Pest Megyei Hirlap, 1967. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-15 / 13. szám
4 1967. JANUAR 15., VASÄRNAP Kik tanulnák parasztnak ? A napokban Tápiószentmár- tonban közelebbről is megnéztem a mezőgazdasági szakmunkásképző iskolát. Nem mondhatnám, hogy valami lelkesülten tértem vissza a látottak s a tapasztaltak után. Az iskola — úgy értem; az épület és a berendezés —, hát iskola. Minden különösebb látható és fellelhető utalás nélkül, hogy itt a mezőgazdasági szaktudást plántálják. Lehetne akár más iskola is. Hosszú, alacsony épület, középen bejárattal, bent két tanterem, s kis irodafélék nyílnak a folyosóról. A termekben padok, katedra, tábla. Sehol semmi „mezőgazdasági”, mint egyéb — persze rangosabb — szakmabeli intézményekben megszokta az ember; rovargyűjtemény a falon, stílszerű makettek, vagy valami effélék. A gyerekeket sem tudnám hová sorolni, no nem mintha ez bármit is jelentene. Zsibon- gás hallatszik a termekből, belépek az egyik ajtón, s egyszerre csend lesz. Rendeződnek a sorok a padok között, az osztály tisztelettudóan áll, s rámcsodálkozik. Néhány anyányi lány, pelyhedző baj- szú fiú, s egészen csenevész lánykák, fiúcskák vegyesen. Orgonasíp szerűen lehetne állítani őket. Lehetnek húszán. Az ablaknál, az első padban, megtermett szőke fiú; vadóc, összevissza frizura, zipp-zá- ras kabát, alatta élénk piros pulóver; tipikus körúti fej. Amott egy lány, s egy másik kendősen. A jövő mezőgazda- sági szakmunkásai, akik már belátták, hogy azt is tanulni kell, ha majd kétkezi paraszti munkát akarnak végezni. Nos; így van ez? CD Enyhe kétkedés motoszkál bennem, amit valószínűleg az előzetes tapasztalatok sugal- lanak, hiszen nem is olyan regen néztem utána, hogy mi lett azokból, akik korábban végeztek ebben az iskolában, s egy ilyen régebbi osztály tagjai közül alig találtam néhányat a mezőgazdaságban. Itt az ideje, hogy nagyon őszintén beszéljünk ezekről a dolgokról. Hányán vannak, akiket a meggyőződésük hozott ide, mert valóban mezőgazda- sági szakmunkások akarnak lenni? Vagy ami ennél is érdekesebb; hányán vannak, akik a perspektívátlanság miatt ülnek itt, mivel nem tudtak velük, s magukkal mást kezdeni, mert kimaradtak a középiskolába szándékozók közül, ezért, vagy azért nem sikerült, hogy ipari tanulók legyenek, s maradt, hogy segédmunkásnak álljanak, vagy ez az iskola — egyelőre, jobb híján ... Szilencium van, azaz délutáni egyéni tanulás. Egy gyerek a tanáriba kalauzol, s csakhamar Ferke András igazgatóval, meg Merczel Mihály tanárral mérlegeljük a valóságos helyzetet. Természetesen óvatosak, különösen az igazgató. Meg is mondja, hogy itt minden nyilvánosságra adott kijelentés kockázatos, mert ez a mezőgazdásági szakmunkás- képzés annyira gyerekcipőben jár. Kétségtelenül gyenge az anyag. Dehát kimondhatjuk-e ezt? Ki merjük-e mondani? Most, amikor azért már vannak biztató jelek. Elsősorban szemléleti hibákat emleget. Tapasztalataiból idéz, amit mint korábbi szak- felügyelő ' szerzett. — A szövetkezetek — mondja a régi ismert, tételt — még nem becsülik eléggé a szakmunkásokat. Hogy megadj ák-e a tíz százalék kereseti pluszt a szakmunkásoknak, jószerint rajtuk múlik. Van ahol megadják, van ahol nem. Ez nincs eléggé törvényesítve. Mint ahogy az sincs, hogy a képzettségnek megfelelő munkakört biztosítsanak. Az egyik szövetkezetben például kitaníttattak kilenc baromfitenyésztő/ szakmunkást. Kimegyek a szövetkezetbe, s kérdezem az elnököt, hogy hol a baromfitelep, ahol a szakmunkásokat foglalkoztatni akarták? Azt mondja az elnök: Jlyen nincs”. Kérdezem: „Hogy-hogy nincs?” „Majd lesz.” „Addig mit kezdenek a szakmunkásokkal?” „Ellesznek itt valahol.” így ugye nem lehet. Valóban: így nem... A másik oldal, hogy miként gondolkozik a paraszt- ember. Kevesen mondják ma már, hogy ami jó volt az apámnak, nekem, jó lesz a fiamnak is. Nem. Menjen, keressen valami utat magának. De ha már akármiféle iskolába odaadja a gyereket, elvárja, hogy az ő értelmezése szerint legyen belőle valami. Nem csupán képzett munkás, ez kevés — valami több ... — Van itt olyan gyerek — mondja az igazgató —, aki oda állt elém és megkérdezte; mi kell még ahhoz, hogy valaki elnök legyen? Megállapodunk végül abban, hogy a propaganda is hihetetlenül rossz, jóformán semmi. Az általános iskolákban részletesen, szemléltetőn, s megfelelően, meggyőzően ismertetik minden létező pálya lehetőségeit, előnyeit; kivéve a mezőgazdasági szakmunkás- képzés perspektíváit Erről alig esik szó, és akkor is hogyan! Pedig az állam áldoz erre a célra, s az oktatási formák, módszerek is egyre meg- nyugtatóbbak. — Az oktatási idő —.ahogy Merczel Mihály tanár elmondja —, három esztendő, öthónapos bentlakásos elméleti tanítással kezdünk — magyarázza a tanár. — Itt mindent megkap a tanuló: szállást, kosztot és havi 110 forint ösztöndíjat, amiből 53 forintot kell visszafizetnie, öten tanítunk; valamennyien szaktanári képesítéssel. Namármost... Az első öt hónap után kijelölt gyakorlógazdaságokba mennek a tanulók, ahol ugyancsak tanári vezetéssel, tan terv szerint ismerkednek a gyakorlattal. A második évben újra öthónapos bentlakás, s további gyakorlat a kijelölt gazdaságban, de ekkor már tanulmányi eredmény szerint emelkedik az ösztöndíj is. Végül a harmadik esztendőben hasonló a helyzet, annyi különbséggel, hogy a tanulók az öthónapos elméleti oktatás mellett a saját szerződtető gazdaságukban végzik a gyakorlatot, s teljesítménybér jár nekik munkájuk után. Megtudom továbbá, hogy az iskolában szabályos kollégiumi rend van. Délelőtt tartják az elméleti órákat. Délután egyéni tanulással telik az idő. A szabadfoglalkozásokat szervezetten irányítják; mikor televíziót néznek, mikor moziba mennek, lehet olvasni, szerveztek szakköröket, művészeti csoportokat... — Nagyszerű — mondom és megkérdezem —, mennyibe kerül így egy-egy szakmunkás taníttatása? — Huszonöt-harmincezer forint — mondják. — És hány mezőgazdasági szakmunkástanuló lehet körülbelül Pest megyében? Kiszámítják, hogy körülbelül 900. — Hány lesz ebből valóban szakmunkás, majdan az életben? A válasz bizonytalan: — Ki tudja ...! — Mondjuk, ezek közül a gyerekek közül, akik itt vannak most? — Majd ők elmondják. © Visszamegyünk a gyümölcs- termesztő osztályba. Elsőnek a piros pulóveres, zippzáras, szőke fiút kérdezem. — Hová való vagy? — Budapestre. Ejha. — Van itt más budapesti is? Felállnak még ketten. Az egyik egy festőművész gyereke, a másiknak vasmunkás az apja, a legelőször kérdezett szőke — árva. — Szóval — mondom —, ti három esztendő múlva kint dolgoztok majd valamelyik szövetkezetben, mint kertészek. Fákat metszetek, locsoltok, permeteztek. így van? Egy kis kuncogás, aztán csend. — Én tovább tanulok • technikumban -r- mondja a festőművész fia. Utána a másik kettő: — Én is ... — Én is __ É lek a gyanúperrel: — Gyerekek, ki van itt, akinek kétkezi parasztember az édesapja? Egy fiúcska jelentkezik csupán: Slamer István, neki Kis- kunlacházán szövetkezeti tag az apja; az építőbrigádban dolgozik. A fiú azt vallja, hogy ő csakugyan gyümölcstermesztő akar lenni. Felteszem a következő kérdést: — Kik akarnak középiskolába menni, ha már a kezükben lesz a szakmunkásbizonyítvány? A kis Slamer kivételével mindenki jelentkezik. A tanár megsúgja, hogy ezeket többnyire a gyengébb bizonyítványok miatt nem vették fel középiskolába, vagy máshová. — Tovább tanulunk — mondja a művészgyerek —, ha sikerül... — És ha nem sikerül? — nézek körül, általánossá szélesítve a kérdést. Mély csend. Egy kivétellel, ahányan itt ülnek — megannyi 25—30 ezer forintos bizonytalan kimenetelű állami befektetés ... Az állattenyésztést tanuló osztályban vigasztalóbb a helyzet. Igaz, a kis göndör fiú, akit először faggatok, az istennek sem akarja kifejteni, hogy mi szél sodorta ide. Dehát talán csak megszeppent egy kicsit, hogy idegenül így kérdezgetem. Előtte egy kislány, felugrik, amint oda nézek, s hadarja iskolásán: — Az állattenyésztést azért kell megtanulnunk, hogy tudjuk, mit kell tennünk a nagyobb hozamok érdekében ... Az itteniek már többségben parasztgyerekek; kinek juhász, kinek tehenész az apja. Nincs is annyi középiskolába pályázó közöttük. Amint ösz- szemelegedünk egy kicsit, látom, hogy többoj üknek is lenne mondanivalója. Vállas, nyúlánk, tiszta tekintetű, derűs képű fiú mocorog a helyén. — Hát te fiú; mi a neved és honnan jöttél? Almási Józsefnek mondja magát, Ráckevéról. — Mi az édesapád? — Tehenész otthon az Aranykalászban. — Te is az leszel? — Én is. Ez már egyenes beszéd. — Mit gondolsz, jól válasza tattál, amikor ide iratkoztál? — Jól, mert ezt megfizetik. — Nálunk is háromezer forintot kap egy ember — szól bele előttem egy kis legény. — Az biztos — mondom —, az állattenyésztőket mindenütt jól megfizetik. Általános helyeslés. — Nálunk 50 forintot fizettek egy munkaegységre — közli a ráckevei fiú —, apámnak volt 750 egysége... Neki tehát megvan a célja, tudja, mit akar, s állítja, hogy javasolná bárkinek ezt a tehenészszakmát. Nem is lehet tudni, hogy miért nem jönnek többen; náluk is Ráckevén három iskola van, s csak ketten lettek a faluból tavaly is mezőgazdasági szakmunkás- tanulók. Erre a fiúra gondolhatott az iskola igazgatója — s még néhány hozzá hasonló gyerekre itt —, amikor a mezőgazdasági szakmunkásképzés bizonyos biztató jeleiről is említést tett. Van itt már a legjobb anyagból is, egy akkora faluból, mint Ráckeve — kettő... És ez a baj... No, meg az, hogy a szakmunkásképzésre adott forintokból százezrek gurulnak el, amelyek soha sehol, senkinek vissza nem térülnek. Szövetkezetek, tanácsok, társadalmi szervezetek, pedagógusok tehetnek erről... Bármilyen közhelyszerű is a megfogalmazás, így igaz; ez a kérdés legtöbb helyt elhanyagolt társadalmi ügy... Tisztelet — mondom — a kivételnek... Dékiss János Kerekek emelkednek a magasba. Tíz- és tízezer kilométert csattogtak már, s rászorulnak egy kis „szanatóriumra”. A Landler-járműjavítóban kapnak orvoslást. Tavaly év végén itt készült el többletként egy teljes vonat — a kongresszus tiszteletére, sok bejáró Pest megyei iparos és segédmunkás közreműködésével. A vagon még kerekek nélkül áll, de hamarosan útjára bocsátják. A tavalyi, soron kívüli vállalt egy mozdony és negyven kocsi javítása után bizonyos, hogy legalább egy szerelvényre valóval toldják meg a programot. / (Foto: Gábor) Dr. Csanádi György Angliába utazott Szombaton délelőtt Mrs, Barbara Castle angol közlekedésügyi miniszter meghívására dr. Csanádi György közlekedés- és postaügyi miniszter angliai látogatásra utazott. 100 éves Kőbánya legidősebb lakosa Meleg szeretettel köszöntötték szombaton Budapesten, a X. kerületi Martinovics tér 8. szám alatti lakásán özvegy Mucsi Györgynét, aki meghitt családi körben 100. születésnapját ünnepelte. A X. kerületi Tanács és a Vöröskereszt-szervezet képviselői virágcsokrot és ajándékot nyújtottak át Kőbánya legidősebb lakosának. A Központi Statisztikai Hivatal előreszámítása szerint Budapest és a többi város népesedése a következő öt évben is tovább tart, a községekből pedig folytatódik az át- áramlás az iparvidékekre. Az ország 10 166 800 főnyi lakossága 1970 végére 10 291 600-ra növekszik, a községek lélek- száma azonban 116 000-rel csökken. A legtöbben — majdnem 65 000-ren — a fővárosba költöznek, több mint 15 000 új lakót fogad Pest és Fejér megye, Csongrádinak és Győrnek 8000 —8000, Veszprém és Komárom megyének 5000 új lakója lesz. A természetes szaporulattal együtt a legnagyobb mértékben Pest megye lélekszáma nő, kereken harmincezerrel. Több mint 25 000-ren hagyják azonban el Szaibolcs-Szat- már, 15 000-ren Hajdú-Bihar és Szolnok megyét, 12 000-ren Tolnát és Békést, tízezren Bács-Kiskunt és Somogyot. Az ország legnépesebb megyéje továbbra is Pest megye lesz, több mint 874 000 lakossal, ezt követi Borsod 788 000 lakosával. Bács megye 1970 végén a jelenlegi negyedik helyről 55C 0Q0 lajtosával harmadik helyre "kerül, a'negyedik lesz Szabolcs 55,7 000-res lélekszá- mával. Az ország legkisebb megyéje Nógrád marad, létszáma a jelenleginél kétezerrel kevesebb lesz, s éppen csak hogy eléri majd a 234 000-ret. Sajtótájékoz ta Puha szőnyegeken hömpölygünk a Főfőigazgatóság fogadószobája felé. Sajtótájékoztatás. A levegőben nagy témákat szimatolunk. Letelepedünk a fotelok mélyébe és dudorászunk. Középen a Főfőigaz- ga/tó. Egyelőre pofafürdő: és Te kérlek? ... kösz, kérlek. Üvegnesz. Sötétruhás dolgozó nők, csilingelő ezüst tálcákkal surrannak elő. Konyak. Polipkarok nyúlnak ki a fotelok mélyéről. A Föföxgaz- gató várja, hogy oldottabb legyen a hangulat. A Pici Újság munkatársa kúszva átiramodik a fotelok alatt és újra felbukkan ártatlan arccal a konyakos tálca előtt. A Nagy Újság munkatársa, Dörzsölt kartárs ugyanezért nem fárad ennyit. Elmenőben megsimogatta a tálcavivő nő bokáját, egész biztosan visszajön hozzá. Barmoly kolléga piros karikákat nézeget a fotel fenekéből. Másfél napja, mióta tudomást szerzett az eseményről, nem eszik. Igencsak így vagyunk mindnyájan. A konyaktól csillog a szemünk. Újra jönnek a nők, apró sültkolbász karikákat cipelnek, vagy ezret, mindegyiken átdöfve egy fogpiszkáló, csak meg kell ragadni a végét és hamm... Kitágulnak az orrok, Barmoly kolléga elkap öt pálcavéget és kiolt vele két vörös karikát. A Főfőigazgató felemelkedik. — örömteli hírt kell közölnöm a sajtó egybegyűlt tudósítóival. Hazánkban kihalt a kapzsiság, a számítás, az önzés, a kisstílű haszonlesés. — Éljen! Halljuk! — Nem a mi egyedüli érdemünk, hiszen dicséretet... A „hiszen dicsére- tet”-nél minden fül „szendvics érkezethet ért. Meredünk az ajtóra. Na, azért!: Tényleg belibeg fehér blúzban, tűsarkú cipőben ötszáz szendvics. Megnyugodva mélyedünk a Főfő-' igazgató szemébe, mert elvégre egy fontos van itt most, hogy mi hír van? A tálca zavaró, torz folt a periférikus látómezőnkben. Intézzük el! Két tapintás a hajbókoló kisasszony felé. Nyolc császárhúsos, két téliszalámis. — Hiszen dicséretet érdemel valamennyi tudatalakító vállalatunk. Elbántunk a jellemhibákkal és ez a szocialista erkölcsi, eszmei... Együttérzően nyúzzuk a féld arab olatlan császárhúst. Protézisek csikorognak, állkapcsok ballanszí- roznak, a szalámikarikák egymásba csimpaszkodva lógnak. Vaj az orron; kulturált vigyor. — Ötször három — hajtogatja csökönyösen Kófic elvtárs belső hangja, öten ülnek 12 szendvics előtt. Márpedig 12- ben az 5 az annyi mint... Az izé ... Az pontosan ... Akkor nekem ezek szerint ... — Egyetlen haszonleső - akadt az utóbbi tíz hónapban. — Jé! — ez a rutinpillanat. A „jé” kimondásakor egyszerre be lehet tolni két szendvicset is anélkül, hogy a hang megszakadna. Alsajt kartárs önfeledt ka- carászással kotorász az asztalon. Elkapja az utolsó szendvicset. Nincs baj, a drága nők újra jönnek. Virsli. De szépeket mond ez a Főfőigaz- * gató. . — ... legyenek éberek. amit megszereztünk ... — Ügy van! Viszed innen a kezedet? ! Ugyanazt a virslit, Te piszok ... — A Főfőigazgató elnézően várja, hogy abbamaradjon a her- segés. Surrogva eltűnik az utolsó mor- zsa is. — Megtettünk mindent, hogy az önzés kóbor nyomai... A kóbor szóra mindenki az óbor felé kap: zubog a poharakba a Tokaji. — Van-e valakinek kérdése? •— Hol vannak a nők, életünk üdítő színfoltjai? A kisasszonyok jönnek és gyümölcsöt hoznak. Ezt nézd! Ráfordulunk a kidülledt kamerákkal. Tuskó kartárs felemelkedik egy szőlőronccsal: — Szeretném megtudni, milyen tények állnak még a sajtó rendelkezésére, hogy figyelmünket akként időzíthessük. Disznósajtot hoznak tányérokon. Disznósajt! Natúr- sajt, meg kenyér. Van-e még kérdésük az elvtársaknak? Tacskó kartárs emelkedik fel, a Kis Lap zöldfülű gyakornoka: — Miért adnak rágós disznóhúshoz ilyen tök életlen kést? — Pfuj, tapintatlan figura, nyálas kezdő, önző! A kartársak lecsúsznak a fotelok mélyébe, a Főfőigazgató úgy érzi túlbeszéltük már a témát. Távozáskor Kroki kartárs keresztbe akad az ajtóban. Ki kell vennie két narancsot és egy körtét a mellényzse- béböl, hogy kiférjen. Böhöm kartárs távozás után egy fél órával már csak ilyenekbe emlékszik: elv- társak, örömmel jelentjük, hogy viszed innen a kihalt szendvicset, maga hányat evett, az elvtársnő narancsait őrizzük meg a szocialista jövőnek. Ez azonban kivétel, a többség tisztességesen megírja három sorban, hogy végérvényesen kihalt az önzés, a kisstílű haszonlesés. Dozvald János Vonat után - új szerelvények Népesedő és népteíenedő megyék
