Pest Megyei Hírlap, 1967. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-02 / 28. szám

FERI BÁCSI 4 _______________ _________________________________________ ­j sMgjgp 1967. FEBRUÁR 2., CSÜTÖRTÖK , Aztán magyaráz. Egy kicsit ! küszködve a szavakkal, hogy érthetően mondja el a bonyo­lult munkafolyamatot. — Tudja, olyan dolog a fer- rit, akár a nő. Szeszélyes és kiismerhetetlen. Minden napra tartogat valami meglepetést. Ezerháromszáz fokon tizenhat- húszónkét százalék között zsu­gorodik. Nekünk pedig tized- mlllimétemél is nagyobb pon­tosságú gyártmányokra van szükségünk. Ha csak negyven­ötven fokkal több vagy keve­sebb a hő a kemencékben, egy egész sorozatnak vége. Vagy ha nagyobb vagy keve­sebb a nedvességtartalom a megengedettnél. Egyszerűen nem hagyja préselni magát... A ferrit három alkotóeleme a vasoxid, a cinkoxid és a man- gánoxid. Csakhogy mi man­gánkarbonáttal dolgozunk. Eb­ből kell előbb mangánoxidot előállítanunk. Ez tovább növe­li a selejtveszélyt. De a külső hőmérséklet is befolyásolhatja a gyártást. Vagy az, ha odakint huzamosabb ideje esik az eső. Százféle gond, probléma nehe­zíti a munkát... Esténként fáradtan érkezik haza. Ilyenkor úgy érzi, való­ban bácsi már. Ahogyan tisz­telik. Csendre vágyik és nyu­galomra. Megpihenni a napi feszített munka után. Belépés csak az olvasónak HOGYAN KÉSZÜL AZ ESTI KRÓNIKA Az Esti Krónika a rádió egyik legnépszerűbb műsora. Túlzás nélkül állíthatjuk: mil­liók hallgatják. Népszerűségé­nek magyarázata, hogy mindig ! a legfontosabb, a legaktuáli- I sabb eseményekről, a legége- | több napi problémákról tájé- : koztatja hallgatóit. És ami még nagyon lényeges: messze­menően figyelembe veszi és felhasználja a közönség közér­dekű észrevételeit, bejelenté­seit, kéréseit. Ennek végül is az az eredménye, hogy az Es­ti Krónika valóban élő, eleven műsor. A forgatókönyv Ahhoz, hogy ez mindig így legyen, meglehetősen nagy és jól szervezett apparátusra van szükség. Három szerkesztő: hét állandó, sok „alkalmi” ri­porter, a megyei tudósítók, az állandó moszkvai, berlini, pá­rizsi és New Ycxrk-i tudósító, az MTI londoni, bonni és bé­csi tudósítójának összműködé- sére van szükség. — Az előkészítés tulajdon­képpen ‘ már a megelőző nap délutánján kezdődik — mond­ái riporter megelőzi önmagát Mondják: a negyvenedik esz­tendő a legszebb férfikor. Egy biztos: a negyvemesztendős fér­fira még sehogysem illik rá a bácsi megszólítás. Kecskeméti Ferencet mégis mindenki Feri i bácsinak hívja a gyárban. Apró, törékeny, szemüve­ges ember. Kék munkaruhá­ban, nehéz csizmákkal a lá­bán. Az ormótlan lábbeli fur­csának hat rajta. Mondja is magától nevetve: — Csak azért hordom, hogy el ne fújjon a szél az ötven­hat kilómmal... ★ Kecskeméti Ferenc derűs, víg kedélyű ember. Szereti a tréfát, az ugratást. Még akkor sem haragszik meg, ha vele élcelődnek. Legfeljebb vissza­vág. Ilyen a természete. Anek- dótázó hangon emlékezik éle­te egy-egy jelentősebb állomá­sára. — Apám irodai segédtiszt volt a vasútnál. Gyermekko­romban az volt minden vá­gyam, hogy erdész legyek. Él­ni, távol a világ zajától, felol­dódni a csendben. Szeretem a nyugalmat. Nem sikerült... Havi ötven pengő lett volna csupán a tandíj. Hozzá még koszt-kvártély, ruha ... Elvit­te volna a család jövedelmét, így aztán az erdészkedés he­lyett a lakatosszakmát tanul­tam ki, a négy polgári után. Később vegyipari szakmunkás lettem, majd orvosi műsze­rész. A tanulás mindig a vé­remben volt. Műszerészként kerültem ide, a Váci Híradás- technikai Anyagok Gyárába is, tizenkét esztendeje. ★ Kecskeméti Ferenc sok min­den volt már a gyárban az eltelt tizenkét esztendő alatt. Műszerész, beállító lakatos, csoportvezető, művezető, üzemvezető-helyettes. Két esz­tendeje és négy hónapja pe­dig a ferritüzem vezetője. — A kinevezés meghökken­tett. Vajon lesz-e hozzá ele­gendő tudásom, erőm... Az emberek, akikkel addig együtt dolgoztam, bíztattak: maga mögött vagyunk, Feri bácsi... Azt hittem, simán megy majd minden. Valamivel azonban nem számoltam. Azzal, hogy nem elegendő jó barátságban ! lenni az emberekkel, segíteni I I nekik, ha problémájuk van, vagy valamit nem értenek. Követelni is keli. Munjtafe- gyelmet, technológiai fegyel­met. Ez már nem népszerű do­log. A tiszteletet persze meg­kapom most is, de a népsze­rűség ... Elmosolyodik, tréfára fogja a dolgot. — Azért nincs semmi baj. Jó az étvágyam, jól tudok aludni, de csak akkor, ha ... szádnak. ★ Nem irigylésre méltó ember. Ezekben a napokban legalább­is nem az. Le kellett csökken­teni a ferritüzem tervét. A tavalyi hatvanöt helyett negy- vennyolcmillióra. Amíg na­gyobb tételű megrendelés nem érkezik, ideiglenesen csökken­teni kell az üzem létszámát is. Huszonnyolc fővel. — Tudja, az a legnagyobb baj, hogy talán az egész gyár­ban itt kerestek a legjobban az emberek. Kétezer forint körül mozgott a havi átlagbér. A gyárból persze nem küldünk el senkit. Rövidesen szüksé­günk lesz ismét a szakembe­rekre. Lehet, hogy már a jö­vő héten. De az is lehet, hogy csak négy-öt hónap múlva. De addig be kell émiök más mun­kakörrel, alacsonyabb kereseti lehetőséggel. Ezt megértetni az emberekkel, nem könnyű dolog. Valóiban nehéz lehet kimon­dani: — Értem én, Feri bácsi, ér­tem, de azért nem gondoltam volna, hogy éppen én ... Meg azt is: — Ha maga mondja, Feri bácsi, elhiszem, hogy ismét szükség lesz itt rám, ebben az üzemben, de addig... ★ Végigvezet- az ■ üzemen. Tisz­telettel köszönti mindenki. Meg is jegyzi mosolyogva: — Azért nem orosziánbar- lang, ugye? ★ — Esztendők óta már a por­tásnak is kézit csókolomot kö­szönök a tanácsházán. Sajnos, ez sem segít. Nem tudunk ki­tömi a szoba-konyhás lakás­ból. Három fiú, a legkisebb ki­lenc, a legnagyobb tizenkilenc. Meg az asszony is dolgozik. Meós a gyárban. Képzelheti, milyen volt az a négy eszten­dő, mialatt a híradástechnikai technikumot végeztem. Heten­ként háromszor iskola kilen­cig tízig. Utána kivonultam a konyhába, ott tanultam egyig- kettőig^ Mikör mennyi volt a lecke. Évekkel ezelőtt hívtak a DCM-be. Lakást is adtak vol­na. Maradtam ... Prukner Pál Ez az! Esemény! Erről nem szabad lemaradnia a rádiónak, főleg az Esti Krónikának. Megtörtént, hogy a riporterek kirohantak a Ferihegyi repü­lőtérre egy magas rangú sze­mélyekből álló delegációt bú­csúztatni. A búcsúnyilatkozat rendben elhangzott, a gép el­gurult a felszállópályára, a riporter pedig száguldott be a rádióba a legfrissebb riport­tal. A szerkesztő örült, a tech­nikus „bevágta” a műsorba, aztán ... Telefon: az adás előtti utolsó percekben kide­rült, a gép mégsem indult el, csak reggel startol. Persze, gyorsan „kivágták” a riportot. Hát ilyenek is vannak. Általában kétszer, három­szor annyi terjedelmű anyag fut be a szerkesztőhöz, mint amennyi belefér az Esti Kró­nika műsoridejébe. Ezért kell i ja Boros János, az Esti Kró­nika egyik szerkesztője. — Ilyenkor készül el a műsor­terv, ilyenkor osztják be az ügyeletes szerkesztők a ripor­tereket, ilyenkor kérik a me­gyei tudósítók jelentéseit. Másnap, az adás napján fél egykor „bolydul a méhkas”. Egy-egy friss esemény miatt felborulhat az előző napi terv ... Uj ötletek születhet­nek. Elindulnak munkájukra a riporterek. Négy óra. Készen a forgató- könyv, ott a szerkesztő kezé­ben. Most kezdődik a munka dandárja. Újságoknál így ne­vezik: nyomdába adják az anyagot. Itt a rádióban: vág­ják. A szerkesztő előtt a vágó­asztalon tornyosulnak a ripor­tok, a megyei és külföldi tudó­sítók magnószalagra vett je­lentései, beszámolói. És ott vannak előtte a kéziratok is, a kommentárok és hírek. Há­rom kiváló technikus nagy gyakorlattal, vHámgyorsan vágja, ragasztja a .mag n ós zala- gokat. Közben a hirszerkesztő- ségből sorra érkeznek a jelen­tések a világ legújabb esemé­nyeiről. vágni, rövidíteni az anyagokat és nem azért — mint ahogy sokan gondolják —, mert olya­nokat mondanak, amelyeket nem viselhet el a mikrofon. De vágni kell azért is, mert olykor-olykor a riporterek is, meg a riportalanyok is mon­danak furcsa, érdekes dolgo­kat. íme egy kis szemelvény a hangszalagból kivágott szöve­gekből. Elszólások Egy vidéki szakember nyi­latkozata: „A Kanadából szár­mazó shawer-fajták elterjesz­tésével havonként hatvannal emelték egy baromfi tojás­termelését”” Budapestről így beszélt va­laki: „Mert hiszen itt van Bu­dapest, ez a mindent megevő kétmilliós város. A szaporo­dásról azopban gondoskodik a honvédség.” Katonai bejelentés: „Hát én nagyon büszke vagyok az el­múlt kiképzési évre, mert az egységünknél nagyon sok a Magyar Népköztársaság kivá­ló katonája született.” Ez is meglepő: „Inkább csak a fülemre támaszkodom.” Vagy ez: „Nyugodtan el­mondhatja a közúti igazgató­ság vezetője, hogy nagy kőbe vágták a fejszéjüket.” Ahogy az építésvezető lát­ja : „Huszonhárom helyiség valósult meg egy emeletes ki­vitelben.” A riporter: „És a poharak­kal telt borokat vitték be a bíráló asztalára.” Talán elegendő ennyi példa is, hogy világos legyen min­denki előtt, miért szükséges olykor vágni. Amikor kész a vágás, a montírozás, bejelölik a szöve­gek helyét, azokat, amelyeket a bemondó és a műsorvezető közvetlenül, „élőből” mond el. Ezzel készen is van az Esti Krónika. Ekkor már csak né­hány perc van az adásig. Frisseség Végül felhangzik a jól is­mert signalzene, • kezdődik az Esti Krónika. De persze a szerkesztő, aki az egész adást éberen figyeli, még mindig nem lehet nyugodt. A hírügy­nökségek most is ontják hí­reiket és ezek közül a legfon­tosabbak adás közben is beke­rülnek az Esti Krónikába. Az Esti Krónika második kiadásában már új anyagok is szerepelnek, részben az el­sőből kimaradt riportok, rész­ben az időközben befutott új események hírei. A krónika több ízben ellá­togat más országokba is. Így az elmúlt évben jól sikerült krónika hangzott el Lengyel- országról, Csehszlovákiáról, Romániáról Bulgáriáról és az NDK-ról. Idén pedig két kró­nikát hallhatunk majd a Szovjetunióról. Halasi Árpád T örődöm is én azzal, hogy mások gyenge idegzetű képzelődőnek tarta­nak vagy sem. Bevallom, ne­kem még a hátam is borzon- gott, annyira a hatása alá ke­rültem a történetnek, ame­lyet most adok tovább. Romantikát kerestem, vala­mi falusi idillt, s hát annyi­ból siker is koronázta igye­kezetemet, hogy elkerültem egy kis faluba, tollfosztóra. Még az is kedvemre volt, hogy az udvari kis épületbe, ahol az estét töltöttük, még nem kötötték be a villanyt. Két gyenge petróleumlámpa vetítette sápadt sárga fényét a pihés hajú társaságra. Eddig igen. De a továbbiak? Kiábrándító. Rosszul elő­adott szakállas viccek, édes­kés slágerek fülbántó hami­san. Fejfájás fogott elő, me- hetnékem támadt. A házi­gazda sietett segítségemre. — Mesélhetne valamit öreg­anyám — szólt és a hirtelen támadt csendben az asztal végén szöszmögő asszonyra pillantottunk. Az tétován né­zett ránk. Hallgatott. — Mondjon már mesét — kérlelték a többiek is. — Mesét? Egy bátortalan hang: — Rozit. — Az hát. Meséljen Rozi­ról. Kérdőn néztem a házigazdá­ra. Felvilágosított. — Szegény a falu bolondja volt. Csend ereszkedett a szobá­ra. Ezt a némaságot az öreg­asszony reszelős szava törte Ha a szépség vagyon, akkor ugyancsak gazdag volt a lány. De különben? Két holdacska sovány földön, meg a kis há­zon kívül egyebet nem mond­hatott a magáénak. Amikor meghalt özvegy apja, a teme­tésre, meg az adósságok tör­lesztésére ráment az is. Igaz, a háza megmaradt. És ma­radt a szépség is, amelyet a bánat még különösebbé, még földöntúlibbá tett. Ekkor szerette meg a gazdag Kustán egyetlen fia. Mond­ták, hogy a Gergely-gyerek már enni és aludni sem tu­dott a nagy vágyakozástól. Csak emésztette magát. Szü­lei persze gyűlölték a lányt, még boszorkánysággal is vá­dolták és ha régebben élnek, bizony keresztülviszik, hogy máglya legyen a sírja a szép Rozinak. Így csak katonának küldték Gergelyt, hátha a tá­volság eloltja szerelmének ége­tő tüzét. » berukkolás előtti estén rr hiába volt a szülők min­den elővigyázata, Gergely ta­lálkozott a szép Rozival. A lány kis háza előtti gyenge léckerítés állta csak a fiú útját. Kívül a fiú, belül a lány és a lécek között erős szorítással fonódott össze a kezük. És csak álltak és álltak szótla­nul. Szemükből pergett a könny. Ujjaik esdeklőn kul- csolódtak. Istenem ennek a búcsúnak irtóztató fájdalmát hogyan is lehetne elmondani. Órák teltek mire rebegő ajkuk az első dadogó szóra nyílt. És ekkor Gergelynek már nem állotta útját az öreg kerítés. Kapuig sem térve, átlendült a lécek fe- és a pirkadás rebbenő is ölelkezve lelte örök hűséget egymásnak, mint bárki tette az idáig fé­nyes templom szokott áhí­tatában. G ergelyt elvitték a fel­pántlikázott lovak, a szép Rozi pedig maradt és várt. És dolgozott, s fogait összeszorítva hallgatott. És tűrt. Pedig mind többet kellett hallgatnia s mind többet tűrnie. Gergely szü­lei üldözték volna el a fa­luból, messze a világba. S amikor látható jelei kezdtek lenni, hogy Rozi minden szépsége ellenére is csax amolyan megesett lány, má­sok is szedték róla a ke­resztvizet. Ismerik a falut. Milyen ocsmány, milyen kegyetlen tud lenni. Irgalom a sze­gény bűnösnek... Ám Rozi bizakodva vitte terhét. A ma­gára zárt ajtó mögött enyhü­lést lelt a szíve alatt hor­dott emberke első apró rez­düléseiben is. És Gergely iránti nagy-nagy szerelmé­ben. Hitében. Este, amikor álomra hajtotta fejét, a fiú­ra gondolt, s oly erősen gon­dolt a fiúra, hogy látta maga előtt a sötét szobában meg­jelenni. Az idő múltával ugyan arcának minden vo­nását már nem vehette ki, de szemét azt látta. Szinte tüzelt. Csodálatos, perzselő szempár. Mintha kútba néz­ne Rozi: vonzotta, szédítet­te. F iát Gergelynek nevezte. Imádta a gyereket. És várt. Epekedve és türelmet­lenül, fájó vágyakozással számlálgatta a múló napokat. Közeledett a búcsú ünnepi hete. A falu valamennyi házá­ban már jó előr készülőd­tek az ilyenkor szokásos vendégj árásra. A maga sze­génységéhez mérten a szép Rozi is megtette az előkészü­leteket. Valami azt súgta, Gergely eljön, hazatér lá­togatóba. Ám csalódnia kel­lett. Nagy dölyfösen szólt hozzá, úgy hogy minden szava tőr­döfésként járta át a lányt. — Vádolod-e még a fiam, te mocskos? Hát csak várd. Ma­rad katonának, mert jegyese városi lány és úgy akarja. Iparos lány. Nem ilyen mo­csok, hozzá való ... Várod a fiam? Várd. Atyaúristen, ilyent írt any­jának? És őneki miért nem üzent? Ennyi Gergelynek az eskü?... Jegyese van... Je­gyese. Pedig itt van ő aki már asszonya, hűséges asszonya, aki fiat szült neki, aki várta, várta ... Hogy várta, áhította visszatértét. És most kiderül, nem jön, jegyese van. Hiába várta... Bódultán ment haza. Külö­nös köd ült fájó agyára. Ott­hon felsírt a gyerek, a kis Gergely. Óvatosan, halkan dúdolva az ágy közepére fek­tette a kicsit, párnát rakott a fejére, s addig nyomta a vánkost, míg elnémult a fiú. Előszedte ünneplőjét. Gond­dal, lassan öltözött és azután táncos léptekkel indult a bál­teremhez vezető úton. Késve érkezett, már javában ropta a fiatalság. Amikor belépett, váratlan megjelenése, különös arckifejezése meghökkentő volt. Sokan földbegyökerezett lábbal álltak, A félig mondott szavak is csodálkozva haltak el. A lányok közé állt. Azok kissé elhúzódtak tőle. A fe­szülő csendet gúnyolódó pus­mogás váltotta fel. Idegen volt az első aki fel­kérte. Másodiknak és harma­diknak is idegen vitte tánc­ba. Negyedik táncosa volt csak falubeli. De azután sor­ra vették a legények. Az egyik, aki a kelleténél többet ivott, édespálinkát fizetett Rozinak. A lány ivott. A le­gény bátorságra kapott és ki­hívta a sötétbe, az udvar vé­gén a nyári éjben illatozó ka­zal tövébe. Rozi ment. Híre terjedt. Hívták mások is. És Rozi senkit sem utasított vissza. És Rozi szótlanul, mint álomkóros tűrt mindent. Hajnalban maga sem tud­ta miképpen került a hazave­zető útra. Kábultan, ködös aggyal ténfergett. Találkozott Gergely már mindent tudó anyjával: — Ez a mocsok akarta az én fiamat? Na, várhatod .... Ha eddig nem is volt jegyese, majd lesz ezután. Hozzáillő... A tompa kábulat egy pilla­natra feloszlott a lány agyá­ról. Szívtépő pagyot sikoltott. Hangjában oly sok volit a fáj­dalom, olyan mérhetetlen volt a kicsorduló kín, hogy az asz- szony megrettent és elszaladt. A bíróság az orvosszakértő véleménye alapján fel­mentette Rozit. Néhány hétig intézetben ápolták a lányt és miután megállapították, hogy már nem közveszélyes, kien­gedték. Ezután senki sem bántotta. Sőt. Féltek tőle. Kemény, vad vonások torzították hónapok­kal előbb még szép arcát. Es­ténként szörnyű sikoltozások ijesztették a környék lakóit. Rozinak látomásai voltak. Mintha Gergely arcú férfi lépne be az estéli sötétbe bur­kolózó szoba ajtaján, hogy számonkérje a gyermekgyil­kosságot. Arcvonásait szegény Rozi nem vehette ki, ám a szemek szörnyen rémisztették. Szempár parázsló vak gödre nézett rá vádolóan. És ő ilyen­kor rettegve sikoltott és ro­hant ki az elcsendesült utcára. Valamelyik szomszédban él­degélő, néha javaskodó néne segítette szerencsétlen Rozit nagy bajában. Tanácsot adott. — Rozi lányom, akarod, hogy elhagyjon a kísértő? — Akarom, jaj, nagyon akarom. — Tedd, amit mondok. — Teszem én, teszem ... Csak mondja már! — Esténként élessz tüzet. — Lesz tűz, nagy tűz. — Van vasvillád? — Egy van, öreg, törött. Kétágú már... — 'Az éppen jó. Hevítsd vö­rösre a vasat. A két ágát. Ha jön a kísértő, merítsd a sze­mébe ... — Félek... — Mitől se tarts. Nem jön többet. Nyugton hagy. És Rozi esténként megrakta a tüzet. Soká parázsló hasá­bot vetett a zsarátnokra és a lángok közé helyezte az öreg villa két hegyes vas ágát. Nyugovóra térhetett. A szomszédok éji pihenését sem zavarta többé a meg-megújuló sikoltozás. Rozinak biztonság- érzetet kölcsönzött a tudat: van mivel védekeznie a kísér­tő vádolóan égő, ijesztően vö­röslő szemgödre ellen. ★ E gy viharos éjszakán tör­tént. Kicsapódott az ajtó. A zajra riadó Rozi azt hitte, a szél tárta szélesre az öreg re­tesszel rosszul záródó ajtót. Szállt, az ágyról, hogy betá­massza. De milyen irtóztató volt ébredése, amikor látnia kellett, hogy kísértő látogat­ta meg. Igaz, most nem olyan mint ennek előtte. A táncoló lángok sejtelmes fénye a meg- err.beresedett Gergely mását vetítették elé. Az eddigi láto­más arcában mint két égő vizű kút mélye sötétlett a szemgödre ... Ennek meg? Tompán csillogó szem nézett rá ... És így még szörnyűbb volt, méginkább Gergelyé, szá- monkérő, a vádoló Gergelyé. Rettegve, bomolva sikoltott a lány, és a tűzhelyhez ugrott. Kapta a villanyelet és lendül­ve döfte a pirosán izzó hegye­ket. Rozi megkönnyebbülten veszi észre, hogy a kísértő most már egészen olyan, mint amilyennek eddig látta. A tűz rejtelmes fényében csak a szempár vak gödre pa­rázslóit. És ez is csak a má­sodperc töredékéig, mert az ajtón nyűszítve-vonítva kitán­torgott a kísértő. ★ R ozi betámasztotta az ajtót. A villát — tudva, hogy már sohasem lesz rá szüksége — nem tette a tűzbe. T -efeküdt a vackára. Hosszú ideje nem aludt már olyan pihentető békés mélyen mint ezen az éjszakán. Szántó István meg. A nyám mondta, hogy Rozi­nál szebb lányt nem Iá- lett lőtt. Barnapiros arca, álmo- álmukban tió kék szeme még festőt is őket. isalt a faluba, hogy róla min- Az ébredést tázza a városi templom oltá- sután ejtett rának nagy madonnaképét, és igazabb követő első, szavaik szebb Sőt éppen a búcsú napján esküvel esküdtek állta útját Gergely anyja.

Next

/
Oldalképek
Tartalom