Pest Megyei Hirlap, 1966. december (10. évfolyam, 283-308. szám)

1966-12-25 / 304. szám

«»r me erei wMMtw Í906. DECEMBER 25.. VASÁRNAP Azt mondtak, ott la­kik fenn a szőlőhe­gyen, a főszolgabíró úr, abban a házban, amely­nek nádfedele egyébként is idelátszik. Azt mond­ják, jól tartja magát az öreg, Argentínából dol­lárt is kap, mégsem hittem volna, hogy a szálfatermetű, egyenes tartású férfi a főszolga­bíró úr. Csali; ahogy kö­zelebb kerültem, láttam tétova és mégis kiméri, mozdulatain, hogy öreg ember. Takaros kő- ■ ház tornácán tevékenykedett, amelynek tete­jét valóban nád borította. Egy kisebb fajta hordó mosásával foglalatoskodott éppen. — Jónapot kívánok — köszöntem rá. Hátrafordul és éreztem, tekintete egyetlen sugarával méri fel társadalmi helyzetemet, akarja kifürkészni nézeteimet, és a szándé­kot is, amely idehozott. Visszaköszön, de csak foghegyről. és ez valahogy így hangzott: „ . .. potkíván ...” — Macskássv urat keresem — mondtam. Álltunk, meg se moccant a tekintete. — Milyen ügyben? — kérdezte. — Újságíró vagyok. — Vagy úgy?... — mondta. — És melyik laptól ? — A Pest megyei Hírlap... — mormogtam. — Erre furcsa módon megvillant a szeme. — Ja. úgy ... — Hosszúkás, nikotintól sár­gás ujjaival ősz hajába túrt. — Állok rendel­kezésére. Tévedés Az újságíró szenvedélye, hogy történeteket -ahogy mi nevezzük:story-kat keres. Örömmel kap minden mulatságos eset után, hogy megír ja olvasói derülésére.A story-n sétán mindenki jól szórako­zik-ki véve a kárvallott okát, azt a másik olvasót akinek a hátán a poén csattan.Mennél nagyobb az a-'csattanás, annál nagyobb as olvasó öröme, illet­ve bosszúsága. Ezúttal tizenkét ilyen kis történettel pró­bálunk kedveskedni Ismer étién barátainknak: a pyá- jas olvasónak. A békesség ünnepe lévén azonban nem akarjuk, hogy - a story-k kárvallotjai az ol­vasók legyenek.Az alábbi■förténetek poénjai raj­tunk, újságírókon csattannak.Ezúttal mi vagyunk a kárvallottak és őszintén örülnénk, ha ezúttal a kedves olvasó rajtunk nevetne. Ezt a lehetőséget fogadják őszinte jókíván­ságaink mellé karácsonyi ajándékként. Nagyfröccs Komoly dolog, melyet nincs is kedvem komoly­talanul, humorosan elő­adni. Gondolom elfér ebben az oldalban egy komoly dolog is. Csak legyen erőm világosan, érthetően megírni. Mert kuszáit, piszkos ügy volt az. Akkoriban a Népsza­badságnál dolgoztam. Bejön a szerkesztőségi szobámba egy mérnök. Feldúlt idegállapotban előadja, hogy ellopták a találmányát. A tv-ben és a filmhíradóban látta, a tulajdon igazgató­ja volt. Ünnepli mindenki a vén gazembert, övé az X-edik számú magyar találmány, amely egyben világszabadalom is. Az úgy történt, hogy 1956 nyarán a mérnök újított valamit a gyárban, kifizettek akkor érte hosz- szas huzavona, vita után 16 ezer forintot. Az­tán jött a véres október és a rajzok ott kal­lódtak valamelyik láda fenekén. A mérnök ötvenhat után a minisztériumba került. Az­után az igazgató, mert jó memóriája volt, fel­hozatta a terveket a pincéből... A mérnök panaszolja most nekem, hogy a bíróság is elutasította a keresetét, mert nem tudott bizonyítani. Hm, hihetek én ebben a mesében? Négy na­pig nyomoztam a gyárban, hogyan lett a kis pitiáner újításból több milliárd forint értékű világszabadalom, melyért a tolvaj újítók már több mint egymillió forintot fel is markoltak. És egyáltalán: tolvaj-e a tolvaj? Az igazgató már nyugdíjban ran, de itt vannak a többiek, A szálak epy fiatal technikushoz vezettek. Megijedt tőlem és elmondta, hogy 10 ezer fo­rintot kapott az eredeti rajzok lemásolásáért. — Ember! — mondom — két társa fejen­Knock out 1 elmentem a gyárba. A portán mutatom as igazolványt és a lehető legbarátságosabban mosolyogtam. A portás 10 percig lapozgatta igazolványom egyetlen lapját, aztán zord arc­cal kijelentette: — Hozzon engedélyt a mi­nisztériumból. Újságírónak nem lehet csak úgy bemenni ... íme egy karrier története. Persze előfordult olyan esetem is. amikor ez az igazolvány húzott ki a csávából. A balatoni országúton mentünk kocsival. Éppen előztünk egy motorkerékpárost, amikor egy Opel, vagy 100 kilométeres sebességgel mellénk vágott és előzött úgy, hogy leszorultunk az útpadkára, majdnem az árokban kötöttünk ki. Nyugodt ember vagyok egyébként, de most nagyon mérges lettem. „Szétverem a képét ennek a fickónak, csak érjük utói!” — morogtam és már tornáztattam is vívásban edzett izmaimat. A székesfehérvári Stop presszónál értük utói. „Na öregem, amit te most tőlem kapsz!" — kiáltottam harciasán, odarohantam á kocsi­hoz. felrántottam az ajtaját, és ... És belebá­multam Papp Laci arcába. Fenyegető kézmozdulatomat megállítani már nem lehetett, csak új irányt adni neki. Nagy lendülettel kaptam zsebemhez és rántot­tam elő tíz újságírói igazolványt. — Egy interjút szeretnék... Ma igazán jól kezdő­dött a napom. Reggel a kávé mellett alighogy felütöm az újságot, mindjárt ott látom ben­ne az írásomat, s hozzá is fogok, hogy elolvas­sam. Nagyon jó kis hu­moros írás, még engem is megnevettet... Derü­lök, kacagok magamban. — Mi bajod? — kér­dezi a feleségem. — Semmi, semmi — mondom —, csak megje­lentem. — Mutasd! — szól, s szakértelemmel mére­geti a cikket — 80? — Legalább 150 — válaszolok. — És mikor fizetik? — A napokban. — Jó. majd elolvasom. Délután azzal kezdem, ahogy hazatérek. — No. olvastad? Nem kanok választ. — Mondom, olvastad, a mai cikkem? — kezdeni újra, de ismét csak néma csend. Ej­nye. — Mondd, kérlek, mi a bajod? — Hát ide figyelj! — szólal meg végre a feleségem rendkívül komolyan, megfontoltan. •— Vedd tudomásul egyszer s mindenkorra, hogy elegem volt a humorodból. Ha még egy ilyen esetlen krokit megírsz, amelynek én le­szek a főszereplője, én hazaköltözöm anyá- mékhoz. közöltem, hogy nem vagyok és éíetembenlnern voltam tanító néni. — Nem baj, ha nem tetszik elvállalni. Én tudom, hogy kegyed a szigetújfalui tanító né­ni. Magához jár a Sanyó, a bátyám fia. sokat mesélt már magáról. Isaz-e Lenke? — kiabált a fejkendős' asszonynak. Lenke bizonytalanul bólintott, mire a férfiú a térdemre csapott. — Na lássa! Ismerjük mi a tanító nénit. — Értse meg, nem vagyok a szigetújfalui tanító. — Hát akkor micsoda? Ilyen szemüveg­gel... — Ka annyira fontos magának: újságíró vagyok. Túljutottunk a Hősök-terén. amikor embe­rein már nagyon durva hangot ütött meg. in­gerülten rászóltam, maradjon veszteg. Erre felugrott és gúnyosan röhögött: — Na. nézzék! Megjátssza magát, hogy így tanítónő, meg úgy tanítónő. Pedig dehogyis tanítónő! Urizál, aztán kiderül, hogy csak új­ságíró ! A Gyuri odatart, együtt mehetünk. Bemutatkozott. így: — Gyuri vagyok. Aztán csak lépkedtünk egymás mellett. Szomszédom nem sokat beszélt. Egyre sötétebb utcák következtek. Később leereszkedtünk valahová, átrágtunk egu teknő alakú telken. Lábam alatt üvegdarabok töre­deztek. Ránéztem újdonsült ismerősömre. Vi­gyorgott. (Hogy is mutatkozott be? Azt mond­ta: Gyuri vagyok. És ez az elhagyott lelek. Jézus. Mária!) Kirázott a hideg. — És maga mit keres a- téglagyárban? — nézett az arcomba. Megcsillant az ezüstfoga. (Ekkor fogalmazódott mea bennem először az a gondolat, hoay az úisánírás ves^ébres fog­lalkozás — inkább filmkritikával kéne foglal­kozni.) Pestről jöttem. Egsiébként nyomozó va- nyok. Emi innási história érdekel a t.énlagyár- ban. — Mondtam könnyedén, és kihúztam ma­nem. Kezemet ballonkabátom zsebéhe tettem. (Hadd higgye, hogy revolver van nálam). — Kislány nyomozót még úgysem láttam. De az is lehet, hogy csak így álcázza magát — reagált. Hirtelen egy kapu előtt találtam magunkat. Mögötte porta, néhány méterrel arrébb tégla­kemencék, barátságos, piros fényt sugározva. Hát akkor kerüljön beljebb — engedett elő­re űtitársam. Majd kinyitott egy irodáajtót, amelyen névtábla virított: Gyuri Sándor fő­mérnök. Ha megkérnének, rö­viden foglaljam össze /—_ másfél éves újságírói pá­lyafytásom történetét, az A . \ alábbi két történetet me- I yv N " sélném el: 1 l* J Akkoriban, még csak C . j nagy álom volt egy iga- I íj» zi újságírói igazolvány büszke tulajdonosának ^ lenni. A matematika- és fizikakönyv sk borzai­mai elöl az iskolaújság szerkesztési munkáiba ifj. Szitnyai Jenő menekültem. Mint ama­tőr újságíró felkerestem az egyik fővárosi gyárat. A portán a Bem Gimnázium „íródeák” című lapjának szerkesztőjeként mutatkoztam be. A portás barátságosan megveregette a vállamat, rögtön megmondta, kit, hol keres­sek, még hozzátette, hogy jó cikket írjak, mert ő is elolvassa majd. Felmentem a gyár főmérnökéhez, aki még szívélyesebben foga­dott, körülvezetett az egész gyárban. Búcsú­záskor megjegyezte, nagyon örül, hogy a gim­názium újságja foglalkozik velük, belőlem pedig bizonyára nagy újságíró lesz, mert so­sem teszek fel kínos kérdéseket: Három év múlva, zsebemben érezve a való­di újságíró igazolványt, eszembe jutott, mi­lyen jó téma volt az a gyárlátogatás és mi­lyen barátságos emberek vannak ott. Nosza, Felvágtam f Pár évvel ezelőtt, a ráckevei HÉV-vel utaz­tam. Szigethalomnál fel­szállt egy férfiú, megle­hetősen jó hangulatban. Azott verébként húzta maga után riadt nejét és egy csenevész kisleányt. Atyai vezényszóra elfog­lalták az egymástól tá­voleső szabad helyeket, de a férfi továbbra is Komáromi Magda ú^v tárgyalt velük, mintha szorosan egymás mellett csücsültek volna. Sajnos, minduntalan hozzám fordult, helyeslést váróan: — Igaz-e, tanító néni? Sem nem szóltam, nem is bólintottam, jegy­zeteimet lapoztam tovább. Az ötödik tanító néni után már nem bírtam tovább és szelíden Egy vidéki városunk- ba utaztam két riport , ötletével. Az elsőt még /íf f Ar délelőtt felvettem egy C fl f it , íMV üveggyárban, délutánra I í//,í\\y maradt volna a második. J\ vV Igen ám. de mikor épp CZf kiléptem az üveggyár At “'Jfifta kapuján, utánam sietett ^ I az üzem egyik fiatal __\ y. mérnöke: elpanaszolta, / hogy egy újítását évek java»tS\ óta visszatartják. Bízta- ■ tott, foglalkozzak a té- Padányí Anna mával. Nekem meg hí­zelgett, hogy ez az ember kinézi belőlem, te­hetek valamit az érdekében. Átbeszélgettük a délutánt. Estefelé ébredtem rá, hogy még nem vettem fel a második anyagot a városi téglagyárban. Tizenegykor meg indul a vonatom! S én már megbeszéltem a lap főszerkesztőjével, hogy holnap viszem a riportot. Szállodára sem volt pénzem. Mit tegyek? Megtudtam, hogy a téglagyár több műszak­ban üzemel. Órámra néztem — még elmehe­tek. Elindultam. Közben besötétedett. Az ut­cák elnéptelenedtek, s még milyen messze volt a városszéli gyár! Csak kutyaugatás és tücsök­ciripelés kísért a ritkuló házak, a grundok kö­zött. Eltévedtem. Eleredt az eső. Ballonkabá­tom, blúzom átázott, cipőm tűsarkából letört egy darab. Oda se neki: meg kell csinálnom a riportot! Végre felbukkant egy árnyék, akitől útba­igazítást remélhettem. Egy férfi. Megkérdez­temmerre van a téglagyár? Azt mondta, ő is Asszonysors — Ugyan, csak nem gondolod komolyan ... — De nagyon is komolyan gondolom. — Mégis mi a bajod tulajdonképpen? — Az — mondja a feleségem elszántan —, i hogy te mindenfé zöldségeket irkálsz énró- i lám. Én mindig valami hülye krokiban szere- \ pelek. A szerelmeidről, akik előttem voltak, • kis jöttmentekről novellát írsz, rólam meg j krokit. Én neked csak egy krokitéma vagyok. ] Elég volt. Megértetted? — Itt elsírta magát. — ; Elég volt. Letelepszem a feleségem mellé és finoman i simogatom, ahogy rázza a zokogás. — No, ne sírj már — vigasztaltam —, majd j írok rólad is novellát. És most itt ülök az írógépem előtt, hogy no- j vellát írjak a feleségemről. Valami nagyon I szépet kellene írni, valami könnyesen szép : meghatót, mert tulajdonképpen igaza van en- : nek a szegény asszonynak ... De hát mit? Már j egy órája ülök itt, és még mindig nincs egy : sorom sem. Közben egy lány jut eszembe, bezzeg ha i most arról kellene írni... Álltunk az őszi avarban és azt mondta nekem az a lány, mi­közben hulltak a szeméből, a nagy barna sze­méből a gyémántcsepp-könnyek: „Neked na­gyon boldognak kell lenned.” Megreszkettem: „Nélküled?” A lány elindult ott az őszi avar­ban. Álltam, kiáltottam volna, de nem jött a torkomra hang. ő meg csak andalgott meg- másíthatatlanul... Hiába, ez volna a téma ... Ahogy elment az a lány ott az őszi avarban ... A feleségem nem megy nélkülem sehova. Utálja az őszi avart. Te úristen, mi lesz már ebből megint? ként több mint 500 ezer forintot már talán el i is költött. Dühbe gurul és írásba adja, hogy a mérnök ■ rajzait ö másolta le a Találmányi Hivatal szá- \ mára. Elmegyek az igazgató lakására, meleö | van és kellemes életszínvonalról árulkodik a \ lakás. Elmondom a mondókámat, azt kérdezi, ' mit fizetett a mérnök, ő a dupláját fizeti ne- : kém. i — Kár a benzinért János bátyám, így nem j jutunk célba — mormogom. Az asszony csen- j desen sirdogál. „Ugye, megmondtam Jancsi?” ; Megmutatom nekik a technikus papírját. Az \ öregúr feje lila lesz és kidob. A lépcsőházban \ még utánam kiabálja: nem érdekelnek maguk \ engem. Felmegyek a miniszterhez, akivel • együtt ültem a Horthyék börtönében. Piszkos j pénzéhes huligánbanda. ; A szerkesztőségben elmondom a főnököm- : nek: tiszta sor, az öregúr nemzetközi viszony- : latban is rangos tolvaj, eddig egymillió forin- : tot lopott a mérnöktől és még továbbra is el- : képzelhető néhány millió. Törjük a fejünket, ; mit. csináljunk? Kiszerkesszük, né szejjkesz-'-l szűk? öreg, nyugdíjas. Felnőtt orvos lánya és:; mérnök fia van. Ekkor megszólal a szerkesztői telefon. Ka- \ csínt a főnököm, miközben hallgatja az öreg \ megtört, síró hangját. Mindent bevallott és • sírva kért bennünket, kegyelmezzünk meg ne- ! ki. Hajlandó felezni a mérnökkel anyagi és > erkölcsi sikerben egyaránt. Mert azért ő is ! fejlesztett valamit azon a régi újításon. Meg- : kegyelmezünk neki. j Nehéz hetem volt, szombat délután leültem i a ház klubjában kártyázni. A mérnök keres és i megtalál. Mellém ül kibicelni. Kirendel két: nagyfröccsöt a pincértől. Megisszuk, hálálko- ; dik, elmegy. Este szedelözködünk, dühöngtem, ; mert veszítettem 18 forintot az ultin. Az aj- i tóban megállít a pincér és rám szól, fizessem ; ki a két nagyfröccsöt. Az ám, a két nagy- ; fröccs ... Hiába, egymillió forint, nagy sum- \ ma. Talán még az én lelkem is megbomlana : tőle. i • 5------------------------------------­E gyszerre vidám és beszédes lett. — Szeretem, kimondottan kedveltem mindig ezt a kitűnő lapot... Amíg kedves feleségem élt, mindig az önök lapját adta a reggelim mellé. Bólintottam, mint aki zavarban van. Egy pillanat múlva üveg bor, .szép metszett poharak, és friss pogácsa került a tornácon álló szép asztalra. — Egyedül él itt? — kérdeztem a beszélge­tést kezdve. — Igen, mióta feleségem szegény elment, azóta egyedül, a gyerekek messze... — Mikor halt meg? — Ö, még a háború alatt. — A háború alatt? Nem értettem semmit — Igen — mondta súlyosan, aztán megélén­kült az arca. — De most engedje meg nekem, hogy én kérdezzek. Milyen programmal jele­nik meg újból a Pesti Hírlap? Liberális? De­mokrata? Talán Segesdy szerkesztő úr is ott van ismét? Jó barátom volt annak idején. Erre nem tudtam válaszolni. Csodálkozva nézett. Aztán kiböktem, hogy nincs szeren­csém ismerni Segesdy szerkesztő urat, és nem tudok arról sem, hogy a Pest megyei Hírlap programja megváltozott volna, és se nem li­berális, se nem demokrata. Csend lett. Mindketten udvariaskodtunk a tévedés felett, de az üveg bor érintetlenül maradt. Aztán lebaktattam a szőlőhegyről.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom