Pest Megyei Hirlap, 1967. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-10 / 8. szám

4 1967. JANUAR 10., KEDD TV-FIGYELŐ Germán A gyenge hétvégi műsorért bőséges kárpótlást nyújtott a nézőknek a Germán vakáció című tv-játék ötven perce. Marcello Venturi, az ismert olasz író novellája alapján ké­szült, Sipos Tamás sikeres fel­dolgozásában. Nem látványos, nem cselekményes mű, mégis nagyobb feszültséget teremt, mint sok kalandtörténet. A Germán vakáció egy né­met házaspár tragédiája. Hans, a férj, jól kereső orvos a német kisvárosban. Csinos, fiatal felesége, jólmenő pa- cientúrája nyugodt, boldog életet biztosít számára. Ő mégis boldogtalan. Nem azért, mert még többet akar, nem is azért, mert egy betegét nem tudta meggyógyítani. Egészen más valami okozza boldogta­lanságát. Az, hogy húsz esz­tendő alatt sem tudott meg­változni. Náci volt a háború alatt, nem is akármilyen — egy falu felgyújtása, emberek százainak meggyilkolása szá­rad a lelkén —, s a jólszituált polgári élet csak jelszín, belül, a lelke mélyén változatlanul az maradt, aki volt: bosszúra áhítozó náci gyilkos, akit húsz év után is az a gyűlölet éltet, hogy elégtételt kell vennie ka­tonabarátja, Kurt lelövéséért. S amikor a régi kamerád ké­pe véletlenül előkerül egy tár­saságban, elemi erővel lobban fel benne újra a régi gyűlölet. Hans, lelkileg vak ember. Nem látja, nem tudja felfog­ni, hony az eltelt két évtized alatt megváltozott körülötte a világ. Csak a gyűlöletnek él: visszaszerezni régi hatalmát az emberek felett. Hiszi — bármilyen furcsán hangzik is, de így igaz —, ha visszamen­ne a húsz esztendő előtti hely­színre, az akkor felégetett kis olasz faluba, Forniba, ma is félve tekintenének rá az em­berek. S hogy bizonyítsa ön­maga előtt régi hitét, felesé­gével felkerekedik, hogy For- niban töltse a nyári vakációt. A felesége, Márta, gyerek volt még a háború alatt. Gye­rekfejjel csak a félelmet is­merte meg a háborúból. S ez a régi félelem mai gyávaságá­nak is az alapja: bár sejti vakáció Hans múltját, fél szembenézni az igazsággal. Lelkileg ő is vak ember, csak éppen más­képpen vak, mint férje. Ö sze­relemféltésből nem akarja tu­domásul venni férje igazi múltját és jelenét. De a For- nában töltött napok rádöbben­tik önnön gyávaságára: nincs más kiút, választania kell. Vagy elhagyja a szeretett fér­fit, s magára marad talán örökre, vagy lealjasul hozzá. Mélységesen humanista al­kotás Marcello Ventúri mű­ve. Mementó: egyszer háború volt, s annak a háborúnak a a szelleme, még húsz eszten­dő után is kísért, képviselői itt élnek közöttünk s őket, a múló idő sem tudta megvál­toztatni. Csak a gyűlöletüknek élnek, s az tartja bennük a re­ményt, hogy egyszer még re- vansot vehetnek az egész ha­ladó világon. A Germán vakációt Makk Károly rendezte, kitűnően. Hans alakját Básti Lajos, Mártát Váradi ,Hédi alakítja, hitelesen. p. P. A képünkön látható szakmunkástanulók a budapesti Jász utcai sütőüzemben a kemencébe rakás előtti utolsó simí­tásokat végzik a kifliken. Meglepetések egy száltanórán A tábla bal sarkában sza­bálytalan összevisszaságban felírt számok. A tanítónő az 1- est, a 2-est, és a 4-est köti ösz- sze vonalakkal. Találjátok ki, mire gondol­tam — fordul a gyerekek fe­lé. Sok kéz nyúl a magasba, vé­gül egy barnahajú kisfiú megy a táblához, ö a 8-ast jelöli meg. Ezután egy kislány sza­lad a tábla elé, vonala a 16-os felé mutat, s egy következő jelentkező a 32-őt, majd a 61- et választja ki. Egy úgyneve­zett geometriai sor tagjait ta­lálták meg a gyerekek, akikről mindjárt el kell mondani, hogy az általános iskola máso­dik osztályának tanulói. „Négy a pincében ” A számtanóra színhelye a Budapesti Jázmin utcai isko­la, ahol Justh Kornélné taní­tónő új, kísérleti módszerrel oktatja osztálya gyermekeit a számolás alapjaira. íme egy következő feladat. Egymást metsző, számozott függőleges és vízszintes vona­lak hálózatába kell berajzolni, hogy ki hol ül az osztályban, i A gyerekek versengenek azért, '■ ki mehessen a táblához. Meg- j oldják a feladatot, anélkül, j hogy tudnák ezúttal egy Descart-féle derékszögű koor­dinátarendszer rajza van előt­tük. A tanítónő ezután újabb kér­déssel áll a gyerekek elé: — El tudtok-e venni 1-ből 5-öt? — Igen — hangzik a válasz. — Az négy a pincében. Amit a nyolcadik osztályban is nehezen értenek meg; a ne­gatív szám fogalmát, itt fel­fogják a kisiskolások,, talán azért is, mert még nem ijeszt­gette őket azzal senki. — Osszátok ki a kockákat — adja ki a tanítónő a kö­vetkező utasítást. Minden gye­rek asztalára rajzos karton­tábla, és kockakészlet kerül, ennek segítségével számolni fognak, még pedig az elektro­nikus számológépek nyelvén, a kettes számrendszerben oldják meg a feladatokat. Mindez az általános iskola második osztályában történik. Jutalom: a Babylon Amíg a gyerekek a kockákat rakosgatva számolnak, az isko- j la igazgatónője megjegyzi, hogy ő is meglepődve figyeli ! az eredményeket, hiszen a gyerekek jóval többet tudnak, mint amennyit hagyományos módszerrel tanuló társaik. Ugyanakkor, és ez a lényeg, nincs magolás, házi feladat sem, szinte észrevétlenül nyer­nek újabb és újabb ismerete­ket a számok rejtélyes biro­dalmából. — És mindenre rájönnek? PIROS BÁCSI A hajón óriási volt a gye­rekzsivaj. Közeledtünk a kikö­tőhöz. Még nyáron történt: idős, nagybajuszos férfi ült mellettem fekete ruhában. Le­hetett úgy 65—70 éves. A di­ákokkal játszott, kártyázott. Bizonyára kirándulni voltak Visegrádon. Most felkerestem otthoná­ban az öregurat. Piros Gyula bácsit, a pedellust. A budapesti Petőfi Sándor Gimnázium ebben a tanévben ünnepli 75 éves jubileumát. Az öreg iskola legidősebbje élete 40 esztendejét töltötte itt. E hosszú idő alatt szem- és fül­tanúja volt számtalan diák­csínynek, perpatvarnak, és sok-sok ünnepségnek. — Piros bácsi, hogyan és mikor került ide? — Hát tudja, a 20-as években nehezen tudtam elhelyezkedni. Szülőfalumban Szeghalmon a szakmámban egyáltalán nem, így aztán feljöttem Pestre. Először csak kisegítő voltam, majd 26-ban megkaptam a ki­nevezésemet. Azóta is itt va­gyok pedellus. Azt hiszem, nem is kell kü­lön kérnem, hogy meséljen er­ről az időről, hiszen ez a negy­ven év magától is beszél. — Hát igen. A Werbőczy Gimnáziumnak volt sok olyan tanulója, aki ma híres ember, de bizony diáknak nagyon csintalan volt. Például Szend- rő Jóska, aki ma színész, hiá­ba bíztattam csak elbukott matematikából. Meg Ferencsik Jancsi, aki mindig elkésett. De hát a diák az diák. Egy eem rossz, csak csintalan. De addig jó míg ilyenek. Ha a folyosón a tablókat nézegetem, itt is ott is isme­rős nevekre találok. József Attila, aki magántanuló volt, de itt érettségizett. Színészek, írók, sportolók, így például Horváth Zoli kardvívónk, és sorolhatnám tovább az itt ta­nultak névsorát. — Ne csak a szépre emlé­kezzen — szólalt meg újra az öreg — a legrosszabb az ost­rom alatt és 56-ban volt. Itt őriztem az üres, ódon falakat, rendben tartottam a tanterme­ket, amennyire erőmből tellett. Ketten voltunk a feleségem­mel és sehol egy lélek. Mikor újból gyereklárma töltötte meg az épületet, magamra ta­láltam. Nincs nap — még ma sem —, hogy valamelyik diák nem jönne kérni: — Piros bácsi, nem kell va­lamit segíteni? Nem akarok felelni. — És akkor megyek, kihí­vom az óráról, szegény miért kapjon egyest. — Hát a tanárok mit szól­nak