Pest Megyei Hírlap, 1967. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1967-02-11 / 36. szám

Új magyar tudományos feltevés A Jupiter, a Venus és a Föld váltja ki a napfoltokat Érdekes tudományos felte­vést dolgozott ki a napte­vékenységről és annak ;dő- szakos változásairól Németh Tivadar fizikus, az Országos Meteorológiai Intézet osz­tályvezető-helyettese. Eszerint a napfoltok voltaképpen olyan árapályszerű jelen­ségeknek tekinthetők, ame­lyeket a Nap és a boly­gók közt fellépő tömeg­vonzás vált ki. Amikor ugyanis a bolygók a Nap felől nézve nagyjából egy vonalban helyezkednek el — „együttállásban” van­nak — összegeződő tömeg­hatásuk a napbeli atomreak­ció által keltett erőkkel együtt a napfoltok szinte vulkánkitörés-szerű jelensé­gét váltják ki. Minthogy az egyes bolygók hatásának mértékét tömegük és a Nap­tól való távolságuk határozza meg, legnagyobb jelentősége ebből a szempontból a Ju­piternek, azután a Venus- nak, harmadik helyen pedig a Földnek van. Ez a hatás azonban nem akkor okozza a legerőtelje­sebb naptevékenységet, ami­kor a bolygók már szinte egyvonalban vannak, hanem azt megelőzőleg, éspedig an­nál hamarabb, minél gyor­sabban közelednek az együtt­állás helyzetéhez. Ily módon a naptevékenység maximuma akár évekkel is megelőzheti az együttállás időpontját, s a naptevékenység gyengülése is aszerint gyorsabb vagy las­súbb, hogy milyen ütemben hagyják el a bolygók az együttállás helyzetét. Mind­ezek a mozgások és sebes­ségük azonban az „égi mechanika” tör­vényei szerint minden . .esetben pontosan kiszá­mítható, s így a naptevé­kenység erősödése és * gyengülése bármely idő­pontra meghatározható. Szinte megdöbbentő az azo­nosság a napfoltmaximumok, illetve minimumok megjele­nésének az új feltevések sze­rint kiszámítható és a va­lóságban eddig észlelt idő­pontja között. Németh Tiva­dar elmélete szerint a nap- tevékenység maximumai kö­zött átlag 11,067, a körülbe­lül másfél évszázados meg­figyelések szerint pedig 11,07 év telik el. De az ősi kínai feljegyzésekből és a mammut- fenyők évgyűrűiből az utóbbi két évezredre kiolvasható naptevékenységi periódusokat is figyelembe véve az egyezés még pontosabb. Hogy a bolygók tömeghatása és a naptevékenység közt ta­lált meglepően szoros kap­csolat a valóságban milyen módon játszódik le, arra A Népművészeti és Háziipa­ri Szövetkezet központja Bu­dapesten a Kecskeméti utcá­ban alig néhány helyiségből áll — a termelő munka az or­szág sok-sok falujában fo­lyik. 1954-ben alakultunk — me­séli Rácz Elemér, az elnök. Célunk, hogy mentsük át az évszázados hagyományokat, de nem muzeális érték formájá­ban, hanem a mai ember ízlé­sének megfelelő — lakberen­dezési tárgyak díszítő elemei­ként. Induláskor 13 fafaragóból, 7 fazekasból és 2 szűrszabóból állott a szövetkezet. Tömörítik és dicséretükre legyen mond­va — fel is kutatják — a mű­vészi készséggel, tehetséggel megáldott falusi embereket. Ma már a négyszázötven tag­ból 150-en a „Népművészet mestere” cím tulajdonosai. Közöttük talán a leghíre­sebb, a brüsszeli nagydí­jas: Kántor Sándor fazekasmester. Elsősorban né­pi, figurális vázáival keltett feltűnést. Soraikban találjuk Szabónét Erdei Piroskát. Keze alól kerülnek ki távoli orszá­gokban is kelendő faliszőnye­gek, fekete alapon piros filc rátétes művészi darabok. A 3500 cikkféleséget — 13 „profil” nyújtja. Hogyan? Központi az anyagellátás és központi az értékesítés. Az előállítás már egyedi. A nagy külföldi és bel­földi érdeklődés racioná­még ezután kell megke­resni a választ. Mindenesetre tény azonban, hogy ha a feltevés beigazoló­dik, a naptevékenység elő­zetes kiszámítása rendkívüli mértékben megkönnyíti a me­teorológusok számára azok­nak a következményeknek az előrejelzését is, amelyeket a naptevékenység a földi idő­járásban vált ki. lissá tette az egyes cikkek készítését. Például a központi asztalos­műhelyben, üzemszerűen szabják, gyalulják, enyvezik a dohánykészlet dobozait — a fi­nom vésés már a népművész fantáziáját dicséri. Ugyanígy megszervezték (Budaörsön) a központi bőrszabászatot és raktárt. Itt készülnek a minia­tűr és az óriás kulacsok — kö­zülük nem egy hazai küldött­ségek ajándékaként kerül kül­földre. Kekkonen, finn minisz­terelnök szintén ilyen gyönyö­rű magyar kulacsot kapott. Ha a világhírű fazekasokról szólunk, illő megemlékezni egy új díj, a „Gerencsér Sebes­tyén” megalapításáról. A Ba­ranya megyei tanács és az Or­szágos Népi Iparművész Ta­nács — közös elgondolása, il­letve finanszírozása nyomán, nemrég kapta meg első alka­lommal: Teimer János óbá­nyai népművész. Mondják — Hosszú ideig nem volt elég bőséges a rádiók választéka, most azonban már negyed­évenként legalább egy-egy új típust bocsát ki a VTRGY. Az idén forgalomba kerül a rövid-, a közép-, és URH-sá- vos Szimfónia de Lux és a rö­vid- és középhullámon műkö­\ Vili. országos tudományos diákkonferencia Március második felében tartják a nyolcadik országos tudományos diákkonferenciát. A korábbi évek gyakorlatától eltérően, 1967-ben „decentrali­zálva”, vagyis az ország több egyetemi városában rendeznek konferenciát. MŰANYAG VITORLÁS Európában — és kétségkí­vül az egész világon — a leg­nagyobb poliészter vitorlás hossza 20 méter, szélessége 4 m; súlya 15.2 tonna. Négy ka­binjában 10 fekhely fér el; Diesel-segédmotorja 72 lóerős. A neve: „Gallant—53”, s a bournemouthi Southern Supp­lies gyár állítja elő. több mint 100 éves faze­kasdinasztia tagja és szívesen vezeti be e mű­vészmesterség csínjaiba a fia­talokat. — Formakészség, ügyes kéz és szív, azaz fantázia kell hoz­zá — így summázza a díjnyer­tes Teimer a jövendő fazeka­sainak tapasztalatait. És a ke­reset? Változó, de 1500—3000 Ft-ig terjed. A megrendelők — az Artex és a Hungarotex külkereske­delmi vállalatok, továbbá a Népművészeti bolt hálózat — sürgetik a szép ajándéktárgya­kat. Legújabban kovácsoltvas tárgyak előállításával is foglalkozik. A Népművészeti és Háziipa­ri Szövetkezet jó példája — hogyan lehet elenyésző admi­nisztrációval — vidéki embe­rek százainak kenyeret adni. G. Molnár Edit dő Velence de Lux. Az első negyedévben kerül a boltokba BR—113-as autó-táskarádió, amelyre lemezjátszó és mag­nó is kapcsolható. A gyár idei újdonságai közé tartozik a Strand nevű, hordozható és a Víkend elnevezésű telepes ké­szülék. Látogatóban - népművészeknél TIZENHÁROM „PROFILBÓL” IIÁROMEZERÖTSZÁZ CIKK ,I , UJ RÁDIÓK Szimfónia, Velence, BR—113, Strand, Víkend Befejeződtek a szakszervezeti bizalmiválasztások 1967. FEBRUÁR 11., SZOMBAT Lezárult a szakszervezeti választások első szakasza, ami­kor is országosan mintegy 155 ezer bizalmit választottak az üzemek, vállalatok, hivatalok szervezeti életben jártas kivá­ló emberi tulajdonságokkal rendelkező dolgozóik közül. Következő lépéseként — március 15-ig — a szakszerve­zeti bizottságok és a szakszer­vezeti tanácsok választására kerül sor. A szakszervezeti tanácsok bizonyos vonatkozásban átve­szik az üzemi tanácsok hatás­körét, jogkörét, amelyeknek mandátuma a mostani válasz­tásokkal lejár. A tizedik interurbán — választási ügyben Egy gépírónő panaszai Este fél 10. A szerkesztőség gépírószobája. Mindenki láz­ban, hiszen a megyében most jelölik az országgyűlési kép­viselőket. Egymásután jelent­keznek a tudósítók, hogy más­napra az egész megye lakossá­ga értesüljön arról: kiket je­löltek. Pszt. Épp cseng a te­lefon: — 140—449? — Igen. — Rozmaring Kertészeti Ktsz? — Nem. Pest megyei Hír­lap. — Tegye le ... Leteszem. (Üjabb csengetés). — Ne tegye le, beszélünk, várjon ... — Kiie? — Mondom, maradjon. (Maradok). — Itt Dunabogdány. Fe- rencz. — Lajoskám, maga az? — Csókolom kezét. — Csakhogy itt van Lajos­kám .. Kezdje. (Újságíró bömbölve) — Meg­kezdődött a jelölő gyűlés Du­nabogdány községben. Wild Frigyes... — Milyen Frigyes? — Wild. — Nem értem! — (ordítva)-Wiiildü — Tild? — Nem! Wild, mint vad né­metül. — Akkor Vad? — Nem, Wild. — Ja, Wild. Dupla „W”? — Ahogy akarja. Folytatom: Megjelent Hoch Antal... — Milyen Antal? Koch? Loch? — Hoch! — Betűzze Lajoskám. — Mit tűzzek be? — Ne legyen olyan türel­metlen! Milyen Antal? Kö­nyörgöm betűzze. — Értem már. Kezdem: H, mint Hildebrand. — Milyen Brand? — Hilde. — Szóval Hilde. Írom. — (újságíró vért izzadva) O, mint Olivia. — Lívia? — Igen, de O-val. — Szóval; „Hilde óh..." Tündén. Ismerek egy ilyen kezdetű német slágert. Akkor Hildeó Antal? — (újságíró őrjöngve) Nincs vége. C, mint cica. — Ica? — Nem! Cica. — Teljesen világos. Ne iz­guljon. Megjelent Hildeó An­tal cicával és mégegyszer Hil­deó. — Nem jó. — Ne izguljon, kijavítom. Folytassa. — Az egybegyűltek nagy lel­kesedéssel ... — ... sedéssel... Igen. — Egyhangúan... — Milyen hangúan? — Egy. De ne szakítson fél­be... — Egyhangúan félbe ...? — Megőrjít. — Maga engem. Rossz a i'onal. Nevet ne mondjon töb­bet, könyörgöm. — Jó, csináljuk név nélkül. — De Lajoskám, nem lehet, hát az benne a pláne, hogy kit jelölnek. — Igaza van, szóval folyta­tom,: H, mint Hildebrand, O, mint Olivia ... — Ne kezdje elölről. Vissza­olvasom: a dunabogdányi Wild és Vad jelöltek gyűlésén meg­jelent és egyhangúan szava­zott Hildebrand, Hilde, Olivia, Livia, stb. Na látja, minden rendben, tudtam ezt azonnal, csak olyan jó volt egy kicsit dumcsizni... Horváth E, mint Erzsi '"""""■"'"""■/""/'"""/'"S""""S"'SSSS/SSSSSSS/SSSSSS//y//SSSSSSSSSSSSS/S/S///SSSSSSSS/SSS/SS//SSSSSS/SSSSSS//S/SSSSSSSSS/SS/SSSSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS//SSSSSSSSSfSS/SSSS/SSSSSSSSSSSSSSS/S/SS//SS/SSS/fSSSS/SSSSSSSS/SSSSSSSSSSSSSSS. MAGYAR LÁSZLÓ: Boldog Margitka S zindbáddal, a hajóssal, találkoztam ezen a ködös, téli estén Óbudán. Szennyes hó­buckák között bandukoltam éppen, óvatosan kerülgetve az alattomos tócsákat és a hepe­hupás járdák kátyúit. A házmesterekre gon­doltam, akik most bizonyosan barátságos vaskályhák melegében ultiznak, és ingujjra . vetkőzve töprengenek, hogyan is foghatnák el Ledermüller szomszéd piros hetesét. A vásott séprű és a görbe nyelű deszkalapát, amelyek­nek éppen a szennyes hóbuckák eltakarítása körül akadt volna hivataluk, a kapu mögött szunyókálnak. A szemközti havas háztető horpadt gerincén fekete kandúr lépked ké­nyesen. Lehetséges, hogy korai terepszemlét tart tavaszi kalandjai színhelyén. Vékony farka merész fölkiáltójelként rajzolódik a pa­laszürke égre. Köd gomolyog a gyéren vilá­gított utcán a maga ősi törvényei szerint. Kö- rülözönli a sárga fényű utcai lámpákat, bekí- , váncsiskodik azokon az ablakokon, amelyek tábláit lámpagyújtáskor nem hajtotta be kel­lőképpen az ódon levendula szagú szoba la­kója, nyilván azért nem, mert régen megfo­gyatkozott a titkolni valója. Fényevesztett si- fonérokat, foszlott csipketerítőket, régen meg­bénult kakukkos órákat, nagy bajuszú had­fiak elhalványult fotográfiáit és megtört fényű, öreg szemeket látok magam is a meg­sárgult csipkefüggönyök hálójában, mikor engedve a ködök biztatásának, a világos ab­lakok mögé kandikálok. A köd pedig szeszélyesen kavarog körülöt­tem, olykor gonoszul pajzánkodva alakot is ölt', alakját régi, nagyon régi dámáknak, amint tovalejtenek a semmibe és forró vágy­ként vonszolják maguk után ruhájuk széles uszályát. Lassan, finoman lemaradnak róluk a könnyű selymek, de meztelenségük a sűrű­södő sötétségbe olvad. Régi gavallérokat is mintáz a bolond köd, akik táncos léptekkel suhannak az éjszakában és sokáig lebegnek egy-egy világító ablak előtt. E gyszercsak érzem, hogy valaki jön mel­lettem. Gondosan tartja velem a lépést. Nem látom, csak érzem, hogy itt van. Örökké itt kószál ezekben az óbudai, öreg utcákban. Ilyenkor, télen is, a gomolygó ködökben, ta­vasszal is, a jázminok és az orgonák illatá­ban, nyáron is, amikor a Duna felől vén ha­lászok bográcsaiból a paprikás hal ízét, zama­tét terelgeti feléje a forró szél, és ősszel is, amikor alma íze van az asszonycsóknak. Mellettem lépked a hajós, velem együtt kerülgeti a fekete tócsákat. Nem is nézek rá, mégis látom hosszú, kissé meghajlott alak­ját, kopott havelockját, borostás arcát a szé­les karimájú kalap alatt. Már suttogó basszu­sát is hallom. — Margitka kísérője vagyok ebben az órában, mindennap — mondja. — Most for­dul majd be, amott a sarkon. Aprókat lép, pedig úgy igyekszik, hogy lépteit hozzám igazítsa. Én meg csak megyek mellette, a ma­gam lusta, hosszú lépéseivel és suttogom gyö­nyörű, örök hazugságaimat sírig tartó hű-1 ségről, szerelemről. Régi költők verseit idé­zem, Reviczkyét, Vajda Jánosét, olykor még Kuliffay Edéét, Komócsy Józséfét, Vachott Sándorét is. Szegényke, azt hiszi, hogy az én szivemből sarjadnak ezek a bársonyos rig­musok, és éppen akkor sarjadnak, amikor ki­virágoznak a bajuszom alatt, és mind, mind neki muzsikálnak. M egálltunk egy alacsony ház boltozatos kapuja alatt, és onnan kémleltünk a tá­voli sarok felé, ahol Margitkának be kell for­dulnia. A nagy csöndességben csak Szindbád öreg szive muzsikált. Különös muzsika volt, egyre távolodó könnyű női cipők halk kopo­gása zengett benne, aztán zúzmarás telefon­drótok zizegése, finom csengettyűszó, majd messzi harangkongás. Néha egészen elhal­kult, hogy még a sötét ablaküveghez súrlódó köd neszét is hallani lehetett, aztán följaj- dult újból, mintha siratna valamit, ami régen és visszavonhatatlanul elmúlt. Talán egy el­szalasztott csókot, egy félrelökött leányszivet, egy átkártyázott éjszakát, miközben a kedves hiába várt a félhomályos szobácskábán, lesve a néma ajtó mozdulatlan kilincsét, és a haj­nali szürkületben könnyes szeme elé húzott kendővel oson el a kihűlt utcácskából. — Most már jönnie kell — súgta a hajós —, mielőtt tizenegyet ütne az újlaki templom órája, haza kell érnie, mert a tizenegyedik ütés pillanatában megcsikordul a falábú bá- csikája, Franci bácsi kulcsa a vén kapu rozs­dás závárjában. Margitka pedig életében so­ha nem ment haza kapuzárás után. Azazhogy csak egyszer, egyetlenegyszer, amikor én vár­tam meg a krisztinavárosi virágos bolt előtt és velem kószált a szigeti romok között éjfél utánig. Összesimulva jöttünk végig ezen az utcán. Szájának gyöngyvirág-illata volt és a szive riadt galambként remegett a vékony batisztblúz alatt. Ott, a sarok mögött, kibon­takozott a karomból és halott sápadt volt az arca. „Jaj, Istenem, mit szól majd Franci bácsi” — rémüldözött. Tétovázva álltunk jó ideig. Magam sem tudtam elképzelni, hogy mit szól majd Franci bácsi ebben a késő éj­szakai órában, ha tanúja lesz Margitka világ­raszóló ledérségének. De az is eszembe jutott, hogy már türelmetlenül várhatnak a kaszinó­ban a partnerek, akiktől én kértem reván- sot legutóbb, amikor a frakkom zálogcédu­láját is elvitte a ferbli. I lyeneket suttogott s sűrűsödő ködben Szindbád, a hajós, amíg a sarok felé le­selkedtünk, hogy jön-e már Margitka? — Aztán én rántottam meg a csengőt — emlékezett tovább. — Talán, ha nem húzom meg, még most is ott állunk és várunk vala­mi csudát, mert Margitkában nem lett volna bátorság hozzá. A kis harang sivalkodó hang­ja megbotránkozva kúszott elő a kapu mélyé­ből, és futott szanaszét a sötétségbe bújt kis házak között. Végre csoszogás hallatszott, a nagy kulcs mérgesen fordult a zárban és a kapun kicsinyke rés támadt. — Margitka hirtelen átváltozott. Könnyű tánclépésekkel libbent a réshez, de rózsás­színű térdecskéi finoman remegték a szok­nya alatt. „Én vagyok, Franci bácsi. Csak most végeztünk. Ipsilantis hercegkisasszony menyegzőjére nagyon sok drága bukétát ren­deltek a várbeli gavallérok” — füllentette vakmerőén. Aztán felém bókolt, aki a kapu sarkában lapultam. „Köszönöm a kíséretet, a viszontlátásra.” Úgy csókoltam meg keskeny kezét, mint egy valóságos királyi hercegnőét valamelyik nagyon régi életemben. A hajós elhallgatott. Ködköpönyegének gal­lérját felhajtotta és nekitámaszkodott a lám­paoszlopnak. — Soha többet nem találkoztam vele — sóhajtotta később — nem is láttam, de halott szivem megdobbant, amikor viharos évek múltán koporsómban hajóKáztam el ablaka alatt a temető felé. Azóta minden este meg­várom, és házáigísérem. Senki sem lát, a kaján szomszédok, a leselkedő öregasszonyok, a csúfolódó gyerekek, sőt, Franci bácsi sem, akinek a háború vitte el a fél lábát. De Mar­gitka lát. érzi és tudja, hogy várok rá a sar­kon, mélyen megemelem a kalapom előtte, karomat nyújtom és szorosan összesimulva megyünk együtt a kapuig. Már iön is ... Mintha ritkulni kezdett volna most a köd, Szindbád eltűnt mellőlem és a következő pillanatban egy előregörnyedt, vézna nőalak lebbent elő a sarkon. Amint az árva utca­lámpa halvány fénykörébe ért, hirtelen ki­egyenesedett, és fürge, apró lépésekkel tipe­gett a kapuhoz. Megfogta a vaskos kilincset, halkan kacarászott, majd kinyitotta résnyire a kaput és besurrant rajta. De aztán újból kilibbent kissé, kecsesen pukedlizett és vé­kony, kislányos hangon megszólalt: — Köszönöm a kíséretet, a viszontlátás­ra ... A kis óbudai utca sötét, üres' és süket volt. A ködöt gyönge szél kavarta meg, és mintha valaki mélyen sóhajtott volna: , — Boldog Margitka ...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom