Pest Megyei Hírlap, 1967. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-12 / 37. szám

1967. FEBRUAR 12., VASÄRNAP

nn 0 terei

K^Ctrlap

9

A

z autóban négyen ültek. Elöl, a volán mellett, a sógor, mellette a sógorasszony. Hátul, Nóri és Dezső, a másik házaspár. A kocsi a Mátra kanyargós útjait járta. A Dezső falujába igyekeztek. 1967 január huszom- kilericedike volt

A kirándulás célja zsákmányszerzés volt A sógort ugyanis elkapta a divathóbort. Gyűjtötte a régi órákat, mozsarakat falitányérokat lámpákat mángorlókat, öreg bútorokat, s mindazokat a használatból kiment tárgyakat, amelyektől az egyforma gyenge lábon álló, modem bútorok között élő városiak az otthonuk meghittségének, varázsának felidézését remélik. A sógor, a sógorasszony és Nóri is született pestiek voltak. Dezső egy hármashatár- hegyi közös vasárnapi ebéden szólta el magát, hogy a palóc rokonság padlásán bizonyára bőven lehetne találni efféle öreg kacato- kat, és a bejelentéstől lázba jött a sógor.

— Mondd, öregem, nem haragudnának meg a rokonaid, ha elmennénk és feltúrnánk a padlásukat?

— Várnak.

— Akkor menjünk. Akár már jövő vasárnap, ha nem fújja be az utat a hó.

D

ezsőt nem lehetett hebehurgya kalandba ugratni. Amióta a szülei elhaltak, ő pedig nagyvárosi lányt vett feleségül, csak nagyritkán, rendszerint halottak napján gyertya- gyújtásra és búcsúkor járt haza. Búcsú nem volt már vagy öt esztendeje, mert Nóri nem szerette sem a zsíros ételeket, sem a részeg rokonokat, s a nagy ünnepeken rendszerint kijutott mindkettőből bőven. Dezsőnek hat testvére maradt otthon. Ferenc, a legidősebb báty, a mostani családfő, a termelőszövetkezet fo- gatos brigádjának volt a vezetője, Sanyi, a második fiú, bányász, naponta busszal járt a nógrádi szénmedence hol egyik, hol másik aknájára. A négy lány testvér már egytől egyig férjhez ment. A vidám, nagyhangú sógorok s csipogó gyerekhad körében Nóra, a sápadt arcú, kényes, szőke asszony nehezen találta fel magát. Nóra Dezsőről is mindig faragta a durvának ítélt falusias szokásokat. Eleinte dührohamot kapott, ha a férfi kedveskedve megpaskolta a hátát vagy fenekét, intette, hogy ne legyen hangos és rászedte, hogy könnyű, füstszűrös cigarettát szívjon. Megkövetelte azt is, hogy Dezső többet adjon az öltözködésre, gondosan kösse meg a nyakkendőjét, sőt, amikor harminc után Dezső hízni kezdett, a parizeres fogyókúrára és a reggeli uszodába járásra is rászedte.

Dezső mint szakérettségis diák került Pestre, közgazdasági egyetemet végzett és terményforgalmi szakértő lett. Későn nősült, sokáig lakott albérletben s ordas módra csavargóit a nagyvárosban. Nem ő vette el Nórát, a szép budai úrilányt, hanem az okos, szőke nő választotta ki őt Nehezen kezdtek. Nem volt lakásuk. Dezső sokáig albérletben maradt a házasság után és Nóra pedig otthon lakott a szüléivel.

A

ztán Dezső lakást kapott, kint Angyalföldön, Ezt a környéket Nóra nem nagyon szerette. Kedélybeteg volt, mire hazaért. Két év alatt berendezték a lakást, de.aztán arra gyűjtöttek, hogy elcseréljék. A házasságuk hetedik évében sikerült beljebb kerülni, a Szent István parkba. Itt, újra kellett vásárolni egyet-mást, s most már kocsira gyűjtenek, mert mégiscsak kínos, hogy folytan a sógorék hurcolják őket

Még egy kanygr, s már előttük volt a völgyben ülő falu. Dezső látta a hófoltos hegyoldalt, ahová szánkózni járt, s a vadkörtefát amit minden évben ők kopasztottak meg.

Először Ferencékhez mentek, a legidősebb testvérhez, ahol a viszontlátás örömére megittak egy pohár pálinkát. Ferenc azt javasolta. hogy ebédig maradjanak is együtt, mert már kész a húsleves és sül a liba is. Am, a pesti sógor nyugtalan volt. Zsákmányolni akart. Kiderült, hogy a Sanyi apósáéknál, akik még régi házban laknak, vannak szép régi, öreg tárgyak. Igaz, ők a másik falu végén

SOLYMÁR JÓZSEF:

lomok a padláson

laknak, de nem tesz semmit: mire való a kocsi? így Sanyiék a pesti sógorral elvonultak.

— Ti nem akartok a lomok között turkálni? — kérdezte megértőén Ferenc. — Nálunk is lehet még ezt-azt találni, a hátsó ház padlásán.

Dezső legnagyobb meglepetésére Nóra azonnal felkelt az asztal mellől.

— Jó, menjünk, nézzük meg — nyújtotta a kezét a férjének.

K

iderült, hogy kettesben akart maradni, hogy pihenjen, és a kíváncsiság is furdalta: hátha találnak valamit, amit ők is hazavihetnek a lakásba.

A létra meredek volt, Dezső támasztotta meg, amíg Nóra felmászott. Ferenctől kaptak egy jó fényű villanylámpát, amit különben akkor használt, ha éjszakai ellenőrzésre ment a lóistállóba.

A padlás poros volt és pókhálós. Nóra nem nyúlt semmihez. Elkérte a villanylámpát és idébb-odébb világított — Ez má?

— Motolla. Erre csavarták fel a kenderfo- nalat.

— Kár, hogy ilyen nagy. Különben jópofa. Es ez mi?

— A szövőszék. Szét van szedve. Én össze se tudnám rakni. És elfoglalna egy fél szobát. — Már nem szőnek?

— Nincs mit. A háztájin nem kendert termelnek. s nem is érdemes. Már a falusi asz- szomy is aludni akar a hosszú téli éjszakákon.

— És ez? Ezt is a fonáshoz használták?

— Igen. Guzsalyok.

— Vigyünk el talán egyet?

— Ahogy gondolod.

— Majd meglátjuk. És ez a ládaforma?

— Ülcsi'k. Ebbe ültünk kiskorunkban, amikor már kinőttünk a pólyából.

— Jé, de mókás! És ez a lócaféle? Miért lyukas a közepe?

— Ez az állcsdk. Ebbe bele lehetet' állítani a babát, amikor nem tudott még rendesen járni. Elácsorgott óraszámra. Legfeljebb kicsit meggörbült a lába. Pláne, ha nem kapott elég vitamint

— Azért ez borzasztó. És nem sajnálta az anyja?

— Nem ért rá sokat törődni egy-egy gyerekkel,

— És te? Ebben nőttél meg?

— Ebben. Látod azt a teknőt? Minden testvéremnek az volt a bölcsője. Tizenketten voltunk, heten maradtunk.

Az asszony megsápadt, majdnem elejtette a lámpát. Dezső tudta, mi a baj. Most rosszul szólt Nóri éppen tizenkét gyereket vetetett el. Tizenkét küretje volt. Főleg eleinte. Amikor még külön laktak és Angyalföldön. Mindegyiket hosszú tárgyalás előzte meg és mindig nehezen döntötték el: nem most, majd később.

Amióta a Szent István parkban laknak, már nagyon akarnák a gyereket Tavalyelőtt sokat járt orvoshoz. Injekciókat kapott. Végül kiderült, hogy már késő. Nem lehet Meddő maradt.

— Azért hoztál fel, hogy ezt elmeséld nekem? — csattant fel keserűen a nő és eloltotta a lámpát.

D

ezső a sötétben tapogatózva lépett oda hozzá. Előbb a könyökét fogta meg, aztán óvatosan végigsimította az arcát. Az ujjhegyei nedvesek lettek a könnytől.

1 KATAY ANTAL:

I

Nem jön levél

Megfúrták a témámat

„Tudod, Betty, oly furcsa itt a fákon az egzotikus levelű karácsony.”

Kassai Ferenc: Levél Vietnamból.

sem „poste restante”, sem „post testa”, a szállítógépek ma bombát hordanak és szerpentint és konfettit — tonnaszám, csak levél nem érkezett ma délután sem „postán maradó”, sem „ünnepek után” jelzésű, mert álmaink is összeomlanáik, s a gépek újra bombát hordanak.

Pedig választ is írnék, kedves, ezerszer annyit, amennyit egy levél kibír, hisz alig múlt el nap, s tizenhatan csak tizenkét órát éltek belőle át, mert zuhant a gép, s későn bontották ernyőt Tudod, ilyenkor eszét veszti az ember! írhatnék választ lásd, kedves, ezerszer.

El kéne mondani még, hogy szeretlek, soha nem ismert vágyak égnek ma bennem, azt hiszem, lázas vagyok ma, Betty!

Vagy őrült? A gép törzsét öleltem tegnap is át, s agyam vadul dobolt s káromkodtam, mint tébolyult eretnek.

El kéne mondani még, hogy szeretlek!

De nemsokára, kedves, újra látlak, hisz hét nap múlva már mindez lejár, s az elmulasztott nászút... „Asszonyom!

Bocsásson meg, hogy már én folytatom, s titkát megosztom, de Bili szegény.,.

Nem fájt neki, tudom. A szenvedők kiáltanak, s ő suttogott csak: Betty, Betty, látlak... r

, 1 ^ Amikor megjelentek a ^ választási hirdetmények és ^ házunkban a lépcsőházból | leszedték a négy év előtti | % választás idejéből vissza- $ § maradt hirdetményiószlá~X X nyokat, köztük a régi vá~X Ä lasztói névjegyzékek darab~X ^ kait, eszembe jutott egy ré-§ § gi történet, amit időszerű-1 ; nek véltem.

í Annak idején, vagyis a| $ legutóbbi választások tá- ^ Sj ján gyakran meg-megáll-§ X tam a lépcsőházban, s oZ-^ ^ vasgattam a névjegyzéket. ^ ^ örömmel láttam, milyen s ^ változatos skálán mozog | ^ kisded bérházunk lakóinak 8 S foglalkozása, és büszke vol- 8 8 tam rá, hogy a házban \ X mindenki valamilyen fő. \ X Például főelőadó, főkönyve- X X lő, főrevizor és így tovább. X X Bántott, , hogy megbontom i X e szép sort. Az összeírólap- ^ ' ra nekem is — a szürkén i hangzó újságíró helyett —5 azt kellett volna bejegyez-X , nem, hogy főmunkatárs. Ez; j nem egészen pontos, nem X \ egészen igaz, de jobban; § hangzik. Aztán érdeklődés- \ X sei nézegettem a névjegyzé- \ X ken a lakótársak életkorá-: SróZ árulkodó adatokat: kü-i S lönös tekintettel a ház nő-: ^ nemű lakóira, igencsak szó- \ X rakoztató olvasmánynak bi- \ X zonyult.

X Egyszer éppen elléptem aj ^ lista elöl, amikor két asz- \ Xszonyka állt meg izgatottan', | a helyemen. Egymás szavá- i § ba vágva hadarásztak, az- \ X tán fogadtak egy üveg li- \ X körbe és nagy izgatottan \ X futott szemük és mutató- \ X ujjuk a listán. Az egyik \ X diadalittasan kiáltott fel. 0 S X nyert: a házban lakó Ga-j § lamb Leona énekművésznő, j ^ polgári nevén Sepecsák La- \ X josné született Karolina, j ^ válóban elmúlt harmincöt \ X esztendős. Kereken tizenkét \ X évvel. (Es azóta újabb! ^ néggyel.)

X Ezt a négyesztendős etn-j ^ léket akartam feleleveníte- j 5 ni, amikor a fentieket egy j | humoros karcolatban pa- j § pírra vetettem.

X A szerkesztő nevetve ad-! Xta vissza. Megörültem: haj ^ ennyire tetszik neki, közöl- \ X ni fogja. Aztán lehűtött, \ X mondván, nem a humoresz- \ X ken, hanem rajtam nevet, i X mert megfeledkeztem ar- j § róZ, hogy a mostani válasz-: ^ tói névjegyzéken — bizo- ; X nyara a hölgyek iránti Za-j ^ pintatból — nem szerepel \ jj a választók életkora. Kar- \ ^ colatom tehát elvesztette j ^ Időszerűségét tűzhettem a j 8 kalapom mellé.

§ Szomorú.an téptem szét a! X visszaadott kéziratot. Vala- \ X hol megfúrták a témámat. \ X Benedek Miklós j

§ I

tssssssssssssssssssssssss/ssssssssssssssss}

$ zonyult.

í ~

Kisbényi József rajza

megváltozott az utóbbi emberöltő alatt.

Olyan változásokon ment át a világ és az emberek, mint azelőtt száz meg kétszáz év alatt sem. Nem árt, hát emlékezni az idősebbeknek, és ráébredni az idő vágtázására a fiatalabbaknak.

Nem a két világháborúról, nem a gőzhajtású automobil- ősről, nem is Bleroit vászonból, a bambuszrudakból és dróthuzalokból szerkesztett húsz lóerős, óránként 75 kilométer sebességű, s mindössze 350 kiló súlyú repülőgépről — melyen világcsodájára 23 perc alatt repülte át a La Manche- csatornát — a szuperszonikus léglökésés gépóriásokig megtett fejlődésről akarok beszélni. Még csak nem is a házilag kötött pamutharisnyától a selymet-verő nylon-csodákig beszáguldott technikai bravúrról. Egyszerűen csak a szerelemről.

Az első szerelemről, aminek századelői kínjai s örömei már érthetetlennek, nevetségesnek és hihetetlennek tűnnek a mai ifjú szerelmesek szemében, hiszen ők már felügyelet nélkül járhatnak a jégpályára, a tánciskolába és házibulikon vesznek részt...

Az örök szerelem „formai” változásáról akarok beszélni.

t—------——;---------—---------r Egy osztálytársammal a jégpá' Tizennégy éves multAin. | lyára tartottam. Akkqr láttam---------------------------------------- meg Ilust. A Rima hídján Gizi

b

arátnőjével kis korcsolyájukat szíjon csörgetve már hazafelé tartottak a jégpályáról. Húsra bámultam. Valami édes villám vágott belém.- Ö!

A nagy Ö. így neveztük akkoriban az ideált. Az enyém most érkezett meg. Tisztes távolból, kifürkészhetetlen akaratra követtem őt a piac felé. Aztán vettem egy füzetet. Naplónak. Beleírtam a dátumot és — még most is megvan — ezeket a korszakos szavakat:

— „Ma láttam meg Ilust__”

É

s első Múzsámhoz este már megszületett az első szerelmes vers is. Költő lettem.

Akkortájt nem lehetett megszólítani a lányt az utcán. És a barnás bőrű, gyönyörű, nagy szemű Ilus nem járt velerr táncórára sem, ahol a legyezőjüket billegetve, árgus szem mel figyelték a mamák, vagy a garde-dámok. Ilus akkor tizenkét éves múlt.

így hát nem is tárhattam ki előtte nagy titkomat, jólSok minden

lehet, egyre készültem rá. De majd a verseim! Odaadom néki. Azok mindent elmondanak. És „meghódítják”.

Mindennap írtam egy verset. Néhány hónap alatt egy egész füzetet teleírkáltam versekkel, amelyekben egy mai nyelvész barátom szerint annyi a modern, hogy, kétszer le- magáztam:

Magába szerettem s többé meg nem állom, megmondom, kimondom:

Maga — Ideálom.

És naponta megvártam a polgári iskola előtt, a piacon.

w///////////////////>-/////////yy/////////////yy////w////////w//////////w/.

| GYORY DEZSŐ: s

! Diäkszerelem 1

> s

meg a Gizi barátnőjének a házánál, és köszöntem. A legnagyszerűbb trubadúri ötletemnek azt tartottam, hogy köszöntem neki az iskola előtt, aztán elfutottam kerülő úton a piacra, s a házuk előtt megint köszöntem neki.

A család nyáron már vizitlábon állt. De én csak nem mertem megváltani a remegve érzett titkot. Csak a költeményeimet tisztáztam le nagy igyekezettel egy miniszter- papírból készített füzetfélébe.

Éjjel-nappal csak rá gondoltam. Ha pár szót válthattam vele, pirultam és izzadtam.

j———--------------1 húgom barátnője, Pásztory Ditta magá! Aztán egyszer | vai hozta őt is.----------------------- Lementek a kertbe virágot szedni.

— Most! Itt az alkalom. Add oda a verseket! — biztattam íagam. És a letisztázott versfüzetet a matrózblúzom buggyá- oa dugtam.

De nem mertem ajtóstól rontani a házba. Leszakítottam egy fehér nárciszt, visszasiettem a szobába, s egy kis sorsjegy-reklámra ráírtam:

— „Átadhatom a verseimet?”

Ezek a sorsjegy-reklámcédulácskák olyanok voltak mint egy gyufaskatulya fél cimkéje. Az egyiken ez állt: „Török — szerencséje örök!”, egy másikon ez: „Kis — szerencséje nagy!”

Összesodortam a szöveges cédulát és bedugtam a nárciszom kelyhébe.

— így add oda — biztattam megint magam. — Akkor sem a húgod, sem Ditta nem veszik észre a nagy manővert.

Szaladtam a kertbe. Csodaszép késő tavaszi nap volt. Szinte nyár. Minden ragyogott a napfényben. Smaragd színű volt a friss lomb, gyémántgömbként csillogtak a virágzó fák. És minden csupa illat.

A csodálatos kép közepén Ö hajladozott a nárciszokért. Csokorba szedte.

— .Tessék, Ilus — nyújtottam át az én cédulás nárciszomat, és már ajkamon volt a szó, hogy „olvassa el, cédula van benne!”

— Csak egy?... Miért nem segít szedni? — és az én nárciszom már eltűnt a többi között.

Ez nagyon lesújtott. Oda a regényesség, oda a szép modorú ostrom. Oda minden!

Aztán ismét nekiduráltam magam. Irhatok még egy cédulát egy másik nárciszba. De sietnem kell, mert Ditta és a húgom már végeztek a virágszedéssel és felénk1 közeledtek.

— Mi a kedvenc virága, Ilus? — sóhajtottam gyorsan, bízva, hogy most azt mondja, hogy a nárcisz, és akkor én mégis megmondom neki, hogy mindjárt hozok még egy szál titokzatos nárciszt.

Rám nézett, mosolygott.

— A szamárkóró! — És elnevette magát.

Csak érettségi után

adtam oda neki a versfüzetet, mikor már kardos-sarkanytús tűzérör.kén- tesként úgy beszéltem neki az én tündérálmomról, mintha legalább is nagyapó-mesét mondanék. egy rég letűnt világról.

ötven évvel később, Egerbe látogatva, fölkerestem. Most ott él.

És megmutatta a versfüzetemet, örültem neki és derültünk rajta.

De, sajnos, már nem tudtam elpirulni ettől az örömtől.