ehhez? — Szeretnek, megbecsülnek. Tudják, hogy mindig a diá­kot védem. Többször kitün­tettek. kiváló dolgozó lettem. — Merre jár kirándulni, hiszen mikor nyáron találkoz­tunk, diákokkal volt, gondo­lom túrázni? — Igen, az osztályok min­dig elvisznek még ma is. Ha mennek ide a megyébe vala­merre, Visegrádra, Vácra vagy akár Leányfalura, szíve­sen elkísérem őket. Főleg a fiúk az én legjobb barátaim. Valami „bulit” minden ki­ránduláson csinálunk. Ha a tanárok haragusznak, majd elsimítom. — A tanári kart is ennyi­re szereti? — Igen. Mindennapos cir­vsssssssssAfsssssssssssssjwrsssssssssssssssssrsssssssssssrsssssssssssrssssyM’ssssirsrssrsyrssssssssssssj’ssssssssssssssssssssssss/ssss $ kusz még ma is a késés. Ko- ^ rán reggel kiállók a kapuba. $ Van egy diákom, aki itt lakik a szomszédban, de mindennap csengetés után érkezik. A ta­nárok nem ismerik a diáko­kat név szerint, csak akiket tanítanak. Mindig mondom: — Ne tessék már elvenni az ellenőrzőjét, vidékről jár be. Úgysem tudja a tanár, igaz-e vagy sem. De így sikerül meg­védenem őket. Csak egy baj van, hogy a pedagógusok min­dig elfelejtik, hogy egykor ők is ilyenek voltak. Sajnos, nem emlékszem már a legnagyobb stiklikre, pedig jó volna. Túl sok volt belőlük, szinte mindennap, s ezeknek részese voltam én is. — Mindezekből az derül ki, hogy Piros bácsi szereti a gyerekeket és azok viszont. Szinte az első kerület, legis­mertebb embere ő. Diákok, tanárok, szülők csak jót tud­nak mondani róla. — Ha már a régiekről ilyen keveset mesél, akkor hát tér­jünk a jelenre: mive! tölti szabad idejét? — Ö, ilyen nincsen. Reggel korán felkelek, s ami hiányos­ság van, megcsinálom. Hétkor már kinn állok a kapuban. Egész pap dolgozom késő es­tig. E hosszú idő alatt meg­tanultam, amit csak lehetett. Ha kell, villanyt szerelek, vagy fűtök, ismerem már en­nek az épületnek minden zu­gát. Nincs papírom, meg vizsgám ezekről, de itt ezer­mesternek kell lenni. — Nem fáradt el a sok munkában ? — Nem, bár még száz évig csinálhatnám, de sajnos ha­marosan nyugdíjba megyek. Megszólal az iskolacsengő, de mióta itt vagyok, nem először, harmadszor. Ahogy ez a három óra elszaladt, úgy ez a negyven év is. Hlaváts Gabriella — adódik a kérdés. — Amire nem, azt nem eről­tetjük. Hiszen a negatív szá­mokat ők maguk nevezték el „pincének’, s természetesnek tartották, hogy kisebb számból is ki lehet vonni egy nagyob­bat. Közben a gyerekek egyre- másra hozzák a kitöltött lapo­kat a tanítónőhöz. Segédeszkö­zük a magyar származású pro­fesszorról elnevezett Diones- kockák. A kis kockák össze­rakhatok, és segítségükkel át tudnak váltani számokat, például a már említett kettes számrendszerre is, így már most megszokják, hogy nem­csak a tizes számrendszer lé­— Kérem a BABYLON-t — jelentkezik egy gyerek. Meg is kapja jutalmul a társasjátékot, s miközben ön­feledten rakosgatják a pálci­kákat, lassan megtanulja, hogy a kockának hány éle és hány csúcsa van. Társasjáték, mint geometriaóra. Szokatlan, de a látottak szerint, jó módszer. Ki mit ért? Ennek az Osztálynak a ta­nulói már az első évben az új módszer szerint kezdték tanul­ni a számtant, s ennek egyik eredménye, hogy az népsze­rűségében vetekszik a torna­óráéval. Számtanórán az ülés­rend is megváltoziK, a három padsorban mindig mások ül­nek, aszerint, ki mit értett meg az anyagból. A Komplex-oktatásnak ne­vezett módszert Magyarorszá­gon az Országos Pedagógiai Intézetben dolgozták ki. Alkal­mazták már az új módszert az Egyesült Államok, a Szovjet­unió, Anglia és az NDK isko­láiban is — sikerrel. A Jáz­min utcai iskola kísérletéről ez a kép marad meg: egy gye­rek, mielőtt a kérdésre vála­szolna, kezét a fejéhez tá­masztva — gondolkodik. Mi még magoltuk az egy­szeregyet. Benedek B. István Nem olcsó iparág! A szocializmus építése során megváltozott hazánk népgaz­daságának szerkezete. Egyre nagyobb szerepet kapott az ipar a társadalmi össztermék és a nemzeti jövedelem előál­lításában, és kisebbedé hányad jut ebben a mezőgazdaságnak. Ez a jelenség olyan következ­tetést is sugallt, mintha a me­zőgazdaság szerepe, jelentősé­ge csökkenne a népgazdaság­ban, így a mezőgazdaságra fordított figyelmet a mezőgaz­daságról történő gondoskodást is mérsékelni kellene. Kiderült azonban, hogy ná- lurk a mezőgazdasági termelői árak 1964-ben 26 százalékkal alacsonyabbak, az ipari terme­lői árak viszont 11 százalékkal magasabbak voltak a társadal­milag szükséges ráfordítások­nál. így száméivá, bár az ipar szerepének növekedése, ará­nyának emelkedése kétségte­len, a mezőgazdaság népgazda­sági szerepe sokkal nagyobb, mint azt a tényleges árak fi­gyelembevételével készített mérlegek mutatják. Ugyanakkor mezőgazdasá­gunk már nem a régi, főleg a parasztok ügyességére, áz igásállatok erejére alapozott népgazdasági ág. A hajdani kisüzemi gazdaságok összes anyagráfordításaiban az ipari eredetű eszközök és anyagok aránya még csak mintegy 14 százalék körül mozgott. Szö­vetkezeti nagyüzemeinkben ez az arány 1966 elején már 60 százait« körül volt, s az ál­lami gazdaságokban pedig még ennél is magasabb. A termelőszövetkezetekben 100 forint termelési értékre 1961- ben 69 forint értékű lekötött állóeszköz jutott, 1962-ben már 63, 1963-bah pedig már 95 forint. Sajnos, az állóesz­közök kihasználása a termelő- szövetkezetek adottságai és minősége szerint nagyon vál­tozik. A legjobb közös gazda­ságokban 100 forint lekötött értékű állóeszközre 156 forint termelési értik jutott, a leg­gyengébbekben pedig csak 69 forint. Az állami-gazdaságok­ban az állóeszköz-ellátottság lényegesen magasabb színvo­nalú. Nálunk, a 100 forint ter­melési értékre jutó lekötött ál­lóeszközök értéke már 1961- ben 224 forint volt. Sajnos azonban, az állami gazdaságok — bár többet termelnek, mint a termelőszövetkezetek — álló­eszközeiket korántsem hasz­nálják ki megfelelően. A szövetkezeti szektorban az állóeszközök értéke négy év alatt a kétszeresére, csaknem 22 milliárd forintra emelke­dett. Ez még akkor is szép adat, ha közben az egyéni gaz­daságok állóeszközeinek érté­ke 14 milliárd forinttal csök­kent. Erősen zavarja viszont a képet, hogy a termelőszövet­kezetek 1966-ig nem vonták le az amortizációt, tehát például 4—5 esztendős, elhasználódott gépeiket is beszerzési áron tartották számon. Tény, hogy a mezőgazdaság nálunk is „tőkeigényesebo’, mint az ipar átlaga. Megelőzi még a gépipart is, csudán a bányászat és a papíripar mö­gött marad el. Ennek megfe­lelően államunk növekvő gon­dot fordít a szocialista mező- gazdaság sokoldalú támogatá­sára. A második ötévés terv időszakában például kereken 40 milliárd forintot fordítot­tunk a mezőgazdaság fejlesz­tésére, A mezőgazdaságot természe­tesen a többi szocialista ország is támogatja — lényegesen bőkezűbben, mint a kapitalis­ta országok és hátsó gondola­tok nélkül — a módszerek és a mértékek azonban erősen különbözőek. Nálunk például a termelőszövetkezetek lénye­gesen több állami hitelt kap­nak, mint a szovjet kolhozok. A Szovjetunióban 1950-ben a kolhozok beruházásainak 71,5 százaléka saját erőből szárma­zott, 1952-ben 78,5, 1963-ban 71 százalék volt a saját erő. Ná­lunk viszont 1960-ban 33, 1961- ben 32, 1962-ben 25, 1963-ban 12, 1964-ben pedig már csak 9 százalék volt a termelőszö­vetkezetek saját forrásainak a szerepe a megvalósított beru­* A közelmúltban jelent meg „Mezőgazdaságunk és a világ- színvonal” címmel Földeáki Béla könyve. A statisztikai adatokkal és grafikonokkal bőségesen il­lusztrált kötet egyik érdekes fe­jezetét közöltük. házásokban. A többi beruhá­zást hitelből és vissza nem té­rítendő állami támogatásból valósították meg termelőszö­vetkezeteink. A mezőgazdaság fejlesztése ma még számos szocialista or­szágban „relatív tőkehiánnyal” küzd, nem tudja pótolni a tá­vozó munkaerőt, stb. Ez gon­dokhoz, feszültségekhez vezet, s' többek között a mezőgazda- sági termelés lassúbb ütemű fejlődésében iS szerepet ját­szik. Egy német számítás sze­rint például a Német Demok­ratikus Köztársaságban az ipar termelése 14 esztendő alatt 3,5-szeresére növekedett, a mezőgazdaságé viszont csak 1,7-szeresére. Ugyanezen idő alatt Bulgáriában az ipar 5,4, a mezőgazdaság 1,9-szeres fejlődést ért el. Magyarorszá­gon az ipar 3,4, a mezőgazda­ság 1,3, Csehszlovákiában az ipar 3,2, a mezőgazdaság 1,2- szeresére fejlődött. Nem véletlen tehát, hogy napjainkban szinte minden szocialista országban —- és ha­zánkban is — oly sokat törőd­nek a mezőgazdaság fejlődé­sével és problémáit új módon igyekeznek megközelíteni. A mezőgazdaság tőkeigényé­nek változásait, ennek követ­kezményeit lényegesen tisz­tábban szemlélhetjük a kapi­talista országokban. Ott iá mindenekelőtt az a szembetű­nő, hogy megnövekedtek aä ipari eredetű anyagok a me­zőgazdasági termelésben. A kapitalista országokban általában úgy számolnak, hogy a legolcsóbb iparág — vagyis a legkevésbé tőke­igényes — a feldolgozó ipar, ennél valamivel több pénz kell a bányászathoz. Ezután következik a mezőgazdaság és ennél csak a közlekedés, a hírközlés és az energia­ipar drágábbak. De a mező- gazdaság átlagos tőkeigénye meghaladja az ipar átlagos tőkeigényét! Ezzel az igénnyel aztán nem mindenki tud lépést tartani. A parasztok eladósodnak, tönkremennek. Ausztriában például 1959-ben 6,3-, mil­liárd schilling volt a pa­rasztok adóssága, 1964-ben már 8,8 milliárd. A francia | parasztok vállát 1954-ben 4.3 í milliárd új franknyi adósság nyomta, 1965-ben már 21,3 milliárd. Az amerikai far­merek 1940-ben 9,6 milliárd dollár, 1964-ben 30,5 mil­liárd dollár adósságot „mond- I hatlak magukénak”. A kaoitalista országok bur- zsoá pártjainak persze szük­ségük van a parasztok sza­vazataira és a nemzetgaz­daságoknak is a mezőgaz­daság termékeire. Ezért a tőkés kormányok általában nem nézik tétlenül a mező- gazdasági termelés problé­máit. Az Egyesült. Államok­ban például a háború óta különböző formákban 57 milliárd dollárral támogatta az állam a mezőgazdasápot. A Német Szövetségi Köz­társaságban 1962-ben 2 mil­liárd márkát fordítottak az úgynevezett Zöld terv ke­retében a mezőgazdaság meg­segítésére. Angliában az ál­lami támogatás eléri a me­zőgazdaság nettó termelési értékének 72 százalékát. Miközben a gépek árai emelkednek, a parasztok ál­tal eladásra kínált cikkek árai folytonosan csökkennek. A tőkés állami támogatás egyik fő formája az, hogy az állam valami módon megtéríti a parasztoknak az árcsökkenésből adódó vesz­teséget. Csakhogy a tőkés orszá­gokban. az állami támoga­tás ravasz dolog. Az árkü­lönbözetet például egysége­sen állapítják meg, a mű­trágyakiegyenlítést mázsán­ként adják stb. Ennek vég­eredménye az. hogy elsősor­ban a nagyok, az erősebb parasztok, a földbirtokosok veszik hasznát a támogatás­nak. Talán Anglia az egyet­len ország, amely különle­ges helyzetében a legkisebb parasztokat is menteni igyek­szik. a többi országban — titokban vagy bevallottan — a mezőgazdasági támogatás­nak egyik fő célja éppen a kisüzemek gyengítése, sőt megszüntetése, s a nagyok 1 még erősebbé tétele.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom