Pest Megyei Hirlap, 1967. január (11. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-03 / 2. szám

1967. JANUÁR 3., KEDD Mindig készenlétben A telefonügyeletes felemeli a piros és zöld lámpával jelző URH-készülék mikro­fonját: Itt a szentendrei mentő- állomás beszél. Ebben a perc­ben jelezték, hogy egy ötö­dik gyerekét váró 23 éves asszonynál megkezdődtek a szülési fájdalmak. A mi mentőautónk útban van a Rókus felé: kérem küldjenek Pestről kocsit és szállítsák az asszonyt a szentendrei szü­lőotthonba. Bemondja a nevet és a cí­met. — Indítom a kocsit — vá­laszolnak a központból. — A szülő nő férje a községi tanácsháza előtt várja húsz perc múlva önöket. A beszélgetés befejeződött, de a készülékben mint­egy öntörvényű dráma mon­datai, peregnek tovább a dialógusok: az Országos Mentőszolgálat budapesti köz­pontja állandó kapcsolatot tart valamennyi fővárosi és Pest megyei mentőállomás­sal, ezenkívül az úton levő mentőautókkal is. S a pár­beszéd távoli szállításokról, balesetekről tudósít. Évtizedes hagyomány, hogy a szilveszter egy kicsit a mentők ünnepe is. Talán azért ezen a napon emlé­keznek meg róluk, mert a mentőszolgálat még szilvesz­terkor sem szünetelhet. Az meg a sajtó hagyománya, hogy a lapok újévi számai megemlékeznek róluk, akik télen, nyáron, hétköznap és ünnepnap, nappal és éjjel szolgálatban állnak, hogy se­gítséget nyújtsanak ott, ahol kell. Ezért kerültem én a két ünnep között egy éjszakai ügyeletre, ide a szentendrei mentőállomásra, megtudni nemcsak azt, milyen is az éjjeli mentőszolgálat, miből ■ áll, mivel jár a mentők munkája — de azt is, kik ezek a névtelen emberek, akikre minden időben, min­den órában számíthatunk. Telefon riaszt. traktor • felborult, vezetője a kocsi alá került. Azonnal te­lefonáltak csörlőért. Csak így tudták kiszabadítani a traktorost a roncsok alól. A sérült egy óra hosszat fe­küdt sebesülten, összeprése­lődve, a traktor alatt. Azo­kat a perceket, amikor ki­emelték, soha nem felej­tik el... Nem felejtik el, azt az egy hónappal ezelőtti szál­lítást sem, amikor egy méhen kívüli terhes asszonnyal szá­guldottak a pesti kórház fe­lé. A halállal futottak ver­senyt — másodpercnyi előny­nyel megnyerték ... Még két olyan balesetről hallok, ahol másodparceken múlt — és ezáltal rajtuk is múlt — az élet vagy halál. Nyár végén egy kislány a sekély Duná­ban fürdött és kubikgödörbe psett. Amikor kiemelték, oxi­génpalackkal élesztette fel a mentőorvos. Két hónapja meg egy embert vágtak le a kötélről; még ma is kór­házban ápolják. De nemcsak tragikus, vagy hajszál híján tragikus ese­teket őriz emlékezetük. Hónappal ezelőtt maguk ve­zettek le egy szülést — mi­után a kismama fájdalmai­ból megállapították, hogy már úgysem érnének el idejében a szülőotthonba. Azt meg nem akarták, hogy útközben kelljen leállítani a kocsit (bár az autóban is van ba­bakelengye). Elmesélik, hogy szülés közben a családfő meg- illetődve rohangált ide-oda: doktpr úr így, doktor úr úgy, Aztán, amikor már megvolt a kisbaba, jobban szemügyre vette őket: de hiszen csak mentősök vagytok! — tért át a tegeződésre. Azért nem sértődtek meg... „Csak mentősnek lenni" — szülést levezetni, elsőse­gélyt nyújtani, ha kell, ma­gas intelligenciát kíván. Ezért is érdekelt, hogyan lettek mentőszolgálatosok? Egyikük, az ápoló, régeb­ben tanító volt. Aztán be­teg lett, leszázalékolták. Sú­lyos, fájdalmas műtéteken ment keresztül, mire meggyó­gyult. Ezért vált fogékonnyá az emberi szenvedés iránt? Minden esetre, amikor mun­kaképes lett, elhatározta, hogy elvégzi a féléves tanfo­lyamot és ápoló lesz. A gépko­csivezető és a telefonügye­letes is más szakmából ke­rültek ide. A vacsorázó asztaltársasá- | got vendég zavarja meg. Hi­degtől piros orrú, tizenkilenc év körüli lány. Máris dik­tálja az adatokat, a beteg nevét, korát, bemondja: a riasztás oka: mérgezés. Hová menjünk a betegért? — kérdezi az ügyeletes. — Én vagyok a beteg. — feleli a lány vacogva, de nyugodtan. Beszedett három pneu- maghol tablettát, hogy, mint mondja, megijessze a vőlegé­nyét. Aztán mégis ő ijedt meg és elszaladt a körzeti orvoshoz. Az megnyugtatta, hogy csak ártalmatlan gyo- morfertőtlenitőről van szó, de azért elküldte ide, szál­lítsák kórházba, tartsák egy­két napig megfigyelés alatt. Leültetik a karácsonyfa alá, szaloncukrot is kap. Panasz­kodik, hogy zsibbad a keze, a lába. Kicsit fél, de látha­tóan nem bánja, hogy az ér­deklődés középpontjába ke­rült, hiszen ez is lehetett a célja. Aztán elszállítják. Ez -a kislány volt külön­ben ezen az éjszakán az utolsó riasztó. Úgy is mond­hatnám, hogy ez a riportom kudarccal járt? Dehát a men­tők munkáját nem töltik ki az izgalmak, a veszéllyel va­ló harc! Tevékenységüket nemcsak az jellemzi,, hogyha kell, levezetnek egy szülést —, de az is, hogy ha semmi nem történik, ők akkor is készenlétben állnak (kiszá­moltuk, a telefonügyeletes havonta háromszázötven, az ápoló háromszáztíz, a gép­kocsivezető kétszázharminc órában). Készenlétben állnak nappal és éjjel, hétköznap és ünnepnap arra az esetre, ha mégis történne valami. A civilizált XX. századi ember biztonságérzetéhez ők is hozzájárulnak. Megszok­tuk, hogy vannak. Nélkülük nyugtalanabb lenne az ál­munk is, az ébrenlétünk is. Padányi Anna Az ügyeletes felveszi a kagy­lót. Egy hang a vonal túlsó végében családtagja gyomor­fájdalmairól panaszkodik. Or­vos még nem látta a bete­get. A telefonálót a VO- '^-'/SSSSS///SS/SSSSSSSSSSSSS/-SSSSS7SSSSSSSSSSSS*SfSSSSSSS/SSSSSSS/SSSSSS/S/S/S/SSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSS/SfSSSfSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSSS/SSSSS//SSS/SSSSS/SSSSSSSSSSSSSSS/SSSSS//SSSSSSf/SS/SSS/S//SSSSSS/SSS////S/S//SS nal innenső végéről a tü­Három hónap — Párizsban Tegnap délelőtt a megyéink­ben is jól ismert fiatalember, Baranyi Ferenc, a költő szállt fel a Párizsba induló repü­lőgépre. — Három esztendő után most ismét Franciaországba utazom — mondta elutazása előtt. — Ezúttal már három hónapra, francia állami ösz­töndíjjal. A párizsi nemzetközi műfordítói tanfolyamra szól a meghívásom. A délelőttök programjában előadások, viták szerepelnek. A saját külön programom: szeretném alapo­sabban megismerni a mai francia költészetet és barát­ságot kötni a fiatal francia költőkkel. És természetesen megismerni Párizst, a művé­szetek városát. „Ga!amb"-díjak Vasárnap délután, az an­gyalföldi Kilián György ut­cai iskolában, kiosztották a VI. galambkiállítás és díszba- romfi-bemutató díjait. A kétnapos nagysikerű kiál­lításon 65 galambfajta 1600 példányát láthatta a nagyszá­mú közönség. VÉLETLEN A taxisofőr az esküvőn lát­ta őket először. — Szép pár — gondolta. A fiú magas volt és barna, a leány félfejjel alacsonyabb és fekete. Mosolygósak, lámpalá­zasak és boldogok. A sofőr elvitte őket egy fényképész­hez, aztán egy budai étterem­be. Mögötte még öt taxi ha­ladt a násznéppel, ötven fo­rint borravalót kapott a vő­legénytől. — Legyenek boldogok — szorított kezet a fiúval és a leánnyal, aki ekkor már férj és feleség volt. Ő is boldog volt. Vett egy üveg bort, fél kiló karajt. A taxisofőr másodszor egy év múlva találkozott a házas­párral. Telefonon hívták egy ház elé. A kapu előtt egy férfi állt, óvatosan tartott ke­zében egy csomagot Hamaro­san jött a nő is. Félfejjel ala­csonyabb a férfinél, fekete. A csomagban egy pólyás volt. — Névadóra visszük... — mondta a férfi — Istvánnak hívják majd ... — Emlékeznek rám? — kér­dezte a sofőr. A fiatalasszony megnézte. — Mintha valahol... A sofőr egy új kultúrházig vitte a családot. — Nőjön nagyra a kisle- gény... — Köszönjük ... A sofőr ácsorgott egy dara­big és arra gondolt, furcsa véletlenek vannak az életben. Furcsák és érdekesek. Neki is volt egy fia, hatéves. Azt ígérte, télre szánkót vesz ne­ki. A taxisofőrt fél év múlva egy fiatal nő állította meg az egyik mellékutcában. Csinos nő volt, kalapban, tűsarkú ci­pőben. — Jaj, gyorsan — huppant a nő az ülésre — tízkor van a válóperem, elkésem ... A hang valahonnan isme­rős volt. Oldaltpillantott. Többször. Aztán rájött, hogy ki ez a nő. A hajdani félfej­jel alacsonyabb, lámpalázas, fekete lány. — Hát vége? — akarta kér­dezni, aztán mégsem szólt semmit. Némely utas nem szereti a bizalmaskodást. öt forint borravalót kapott, Vett egy doboz Kossuthot, gyufát. A bíróság előtt ácsor­gott kicsit, hátha jön utas. Aztán elindult a legközelebbi taxiállomás felé. Bende Ibolya Épüla Barátság gázvezeték Mf(j Ü GYORS ÜTEMBEN ÉPÍTIK AZ 500 KILOMÉTER HOSSZÜ SZOVJET—CSEHSZLOVÁK GÁZVEZETÉKET. CSEHSZLOVÁKIÁBAN 200 KILOMÉTER HOSSZÚSÁGBAN FEKTE­TIK LE — GÉPEK SEGÍTSÉGÉVEL — A CSÖVEKET. Aztán' az ^ a körzeti ^ riasztót. De be­adató- ^ itőállo­"1 már megtud- § netekről faggatják, ügyeletes elküldi doktorhoz a jegyzi naplójába az kát — mert a mentőállo­máson minden hívással kell számolni. Ennyit tehát tam munkájukról az első § percekben: tevékenység gük nagy felelősség-^ gél jár. Hiszen az imént ^ az ügyeletes döntötte el, ^ sürgős-e a -beteg kórházba ^ szállítása. ^ — Megnehezíti a munkán- ^ kát, hogy a járásban csak ^ egy körzeti orvosnak van te- i lefonja. Ezért aztán sok- ^ szór kényelmi szempontból ^ rögtön a mi számunkat tár- ^ csázzák éjjel a betegek hoz- ^ zátartozói. Négyen üljük körül asztalt, a főápoló, az ügye­letes és az időközben megér- S kező mentőautó személyze- ^ te: egy ápoló és egy sofőr. ^ Vacsorához terítenek — elő- ^ kerül a disznótoros és a ka- ;! rácsonyi beigli. A majdnem meghitt. Az segélynyújtó- és öltözőszekré- S n veken a vöröskeresztes Dia- $ Akkor hát, horgásszunk... az | szoba | első- i ■ nyékén a vöröskeresztes pia- ^ kátokon kívül egy rádió, egy ^ televízió és most egy kará- ^ csonyfa egészíti ki a bérén- ^ dezést. ^ Számukra , | emlékezetes események kerülnek szóba. Egy évekkel ^ ezelőtti tragédia: a kőbányá- ^ ban korábban állt be a rob- i bánás. A leomló kőrenge- § teg halálra sebesítette a tűz- ^ mestert és két munkást. § Még egy csomó gyanútlanul ^ dolgozó ember is megsebe­falubeliek között pánik tört ki, ^ bányabeli hozzá­sült. A már-már mindehki bányabeli hozzá- J tartozóját kereste. Budapest- $ röl műtőskocsit küldtek: út- ^ közben is operáltak ... Má- ;! sik eset. Nyáron történt: ^ riasztották őket, hogy egy Ülünk az asztal mellett. Számol­juk a pénzt. Nyaralni indulunk hol­nap. Felvettük a fizetésünket és sa­ját belátásunk szerint megvettük a szükséges holmikat. Mindkettőnkön érződik valami izgalom, helyesnek találja-e a másik is a vásárlást? Bennem van valami kuncogás féle. Ezt egyből kinyilvánítom: — Fogadjunk, kitalálom, mit vet­tél?! — mondom a férjemnek. — Ne beszélj! — válaszol és úgy tesz, mint aki csodálkozik. Könnyűek a helyzetén: — Nézd, én tudom, hogy nagyon hiányos a horgászfelszerelésed.., Kissé megkönnyebbül. Látom, hogy bízik az emberségemben. Ettől meg­rémülök. Rögtön tudom, hogy az összeg, amit elköltött, meghaladja a százast. — Tudod... — kezdené, de közbe­vágok. — Na, mit vettél? Es főleg meny­nyiért? Elém teszi a horgokat, az áttetsző színes zsinórokat, a racsnikat és ki­nyögi: — Tudod, háromszázkilencven ... Fellélegzek. Hol van ettől az én bevásárlásom. Az új fürdőruha, a napolaj, a túl­zsírozott krém és a lebarnult archoz illő, kissé sárgás színű rúzs? A kétszáztíz forintos számlámat fölényesen nyújtom át: — Nem gondolod, hogy ez egy kis túlzás volt? — kérdezem. Kész a válasz: — Hm! Es nem gondolod, hogy az sem volt teljesen tisztességes dolog, hogy a meglevő horgászzsinórjaimat ruhaszárítónak használtad fel? Aztán meg a szomszéddal fogadtál két üveg borba, hogy nem tudja elrágni? Mi? Megszeppenek. így igaz. Az a pi­szok Attila — egyébként jó barátunk — fél órát állt a fürdőszobában, de elrágta a háromszorosan kifeszített horgászzsinórt, amin pedig éppen ru­ha is száradt. A két üveg bor negy­venöt forintba került, a zsinór meg harmincba. Jótékony hangulatom támad: — Jól van. Nem azért mondtam. Az ember egy évben egyszer nyaral. Akkor érezze jól magát. Nem igaz? Férjem spekulál.., — Tudod, én arra gondoltam — mondja —, hogy most másként nya­ralunk, mint eddig. Te nem olvasol, meg csónakázol, hanem velem jössz horgászdi. Te még nem tudod, hogy ez a teljes kikapcsolódás. Itthon is olvasol, írsz, hülyeség ugyanazt tenni szabadság alatt. — Majd meglátjuk ... — mondom és arra gondolok, két hét alatt én mennyit olvashatok majd főzés, ta­karítás és mosogatás helyett. De ezt nem mondom. Fő, hogy elinduljunk, aztán úgyis úgy lesz, ahogy kialakul. Első nap kissé ideges lettem, mi­kor úgy, ahogy érkeztünk, végigro­hantunk a parton, megnézni, milyen a „kapás”. A kapás kielégítő volt, éppen ezért az első este kétszáz — bizony isten így volt — kétszáz snecit, kiskesze- get és kisméretű sügért kellett lepik- kelyeznem, kibeleznem. Mire felér­tünk a partról, már szinte vízbe esett a nap, s főleg nem kaptunk vacso­rát. Az apró halakat a szakács istenien besózta, megforgatta paprikás liszt­ben. Kénytelen voltam elismerni, minden vacsoránál többet ért. Férjem csak annyit mondott: — Na, mit szólsz ehhez? — Klassz! Másnap egy nászutas pár állt meg mellette. Azért csak mellette, mert én jóval arrébb olvastam. Beszélgetni kezdtek, aztán odaáll- tak horgászni. Este már a húszéves Katival együtt „intéztük el” a fogást. Négy napig sikerült szabotálnom. Egyszerűen nem vettem tudomást arról, hogy most már hárman hor­gásznak és még ók is, a nászutasok, hajlandók horgászni, sem arról, hogy engem kezdenek lenézni. Olvastam. Csak azért is! Alkonyai­kor meg fogcsikorgatva foglalkoz­tam a halakkal. Az apró keszegekért egyszerűen meghasadt a szivem. Napközben olyan szívesen néztem, ahogy ezüstös csíkokat húztak a vi­zen. Azért viszont, hogy élvezzem őket vacsora után, sör mellett, mégis áldo­zatot kellett hoznom. Módszeresen foglalkoztam velük. Mikor a halakat a kezembe vettem, a kést a kopol- tyúja alá helyeztem, becsuktam a szemem és egy nyisszantássál levet­tem a fejüket. Igaz, hogy még mo­zogtak utána is a kezemben, de iszo­nyatomat nem mertem kinyilváníta­ni. Végül is ott volt egy nászutas pár, akik vagányul fogták, pucolták, belezték egyéb helyett egész nap a halakat. A paptelűket szárazra dob­tam, a sügéreket meg, amikor senki sem figyelt oda, visszaeresztettem a vízbe. Utálatos dolog sügért piklce- lyezni. Nehéz, hosszadalmas munka. Csak dühvei lehet hozzájuk nyúlni. En meg a kis sügérrel szemben sem­miféle düht nem éreztem. ötödik nap a szövetkezet jellegű horgásztársaság, ami menet közben még két fővel növekedett, odaszólt délben hozzám: — Elmegyünk ebédelni, vigyázz a botokra. Ha kapás van, húzd ki. Na igen. Húzd ki! Odaállok a parthoz. Nézem a tü­körfényes vizet. A botokat. Kapás van. Megrántom a botot. A szinte lát­hatatlan zsinóron isteni sügér ficán­kol. — Te dög! — mondom — piszok sügér! Rabolsz? Még élt az a szegény giliszta a horgon, de bekaptad ... A sügérnek hallatlanul ellenszen­ves feje van. A keszegnek sokszor a szemén jön ki a horog, de ez a sü­gér, ez azzal a hosszú kopoltyújával egészen mélyen lenyeli. Visszaszúr, mikor kitépem belőle a horgot. És ráadásul a piszok lenyelte a gilisztát. A giliszták ott vonaglanak a kon- zerves dobozban. Mindig is utáltam őket. Megnézem az „úsztató dobozt”. A halak között az enyém a legnagyobb. Különös izgalmat érzek. Kiválasztom a legvastagabb gilisz­tát és eltépem Pár percig, úgy ér­zem, hogy elszédülök. Csodálatos mó­don semmi nem történik. Rá is hú­zom szépen a horogra, jó messzire bedobom. Szinte ráhajolok a vízre. Az áttetsző. Látom a halakat, ahogy játszanak a horog körül. Egy nagyob­bat is látok. Az hirtelen eliramodik. Kirántom a botot, elébe dobom ... Közben az egyik ráesni megszó­lal. Könnyű észrevenni, hogy melyik. Megfeszül a zsinór, és víz alá merül az úsztató. Nem valami sportszerűen, de mégis sikerrel húzom ki. Dévér- keszeg. Szép példány. Legalább har­minc deka. Hangosan felnevetek. Csak ebédeljenek a többiek. A ke­szeget a fűbe dobom. Lássák, ha visszajönnek. Merész gondolattal kishalat teszek a horogra. A hátán szúrom át. ügy döntöttem magam­ban, a hal nem érez fájdalmat. A szemét sem tudja lecsukni, az ér­zelemnek semmi jelét nem mutatja, az ember azt sem érzi, hogy egyál­talán néz. Azért óvatosan húzom át a horgot a háta közepén. Mire végeznek az ebéddel, kifogok a nagyra méretezett gilisztával még egy dévérkeszeget — ezen egyébként nevetnem kell, mert előző nap ko­moly horgászok sem fogtak ekkorát —. és két jól méretezett sügért kis­hallal. — Menj ebédelni !— mondja a férjem, mikor visszajöttek. — En? Mikor ilyen kapásom van? Megőrültél?! Különben sem vagyok éhes... Állunk a parton. A „horgászszö­vetkezet”. Ha nem is egyenlően fo­gunk, de egyformán vacsorázunk. Fél hat van. Az úsztatódoboz, meg egy háló tele van hallal. Férjem kétes érzésekkel figyeli fellobbanó szenvedélyemet. Járkál körülöttem, leül, rágyújt, átnyújtja az égő cigarettát, aztán egészen hal­kan kérlelni kezd: — Fogj hozzá a halakhoz. Nem le­szünk kész velük ... Jólesően nyújtózom egyet. Enyém a nyaralás minden öröme. Fölénye­den mondom: — Akkor hát horgásszunk! Te ta­láltad ki! Hogy én pikkelyezzek, be­lezzek, mikor ilyen kapásom van? Azt nem! Most én horgászok! Azért odanéztem, mikor azokat a szépen fejlődött sügéreket bontotta, amiket én fogtam ki. Kiss Edit

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom