mögött itt is, ott is mécsfény gyúlt, mocorgás, sZöszmötölés hallatszott, azután csend lett. Mindenki várt. Várt, mert nem csak a pincében, de odakint is csend volt. A nyitott, pinceajtón köd és csend szüremkedett le és megborzongatta a várakozókat. Nyirkos volt a januári hajnal, hideg, ellenséges. — Vége — mondta valaki, és erre a szóra megmozdult a pince. Lakói kitódultak az udvarra, pedig ott sem lehetett többet látni. Csak az ég szürke négyszöge volt felettük. — Dehogyis van vége — dörmögte egy másik hang és gazdája visszaballagott a megszokott rekeszbe. A ház népe sietve követte példáját. Magam maradtam az udvaron. Nem voltam hős. Kíváncsi voltam. Tudni akartam, mi történt, és mi történik. Nagyon kíváncsi voltam, és húszéves. Fal mellett, szegletröl-szeg- letre osonva, de simán jutottam el a Mikó utcáig. Ott várni kellett. Várni és hasalni egy kiégett Volkswagen és egy lódög között. Nem az orosz aknavetők miatt — azok még mindig hallgattak. De az Alagút torkolatából szürkeruhás németek sorjáztak elő, és eltűntek a ködben a Naphegy irányában. Mit keresnek ezek ott? Tovább a Krisztina té----------------- ren át. Az Attila körúton egy percre megálltam, hogy megcsodáljam a reggeli derengésben azt a német vitorlázórepülőt, amely orrával egy harmadik emeleti ablakba fúródva úgy lógott az úttest fölé, mint egy színházi díszlet. Vagy mint az emberi értelem és alkotóerő paródiája. K ilógott az úttest fölé. Úttest? Robbanások szántotta aszfaltcsík, tégla, vakolat, elhullok, testnélküli végtagok. S mentem tovább, hátam mögött a fej nélküli Déryné-szoborral. Fogalmam sem volt róla, hol kell keresnem a hajnali dübörgés eredetét. A kiégett testőrlaktanya előtt egy férfi guggolt, havat gyűjtött egy piros fazékba. — Mi volt az a reggeli durranás? Rámnézett. — A tabáni templomnál nyilasok vannak. Olajozzon, mert a mi pincénkbe le nem eresztem. Tovább tömte fazekát, szája hangtalanul tovább mozgott. Nem tudtam megállapítani, imádkozott-e, vagy káromkodott. A Rácz-fürdönél nem jutottam tovább. Ügy gondoltam, hogy az épületen keresztül próbálok lejutni a Dunához, ha ez egyáltalában lehetséges, hiszen a pesti oldal már felszabadult, és úgy tudtam, hogy a budai alsó rakparton német ütegek tanyáznak. A hó olvadt a levált cipó talp és harisnyám között — madzagot vagy drótot reméltem a szétlőtt fürdőépülettől. Ám nem azt találtam, hanem egy ballonkabátos, keménykalapos, hóna alatt összehajtott pokrócot szorongató, madárszerűen pislogó férfit. Egy nyergen ült és tökmagot evett. — Éhes? Nagyon szívesen... Parancsoljon... — Mi volt az a dübörgés ma hajnalban? — Oda megy? Nem ajánlom. Egy félórával ezelőtt fent voltam a tetőn, csak úgy nyüzsögtek a németek a Gellérthegy alatt. Fényképeznek uram, hogy ezek milyen állatok, ott állnak a budai hídfőnél és fényképezik a romokat. — A híd? — A hidak. Ami a Margithídból maradt, a lánchíd, meg az Erzsébet-híd ... — A híd.-, A tökmagos nem eresz------------------------- tette el a k aromat. Velem jött az épület végéig, és egy gránátlyukon át kimutatott. — Elég ennyi. Nem látott még elég ocsmányságot? A pillér felső csücskét láttam, a torony csipkézett csúcsát, és egy darabot a láncból, ami olyan könnyed, elegáns vonallal ívelt át a háromszáz méteres víztükör feISZEBERÉNYI LEHEL: I A HÁLÓ | Németh Endre rajza san tapogatják az égboltot, kémholdak antennái. A pók veszedelmes dologgal játszik: hálót készít. Úgy gondolja, e veszélyes holmi egyedül reá ártalmatlan, a titok birtokosára. Biztos a dolgában, hogy büntetlenül élhet vele. Teljesen nyugodt afelől, hogy senki és semmi meg nem zavarhatja játékait. A hálóba vetett biztos tudat az övé. A hálóba, melyet akár a világ fölé teríthet. S annyi áldozatbogár vergődik a láthatatlanságig’ álcázott szövevényben, amennyit akar, győzze vérüket csapolni. Csapdája nincs? De igen. A kör önmagába tér. Egy reggel kifogtam. A pók kalandját zsákmányával. A parányi áldozat hosszú lábainak kosarában vergődött. Akkora volt az áldozat, mint egy gombostűfej. A pók számos lába: iszonytató toronydaruk, melyek útra készülő ballisztikus gömböt tartanak: a pók feneketlen bendőjét. Figyeltem az áldozat kitörési kísérleteit. Szurkoltam neki. Makacsul ragaszkodott az életéhez. El-eljutott a pók lábaihoz, melyek körbefogták, miként egy fogolytábor kerítésoszlopai. Sose jutott túl a lábakon. Azok nyugodtan, biztosan álltak a helyükön, s némi • söprögető mozdulatot téve, mindig visszaterelték a halálraítéltet. És az még mindig nem adta fel. Nem fogadta el a reménytelent. Magam restelkedem a nagy és hatalmas pók helyett, együttéreztem áldozatával, a parányival. . Pók volt az is, pókocska, a pókok nagy családjából. Egy másik rasszhoz tartozott: a kis testűekhez, melyeknek hasa nem nagyobb egy sovány pontnál, s végtagjaik fölöttébb kurták és cingárak, majdnem jelentéktelenek és színezetükben is mutatnak eltérést. Hapem, odanézzetek! Sí- ! került? A pókocska kitört a | lábak zord oszlopai közül. | Gombostűfejnyi fekete .pont, i nyargal tova a fehér falon. A nagy pók ezt engedné? ! Hogy nem mozdul utána, egy : lábát se mozdítja. Hagyja i futni? A nagy pók biztos a dolgában, fölösleges mozdulnia, örömünk korai volt. A kicsi pók visszafordul. Arasznyi utat, ha tett. Visz- szatér végzete kosarába. Visszahúzta a nagy pók, a hatalmas. Zsinóron tartja, ahogy mi a csirkét és engedi bóklászni kicsit. A körön belül, melynek a zsinór a sugara — járhat-kelhet. A zsinór rándulása figyelmezteti, meddig ér a szabadsága. Újra meg újra engedi arasznyi utakra. Ejnye de sűrűk lettek ezek az utak. Jobban odafigyeltem, s nem mindennapi élményben volt részem, mely fonákjára fordította kommentárjaim építményét. Ocsúdásom azzal kezdődött, hogy • a pókocska gyanúsan sokat szaladgált kosárból ki, kosárba be. Mi több, körbe járta sorra a darulábakat, elmatatott velük. Majd tova futott, s megint vissza, a következő lábhoz. (Nem hittem a szememnek. Megmozdult és kifeszült az első toronydaruláb. Mint amit a padlóhoz szegeztek. Aztán vele szemben a másik — a falhoz tapasztva. Aztán sorba behajtott a többi térdben — láthatatlan gúzsba. Aztán azok is behajtottak, amelyek előbb kifeszíttettek —, a rögzítés végett Aztán nem volt tovább. A gombostűfejnyi pókocska felült a ballisztikus gömb tetejébe, s az zsugorodott, zsugorodott, leengedett, mint egy kiszúrt hólyag. A nagy pókot telhetetlen- sége messzire vitte a maga háza tájától. önhittsége félrerúgott minden óvatosságot. Ugyanolyan hálóba lépett, amilyeneket ó készít, s amire — úgy hitte — csak ó képes. De mégsem egészen olyan volt e háló. Szövevényében eltért attól, amit ő ismert. Maga volt a dzsungel, kenyérfákkal és kókuszpálmákkal, melyeket befutnak a kúsza és erős liánok, és más alattomos kúszónövények. Beléjük gabalyodik a pókláb és nincs menekvés. A pókocska, a gombostűfejnyi, kinek itt a hazája, s a pálmafák tetejében lakik, ördöngősen bánik a liánnal. A nagy pók nem olvasta Gullivert, hogyan járt Lili- putban. — Mondj el mindent. Mikor és hol történt? Mondd el áz egészet szépen sorjában. arry arcán megjelent a gyermeki őszinteség régi, ismerős kifejezése, aztán hozzáfogott a történethez. — Ismerek egy lányt. Az apja meghalt, amikor ő tizenhat éves volt, s később elvette ót egy férfi, aki ugyanabban a házban lakott. Wanda, a lány, nagyon csinos, de ez a férfi magára hagyta a közben megszületett gyermekükkel. Aztán meghalt a kisbaba és kis híján Wanda is. Éhezett és fagyoskodott, mikor Wallen, a férfi visszatért. Akkor ütötte, verte, végül ismét otthagyta. — Larry hirtelen felpillantott. — Keith, én szavamra mondom, soh- sem láttam Wandánál aranyosabb, hűségesebb nőt. Nőt! Hiszen még most is csak húszéves. És tegnap, amikor meglátogattam, az a vadállat Wallen megint ott volt nála. Meglátott engem és nekem rohant, idenézz — Larry egy fekete foltot mutatott a homlokán. — Erre azán nyakon ragadtam és amikor elengedtem, halott volt. Keith keményen megkérdezte: — És akkor mit csináltál? — Sokáig ültünk ott. szólni se tudtunk. Aztán lecipeltem a hullát egy közeli árkád alá. Másnap a szokásos időpontban ébredt, s mikor átlapozta az újságokat, rábukkant a hírre, mely szerint a rendőrség letartóztatta a sohói, Glove Lane-i gyilkosság elkövetésével gyanúsított személyt. Istenem, ha Larry az! Meg kell bizonyosodnia róla, azonnal látnia kell az öccsét. Amikor belépett Larry szobájába, az öccsét az ágyon találta. Hirtelen megkönnyebbült, hiszen a rendőrség valaki mást tartóztatott le Larry helyett, s így a dolog a lehető legjobban alakult. Most majd a rossz nyomon kutatnak, s ezalatt Larry könnyedén leléphet. A lánynak is el kell tűnnie előbh-utóbb, de nem vele. Larry felpillantott rá és megkérdezte: — Nos, mit döntöttél? • — Azonnal el kell utaznod, Larry. Wanda utánad mehet a következő hajóval, de együtt semmiképp sem indulhattok. Van pénzed? — Nincs. — Kifizetem előre egyévi jövedelmedet. — Nagyon jó vagy hozzám, Keith. Mindig jó voltál. Keith szárazon válaszolt. — Holnap indul egy hajó Argentínába. Egyébként szerencséd van. Letartóztattak valaki mást, benne van az újságban. — Micsoda? — Larry a homlokához kapta a kezét és hirtelen fölült — Erre nem gondoltam. Nem gondoltam rá, hogy letartóztatnak egy ártatlan embert. Ez megváltoztatja a helyzetet K eith csodálkozva bámult rá. Megkönnyebbülésében —, hogy a letartóztatott nem az öccse, egészein elfeledkezett a másik emberről. — Ugyan — szólt gyorsan — ez az ember nincs veszélyben. Ez csupán szerencse, idónyerés a menekülésre. Te csak készülj fel az útra s én elintézem, itt van pénz. — Aztán merően az öccsére szegezve pillantását, hozzátette: —■ Ne felejtsd el, hogy rám is kell gondolnod! Megértettél? Larry a bátyja távozása után néhány percig ülve maradt az ágyon. „Az ártatlan ember nincs veszélyben” — ezt Keith mondta, az ünnepelt ügyvéd. Bízhat benne? Elmehet-e Wandával, és itthagyhatja-e azt a másikat, esetleg halálos veszedelemben? Ma lesz a tárgyalás, elvégre elmehet oda. Útközben vásárolt egy újságot, s ott állt benne a letartóztatott férfi neve: John Evan, lakhelye ismeretlen. Igen, Oda kell mennie. A tárgyalóterem zsúfolva volt és Larry borzadva látta a fegyőrök között az ütött-kopott, rongyos férfit, aki oly riadtan kapkodta a fejét a vádlottak padján, mint a vérebektől űzött állat. A kihallgatás rövid volt. Egy rendőr azt vallotta, hogy gyakran látta Evant a Glove Lane árkádjai alatt aludni, ahol a hullát megtalálták. Egy másik rendőr tanúságtétele szerint Evan zsebében megtalálták Wallen arany pecsétgyűrűjét. A rendőr még hozzátette: Evan beismerte, hogy lehúzta a gyűrűt a halott férfi ujjáról, de erősködött, hogy őt magát már holtan találta. Az ítélet nem késett sokáig. Evant bűnösnek találták és Laurence Darrant volt az egyetlen ember a teremben, aki tudta, hogy ártatlan. A z ítéletet jóváhagyásra felsőbb bíróság elé terjesztették, s közben teltek, múltak a hetek. Larry odaköltözött Wandához, s ez a rövid időszak volt a legszebb az életében, amire valaha is szívesen emlékezhetett. Kelthet többé nem kereste fel. nem is írt neki, igyekezett nem is gondolni rá. Az újsága azonban mindennap megvette, s buzgón fürkészte át a híreket. Ám a hivatalos ítélet kihirdetésének napján Keith ment el Larryhoz. — Láttad az újságot? — majd az öccse bólintását látva, gyorsan folytatta. — Egy napra van szükségem, hogy megmondjam, mit tehetek. De most ígérd meg, hogy holnap reggelig nem csinálsz semmit, el sem mozdulsz hazulról, s akkor újra eljövök. ígérd meg, Larry! — Megígérem — felelte az öccse. — Helyes. Bízom benned — fordult meg Keith és magára hagyta. De megnyugodni nem tudott. Egész este azon töprengett, megtartja-e Larry a szavát, végül mégsem bírta tovább és még aznap este visszament. Kopogott Wanda ajtaján, de választ nem kapott. — Larry — szólón gáttá. — Larry, én vagyok! Szavai, csak úgy, mint a kopogás, belevesztek a moccanatlan csendbe. Aztán belökte az ajtót, s megpillantotta mindkettőjüket az ágyon. Alusznak vajon? Megragadta a bátyja vállát és hevesen megrázta. Hideg volt, s a fiú már nem is lélegzett. Keith megrázkódott, s meg kellett kapaszkodnia egy fotel karfájába, hogy el ne essen. Aztán észrevette a borítékot az asztalon. A borítékra tűzve egy kis cédulát olvashatott: „Kérem, adják át ezt a rendőrségnek. Laurence Darrant.” Ösztönös mozdulattal zsebregyűrte az egészet, s meg sem állt a dolgozószobájáig, amelynek biztonságos magányában végül felbontotta. „En, Laurence Darrant, most, amikor önkezem által meghalok, kijelentem, hogy én követtem el a Glove I^ne-i gyilkosságot november 27-én ... Nem akartunk meghalni, de nem viselnénk el, hogy elválasszanak bennünket egymástól, és hogy egy ártatlan embert akasszanak fel az én bűnömért. Nem látok más kiutat. Kérem, temessenek el együtt bennünket. Laurence Darrant.” K eith csak állt és a papírlapok remegtek a kezében. Ha ez az írás eljut a rendőrségre, őt is meggyanúsítják, hogy tudott az egész ügyről már két hónapja. Tönkreteszi a karrierjét, az életét, a lánya életét, az egész ígéretes jövőjét. Hirtelen mozdulattal tűzbe vetette a levelet. Elnézte, ahogy a lángok körülnyaldossák, majd felfalják a papírt, s ezzel vége. Vége a kételyeknek, a rágcsáló, emésztő félelemnek. Az arca megkeményedett. ..Tovább! Nem úgy, mint a gyenge Larry! Mindig csak tovább!” Fordította: Zilahi Judit len a vulso parira, ue vranya most meredek, majdnem függőleges volt; ha gondolatban neghosszabbítottam, alig húsz méternyire a parttól a vizet kellett érnie. Azt a napot a tökmagossal töltöttem, a fürdő szuterénjá- ban. Az orosz ütegek délután négyig egyhuzamban szórták a Duna-partot a Sashegy felől is, % pesti oldalról is. Rágtuk a tökmagot és vártunk. — Körülbelül ötezerszer mentem át rajta — mondtam később. — Az Erzsébet-hídon? — Nyolc éven át naponta kétszer. Pestre jártam iskolába. A tökmagos felnézett. — Mit sír, mint egy vén- isszony? Azt‘hiszi, — dühösen megrázta a zacskót, a tökma- jok széthullottak — azt hiszi, hogy most tálán visszamegyünk az erdőbe? Azt hiszi, hogy itt most már semmi sem '.esz? Nem feleltem neki, nem mertem őszinte lenni. Akkor, 12 on a szörnyű, ködös napon mióban azt hittem. Napokig járkált a pók a fejem fölött, mint valami holdbéli lépegető. A fehér falon járkált, mely ferdén hajol az ágyam fölé. Kékesen dereng a ferde fal fölöttem, az én égboltom. A pók köröz rajta. Idegesítő, szorongató, mint egy hidegháború: ki tudja, mikor válik meleggé. Mikor eloltom a lámpám, nem látom a pókot. Várom, feszengő, készenléti állapotban, míg éberségem elernyed, s elnyom az álom. Ki bírja tartósan a feszült idegállapotot? S a pók bizonnyal erre vár, erre az elernyedésre, erre a figyelemkihagyásra. Az éj leple alatt majd aláereszkedik ejtőernyőjén a paplandombok közé, a paplanvölgyekbe. Köröz a pók fölöttem, kiszemeli a mélyben arcom városát. Arcom épületei: orrom, szemem, szám a kiszolgáltatottságtól borzonganak. Kerek a pók, tányérakna, hosszú pálca lábai kosara-
